Juniperos
JUNIPEROS
sci-fi
Tartalom
A Juniperos űrhajó azon kétszáztíz hajó egyike, amelyek a harmadik évezred küszöbén kirajzottak az űrbe, hogy a Föld népének új hazát keressenek. Ugyanis a Föld túlnépesedése miatt a bolygó végveszélybe került. Sok idő telt el, mire a hajók visszatértek. Közben a Földön a globális és súlyos felmelegedés miatt teljes lett a káosz. Az időjárási viszonyok miatt a visszaérkező hajók többsége megsérült.
Csak egyetlen hajó érkezett jó hírrel. A megmaradt ép hajókon az emberiség kicsinyke töredékét indították útnak - a legteljesebb titoktartás mellett - tekintettel arra, hogy a többi ember kétségbeesésében meghiúsíthatta volna az akciót. Vajon elérik-e úticéljukat, új otthonukat? S mi az ittmaradottak sorsa? A tragikus események sorozatát meg lehet-e állítani?
Eközben már csak egy hajó van úton: a Juniperos.
Mindeközben valakik figyelik az EMBER-t. De segíteni nem tudnak. Nem tehetik. Mindig is jelen voltak, de az ember sohasem látta, nem érzékelte a jelenlétüket... MERT NEM AKARTÁK. Vagy talán mégis?
A novella szereplői mély emberi érzésekről, elkötelezettségről, tisztességről és bátorságról adnak tanúbizonyságot, miközben sorsukat hol szerencse, hol balszerencse kíséri, irányítja.
JUNIPEROS
sci-fi
-------------------------------
- Uram! Egy kutatóhajó leszállt a Syuron-H felszínére.
- Felfedezték hát.
- Igen.
- Figyelünk tovább.
- Igen, uram. Figyelünk.
--------------------------------
A Juniperos űrhajó háromfőnyi legénységével nagy sebességgel halad úticélja felé. Legénysége hibernálva várja, hogy az automata felébressze. A legénység tagjai: Tomas Weller kapitány, Nadin Holen biológus, és Ewa Martilowa navigátor. Már nagyon régen úton vannak. Céljuk a Scarabeus naprendszer ötödik bolygója. Ez a bolygó, a Raoa-II hasonló adottságokkal rendelkezik, mint a Föld, ahonnan a Juniperos egykor elindult.
Először a kapitányt ébresztette a robot. Még tudattalan állapotban volt, amikor a másik két űrhajós is ébredezni kezdett.
A vezérlőben találkoztak. A navigátor bekapcsolta a hatalmas képernyőt. A bolygó képe nőttön-nőtt. Az automata vezérlés ellipszis alakú pályára állította a hajót a bolygó körül. A legénység még nem vette át a kézi irányítást, még nem érezték valami jól magukat. Egy kicsit rossz kedvük volt, zsibbadt tagjaikban lassan állt helyre a normális keringés.
Álmosan bámulták a képet. Nem hittek a szemüknek. Fehér felhőréteg alól ki-kibukkanó égszínkék bolygót láttak, néhol zöld meg fehér foltokkal... Első pillantásra, akár a Föld!
Megbabonázva, némán álltak. Szemüket nem tudták levenni a képernyőről. Amint lassan keringtek a bolygó körül, az árnyékos oldalt is láthatták. A műszerek automatikusan mértek és analizáltak. A programozást még a földi irányító központban végezték el.
Nekik nem ez volt a feladatuk... egészen más.
A Raoa-II bolygó tengely körüli, valamint a központi csillag körüli forgása nagyjából megegyezik a Földével. Ez jó! Bár a mérete a mérési adatok szerint harmadával kisebb. Annyi de annyi mérési feladatot el kell majd végezniük!
Az előzetes analizálás végeztével megállapítható volt, hogy a feltételek alkalmasak arra, hogy leszálljanak a bolygó felszínére. A talaj remélhetően nem fog túl mélyen süllyedni a hajó súlya alatt. A bolygónak légköre hasonlatos volt a Földéhez, bár nem százszázalékosan olyan összetevők alkották. Mégis remélhető volt, hogy ember által is belakhatóvá válhat. Természetesen csak akkor, ha értelmes élet még nem alakult ki rajta. A feladat most ennek kiderítése. Erről ugyanis a földi űrteleszkópok - bármilyen fejlettek is - semmilyen adatot nem képesek adni. Ha jeladás nem történik, akkor vétel sem lehetséges.
A földi Interkontinentális Tanács, amikor rendeletet hozott a kirajzás lehetőségének vizsgálatáról, vajon etikailag vizsgálta-e, van-e joga az emberiségnek más fejlődési fokon álló bolygó életébe beavatkozni? Van-e joga megváltoztatni a feltételeket, ezzel elpusztítani más létformákat? S bár ma már a vallásnak nem az a szerepe az emberiség számára, mint egykor, évszázadokkal ezelőtt, azért sokakban úgy merült fel a kérdés: szabad-e Istent játszani? Teremteni, pusztítani?
