Vérvörös Rózsaszirom

VÉRVÖRÖS RÓZSASZIROM
Fantasy mese




Tartalom
A mély völgyben egy várkastélyban egy fiú és egy lány nagyon szeretik egymást. De a lányt más is szereti: a lovászfiú. Epekedéséről senki nem tud, csak vajákos édesanyja. Ő varázsfőzetet készít, hogy a lány szívét fia felé fordítsa.

Sajnos semmi nem úgy történik, ahogyan eltervezte.
Ezért a lovászfiú elmenekül a kastélyból, soha többé nem látja senki...

A lány szerelmesének álmában látomása volt. Megtudja, hogy van még remény...

Vajon mi történik velük a továbbiakban, győzhet-e a szerelem?





VÉRVÖRÖS RÓZSASZIROM
Fantasy mese


A havas fennsíkon jeges téli szél söpör végig, itt nincs semmi, ami előle menedéket nyújthatna. A fennsíkot körben hófödte hegyek határolják, csak az egyik oldalon végződik meredek sziklafalban. Alant, a sziklafal tövében tágas völgy terül el. A tájat vastagon belepte a hó. A telehold sápadt fényében szinte szikrázik az egész táj.

A hegyek között sebes sodrású folyó kanyarog. A fennsíkra érve sodrása meglassul, vize szétterül: akadálytalanul fut tovább a lapályos, széles völgy felé. A fennsík széléről legyezőt formálva, zúgva, sisteregve zuhan a mélybe. Aztán a mély völgyet széles, lanyha folyással szeli át. Vize kristálytiszta, s nyáron is jéghideg. Emberemlékezet óta itt folyik már, vizével, halaival ellátva a völgy lakóit.

A fennsíkon egy magányos vándor kel át. Nehézkesen lépked a mély hóban, előrehajolva, botjára támaszkodva. Kopott posztóköpenyét tépi-cibálja a szél. Fázik. Hiába húzza össze magán a köpenyt, a szél minduntalan újból és újból kitépi a kezéből, s szárnyait a hátára csapkodja.

A vándor a köpeny csuklyáját mélyen arcába húzta. Ősz szakállán meg-megcsillan a dér. A hidegtől gémberedett ujjai görcsösen markolják a botot.

Fáradtan lépdel előre, lassan halad. Régóta úton van már, ereje végére ért. Vándorlásában megöregedett, elfáradt, ifjúsága a múlté lett... Nincs már cél, melyért vándorlását folytathatná. Amelyért valaha útra kelt...

A táj itt már ismerős számára: a völgyben áll a várkastély, ahonnan valaha, sok-sok éve elindult. A fennsíkról lezúduló víz folyása odavezet...

-------------------------------

Végső erejét megfeszítve, félig önkívületben haladt előre. Elérte a sziklaperemet, ahonnan alá kell majd ereszkednie. Nagy erőpróba lesz, a végső. Ha meg tudja tenni a hátralévő utat, meglelheti végső nyughelyét, megpihenhet végre.
S bár önként vállalt küldetését nem tudta teljesíteni, nem teljesíthette - úgy tűnik, minden összeesküdött ellene - s dolgavégezetlenül hagyja itt az árnyékvilágot, lelke mégis megnyugodott már. Nincs már benne önvád, s nem is hibáztat senkit sikertelenségéért...

Vége, vége. Nincs tovább. Érzi, tudja. Megbékélt. Már csak egyetlen célja van: elérni a kastélyt, megtérni régi szobájába, megpihenni régi tárgyai között... végleg, örökre.


A fennsík szélén megállt. Alant, a völgyben nem esett hó, sötéten tátong a mélység. Csak a folyó fényes szalagja veri vissza a holdfényt.

A vándor most görnyedt hátát kiegyenesítve, hunyorogva néz szét a tájon.

Nem messze tőle rohan a mélybe a megvadult vizű folyó. Apró vízcseppek milliárdjai táncolnak a holdfényben, a zúgás, sistergés fület tépő, a fennsík halotti csöndjét foszlányokra szaggatja.
De aztán messzi odalent megszelídülve, csillogva terül szét a sík völgyben, folyása meglassul, kristálytiszta vize szinte szikrázni látszik a derengő, hideg holdfényben.


------------------------------


A vándor egy pillanatra elfeledte bánatát, fáradtságát, ahogy a csodálatos téli tájban gyönyörködött. Aztán feleszmélt, és elindult újra.

Nehézkesen, lassan ereszkedik lefelé az omladozó hegyoldalon. Itt már nincs hó. Lábai alól minduntalan kőgörgetegek indulnak alá, meg-megcsúszik az állandó párától nedves, jeges köveken.

Nagyon, nagyon elfáradt már. Olyan régen van már úton... Kit talál a várban még életben vajon a régiek közül? Talán már nem is számít.

------------------------------
------------------------------
------------------------------

A hatalmas vár kőcsipkés tornyai némán magasodnak az égre. A vár sötéten, némán áll az éjben, csak egyetlen keskeny, lőrés-szerű toronyablakból szűrődik ki még némi halovány fény. A várban már mindenki alszik, csak e kis szoba lakója nem tudja lehunyni a szemét...

A toronyszoba ablakában kis bagoly ücsörög csendben, hunyorogva pislog a táncoló láng felé.

A kis szoba közepén kovácsolt kandeláber kelyhében lángol a kis tűz, megvilágítva a szoba berendezését. Az asztalon pergamenek hevernek, a fal mellett az ágy medvebőrrel takarva.


A szoba ablakából a holdfényben fürdő síkságra látni, a látóhatár peremén feketén égbe magasodó hegyek körvonala látszik. A vidéket csillogó vizű folyó szeli át. A látvány csodálatos, megigéző, ám aki most a szobának lakója, nem törődik e varázslatos képpel.

A kis szobában fekete hajú, szálfa termetű fiatal férfira vetül a fény.
Ifjúi lelkében mégis most a reménytelenség, a szívfájdalom, a gyötrelem, a bánat az úr.

A sudár ifjú széles vállát vörös bársony köpönyeg fedi. Csizmáját cirkalmas hímzések díszítik. Éjfekete fürtjei hullámosan omlanak alá a vállára, szakállt, bajuszt nem visel. Arcát nem barázdálják ráncok, fekete szemében mélységes szomorúság.
Kardja szegre akasztva pihen a falon, díszes hüvelyében. A kard markolata remekmű, mestere opálos kövekkel díszítette.

Az ifjú egész lénye előkelő származásáról árulkodik, egyenes tartása, drága ruházata, fegyvere elárulja rangját.

Arcát megvilágítja az apró tűz fénye, árnyéka ijedten ingadozik a falon, ahogyan a lángok lobogva táncolnak a meg meglebbenő huzatban.

Egyik keze az asztalon nyugszik. Másik keze ökölben a szívére szorítva. Sokáig áll így, szeme a semmibe réved, nem lát, nem hall: gondolataiba merül.

Sokára tér magához, kinyitja ujjait, benne apró cizellált medál, közepébe vörös kődarabka foglalva. A medál arany láncra van fűzve... az imént adta át sebtében az udvari ékszerész.

Nézi a kis ékszert, szemében könnycsepp csillog.

Ó, be szívesen visszaforgatná az idő kerekét! Akár csak egy nappal, csak egyetlen nappal! Hiszen tegnap még...

Sóhajtott. Úgy érezte, meghasad a szíve bánatában.


----------------------------


Tegnap reggel még kedvesével kézen fogva álltak fent a várfalon, arcukat lágy szellő simogatta. A kedves, szeretett leányzó szép szőke haját bearanyozta a kelő nap fénye... ő pedig nem tudott betelni nézésével.


A lány szép volt, mint egy tündöklő rózsa. Húsz éve teljes szépségével, sarkáig érő aranyszín hajzuhatagával, hófehér bőrével, zöld szemével a legszebb lány volt messze vidéken.


De a lányra más is szemet vetett. A lovászfiú titkolt szerelméről senki más nem tudott, csupán az édesanyja, aki az udvar vajákos gyógyító asszonya volt. Jól látta fia sóvárgását, s folyton azon törte a fejét, mit tehetne boldogságáért.

Azon a reggelen is látta, hogy a fia nézi a szerelmeseket, s fájt neki annak szomorúsága. Elhatározta, megpróbálja füvei segítségével megoldani ezt az áldatlan helyzetet. Bement a szobájába, s az ágya alól elővette kis ládácskáját, melyben titkos receptekkel teleirt tekercseit tartotta.
Izgatottan kutatott közöttük, mígnem rálelt arra, amit keresett. Nagyanyja irta a régi receptet. Ennek segítségével talán fiáé lehet az imádott leány.