Most a három űrhajóst is megérintette a gondolat. Itt ez a szépséges bolygó. Lehet, hogy még nincs rajta a földi értelemben vett értelmes élet, de minden létezési formának a maga útját kell járnia, veszélyes dolog beleavatkozni, más irányba befolyásolni önzésből... mert ez a legteljesebb önzés az emberiségtől, igen! Tönkretettük saját lakóhelyünket, s most azon fáradozunk, hogy újabbal műveljük ugyanezt. Mert a vége az lesz. A népesség szaporodásának gátja nincs, így az egész űrt mi, emberek fogjuk előbb-utóbb benépesíteni, uralni?
Mert minden jel arra utal, hogy EGYEDÜL VAGYUNK AZ UNIVERZUMBAN!
Hiszen a sok száz éve működő teleszkópok nem vettek idegen lények által küldött jeleket, hiába vizslattuk az űrt már olyan régen. Magunkra maradtunk, azazhogy egyedül vagyunk az űrben. És íme, kudarcot vallottunk! Ki segíthetne, ha rajtunk kívül nincs más 'értelmes' élet a galaxisok sokaságában?
Ilyen gondolatok kavarogtak a három asztronauta agyában, miközben a Juniperos megkezdte a leszállási manővert. Persze nem volt könnyű olyan területet találni, ahol leszállhatnak. A bolygó felszínének nyolcvan százalékát vízszerű, azazhogy folyékony halmazállapotú közeg borította.
Bekapcsolták a fékező rakétákat, és puhán landoltak a talajon. A fúvókák megégették a növényzetet, füst csapott fel. A monitoron jól látható volt a szállongó füst. A biológusnő fizikai fájdalmat érzett, amikor ilyesmit látott. Nem volt érzéketlen az élő szervezet pusztulásával szemben. Szemébe ilyenkor könnyek szöktek, de mindig sikerült eltitkolnia, mennyire bántja ez. Hiszen egy idegen és valószínűleg érintetlen világba érkeztek, és mi az első, amit tesznek? Pusztítás! Összeszorult szívvel gondolt arra, mi lesz, amikor - ha sikerrel járnak - megkezdődik a letelepedés... Nehezen lett úrrá érzelmein.
------------------------------------------
- Uram! Rátaláltak a Raoa-II.-re!
- Erre is? Hm... Folytatjuk a megfigyelést.
- Igen, uram.
------------------------------------------
Tomas Weller kapitány utasítása szerint szkafandert öltöttek és a hangárba mentek. Beszálltak egy-egy kis járműbe, amit nemes egyszerűséggel csak ''kabin''-nak neveztek. A kabinokból vezérelhető volt a zsilipelő, így könnyedén ki és be lehetett jutni. A kapitányi kabinnal az élükön kirajzottak, hogy feladatuk szerint hozzákezdjenek a megfelelő vizsgálatok elvégzéséhez.
Az egyszemélyes járművekkel könnyedén landoltak a felszínen. Mindhárman leszálltak, egymástól látótávolságba az előírások szerint. Amikor kiszálltak, a vastag csizmák mélyen süppedtek a felszínt borító sűrű, apró növényzetbe. Ebből azonnal mintát vettek, majd a folyékony halmazállapotú - földi szóval élve 'tenger'-hez - vették az irányt.
Nehézkesen gyalogoltak a süppedékes talajon. Közben mindannyian szüntelenül figyeltek, kémlelték a tájat. Kérdéses volt, rábukkannak-e valamiféle élőlényekre - állatokra, ha úgy tetszik - vagy bármilyen élő szerves anyagra a növényeken kívül. A növényvilág fejlettségét tekintve ez minden bizonnyal várható, méghozzá bármelyik pillanatban.
Távolabb magasabb növényzet csoportja látszott. Nem lehetett nem észrevenni, annyira elütött a környezettől. Ilyen látótávolságból nézve faszerű képződmények voltak óriási sötétzöld, vörös és lila levelekkel. Kérdéses, mekkora területet borít a fura növényzet, hogy van-e benne állat, gerinces, gerinctelen, valamilyen.
Tudták, hogy nagyon sok időt kell még itt tölteniük, hogy mindent alaposan átvizsgáljanak. Tudták, hogy nem térhetnek vissza a Földre részeredményekkel.
Amikor a Földet elhagyták, mindegyikük tökéletesen tisztában volt vele, mire vállalkozik. Tudták, hogy az űrben nincsenek biztonságban. És ha - tételezzük fel - minden rendben megy is, és az úticéljukul kijelölt bolygó lakatlan, szóval, ha megfelelne az emberiség egy csoportja számára a letelepedésre, még akkor is ott van a szörnyű bizonyosság: a bizonyosság, hogy amikorra visszaérkeznek a Földre, több generációnyi idő eltelik... és ők egy idegen világba érkeznek, idegenek közé...
Hányszor láttak már az űrből megérkezni űrhajósokat, akik közül nem egy nem tudott beletörődni, beleszokni az új, megváltozott, idegen világba. Hány meg hány életpálya tört ketté már emiatt! Hiszen akármennyire is létezik már hipertérugrás, és hibernáció, azért akkor is hihetetlenül sok évig vannak ezek az emberek úton! S mire hazatérnek, a technika is és minden-minden megváltozott! Hát el lehet ezt valahogyan viselni? Erre nem lehet felkészülni, hiába a tökéletesnek hitt asztronauta iskolák!