Végigfutotta a kusza sorokat. Majd letette az ágyra a tekercset, s keresgélni kezdett a füvei között. Előkészített vagy tízféle szárított növényt, majd rézüstöt vett elő, felszította a tüzet a tűzhelyben, A rézüstbe vizet töltött, a tűz fölé akasztotta. A tekercs útmutatása szerint beleszórta a sokféle szárított növényből a megadott mennyiségeket, kevergette, felforralta. Amikor készen lett, kioltotta a tüzet, s várt, hogy kihűljön a főzet.

Amikor aztán végre kihűlt, kis üvegcsét keresett, beletöltötte az eszenciát, bedugaszolta, köténye alá rejtette. Elindult, hogy odaadja a fiának.


A fiú most az istállók felől jött: anyjával szembetalálkozott az udvaron. Az idős asszony elővette az üveget, fiának nyújtotta. Az először meglepetten nézte, nem nyúlt érte. De amikor az asszony elmondta, hogy mire való, tétován elvette,
ingébe rejtette.
Az asszony ezt mondta:
- Amikor a lány mellé érsz, dobd a lába elé az üveget. Amikor az összetörik és a főzet kiömlik, füst lesz belőle. Ha ezt a füstöt beszippantja, szerelemre lobban az iránt, akit először meglát. Intézd úgy, hogy téged lásson meg elsőként. Ügyes légy, fiam.

A fiú bólintott, s elment. Az asszony hitte: most talán megoldotta a fájó problémát, s elsietett a dolgára.


------------------------------


Amikor a szerelmesek elváltak egymástól, a lány lefelé indult a lépcsőkön a várfalról. Az ifjú ottmaradt még, kémlelte a vidéket, majd az őrökkel váltott néhány szót.

A lány az udvarra ért, elhaladt a lovászfiú mellett. Azaz csak haladt volna, mert a fiú eléje lépett, az üvegcsét a lába elé ejtette, az pedig csilingelve összetörött. A lány megtorpant, értetlenül nézte, mi történt.
Az üveg tartalma pedig kifolyt az udvar kövezetére, ott pedig azonnal sűrű füstöt árasztott. A füst teljesen beborította a lányt. Köhögni kezdett.


A lovászfiú csak állt és várt tétován. Amint végre eloszlott a füst, meglátta, hogy a lány holtsápadtan áll, szeme lehunyva, arcát kezeibe temetve. Aztán térdre rogyott, és ájultan terült el a földön. A fiú nagyon megrémült. Szinte földbegyökerezett a lába, mozdulni sem tudott rémületében.

Látta, hogy hirtelen, ahol a kis üvegből kiömlött a tartalma, és befolyt a kövek közé és a föld szomjasan beitta, ott szempillantás alatt egy rózsatő nőtt ki a földből. Ágai, indái nőttön-növekedtek. Az indákon megannyi vérvörös rózsavirág bontotta ki szirmait, és a virágok ráhajoltak a lány ruhájára, és körbefonták.
De ahogyan életre keltek, azonmód el is hervadtak a virágok, levelek. Az élettelen szirmok mind a lány ruhájára, meg a földre hullottak. Csak egy, egyetlenegy félig kifeslett vérvörös rózsabimbó maradt meg teljes pompájában, pontosan a leány szive fölött.


A lovászfiú döbbenten nézte egy pillanatig, majd fejvesztve elmenekült.
Az anyja is látta ezt a szobája ablakából. Megrémült. Nem értette, hogyan történhetett meg mindez. Azonnal elővette a tekercset, hátha valamit elrontott... Nem, nem, semmi... mindent jól olvasott. Na és a füvek?
Bizonyos volt benne, hogy mindent jól csinált. Átvizsgált minden vászonzacskót külön-külön, melyekből a füveket vette a főzethez.
Az utolsó zacskóban aztán talált oda nem illő növényeket is.
Úgy látszik, amikor gyűjtötte, nem figyelt eléggé, s belekeveredett más is... Ime, egy kicsi kék virágszirom.
Azonnal felismerte: ez az a virág, amit gyors halálnak neveznek, mert ha valamiféle ételbe belekerül, azonnali halált okoz...

Kezéből ijedtében kihullott a zsákocska, a füvek szétszóródtak a padlón. Kigurult közülük egy összeaszalódott rózsabogyó, nem is tudta, hogyan került oda... A bogyónak hiányzottak a magvai, bizonyára a füvek közé keveredett...

És egyszerre megértett mindent. A halál és az élet, a szerelem nem lehetnek egységesek, az erősebb kell hogy győzzön...

A kék virág a halál, a rózsa a szerelem, ... A főzet a rózsa magvát életre keltette, kihajtott a szerelem virága. De a kék virág mérge azonnal megölte... a halál mindennél erősebb...

Az öreg vajákos asszony kétségbe esett, amikor megértette a történteket. Kereste a fiát, hogy megvigasztalja, de nem találta sehol. Talán elbújt valahol... Majd előkerül - gondolta.


------------------------------


Valaki észrevette az udvaron fekvő leányt, nagyot kiáltott. A várbeliek összefutottak. Körülállták, nézték, de hozzányúlni senki nem mert. Nem értették, mi történt.

A lány szerelme is észrevette, hogy valami történt. Lélekszakadva rohant le a várfalról, le az ingatag lépcsőkön. Jöttére szétváltak a fekvő lány körül csoportosulók, odaengedték.
Amikor meglátta, azt hitte, menten szörnyethal. Tőrként hasított szívébe a felismerés, szerelme halott! Hogyan lehetséges ez? Hiszen az imént váltak el, és olyan szép volt, tele élettel, szerelemmel... Ez nem lehet! Nem lehet! Zokogva borult kedvesére. Nem bánta, hogy sírni látják, nem tudott gátat szabni könnyeinek.


Lassan elszéledtek a körülötte állók, egyedül maradt.

Amikor végre magához tért, meglátta az elszáradt tövisbokron a vörös virágot. Kezét emelte, hogy letépje. A szirmok tapintása nem bársonyos volt, hanem kemény, rideg, durva.
Amint hozzáért a szirmokhoz, egy darabka letörött és lehullott, éppen a leány szíve fölé a selyemruhára, s ottmaradt, égővörösen, mint egy vércsepp...

Felemelte, markába szorította. Felállt. Még sokáig állt így.
Nem érzékelte, mennyi idő telt el közben.

Emberek jöttek, hófehér selyemmel bélelt koporsót hoztak. Belehelyezték a holttestet, s elvitték. Az ifjú szíve összefacsarodott, ahogy nézett utánuk.
Gondolatban elbúcsúzott - örökre.


------------------------------


Szobájába zárkózott. Semmi nem érdekelte, teljesen befelé fordult.

Még mindig a markában szorongatta a megkövült apró sziromdarabkát. Csak feküdt az ágyán, lehunyt szemmel.

-------------------------------

Lassan elmúlt az első nap, leszállt az éj.
Az égen ezernyi csillag szikrázott, majd feljött a hold. Fénye bevilágitott a kis szobába. Az ifjú nem gyújtott világot. A sötét szoba padlójára halovány fénycsóva vetült.

A fénysugárban egyszerre csak titokzatos nőalak öltött testet. A szellemalak földig érő sötét hajában szikrázó gyémántok ragyogtak, köpenyén ezüst fény táncolt.