És elgondolkodtató, hogy akkor mi értelme kutatni a bolygók, galaxisok, naprendszerek sokaságában emberek számára lakható égitestek után? Hiszen amikorra egy-egy kutatóhajó visszatér, már teljesen megváltozott körülményeket talál, lehet, hogy már értelmét veszíti időközben az igyekezet, és az eredményeket nem lehet felhasználni... mert bármi megtörténhet. Például az, hogy időközben valahogyan megoldódnak a gondok...
Hát igen. Annak idején nagyon sok kutatóhajó kelt útra a sötét és kietlen, hideg és rideg űrbe. Százával rajzottak ki minden irányba. Mindegyiknek azonos volt a célja, de egymással nem volt mód tartani a kapcsolatot. Ezért azt sem tudták egyik a másikról, hogy vajon ért-e el eredményt vagy dolgavégezetlenül tért vissza. Esetleg talán némelyik hajó vissza sem tért soha többé... mert az űr kiszámíthatatlan, könyörtelen... és végtelen.
-------------------------------------
A hajók sorra érkeztek vissza a Földre. A legközelebbi galaxisokból érkeztek meg leghamarabb természetesen. De akárhányan is visszaérkeztek, lakható bolygót sajnos egyikük sem talált - közölte az Interkontinentális Tanács. Kudarcra van ítélve a kirajzás elmélete?
Nincs hová menni... menekülni?
------------------------------------
- Uram! Tizenkét hajóból álló raj indult útnak a Földről. Uticéljuk a Syuron-H...
- Utasokkal?
- Igen.
- Meglátjuk...
------------------------------------
Ahogy telt az idő, a Föld túlnépesedése ijesztő méreteket öltött.
Mert az orvostudomány a harmadik évezredre már hihetetlen eredményeket ért el, ezért az emberek átlagos életkora jelentősen meghaladta a száz évet. És nem kellett már tartani attól, hogy beteg gyermek születik, mert ez teljes egészében kiküszöbölhetővé vált.
Az Interkontinentális Tanács elérkezettnek látta az időt, és megszavazta a születésszabályozási tervezetet. Amikor azonban közzétették a rendeletet, emberi jogi aktivisták feltüzelték ellene az embereket, mert szerintük senkinek nincs joga megszabni, kimek hány gyermeke születhet! A Tanács engedett, de ennek a következménye az lett, hogy a népesség csak nőttön-nőtt, és a Föld már képtelen volt eltartani ennyi embert...
A rengeteg embernek óriási új városok épültek, amelyek szinte összenőttek a régiekkel. Az égbeszökő épületek szinte minden talpalatnyi helyet elhódítottak a természettől. Már a tengerek felszínére is építkeztek a partok mentén, és a sivatagokat is benépesítették.
A túlnépesedés miatt nincs lehetőség elegendő élelmiszer termelésére - annak ellenére, hogy a Föld teljes lakossága kizárólag növényi eredetű táplálékot fogyaszt, s ennek jó része algából készül... Szűkös idők vették kezdetüket.
A tengerekből csatornákon vizet vezettek a kontinensek belsejébe, hogy öntözni lehessen a földeket, a sivatagot termővé varázsolni. De a sós víz nem volt alkalmas az öntézésre, először tisztítóműveken keresztül kellett vezetni, hogy a sótól megszabadítsák és csak azután lehetett felhasználni. De a földek még így sem hoztak elegendő termést, hiába volt minden erőfeszítés.
A városok lakói éheztek, mert nem volt elég élelmiszer. A Tanács bevezette a szükségállapotot, és takarékosságra szólította fel a lakosságot. Későn.
---------
A rengeteg ember ugyanakkor rengeteg hulladékot termelt. Bár a hulladékgazdálkodás és a természetvédelem fontos kérdés maradt - elviekben -, de például a hihetetlen mennyiségű szennyvíz megtisztítása meghaladta a lehetőségeiket, a tovább nem hasznosítható lakossági és ipari hulladék megmérgezte a folyók és tengerek vizét, a talajvizet, meg a levegőt... Felmelegedés vette kezdetét. Úgy nevezték: Üvegházhatás. Lassan-lassan az égövek eltolódtak, összemosódtak. Átlagosan tizenöt-húsz fokkal is megemelkedett a középhőmérséklet, aminek az lett a következménye, hogy egyre gyakrabban fordultak elő szökőárak, tájfunok, áradások. És a földrengések száma is ijesztően megszaporodott. A légkör melegedésének pedig az lett a következménye, hogy a sarkok jege olvadozni, ezzel együtt pedig a tengerszint lassan emelkedni kezdett...
Mivel az életkörülmények egyre romlottak, a lakosságon pánikhangulat lett úrrá. Tüntetések, forrongások törtek ki nap mint nap, követelve, hogy az Interkontinentális Tanács tegyen valamit. Mindenki őket hibáztatta, s tőlük várt megoldást.
A vezetők igyekeztek megnyugtatni a lakosságot, de egyre jobban elszabadult a pokol, az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve törtek-zúztak, gyújtogattak, és nem lehetett már megfékezni őket. A többiek pedig féltek és bezárkóztak otthonaikba.
Elérkezett tehát az az idő, ami a jóslatokban oly sokszor és oly régóta szerepelt: a Föld immár nem képes öntisztulásra. Mi, emberek, végérvényesen tönkretettük, kihasználtuk, elpusztítottuk... és vele együtt saját magunk is elpusztulunk.
-----------------------------------------
- Látod, az emberi faj milyen tökéletlen! Önmaga képtelen a túlélésre... mostmár te is láthatod.
- Igen. látom. Egyedül nem boldogul. Hiába vannak sokan, csak egyre rosszabb. Azt hiszem, nem tart már sokáig... és mindennek vége lesz...
- Jól látod. De nem léphetünk közbe. Nem lehet. Mint ahogy soha, egyetlen egyszer sem, a múltban sem. Akkor sem, amikor valaha, az ő időszámításuk előtti időkben történtek a sorsukat befolyásoló katasztrófák. Hagynunk kellett, hogy az Ember a maga útját járja. Mert a Törvény ezt írja elő. Soha nem avatkozhattunk közbe. Akkor sem, amikor a területekért, vallási vagy faji okokból, vagy új ideológiát követve, millió szám mészárolták le egymást. Újra meg újra. Már annyiszor, a létezésük óta. És nem segíthettünk, amikor nagy és megállíthatatlan járványok tomboltak. Pestis, kolera, tífusz... és az erkölcstelen, tisztátalan életmód következményei: az ebola, az Aids... elfajzott népség, korcs ösztönökkel, szabadnak nevezett, de valójában torz elvekkel... Mire vezetett az, hogy szabadjára engedték az egyént, valami homályos egyenlősdire, meg ilyen-olyan jogokra hivatkozva... Hol van már a kőbe vésett törvény, az Istenük tíz parancsolata?... Valójában mindig is képtelenek voltak békésen együtt élni. Már az elején sejtettük, hogy ez a faj kudarcra van ítélve... a vesztébe rohan.
- De akkor nem lett volna jobb, ha nem kötnek szabályok, és befolyásolhattuk volna jó irányba a létüket?
- Nem érdemesek rá.
- Ezt hogy érted, uram?
- Ez a bolygó valójában büntetőhely. Ide telepítették elődeink a hatalmas univerzumból a bűnözőket. E fajok bűnözésre való hajlamot hordozó hibás génnel születtek. Hajdanán az ilyen egyedeket száműzték szülőhelyükről, és tudattalanná tették őket, mert nem akarták, hogy valaha is visszatérjenek oda, sem ők, sem leszármazottaik. Így nem is emlékezhetnek arra, honnan jöttek... egyetlen népcsoportot kivéve. Az ő őseik tudatába, génjeikbe oly mélyen ivódott a múltjuk, hogy azt még a sok évszázad alatti öröklődés sem volt képes kitörölni. Sajnos. Ők az egyedüliek, akik felfedték a többiek előtt, hogy honnan jöttek. Szerencsére soha nem hittek nekik...
- Miért nem ölték meg a hibás egyedeket, ha tudták, hogy mindig veszélyforrás lesz?
- Az univerzumban nem olyan magától értetődő a gyilkolás, mint itt, az emberek világában. A galaktikus egyezmény százegyedik pontja kimondja, hogy tilos gyilkolni.
- Miért?
- Mert minden élő egyszeri és megismételhetetlen. Ha egyszer vége, nem lesz többször. És az életet, az élet minden megnyilvánulását tiszteli az univerzum minden népe. Ez alól csak az emberi faj a kivétel. Ölni nem lehet... Ez a törvény. Még őket sem. Pedig volna rá ok bőven. Az emberre határtalan agresszivitás jellemző, mint tudjuk. Erre számtalan bizonyítékot adott. Sok csodálatos találmánya, felfedezése született az évezredek alatt, de leginkább rossz célokra használták. Mint például a nukleáris energia. Mindig is félő volt, hogy mindannyiunkat - és itt nemcsak a mi népünkre gondolok - veszélybe sodornak... Ezért született meg a Törvény. Nem segíthetünk neki a tudás megszerzésében. Nem adhatjuk át a tudásunkat. Sem senki más... De sajnos nem is gátolhatjuk... pedig ez lenne a világegyetem minden lakójának érdeke. De ismered a Törvényt! NEM AVATKOZHATUNK KÖZBE!
Te még fiatal vagy, talán nem ismered úgy a történelmüket. Ezért nem értesz még mindent. De én már öreg vagyok, oly sok mindent láttam... talán ezért nincs irántuk bennem sajnálat úgy, mint benned.
- Különös, amit mondasz. Az, hogy az emberi faj nem illik sehogy bele a képbe, azt már észrevettem. Mert vegyük azt, hogy itt, a Földön mindennek van szerepe, csupán az embernek nincs. Minden összefügg, de az emberrel kapcsolatba semmi nem hozható, például nem illik bele a táplálékláncba sem. Uralkodni akar. Sokra, többre tartja magát minden teremtménynél, valójában sokkal kevesebb... mert nem lát a sötétben, mint a vadak, vagy mert csupasz a teste, nem úgy, mint minden más egyéb teremtményé, na és az, ahogyan kommunikál! Simaszájú kígyónak nevezném, ha ezzel nem sérteném meg az élővilág e különleges faját. Mert mást mond, mint amit gondol, és mást tesz, mint amit mond... Mindig csodálkoztam azon, hogy mennyire különbözik a többi bolygók lakóitól... Mostmár csak azt nem értem, hogy miért éppen a mi feladatunk a megfigyelése?