Az ágyhoz lépett, s megszólalt.
- Látom, nagy a te bánatod. Tudok mindent. Elvesztetted a lányt, akit szerettél. Ha rám hallgatsz és megteszed, amit kérek, segítek neked, hogy visszahozhasd őt az élők sorába.
- Ki vagy te, hogy ilyet tudsz ígérni?
- Én a telehold fénye vagyok. Úgy hívnak: Holdfény. Ha a hold feljön az égre, akkor van csak hatalmam. Meg akarod hát menteni a kedvesedet?
- Igen, igen, meg akarom menteni! Ő az életemnél is fontosabb nekem!
- Bármit kérek érte cserébe, teljesíted?
- Bármit kérhetsz, teljesítem! - kiáltott az ifjú, és hirtelen felült az ágyon. A titokzatos nő elmosolyodott.
- Ne hamarkodd el a választ. Nagy ára van annak, hogy ő visszakapja az életét.
- Mi az ára, gyorsan mondd!
- Cserébe engem kell szolgálnod, őt pedig elfelejtened.
- Hogyan kérheted ezt tőlem? Hogyan tudnám én őt elfeledni?
- Ne félj, nem fog fájni a szíved. Ha engem megcsókolsz, a csókomtól azonnal elfelejted őt, mintha soha nem is létezett volna.
- Hogyan élhetnék én már nélküle?
- Akkor hát, ha nem vállalod, úgy fogsz járni, mint a többi ifjú, akik nem hajoltak meg akaratomnak! Nézd ezeket a csillogó ékköveket a hajamban! Ezek egykor mind-mind ifjak voltak. Egyik szebb és ügyesebb, okosabb volt, mint a másik. De egyik sem tudott engem megszeretni... Ezért az lett a sorsuk, a büntetésük, hogy mégis én uralkodom rajtuk, mert belefontam a hajamba, és viselem őket éjjel-nappal, minduntalan, és sohasem szabadulhatnak tőlem... Érted már? Rád is ez a sors vár!
- Miért kéred tőlem, hogy szeresselek? A szerelmet nem lehet erőszakkal megszerezni... A szívnek nem lehet parancsolni! Miért csapnálak be? Én őt szeretem, téged sohasem tudnálak szeretni... bármilyen szép is vagy!
- Pedig én az ő életéért cserébe ezt kérem. Ez a kívánságom. Nos, mi a válaszod? Légy okos, és mondj igent!
- Nem értelek téged. Látom a sok gyöngyöt a hajadban, mégse félek. De nem értelek. Számodra értéktelenek így, ilyen formában... Nekik viszont elvetted az egyetlen igazán fontos dolgot: az életüket. Igazságtalan vagy... Add vissza az ifjak
életét, hagyd, hogy éljenek, békében, még akkor is, ha egyik sem szeret... Önző és gonosz vagy. Hiába vagy gyönyörű, a szíved hideg, mint ezek a kövek a hajadban... Miért jó neked ez, nem tudom, nem értem. Egyáltalán: mit tudsz te a szerelemről? Te bizonyára nem is tudsz szeretni... Biztosan nem szerettél még igaz szívvel senkit... - kesergett az ifjú.

Holdfény megdühödött ezekre a szavakra. Nem szólt, de a szeme szikrát szórt, annyira haragudott az ifjúra, aki neki ellent mer állni.
- Mi tehát a válaszod? - kérdezte újfent.
Az ifjú nem válaszolt azonnal. Vállalja-e ezt az áldozatot, csakhogy szerelmét megmenthesse? De mi haszna belőle, ha el kell felejtenie? Talán mégis vállalnia kell. A szépséges kedves halott... de újra élhet. Csak rajta áll.

- Ha vissza tudod adni az életét, tedd meg. De ne kérd, hogy felejtsem el. Nem akarom őt elfelejteni.
- Így nem megy. De van még egy lehetőség. Ha elindulsz és megkeresed a Remetét, az Idő Őrzőjét. Ő visszaforgathatja neked az időt, meg nem történtté teheti a megtörtént dolgokat. Ha őt meggyőzöd, hogy szerelmetek érdemes rá, talán megteszi. De ajándékot kell vinned, s hogy az mi legyen, neked kell kitalálnod. Az Idő Őre nagyon szigorú, az ajándékodnak rendkívülinek kell lennie. Járj szerencsével! - mondta a titokzatos alak.
- Várj! Mondd meg, hol találom őt! - kiáltotta az ifjú, de a látomás hirtelen szertefoszlott, mintha ott se lett volna.

Talán, ha meglelné a Remetét... akkor remélhetné a boldogságot.

Azonnal felkereste az öreg ékszerkészítőt, s elmondta, mi a kívánsága. Az ékszerész tüstént munkához látott, s apró medaliont készített, közepébe foglalta a piros kőszirmot. Majd egy aranyláncra fűzte a medált, s a türelmetlen ifjú kezébe adta.
Az busásan megfizette a munkát, majd szobájába zárkózott.

Az éjszakát azzal töltötte, hogy kigondolja, milyen ajándékot is vihetne a Remetének. Minden eszébe jutott, de minden ötletet elvetett végül. Hiszen mire is lehetne még szüksége annak, akinek akkora a hatalma, hogy meg tudja állítani az időt?

Nem talált megfelelő ajándékot. Ajándék nélkül kelt hát útnak hajnalban. Még mindenki aludt, csak a várőrség volt ébren. Kérésére kinyitották a kaput, leeresztették a felvonóhidat. Alig pirkadt még, amikor már messze járt.

Búcsú nélkül hagyta el a várat. Talán örökre.


Senki sem hallott róla soha többé.


-------------------------------

A lovászfiú ment, amerre a lába vitte. Remélte, hogy ha elég messzire jut, el tudja felejteni a szörnyűséget... amit ő okozott. Egyetlen dolgot nem akart csupán elfelejteni, az édesanyját. Fájt, hogy ott kellett hagynia, de nem bírt ottmaradni, belehalt volna a bánatba... és a szégyenbe.

Remélte, hogy anyja megérti ezt, s megbocsátja szökését...


Kínkeservesen átkelt a hegyen, s a hegyen túl a messzeségben, a távoli szemhatár szélén meglátta a kéklő óceánt. Ment, ment, csak ment előre, napokon át, étlen-szomjan, piszkosan, csapzottan, mit sem törődve testi kínjaival.

Végre elérte a tengerpartot. A parton cölöpökön apró halászkunyhók sorakoztak. Nagy nehezen elvánszorgott odáig, de a szélső házat épp csak hogy elérte, ájultan esett össze.



------------------------------



A lovászfiú eltűnése fölött idővel napirendre tértek. Egy ideig még beszéltek róla, találgatták, hová tűnhetett, merre lehet, de aztán ahogy teltek-múltak a napok, hetek, lassan feledésbe merült. Az élet ment tovább, mindenki tette a
dolgát.
A füvesasszony szíve megkérgesedett. A bánat, hogy egyetlen, imádott fiát elveszítette, teljesen megváltoztatta. Szinte élőhalottá tette a nagy szomorúság. Csak téblábolt naphosszat, vagy feküdt az ágyán. Egészen megöregedett, összeesett, haja teljesen megőszült. Semmi hasznát nem vették már a várban, hagyták hát, hogy bolyongjon kedvére.


Aztán egy napon nem jött ki a szobájából. Amikor benyitottak hozzá, az ágyon feküdt, ruhástól. Az egyik szolgáló odament, hogy megnézze, mi a baja. De már nem volt benne élet.


Tisztességgel eltemették. Hadd nyugodjon békében szegény.


------------------------------


Az ifjú vándor a folyó mellett haladt. Feljött a nap. Melegen sütött, a folyó vize szikrázott a fényben. Ezüstös halacskák fickándoztak a kristálytiszta vízben, az ifjú néhány percre egészen elfelejtette bánatát.

A sík vidék peremén hófödte hegyek magasodtak. A hegyeken túl bizonyára talál majd lakott települést, ahol kérdezősködhet. Hátha valaki ismeri a Remetét, s tudja, merre lelhetné meg...


Lassan beesteledett. A folyó kanyarulatában kis bokros liget húzódott meg szerényen. A bokrok alján gyér fű, gondolta, itt megéjszakázik.


Kiválasztott egy bokrot, s alája leterítette köpenyét. Nem érzett sem szomjúságot, sem éhséget. Egyetlen dolog volt, ami éltette: a remény, hogy kedvesét visszakaphassa.

Nem hozott magával mást, csak a vérvörös medált. Kedvesének emlékét. Nem csomagolt semmit az útra: sem élelmet, sem innivalót. Pedig majd bizonyára megéhezik. Talán majd bogyókon, gyökereken, gyümölcsökön fog élni. Nem gondolt arra, mi lesz, ha nem talál magának ennivalót, s az emberek sem segítenek rajta. Azonban nem nyugtalankodott emiatt. Leheveredett köpenyére, s hamar elnyomta az álom.


Álmodott. Azt álmodta, hogy ragyogóan süt a nap, s a folyó vizére hajolva inni próbál. Ekkor a folyóból egy ősz szakállú vénséges vén, ezerráncú öregember emelkedik ki. Feléje nyújtja a kezét.
Tenyerén aprócska, gyöngyházfényű kagyló... Az ifjú értetlenül áll, de az öreg biztatóan mosolyog. Ekkor az ifjú elveszi az ajándékot, megköszöni. Az öreg egy szót sem szól. Bólint, aztán lemerül a habokba, eltűnik, mintha soha ott sem lett volna.