- Nem tudom. Talán mi vagyunk rá a legmegfelelőbbek. A mi népünk a legmegbízhatóbb, legbölcsebb, a legbékésebb... és a mi életünk a leghosszabb... Talán ezért kapta a mi népünk ezt a megbízatást. Galaktikus Egyezmény köt minket. Ha veszélyt észlelünk, jelezni fogjuk... Mert mi az egész űrt figyeljük, nemcsak őket. Számtalan megfigyelőpontot hoztunk létre az idők folyamán. Mi, és csakis mi vagyunk erre hivatottak... hogy béke legyen a sokféle faj között... mert ez a legfontosabb. A béke.
Az Ember azonban nem képes rá, hogy békében éljen. Soha nem is volt képes... még amikor nagyon kevesen voltak, akkor sem. Jól mondják, hogy ahol két Ember van, ott már nincs egyetértés...
- Mostmár nincs mitől félnünk... íme, elpusztítja önmagát... meg van írva.
- Csak nem vagy babonás?
- Nem, de saját gondolkodóik is úgy tartják... régóta.
- Lehet. Mi nem a hit, hanem a tények világában élünk. Az érzelmeinkre nem hagyatkozhatunk. Sem pozitív, sem negatív értelemben nincs szerepünk a létezésükben... NEKÜNK NINCS. De van egy olyan hatalom, ami irányítja őket. Amit ők Istennek neveznek. Hisznek és bíznak benne. Csak az a baj, hogy hiába tereli őket jó irányba, mindig felszínre kerül a gonosz. Hihetetlen, mennyire erős... Érthetetlen.
--------------------------------------
Az emberek az évek során rengeteg új felfedezést, találmányt hoztak létre. Levegőszűrőket, víztisztítókat gyártottak és telepítettek, és olyan hulladékhasznosítókat építettek, amelyek energiával láttak el városrészeket, vagy egész városokat. De mégis, mindez kevésnek bizonyult, és a Föld haldokolt... miattunk.
Régebben a Földön egy tudósokból és mérnökökből álló csoport az űrkutatásban használatos anyagokból olyan óriási kupolát épített, amely alatt egy egész város elfért. Ez a kupola mindennek ellenállt: nagy hőnek, nagy hidegnek és földrengésnek egyaránt, és az ott lakók részére a megfelelő tisztítóművek segítségével mind tiszta ivóvizet, mind aránylag tiszta levegőt biztosítani tudtak. Ezek a tisztítóművek jól működtek zárt térben, egy-egy várost tökéletesen elláttak, de ennél nagyobb teljesítményre nem voltak alkalmasak. Ezért akartak sok ilyen kupolavárost létrehozni, hogy alatta az élet lehetővé váljon, míg kint, a szabad ég alatt ez belátható időn belül már teljességgel lehetetlen lesz... Sajnos, egyetlen gond maradt, amit nem sikerült megoldani: az élelmiszereket kívülről szállították a lakosság részére, mert a kupola alatti - elegendő élelmiszert biztosító - élelmiszertermelésre nem sikerült megfelelő módszert kidolgozni. Eközben a bolyón egyre melegebb lett...
A kisebb-nagyobb problémák ellenére óriási eredménynek számított ez a hatalmas, kolosszális építkezés. Tervezték új kupolavárosok építését is, de... valami közbejött. Az történt ugyanis, hogy a kupolavárosba csak olyanok költözhettek, akik a földi élet irányításában részt vettek. Csupa vezető és azok családtagjai. És a korrupció felütötte a fejét: voltak, akik sok pénzt áldoztak azért, hogy beköltözhessenek. Amikor a média megszellőztette ezt, felzúdultak az emberek. Igazságtalannak tartották. A kormány nyilvánosságra hozta a tervezetet, miszerint a következőkben sok ilyen kupolát fognak létrehozni. Hiába bizonygatták, nem hitte el senki. Közben, mivel a Földön már alig fértek el az emberek, ezért a Tanács döntése értelmében a Holdon is, a Föld felé eső oldalon megkezdődött egy hasonló hatalmas kupola építése. Igaz, hogy rettenetesen nehéz körülmények között folyt a munka. Mindent - de mindent - a Földről kellett szállítani, ezért nagyon lassan haladtak a munkálatok.
---------------------------
- Uram! Itt az idő a cselekvésre!
- Nem tehetünk, és nem is teszünk semmit. Hamarosan vége lesz. Tudom. - De felfedezték a...! Mi lesz, ha rájönnek, hogy mi... hogy a holdjukon is...
- Nem fognak rájönni. Mindeddig sikerült háttérben maradnunk, ezután sem lesz másképp.
- De akkor mi haszna a jelenlétünknek? A megfigyeléseinknek?
- Nem miattuk tesszük. Miattunk. Ha veszélyben leszünk, cselekszünk. Eddig ez még nem következett be. Eddig csak ŐK voltak veszélyben. Mint annyiszor a létezésük kezdete óta. Mint ahogy most is. De most... most már visszafordíthatatlanul elrontották...