A vándor hirtelen felébredt. Még alig pirkad. De mi ez? Tenyerében ott szorongatja a kicsinyke kis kagylót. Hát mégsem álom volt akkor? A vízhez ment, hogy megmosakodjon, s szomját oltsa. Mit kezdjen az ajándékkal? Mire való? Meglendítette a karját, hogy a vízbe dobja, de meggondolta magát, és elrejtette ruhájában. Ki tudja, mire lesz még jó?

-------------------------------

Amikor a lovászfiú magához tért, gyékényen feküdt, tiszta vászonruhában az egyik kunyhóban. Körülötte nők és férfiak, gyermekek. Őt nézték.
Szédült, gyenge volt. De jó érzés volt a tiszta ruha, és a rá szegeződő tekintetekből érezte, hogy jó emberek között van...

Egy asszony gyümölcsöt és vizet hozott. A gyümölcs finom volt, a viz pedig hideg...

Amikor éhét, szomját oltotta, elálmosodott. Szédült. Ismét elveszítette az eszméletét.


Nagyon sokáig aludt. Talán napokig is. S amikor felébredt, körülnézett. Egyedül volt. Felkelt, kiment a kunyhó elé. A távolban sötét vonalként látszottak csupán a magas hegyek... Onnan jött...

A falu túlsó végén halászok kötöttek ki, zsákmányukat kosarakba rakták.
Ahogy őket nézte, a tenger csillogása egészen elvakította. Könny szökött a szemébe.

Aztán leült a ház elé, várta a ház gazdáit. Elgondolkodott, hogyan is legyen tovább. Elgondolta, milyen jó is lenne, ha itt maradhatna... Talán az idő meghozná számára a feledést. Talán, ha ezek az emberek tudnák, mit tett, bottal zavarnák ki a falujukból... Érezte, hogy amit tett, örökre az ő titka kell hogy maradjon, nem mondhatja el senkinek. Egyedül kell cipelnie ezt a rettenetes terhet, amíg csak él...


------------------------------

A faluban soha senki nem kérdezte, honnan jött. A falu népe befogadta, megtanították halászni. Ügyes halásznak bizonyult. Teltek a hetek, hónapok, s már hosszú idő óta nem is gondolt a múltjára.

Időközben meglett férfivé érett, erős, izmos, olyan, akár csak a többi halász a faluban.


Amikor egyik nap messzire kievezett a tengerre, valahogy most más volt, olyan békés volt az óceán, hogy nem volt kedve bevetni a hálót. Csak ült a csónakban, és nézte a vizet. Nézte az apró, hófehér habokat, hallgatta a hullámok csobogását. A felhőtlen égen szikrázóan sütött a nap... Gondolataiba merülve ült a csónakban. A lányra gondolt, akit annyira szeretett valaha... s aki soha nem lehetett az övé.


Észre sem vette, hogy közben messzire kisodródott a nyílt vízre. Egyszer csak arra eszmélt, hogy hullámzani, pezsegni kezd a víz a csónak mellett, s kiemelkedik belőle egy csodaszép szőke leányalak. Mosolyogva integet, hívogatóan nyújtja feléje a kezét.

Miféle látomás ez? Arca megszólalásig hasonlít a halott lányéhoz... Aranyhaja szétterül a vízen... Ő lenne az, valóban?

A halász percet sem habozott, beugrott a vízbe. A lányalak elmerült, a halász pedig követte őt... Eltűntek a mélyben, mindörökre.


-------------------------------


A partra sodródott csónakot távol a falutól egy csendes kis öbölben, egy vihar után találták meg a falubeliek. Csak összenéztek némán. Hallgattak. Tudták: a tenger nem engedi el többé, akit egyszer elragadott.


------------------------------


Teltek az évek. A nemes ifjú közben meglett férfivá érett. Az Idő Őrzőjét azonban sehol nem találta. Az emberek kinevették, amikor kérdezősködött utána.

Minden este, mielőtt álomra hajtotta volna a fejét, elővette a kis medaliont, amelyet a nyakában viselt hosszú aranyláncon.
A medaliont, a kis vérvörös rózsaszirmot tenyerébe fogta. Ilyenkor úgy érezte: kedvese vére lüktet benne, hogy ilyenkor is vele van... Megcsókolta százszor és ezerszer, újra és újra, és a szíve fájt, nagyon fájt... Ilyenkor mindig kedvese szép arcát látta maga előtt, és könnyek gyűltek a szemébe.


Hosszú útja során nagyon sokféle kalandban volt része.
Például egyszer, amikor már nagyon elfáradt, egy barlangban húzta meg magát éjszakára, ahol tüzet gyújtott, hogy megmelegedhessen. Eszébe jutott, hogyan is kapta a kagylót, milyen titokzatos körülmények között. Mosolygott. Akkor még nem tudta, mire való, és majdnem bedobta a folyóba. De aztán meggondolta magát...
Milyen szerencse! Mert amikor már nagyon éhes volt, és arra gondolt, milyen jó lenne egy kis gyümölcs, vagy frissen sült cipó, hozzá egy pohárka bor, a zsebében a kis kagylóhéj mintha... mintha megmoccant volna!


Benyúlt a zsebébe, és kivette. Furcsa. Tenyerén nézegette a szép fényű kagylót, mire az kipattant a kezéből, le a földre. És a földön, ahová a kagyló esett, frissen sült cipó és pirosló alma termett... Micsoda varázslat! Hihetetlen... mégis így történt. Szóval ez a titka a kis kagylónak! Végtelen hálával gondolt a szakállas öregre... bárki is legyen.
És azóta, ha megéhezett vagy megszomjazott, amire gondolt, a kis kagyló - ma sem tudja, hogyan - szempillantás alatt előteremtette.
Ezután úgy őrizte, mint a kincset.

Ült a barlangban a tűz mellett, a kis kagylót letette a földre, és arra gondolt, hogy milyen jó lenne pár falat ennivaló, pár csepp innivaló, amikor mintha valami neszt hallott volna a barlang mélyéről. Majd léptek közeledtek, de aztán elhaltak. Amikor végzett az evéssel, még ágakat rakott a kis tűzre. Mielőtt álomra hajtotta volna a fejét, még hallani vélte a neszezést, de már annyira fáradt volt, hogy elnyomta az álom.

Reggel azonban elgondolkodott a dolgon. Mi, vagy ki lehet a barlang lakója? Őt nem bántotta az éjjel, annyi bizonyos. Rossz szándékú nem lehet. Kíváncsisága győzött: megnézi, mi lehet az. Felszedelőzködött hát, s elindult a barlang mélye felé. Amint haladt egyre beljebb, jobbra és balra is folyosók nyiltak, s hol innen, hol onnan vélt hallani neszezést. Végre némi fényt látott az egyik folyosó végén derengeni.

Arra tartott. Egy nagyobb üregbe jutott. Az üreg mennyezetén hasadék volt, azon szűrődött be némi fény.


Az üreg falánál száraz széna volt leterítve. Valaki bizonyára itt szokott éjszakázni, ez lehet az ágya - gondolta.

Az üreg többfelé is elágazott. Az egyik nyílás felől mintha mormogást hallott volna.
Odalopakodott, bekémlelt. A sötétben két izzó szemet vélt látni. Nem félt. Gondolta, hogy aki ilyen mélyre rejtőzik, jobban fél mindenkinél. Kezét előre nyújtva, tapogatózva haladt feléje.

Amikor odaért, a mormogás türelmetlen hörgéssé erősödött, amit a falak ezerszeresen vertek vissza.


Akkor egy furcsa teremtmény jött elő lassan. A halvány fény bevilágította üregbe lépett, majd a fal mellett felhalmozott száraz szénára leült. Látszott, hogy fél.
Emberféle lény volt, ahhoz kétség sem férhet. Szakadt és piszkos rongyokba burkolta testét, fejét mélyen lehajtotta.


A vándor elővette a kagylót, és a toprongyos alak felé nyújtotta. Biztatóan mosolygott, amitől az felbátorodott és elvette az ajándékot. De nem tudta, mit kezdjen vele. Akkor a vándor élelemre és italra gondolt. A gondolata valóra vált,
és a toprongyos alak falni kezdett... ki tudja, mióta nem evett és ivott a szerencsétlen? Talán időtlen idők óta a barlangban él!

A vándor nézte egy darabig, amint a rongyos alak mohón eltünteti az ételt s italt.
Utána biztatta a teremtményt: próbálja most ő. A fura szerzet rávicsorgott. Ez bizonyára mosoly akart lenni - gondolta -. Szegény torz alak, biztosan az emberek gúnyolódása elől menekült ide, önkéntes magányba.
Még egyszer megmutatta a lénynek, hogyan használja a kis kagylót. Amikor végre sikerült annak is, akkor a vándor búcsút intett neki, sarkon fordult és kiment a barlangból, hogy folytathassa útját... a keresést. A kagylót otthagyta a szerencsétlen idegennél...

Jó érzés volt, hogy segíthetett. Hogy miért adta oda ezt a kincset érő kagylót? Mert látta, hogy annak a másiknak százszorta nagyobb szüksége van rá... hát azért. Talán a torz szülemény most úgy hiszi: álmodott. De ez az álom jó... Végetért a szűkölködése, nélkülözése, mostmár nem kell többé éheznie... Biztosan álmodott már jó ételekről, amikor nagyon éhes volt már... most hát ez olyan lehet neki, mint egy megvalósult álom...


Remélte, hogy talán az ő álma is valóra válik egyszer.


------------------------------


Egyszer, ahogy vándorútján haladt, látta a hőség perzselte mezőket, az éhező állatokat, az aszott termést... Szívét sajnálat töltötte el. Bárkié is e föld, bizony éhínségre van kárhoztatva ebben az esztendőben, jövő aratásig! Továbbhaladva kis faluba érkezett. A sárból tapasztott, nádfödeles kunyhók egy tér körül álltak körben, középen pedig egy díszesebb épület állott. A díszes épületből kiabálás hallatszott, majd egyszerre emberek tódultak ki a térre.
Meglátták a vándort. Furcsán, gyanakvóan méregették, talán a ruházata, talán torzonborz szakálla ijesztette meg őket, nem tudta, de látta a szemükben a félelmet és haragot.

Az álldogálók közül kivált egy szebb ruhát viselő ember. Biztosan ő az elöljáró - gondolta a vándor.
Az egyenesen feléje tartott.
- Nézzétek, ő hozta ránk a pusztulást! Ő az oka mindennek! - kiabálta. A vándor rögtön megértette: bűnbakot keresnek, akit szerencsétlenségükért okolhatnak.


Megragadták és az egyik sárkunyhóba vitték. A kezét megkötözték, aztán leültették a sarokba, szalmára, és őrt állítottak az ajtaja elé.
Az előkelő ruhás ember azt mondta:
- Addig itt maradsz, amíg nem döntünk a sorsod felől. Ha esőt tudsz varázsolni, békével elmehetsz. De ha nem, a te Istened irgalmazzon neked! - azzal elment.

Hogyan is tudhatna ő esőfelhőt varázsolni e szárazságban, hiszen egyáltalán nem ért az ilyesmihez. Mégis valamit tennie kell, ha életben akar maradni! Hiszen ezek azt hiszik, ő okozta a szárazságot, s biztosan meglincselik érte!
Törte a fejét, hogy mit tegyen, de sehogyan sem jutott eszébe semmi.

Közben beesteledett. Hűvös szél támadt, veszettül zörgette a száraz növények kérgesre aszalódott leveleit. A hőség csökkent, az emberek kunyhóikba tértek. A sárkunyhó résein át befútt a szél, a vándor megborzongott. Ledőlt a szalmára, és a kimerültségtől azonnal elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy egyenletes, apró kopogást hall. Kábultan figyelt, hirtelen azt sem tudta, hol van. De amikor a kezét akarta mozdítani, a vékony kötél a csuklójába vágott, és rögtön ráébredt szorult helyzetére: fogoly egy ismeretlen
faluban, ismeretlen és rosszindulatú emberek között.


Keservesen felült fektéből, hátát a hűvös vályogfalnak támasztotta, hallgatózott. A kopogás egyre erősödött, mintha százezer pici harkály csőre kopogna a fákon... de aztán rájött, mi lehet ez. Elmosolyodott azon, hogyan is nem ismerte fel ezt a jól ismert hangot azonnal. Esőcseppek verték a kunyhó falát, egyre sűrűsödő eső...
A zápor hangjára az emberek kitódultak házaikból, örömtáncot lejtettek, ujjongtak, kiabáltak, és az esőáztatta földön a sárban topogtak, lábaikkal tapodtak a tócsákban örömükben.

És az eső egyre csak esett, egyre eszeveszettebben. A szél erősen fújt, tépte, cibálta a házak fedelét, az emberek csuromvizes ruháját, haját, de ők mit sem törődtek ezzel, csak kiabáltak és énekeltek. A szívük megtelt bizakodással. A gyerekek lehasaltak a sárba, és egymást dobálták vele, úgy örvendeztek a régen várt, megváltó esőnek...

Amikor kiörvendezték magukat, házaikba tértek, és a falu elcsendesedett.
Az eső pedig csak esett, esett. A kiszikkadt föld pedig nyom nélkül elitta az életet adó cseppeket mind egy szálig...

A vándor hallotta mindezt, és reménykedett, hogy mostmár talán szabadon engedik majd.
Újra ledőlt a szalmára, és álomba szenderült.


------------------------------


Arra ébredt, hogy nyílik a kunyhó ajtaja, s az előkelő falusi lép be rajta. Odament a vándorhoz, kezét kioldotta, felsegítette.

Így szólt hozzá:
- Úgy látom, megjött az eszed és helyrehoztad, amit elrontottál. Talán még nem késő, és lesz mit enniük télen a gyermekeinknek. Most szabadon elmehetsz, de azt ajánlom, többé erre ne vigyen az utad, mert másodszor már lehet hogy nem leszünk ilyen elnézőek. - Azzal kivezette a vándort a kunyhó elé, s útjára bocsátotta.

Hát így történt szerencsés megmenekülése... Folytatta útját étlen és szomjan. Hogyan is kérhetett volna élelmet ezektől a szegényektől? Hiszen maguknak sem volt semmijük!


------------------------------


Éjszakánként álmában gyakorta kísértette a titokzatos látomás, a gyöngyökkel kirakott hajú asszony képe. Meg-megjelent álmaiban, felkínálta a segítségét. Bizony, amikor már sok idő eltelt, eredménytelenül, a vándor szívében kétség merült fel, nem jobb lett volna-e elfogadni a szépséges látomás ajánlatát. Hiszen elmúlik az élet, hiába, kedvese elporladt régen, szerettei elfelejtették őt... Mi végre hát a szenvedése, bolyongása a vakvilágban... Lehet, soha nem találja meg az Örök Időt Őrző Remetét, s valahol, ismeretlen helyen fog elmúlni, elfeledve, magányosan...
Ilyenkor álmából zaklatottan, verejtékben fürödve ébredt, s időbe telt, mire túltette magát az önmarcangoló gondolatokon...

Volt, hogy álmában a szépséges fekete asszony megcsókolta, s a csókjától kis időre elfeledte minden bánatát, szíve könnyű lett és boldog...

De a reggel mindig elhozta a valóságot, s ő soha nem szólította a veszélyes fekete asszonyt, hogy segítségét kérje... Talán nem merte, talán nem akarta... Miben reménykedhet még? Önnön kitartásában? Vagy az ifjúság erejében? Hol van az már! Az évek múlásával egyre mélyebbre merül, távolabbra süllyed a remény, hogy valaha eléri célját, megleli az Öreget, s az segíthet rajta, feltámaszthatja imádott kedvesét.
Sokszor már nem volt benne egészen bizonyos, hogy jól tette-e, hogy vándorútra indult. Talán bölcsebb lett volna, ha csendben gyászolja kedvesét, s népének boldogulását tűzi ki élete céljául. De e gondolatokat hamar elhessegeti magától, s újra útnak indul, hogy meglelje a boldogságot, melyet már oly régen kerget.


------------------------------


Egy este egy különös sötét erdőbe ért. Az erdő élettelen volt, semmi nesz nem mozdult benne. Egy tisztásra érve furcsa házakat pillantott meg: látszólag nem voltak lakói. A falucska szélén ócska deszkákból tákolt, ütött-kopott pajta állt, ajtaját nyikorogva nyitogatta a szél.
A vándor gondolta, itt eltölthetné az éjszakát, meghúzza magát a pajtában. Talán széna is akad benne, amire leheveredhet.
Besurrant az ajtón. Tapogatva haladt előre, lába alatt szalma zizegett. Ledőlt a deszkafal mellé.
Egyszer csak imbolygó fényre lett figyelmes, amely a pajta felé közeledett. Az ajtón egy ember lépett be, kezében pislákoló lámpás. Megállt az ajtóban, körbevilágított a helyiségben. Meglátta a vándort. Sokáig nézték egymást szótlanul, végre az ajtóban álló ember megszólalt:
- Ki vagy, s mi járatban vagy erre?
- Megengeded, hogy itt éjszakázzam?
- Mi dolgod errefelé?
- Szeretnék itt éjszakázni - mondta még egyszer a vándor. Az ember kérdésére nem akart felelni. Mit is mondhatna? Története oly hosszú és szomorú... Talán el se hinné, meg se értené.
- Ha akarsz... - vetette oda az ember.
- Kaphatnék-e valami ételt s italt nálatok? - kérdezte a vándor.
Az ember zsebéből bicskát vett elő s a vándor elé dobta. Feje fölé emelte a lámpát, s mutatta: a mennyezetről, a gerendáról több oldal szalonna, sonka lógott alá.
- Szelj magadnak s egyél, amennyi jólesik. Nekünk úgyse kell már... - mondta az ember halkan, a lámpást a küszöbre tette, s elment.