----------------------------
A közvélemény úgy vélte, hogy újabb átverésről van szó, és nem a köz érdekeit szolgálja a Holdon épülő kupolaváros, hanem a gazdagok kimenekítését, túlélését. És emiatt különböző csoportok minden alkalmat megragadtak, hogy megakadályozzák az utánpótlás elindítását, így ez is kudarcba fulladt.
Az építkezés a Holdon a nagy ellenállás miatt tehát félbeszakadt.
Talán jobb is így - vélték a vezetők. Ugyanis a Hold másik oldalán titokzatos építményeket találtak, amelyeket nem emberi kéz alkotott. Sem formáját, sem anyagát tekintve nem lehetett földi eredetű. Kik építhették? Mire használták? Egyáltalán: Mikor? A Tanács kínosan ügyelt arra, hogy ez a tény soha ne tudódjon ki. Ha a város felépült volna, előbb-utóbb kiderült volna a titok. Tudták ezt jól, mégse ülhettek ölbetett kézzel. Az idő sürget...
---------------------------
- Megmondtam, hogy hamar vége lesz... Ismerem az Embert.
- Igen, uram.
---------------------------
Egyszer egy éjjel titokzatos módon kigyulladt a földi kupolaváros. A hermetikusan zárható hatalmas ajtókat kívülről eltorlaszolták, így kijutni nem lehetett. Az egész város leégett, megsemmisültek a házak és berendezések, a kiszolgáló gyárak és eszközök, minden - és mindenki. Soha nem derült ki, hogy ki tette. Pedig biztosra vehető volt, hogy nem véletlen tűzeset történt.
Soha többé nem épült hasonló.
Az emberek új vezetőket választottak, és napirendre tértek a dolog felett. Sokan igazságosnak tartották, sokan elszörnyülködtek, de a kedélyek megnyugodtak.
Mivel tehát már más esély nincs az emberiség megmentésére, túlélésére, a még úton lévő hajók visszaérkezését várják, nagyon várják. Úgy, mint egykor, az emberiség időszámításának kezdetekor a zsidók a Messiást.
Már csak néhány hajó volt kint az űrben, akikben még reménykedni lehetett.
Az emberek még bíztak benne, hogy talán már közeledik a jó hír, talán hamarosan megérkezik...
Hosszú-hosszú idő telt el várakozással. Az emberek egyre kedveszegettebbek lettek. A körülmények pedig közben egyre rosszabbak lettek. Ahogy a hőmérséklet emelkedett, a sarkok jege egyre jobban megolvadt, a tengerszint
is egyre magasabb lett, és elborította, elnyelte a parti városokat, területeket. A népesség a magasabban fekvő pontokra húzódott. Egyre csökkent a létfenntartásukhoz szükséges földfelület, a hegyes, sziklás területeken termelni lehetetlenség volt.
Újabb és újabb betegségek ütötték fel a fejüket. A rosszul táplált emberek ellenálló képessége lecsökkent. Az állandósult forróság kiszikkasztotta a föld felszínét, eső már régen nem esett. A folyton szállongó por kikezdte a légző- és látószerveket, már alig lehetett a szabad ég alatt tartózkodni. Az emberek elhanyagolták a munkát, naplemente előtt már ki sem mozdultak. Az eleinte elszigetelten jelentkező betegségek egyre jobban elterjedtek, járványok törtek ki. És megfékezni nem tudták, mert a higiénés feltételek már egyáltalán nem voltak adottak. És mert senki nem törődött már semmivel. Egymással meg különösen nem.
Teljesen felborult a rend. Közben a még meglévő média már nem sugárzott mást, csak próbálta a lakosságot nyugtatni - kevés sikerrel. A törvényeket már senki nem tartotta be. Rendszeressé váltak az évszázadok óta ismeretlen etnikai villongások, és ebben az óriási fejetlenségben egyre nagyobb teret nyertek az újabb és újabb ideológiákat gyártó szekták, tömörülések. Harsogva hangoztatták, hogy előre megjósolták a világvégét.
A Földön tehát teljes lett a káosz.
---------------------------
- Uram!... - szólt csendesen, kérlelve.
A másik ránézett. Látta amaz vívódását. Hiszen érti ő, hogyne értené. Ő sem közömbös... De akkor sem lehet.
- Tudod a Törvényt! -
- Igen, uram, tudom. De most még talán tehetnénk valamit! -
- Nem lehet. A Törvény... NEM AVATKOZHATUNK KÖZBE. Nem szeghetjük meg a Törvényt. Mi nem.
---------------------------
A Földön a természeti katasztrófák egyre gyakoribbak lettek. A mindent elborító szemét melegágya lett a járványoknak, amelyek jelentősen megtizedelték a lakosságot, különösen a kisgyermekeket meg az időseket. A temetetlen holtak újabb és újabb járványok keletkezését okozták.
A forróság egyre fokozódott, mostmár szinte elviselhetetlen lett. Aztán egy nap fekete felhők tornyosultak az égre, és vastagon borították az egész bolygót. Az összes kontinensen egyszerre vette kezdetét az esőzés. És amikor már hetek óta esett az eső, és a talaj már nem volt képes elnyelni több csapadékot, a folyók és tavak kiléptek medrükből és hatalmas területek kerültek víz alá. De az esőzések csak nem akartak megszűnni. Hihetetlen erejű tájfunok, hurrikánok tomboltak. Az épületek a végtelenségig már nem tudtak ellenállni, sorra omlottak össze, maguk alá temetve az emberek sokaságát.