A vándor furcsának tartotta az ember szavait, de éhes volt, nem gondolkodott. A szalma között megkereste az odadobott kést, felállt, s az egyik sonkából jókora darabot kanyarított magának.
Ekkor a sarokban a szalma zizegni kezdett. Odanézett. Látta, hogy egy apró emberke mászik elő, s odabotorkál hozzá.
- Vágjál nekem is, én is éhes vagyok - mondta.
A vándor még egy darabot levágott, s odaadta a kicsi emberkének.
Az gyorsan befalta, majd a vállán lógó tarisznyából kulacsot vett elő, s a vándornak kínálta. Az tétován elfogadta, meghúzta. Jóféle bor volt benne, igen finom és a sós sonkára nagyon jólesett.
A kis ember is meghúzta a kulacsot, s mindketten letelepedtek a szalmára.
Elnyomta őket az álom.
Hajnalban morajlásra ébredtek. A kicsi ember kifutott a szabadba, s visszakiáltott a vándornak:


- Gyere ki gyorsan és fuss, ahogyan a lábad bírja, mert rögtön elnyel a föld!
A vándor nem hitte, de jobbnak látta, ha szót fogad. A pajta minden ízében recsegett-ropogott, majdnem összedőlt.


A föld megremegett, széles repedések keletkeztek rajta. A repedések egyre mélyültek, majd lassan az egész falut elnyelték. De a repedés mélyéről most egy óriási szobor tört elő, aranyló palástú, aranykoronás királyt ábrázoló, monumentális szobor. Talapzata magasabb volt, mint egy templomtorony, a szobor tetejét pedig alig lehetett látni a felhők között.

A vándor döbbenten állt nem messze ettől a különös jelenségtől, a szája is tátva maradt a látványtól. Csak nézte-nézte, a nyaka egészen elgémberedett, ahogyan nézett az égbe nyúló szoborra.

A kis ember szólalt meg mellette:
- Minden hónapban ez van. Egy hónapig falu, egy hónapig szobor... Ez az átok megtörik-e valaha, ki tudja... S mióta tart, azt sem tudja senki. Az okát sem ismerem. Lehet, hogy egyszer ki kéne deríteni, de nincs hozzá elég bátorságom...
A vándor azonban eltökélte, hogy megpróbál a végére járni a titoknak.
A kis ember elköszönt. A vándor pedig a szobor talapzatához ment. Nézte, hogyan juthatna fel a tetejére, s onnan messzire ellátna... Talán még azt is megtudhatná igy, merre menjen, hogy a Remetét megtalálja végre. S talán a titkot is megleli közben.
Felmászott nagy keservesen, centiméterről centiméterre jutva előre, de végül eljutott egészen a szobor válláig. Ott felállt, s a koronába kapaszkodva szétnézett.
A látvány lenyűgöző volt. Erdők-mezők váltakozva követték egymást, a zöldek ezernyi változata, körös-körül. A színpompa magával ragadó volt. Alatta, ha lenézett, eltörpültek az erdő legmagasabb fái is. Hogyan lehetséges, hogy ő erről az átokról még soha nem hallott?

Amint nézelődött, meglátta, hogy a szobor arcán, a szemek helyén üreg van csupán. Felmászott, s éppen befért a nyíláson. Látta, hogy a szobor belseje üreges, körben csigalépcső vezet a mélybe. Az egyik szem irányában óriási tükrös messzelátó van elhelyezve, melynek tövében kényelmes ülőalkalmatosság nyugszik. Az ülőalkalmatosságon töpörödött öreg ember üldögél, s a messzelátóba kémlel.
A vándor jöttére felkelt ültéből, s meglepetten szólt:
- Ki vagy s mit keresel itt, ahol soha senki nem járt még?
- Hallottam az átokról... Szeretnék segíteni azokon, akiket sújt. Mesélj el nekem mindent, hátha együtt többre megyünk.



- Ó, kedvesem, az már nagyon régen történt! Ifjú voltam, s beleszerettem egy pórleányba. Láthatod, a szobromat, aki egykoron én voltam, elkészíttettem ügyes mesterekkel, s innen kémlelődöm, hogy a leányt, kibe hajdan szerelmes voltam, végre megleljem. De eddig mindhiába...

Könny szökött az öreg szemekbe. Kis időbe telt, mire ismét szólni tudott.
- Azt a leányt palotámba hozattam, de ő sajnos engem nem szeretett. Telt-múlt az idő, de a leány csak szomorkodott... Családját gazdaggá tettem, néki drága ruhákat s ékszereket ajándékoztam, hogy megvegyem rajtuk a szerelmét, mindhiába. Hogy felvidítsam, gyakran kocsiztunk ki a palotámból. Egyszer, egy ilyen alkalommal meglátott egy fekete ruhás, fekete hajú, fekete szemű fiatalembert. Ez a fiatalember az erdőn át a juhait terelgette. A juhai ia feketék voltak...
Furcsa, nemde? Azonnal lángra gyúlt iránta, s elhagyott engem. Éjjel megszökött! Egyenesen az ifjú karjaiba... Katonáimmal azonban megkerestettem, az ifjút megölettem, a leányt ismét váramba vitettem. Foglyommá tettem... Az ifjú, mint később kiderült, nem közönséges ifjú volt, hanem az éjszaka urának, Valmadának a fia. Szeretett fia haláláért átokkal sújtott engem s népemet. Palotámat leromboltatta, a leányt várába vitette, népem pedig minden hónap első napjának reggelén elsüllyed a föld mélyében, s csak egy hónap múlva emelkedik ki házastul, mindenestül. De amikor nincsenek a föld felszínén, helyettük e szobor áll, melyben egyedül vagyok, s kémlelem a messze távolt, hogy kedvesemre akadjak.
Úgy hiszem, már oly régen történt mindez, hogy a szép lány is megöregedett bizonyára, de én nem adom fel a reményt...
Hogyan is segíthetnél te rajtam, kedves idegen?
- Még nem tudom. Az Örök Idők Őrét keresem, az Öreget, aki vissza tudja fordítani az idő kerekét. S ha megtalálom, bizony mondom, szólok az érdekedben, azt megígérhetem. Nem tudod, merre találom őt?
- Sohasem hallottam még ezt a nevet... Nem, nem ismerem...
- Hát akkor ég veled. Én most folytatom az utamat.

Az öreg bólintott, visszaült a kényelmes kerevetre, tekintetét a messze távolra szegezte, s elmélyedt a szemlélődésben. A vándor pedig lement a csigalépcsőn, le a földre, talált ott egy titkos ajtót, mely a szabadba vezetett.
Kilépett a fényre. Nagyot sóhajtott, s folytatta útját a halott erdőn át, hogy meglelje végre a Remetét. Mostmár nemcsak sajátmagáért, a saját boldogságáért, hanem másvalakinek a boldogságáért is...

Este leheveredett egy fa tövébe, s mély álomba merült. Álmában megjelent ismét a titokzatos nőalak, hogy felajánlja sokadszor is a segítségét.
Az ifjú felriadt álmából. Hangosan szólította Holdfényt. Ő azonnal ott termett, éjfekete tincsei között a szikrázó gyöngyszemekkel, feketén izzó szeme sugárzott a boldogságtól, mert azt hitte, a vándor végre behódol neki.