A felmelegedett vizű tengerekben az elpusztult vízi állatok tetemei beborították a felszínt. S a hatalmas szökőárak újabb és újabb városokat romboltak le és nyeltek el, elsodorva mindent, ami az útjukba került... emberek milliói pusztultak így el. A sarkok jege eltűnt, mind-mind megolvadt. És az eső csak esett, esett... A tengerszint már olyannyira megemelkedett, hogy a kontinensek lassan mind víz alá kerültek. Iszonyatos pusztulás, borzalmas vég.
Lassan-lassan az egész Föld egyetlen hatalmas óceánná változott. Csupán a legmagasabban fekvő hegycsúcsok: néhány apró sziget meredt még az ég felé. Ezeken a helyeken húzták meg magukat emberek, állatok a szakadó esőben, bőrig ázva, átfázva, dideregve, reményvesztetten. Minden elveszett hát: az évszázadok, ezredek alatt megszerzett, összegyűjtött tudás, a vívmányok, találmányok, a technika, a jólét, íme nyoma sem maradt. Mi haszna volt a nagy tudásnak? Mire mentek vele? Az emberiség a nagy jólétben, a nagy rohanásban, hajszában végül elpusztította az egész Földet, és vele együtt önmagát, és minden élőt és élettelent. És vele mindent, amit létrehozott, megteremtett.
S az emberek - azokat kivéve, akik a sziklákba kapaszkodva megmenekültek - mind-mind elpusztultak. És elpusztultak az állatok és növények, és a házak és gyárak, a hajók és kórházak és iskolák. Nincs többé űrkutatás, és nincsenek többé utasszállító repülők és vonatok, nincsenek utak és hidak... Nincs többé szálloda, nincs gazdagság és szegénység, értelmét vesztette már minden, ami azelőtt fontosnak látszott: a jólét és kényelem, a szeretet és gyűlölet... és a szerelem.
A Természet megelégelte és megtorolta a rajta esett sérelmet. Hogy kihasználták, meggyötörték, beszennyezték... ezért most az elkövetőknek bűnhődniük, pusztulniuk kell. Mert az ember nem tudta meglátni, meghallani, nem volt hajlandó észrevenni a természet jajkiáltásait.
Mindeközben az utolsó kutatóhajó, a Juniperos nemrégiben érte csak el uticélját. Egyhamar nem fog még visszaérkezni.
--------------------------------
- Már vége van... Iszonyú...
- Igen, vége. De minden vég egy újnak a kezdete is egyben. Egy tisztább, egy új... talán egy jobb, hibátlan kezdete.
- Lehet... De gondold csak el, uram, mennyi szenvedés árán! És nem csak azok lakoltak, akik megérdemelték! Gondolj az élővilágra! A növényekre, az állatokra! Értelmetlen szenvedés és pusztulás! Mert lehet, hogy az emberi faj nem érdemes a túlélésre... De az állatok, a növények erről mit sem tehetnek, mégis velük együtt pusztulniuk kellett! Mélyen a szívemben érzem, hogy ez igazságtalan!
- Ne légy szentimentális - vagy mi! Nem vagy te ember! Mióta vannak neked érzelmeid?
- De uram! Már oly régóta figyeljük őket! Mindent láttunk, minden rezdülésüket, gondolatukat! Nem hiszem, hogy te... hogy te semmit nem érzel. Hogy nem érzel semmi sajnálatot, amikor látod ezt a szörnyű pusztulást!
- Khm... A természet megújul... képes rá. Mindig képes volt. És - ha hosszú-hosszú, végtelennek tetsző idő alatt is, - de egyszer megint minden rendben lesz... tudom. Mint ahogy egyszer már képes volt rá. Amikor egy kisbolygó méretű meteor becsapódása következtében a bolygó letért eredeti pályájáról... mert akkor még egészen másutt keringett... és akkor még nem volt holdja sem. Akkor még olyan hidegvérű élőlények lakták, amelyek óriásira nőttek, olyan óriásira, amit most már nehéz volna elképzelni...
A becsapódás olyan szökőárat indított el, ami átsöpört az egész felszínen... A becsapódás szétnyomta a kéreglemezeket, átrendezte a bolygó arculatát, eltolta a földrészeket, például azt, ami egy volt, szétszakította és a részeket eltolta egymástól. És új vulkánok keletkeztek, a magma a felszínre tört, ami által annyi füst meg korom, pernye jutott a légkörbe, hogy nagyon hosszú időre eltakarta az életet adó fényt, meleget... És akkor a bolygó kihűlt, olyannyira, hogy egy valóságos jégkorszak vette kezdetét... De egyszer annak is vége lett.
- És minden kezdődött elölről. És most újra így lesz.
- Igen-igen, tudom... De arra is gondolj, hogy ha volt kezdet, akkor kell lennie végnek is. És minden vég magában hordozza a kezdetet is. Örök körforgás... itt az IDŐ nem számít. Az űrben ez a fogalom nem bír fontossággal, jelentőséggel... Mert az idő végtelen.