A vándor megszólalt:
- Kérésem lenne hozzád. Él itt nem messze egy öregember, aki valaha gazdag király volt. Átok sújtja népét s magát. Szeretett valaha egy lányt, de a lány nem szerette őt. A lány egy ifjút szeretett, aki az éjszaka urának volt a fia. A király megölette ezért, a leányt pedig rabjává tette. De az éjszaka ura elraboltatta tőle a leányt, s megátkozta, hogy soha többé uralkodni ne tudjon senki felett, elvette tőle a népét. Minden harmincadik napon a király szobra feltör a földből, benne messzelátóból az öreg király lesi a vidéket, hátha egykori szerelmét meglátja valahol.
A harmincadig napon pedig elnyeli a föld, s felemelkedik a falu, s harminc napig a föld felett létezhetnek. De amikor eljön a következő harmincadik nap, ismét elnyeli őket a föld, s így bizony se aratni, se vetni nem tudnak, mert harminc nap semmire sem elegendő... Ez így nem élet... Kérlek, ha tudod, törd meg ezt az átkot. Ha teheted, kérd meg az Örök Idők Őrzőjét, hogy élessze fel a sötétség urának fiát, s a leány ifjúságát adja vissza, tegye ezáltal lehetővé, hogy egybekeljenek. Így a sötétség ura megtörné az átkot, a király népe újra tudna vetni s aratni, a király pedig megnyugodhatna, találhatna magához illő feleséget...

Holdfény nem szólt. Nézte a vándort, akinek tekintetében elszántság csillogott.
Nagy sokára megszólalt:
- Beleegyezem. De cserébe én is kérek valamit: egy csókodat csupán.
A vándor erre azt felelte:
- De az ég szerelmére! Az én csókomat áhítod, szépséges Holdfény? Kérlek, hogy az öreg király fiatalságát add vissza, ha megteheted. Meglátod, majd szép ifjú lesz belőle. Ő bizonyára örömmel ad neked egy csókot, nem egyet, de akár százat is. Én pedig vándorolhatok tovább, míg célomat meg nem lelem...

Holdfény sokáig gondolkodott, de végül beleegyezett.

Megtette mindazt, amire a vándor kérte, s a vándor ismét érezhette, hogy segítséget nyújtott valakiknek, s hogy ez mennyire megnyugtatta háborgó lelkét.



--------------------------------



Annyi minden történt az évek során. Sajnos, az Örök Időt Őrző Remetét nem találta. Senki sem hallott felőle, senki sem tudta, hol kereshetné... Létezik-e egyáltalán?

--------------------------------

A vándor mostmár, hogy megöregedett, és ereje elhagyta, úgy döntött: megtér őseihez. A sok-sok viszontagság után elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy vágya csupán egy maradt: megpihenni ősei földjén. Hiába volt a sok küszködés, a nélkülözés, mégsem érte el célját.


Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nem sikerült, amiben annyira reménykedett: nem támaszthatta fel kedvesét, nem nyerhette el a vágyva vágyott boldogságot. Hát jól van, így is jól van... Lelke már megnyugodott végre. Belenyugodott, hogy nem nyerhet, nem győzheti le a halált. Most már ő is megtérni vágyott csak az örök nyugalomba, igen, mostmár csak ez az egyetlenegy dolog van hátra. Visszatér a földre, ahol született, s ifjúságát töltötte... Békében kíván mostmár meghalni.


Ment, botladozott botjára támaszkodva a deres télben. Vacogva, dideregve igyekeztek erőtlen öreg lábai a göröngyös, köves talajon. Már látta a kastély sötét sziluettjét kirajzolódni alant, a távolban. Igyekezett. Fázott, kezei, ujjai megdermedtek, lába egészen elfagyott. Már nem is érezte, hogy fáj, már semmi se fájt.

Fogai összeverődtek a hidegtől, de már ez se fájt. Már belül, a szíve se fáj, nem fáj már semmi. Félvakon a téli éjszakában, elcsigázottan vánszorgott az öreg vándor, rendületlenül. Szívében talán már rég meghalt a szerelem...
De a nyakában még most is ott van, őrzi a láncon függő, kővé vált vérvörös rózsaszirmot, az utolsó emléket, ami még e világhoz köti őt...


------------------------------


Nagykeservesen jutott le a völgybe. Mostmár olyan közel a cél...

Aztán egyszerre ott magasodott előtte a vár, feketén, hatalmasan. Valaha széles várárok vette körül, melybe belevezették a folyó vizét. Most azonban üresen tátong a várárok, a felvonóhíd leeresztve, a kapu tárva-nyitva...
Belépett az udvarra. A félhomályban is jól látta, hogy a kövek között gaz vert tanyát. Szomorúan állt ott egy hosszú pillanatig. A halálos csendben semmi sem mozdul, sehol egy teremtett lélek. Amikor újra elindult, a tágas, üres udvaron léptei neszét visszaverték a kopár kőfalak. Az udvar közepén még egyszer megállt. Körbekémlelt a sötétben, de hiába meresztgette öreg, vaksi szemét, életnek semmi jelét nem tudta felfedezni.
Szomorúan indult fel a lépcsőn kis szobája felé. Remélte, hogy érintetlenül hagyták, miután ő eltávozott innét.
Erőtlen léptekkel haladt felfelé. Rogyadozó térdei alig bírták fáradt testét, de ment fel a recsegő-ropogó falépcsőn. Amikor a kis szoba ajtaja elé ért, szíve hevesen dobogott, térde remegett.
Az ajtót csukva találta, de amikor lenyomta a veretes kilincset, kinyílt - nem zárta le senki.
A nehéz tölgyfa ajtó nyikorogva tárult ki....

--------------------------------

Belépett. Most a holdat felhő takarta el, nem szűrődött be semmi fény a parányi ablakon. Világot gyújtani - villant eszébe a gondolat. Botorkálva a szoba közepére ment, hol valamikor az asztal s mellette a kandeláber állott. Előrenyújtott kezével érezte, megérintette a régi, megszokott tárgyakat - minden a helyén állt. Az asztalon tapogatva meglelte hajdani kovakövét, megpróbált szikrát csiholni a poros kövecskével. Amikor aztán végre szikrák pattantak elő, s a kandeláber kanóca meggyulladt, halovány fénye elömlött a régi tárgyakon, bútorokon... Mindent vastagon lepett a por, a medvebőrt az ágyon, a padlót, a széket, mindent, mindent...

A vándor az ágyhoz ment. Botját az ágy mellé a földre tette, ő pedig csak úgy, ruhástól, ahogy volt, leheveredett az ágyra.
Levette nyakából a vékony láncon függő medált. Tenyerébe fogta, és a szívére szorította. Elmormolt egy imát, amire még emlékezett... Talán holnap, ha megvirrad, lesz még annyi ereje, hogy a kis kápolna kertjében megkeresse a sírt, ahová valaha kedvesét temették. Elviszi oda a vércsepp színű, kővé vált kicsi rózsaszirmot, hogy a sírra tegye, így búcsúzva el az ő igaz, egyetlen szerelmétől, immár végleg, mindörökre.

Minden ereje elhagyta. Szemét lehunyta. Nem érzett éhséget, szomjúságot, csak végtelen, halálos fáradtságot... Agyára lassan sötétség borult. Sötét, mint a legmélyebb éjszaka, sötét, mint a legfeketébb fekete, csillagtalan, bársonyos, puha éj...


Hirtelen feleszmélt. Felmerült a mélyből, mint fuldokló az utolsó lélegzetvételre, olyan mélyről, hogy hirtelen nem is emlékezett, hogy hol van, hogy ki is ő valójában...
Feleszmélt, mert egy fuvallat, egy gyenge sóhaj, egy lehelet, egy röpke szellő megsimogatta az arcát.
Mi volt ez? Mi az, ki az, aki fel meri ébreszteni a haldoklót, aki életet éleszt még utoljára a megfáradt szívbe?

Szemét kinyitotta, fektében, de nem ült fel.... még nem. Erőtlen teste nem engedelmeskedik még, a halálos önkívület még nem ereszti, nem eresztheti olyan könnyen... Fénytelen szemével nézi a mennyezetet, de valami szokatlan, valami nagyon szokatlan itt. Talán a fény? Talán reggel van, hogy ennyi világosság ömlik a szobába?
Végre erőt vett magán, és sóhajtva felült az ágyon.

A szoba közepén a gyönyörű fekete hajú szépség, Holdfény állt, fekete bársonyból, selyemből készült köntöse beborította a poros padlót, földre hulló dús tincsei között szikráztak a csodálatos kövek. Fekete szemét a férfira szegezte, két karját feléje nyújtotta. Az önkéntelenül felállt, s közelebb lépett, feledve öregségét. Akkor a szép nőalak mellett hirtelen megtestesült egy ezerráncú ősz öregember.
A megfáradt vándor ráismert benne arra, aki neki a kis kagylócskát ajándékozta hajdanán.
Ki ő hát valójában? S hogyan került ide most? És miért? Mi a szándéka? Hiszen már úgyis vége... Bizonyára számon kéri tőle, hogy ajándékát elherdálta, továbbadta... Biztosan nagyon haragszik rá ezért...
Az ősz szakállú öreg ember némán állt. Mosolygott.


A vándor csak állt, nem mert közelebb lépni.
Egy ideig egyikük sem szólt. Aztán az öreg törte meg a csendet.
- Ajándékomat odaadtad, de nem haragszom. Jó szíved van, s ezt bebizonyítottad. Segítettem, te is segítettél.

Most Holdfény szólalt meg:
- Másoknak mindig segítettél, amikor csak tehetted. Nekem is boldogságot adtál, amikor arra kértél, hogy segítsek az éj urának, hogy fia feltámadjon s szerelmével élhessen. Megéreztem, milyen az: másokon segíteni. És boldogságot adtál, amikor arra kértél, adjam vissza a fiatalságát az öreg királynak, s varázsoljam szép ifjúvá. S ő belém szeretett, és én is ő belé. Boldog voltam, mert nem kellett szerelmet zsarolnom olyanok szívéből, akik soha nem lesznek erre képesek... És nagyon megbántam, hogy a sok ifjút, akiknek a szívét nem tudtam megnyerni magamnak, szikrázó ékkővé, gyémánttá varázsoltam, és a hajamba fűzve viseltem...
Igazad volt, amikor azt mondtad: nem szerettem még soha senkit szívből, igazán. Mostmár tudom, milyen az: boldognak lenni. Te megtanítottál szeretni, megtanítottál önzetlenül adni, jót cselekedni... Egész életedben, amíg az Időt
kerested, erről adtál nekünk tanúbizonyságot.
Az Örök Idő Őrzője, aki itt áll előtted, szívből örült minden cselekedetednek. Látta, hogy bármennyire is szenvedsz, vágyódsz a szerelmed után, akkor is, saját bánatodat félretéve igyekszel másokon segíteni... Én akkor még nem
értettem, inkább sajnáltalak, és haragudtam rád. De ő már akkor is tudta, amit te is mindig tudtál: hogy milyen nagyszerű érzés másoknak adni, önzetlenül, szívből, s nem kérni, nem fogadni el érte cserébe semmit...
Az Idő Őrzője tudja, hogy nem vittél magaddal ajándékot a számára, amikor keresni indultál. De már azt is tudja, hogy a szíved aranyból van, és állhatatosságodat, őszinteségedet, jóságodat, kitartásodat azzal jutalmazza, hogy megadja neked, amire vágytál. Mert te ugyan azt gondolod, hogy nem vittél neki ajándékot, de az önfeláldozásnál, hűségnél nincsen szebb ajándék, amit adhattál volna.
Most tehát megkapod az ő ajándékát. Visszaforgatja az időt, s kedvesed visszakapja életét, te pedig az ifjúságodat. Remélem, megbecsülöd majd ezt az ajándékot... S hogy lásd: minden a helyére kerül, minden jóra fordul, megteszem azt, amit már régen meg kellett volna tennem: visszaadom az életét az ifjaknak. Megértettem, hogy a szerelmet nem lehet kierőszakolni.

Kifonta gyönyörű, éjfekete hajából a gyöngyöket. Mindegyiket külön-külön. Egyesével a padlóra tette valamennyit, majd halk szavakat mormolt, szemét lehunyva. Akkor a kövek mind-mind szikrázni kezdtek, majd testet öltöttek, és ifjakká változtak. Aztán testük elhalványult, és eltűnt hirtelen.

- Most mindegyikük visszakerült oda, ahová való. És én nagyon megbántam már, hogy olyan mostohán bántam velük... Kívánom, légy örökre boldog azzal, akihez annyi éven át hűséges volt a szíved. Most pedig búcsúzunk tőled, mindörökre - mondta Holdfény, majd ő is eltűnt, szétfoszlott az Idő Őrzőjével együtt.


------------------------------


A megöregedett vándor csak állt görnyedten a poros padlón. Fáradt agyában kavarogtak a gondolatok. Hogyan? Miért? Semmit nem értett. Nem tudta felfogni mindazt, amit most hallott...
Az ősz öreg ember lenne hát a Remete? Őt kereste annyi éven át, mindhiába? Miért hagyta, hogy keresse, amikor most úgy tűnik, figyelemmel kísérte egész útját... életét?! És mi végre volt a sok vándorlás, ha már az elején megmutatta magát neki, és segíthetett volna?! Csak próbára akarta őt tenni? Hitét, akaraterejét, szerelmét? Ugyan, mi értelme volt akkor az egésznek? - háborgott, lázadozott. Sokáig állhatott így, nem is tudta, mennyi idő telt el. Egyszer csak kopogtattak a szobája ajtaján. Felocsúdott, szinte megdermedt a rémülettől. Vajon ki lehet az, itt, e halott várban, e késői órán? Ki háborgatja nyugalmát? Hiszen nincs itt közel s távol egyetlen teremtett lélek sem!

Nem mozdult. Ám ekkor kicsapódott az ajtó, s belibbent rajta halottnak hitt szerelme... Aranyszínű fürtjei szinte úsztak utána, világoskék ruhája a padlót seperte... De a padló most ragyogott a tisztaságtól, a vastag pornak már nyoma sem volt. A szobában minden olyan szépnek tűnt... A vándor szíve a torkában dobogott, úgy érezte, majd kiugrik mellkasából. Kinyújtotta reszkető kezét a lány felé, s csak akkor vette észre, hogy a keze már nem öreg, aszott, ráncos, és ahogy végignézett magán, a kopott, szakadt köntös helyett drága ruhák feszültek rajta, Arcához nyúlt, érezte, hogy a bőre sima, és az ősz, kopott szakáll eltűnt... mint egy rossz álom.
A lány futott feléje, a nyakába borult, és összeölelkezve álltak végtelennek tűnő percekig...


Vajon tudja-e ez a kis teremtés, hogy mi történt? Hogy mennyi év telt el, ami most semmivé vált? Hogy ő mennyit küzdött azért, hogy visszakaphassa őt? Vagy nem tud semmiről, s akkor ez titok marad örök időkre?
De ez most nem is fontos. Ami fontos, az a szerelem, a boldogság.

A helyére került hát minden, ahogyan Holdfény megígérte.
Hálás szívvel gondolt a tüneményes látomásra és az Idő Urára, rájuk, akik megajándékozták őt e csodával.


Amikor ölelkezésüknek vége szakadt, a leány kézen fogta kedvesét, hívta: kövesse. Futottak le a lépcsőkön, le az udvarra, ahol már javában folyt a mulatság: a fiatalok táncoltak, az idősek körben asztaloknál ültek, iszogattak, az asztalok roskadoztak minden földi jótól, a sarokban pedig a zenészek húzták a talpalávalót... javában tartott a mulatság.

Elvegyültek a nyüzsgő tömegben, táncoltak, forogtak, pörögtek, hajladoztak a zene ritmusára, átkarolva egymást. A táncolók közrefogták őket: sokan voltak, de ők ketten csak egymást látták, egymás szemében a csillagokat, a szerelmet, a boldogságot.
Az Örök Idő Őrzője visszaforgatta hát az Időt, igen, csakugyan megtette. De ezt csak az ifjú tudja, senki, senki más... soha, sehol, senki... csak ő. Azt sem tudhatja meg senki, mekkora árat fizetett ő ezért. Mennyi szenvedést kellett elviselnie... De ő nem szól, nem beszél, nem árulja el, titok marad örökre, mindörökre. Az ő titka, senki másé. Az ő titka marad, hogy volt valaha egy pici vérvörös medál, amelyet úgy őrzött, mintha abban rejtőzne a szerelme élete, s a szerelem maga, a boldogság, és minden, minden, ami fontos, ami értékes és csodálatos. S ami abban rejtőzött, most valósággá vált, kézzelfogható, tapintható valósággá, amire mostmár vigyázni kell, nagyon-nagyon vigyázni, hogy a boldogság, a szerelem örökre megmaradjon, mindaddig, amíg csak élnek.

Igaz ugyan, hogy a medál semmivé foszlott, minden rosszal, mint egy lidérces álom. De itt van Ő, ez a csodálatos leány, akit ő nagyon-nagyon szeret, és aki viszontszereti őt, és itt van mindenki, aki csak fontos a számára, és akiknek ő is ugyanolyan fontos, és most tudja csak igazán, mi az az igazi boldogság. Az a boldogság, amely az égig emel, és amelynek örökre meg kell maradnia, amíg csak dobban a szív.

VÉGE