-------------------------------
Amikor a Raoa-II-n a természetes fény annyira lecsökkent, hogy a mintagyűjtés és megfigyelés lehetetlenné vált, a kapitány kiadta a parancsot: vissza a Juniperosra!
Beszálltak a kabinokba és egymás után felemelkedtek. A kabinokkal nagyszerűen lehetett manőverezni. Erre a célra tervezték őket annak idején, és felszerelték velük az összes kutatóhajót. Minden kutatóhajón annyi kabinnak kellett lennie - szólt az előírás - hogy a teljes legénység használatára, szükség esetén mentésére biztonságosan elégséges legyen, így tartalékkabinoknak is lenniük kellett. Ezeknek a kabinoknak az elektromos, hangtalan működése lehetővé tette, hogy szinte észrevétlenül lebegjenek vagy haladjanak nagy sebességgel az ismeretlen táj fölött, nem zavarva annak élővilágát. A kabin felső része hermetikusan záródó tűzbiztos és ütésálló különleges, áttetsző anyagból készült, biztosítva a benne tartózkodó számára a körpanorámás, akadálytalan kitekintést.
Belső felszereltsége nem volt bonyolult, tervezői inkább arra törekedtek, hogy a lehető legegyszerűbb és igazán könnyen kezelhető legyen. Ez már sok esetben bizonyította hasznosságát: sok asztronauta életét mentette meg az, hogy pillanatok alatt üzembe helyezhető volt és a veszélyes helyszínről azonnal távozni tudott.
A három apró kis jármű bezsilipelt a Juniperoson. A hangárban érintetlenül sorakoztak a használaton kívüli kis járművek, csak három hely tátongott üresen egymás mellett. Egymás után leparkoltak, és egyenesen a vezérlőbe mentek. A gyűjtött mintát az analizátorba helyezték és a szobáikba távoztak. A szkafanderektől megszabadulva mindannyian frissítő zuhanyt vettek, majd az étkezőbe mentek. Most jutott csak eszükbe, hogy azóta nem ettek, amióta elhagyták a hajót.
---------------------------
Az étkezőben némán fogyasztották az ételüket, amit az automata kiszolgálóból vettek. Egyikük sem szólt, gondolataikba merültek.
Az étkezés végeztével a vezérlőbe mentek, és az analizátor képernyőjén megjelenő számsorokat és jeleket figyelték izgatottan. Egy idő után a Juniperos biológusa, Nadin Holen törte meg a csendet:
- Az analizátor szerint az ember számára nem mérgező a folyadék és a benne élő különböző organizmusok. Vagyis szükség esetén fogyasztható. És ugyanez mondható el a mohaszerű növényi képződményről is. Javaslom, hogy legközelebb egy másik helyről gyűjtsünk anyagot. Mondjuk onnan, ahol azt a fehér foltot láttuk.
- Rendben van - mondta Tomas Weller kapitány.
A következő 'napok' újabb anyaggyűjtéssel teltek. Az anyagokat hosszasan analizálták és értékelték. A bolygón az eddigi mérések szerint semmilyen mérgező anyagra nem leltek.
Megállapították, hogy a fentről fehér foltnak látszó terület jéggel és hóval borított sziklás talaj, élőlényt vagy növényt nem fedeztek fel rajta. A hóból és jégből vett minta azt mutatta, hogy szerkezetileg kis eltéréssel megegyezik a földi jég és hó kristályos szerkezetével.
Ahogy múlt az idő, minden lényeges kérdésben eredményre jutottak, és a mérések eredményét különböző adathordozókon eltárolták és archiválták, és biztonsági másolatokat készítettek.
Egyetlen feladat volt már csak hátra. Az erdőszerű növénycsoportot kellett még megvizsgálni. Egy kicsit húzódoztak ettől a feladattól. A növényzet igen sűrű, behatolni szinte lehetetlen. Mégis meg kell tenni, nem elég csak a szélső növényeket megvizsgálni. Ez a feladat vár rájuk holnap. S ha ezt is elvégezték, néhány napot pihenéssel töltenek, utána pedig visszaindulhatnak. Haza.
Ilyen gondolatok jártak Ewa fejében, amikor vacsora után a kabinjában lepihent. Hanyatt feküdt az ágyon, tekintetét a mennyezetre függesztette. Az jutott eszébe: hányszor látta a kapitányt és Nadint, amint lopva egymásra néznek. Szemükben gyengédség, szerelem... Vajon miért titkolják érzéseiket előtte? Talán nem akarják, hogy kellemetlenül érezze magát.
Ő nem táplál gyengéd érzéseket a legénység egyetlen férfitagja iránt. Volt egy férfi, akit szeretett... de el kellett szakadniuk egymástól. Sajnos őt egy másik hajóra vezényelték, kérésüket nem hallgatták meg, hogy egy hajóra szeretnének kerülni... Persze, ez nem is volt lehetséges, mert mindketten navigátorok voltak, és a hajókra a lehető legkevesebb létszámú legénységeket osztották, azért, hogy minél több hajót tudjanak indítani... Ennek ellenére mégis bíztak és reméltek.
És amikor búcsúzkodtak, mindketten tudták: soha nem fogják többé egymást látni, egymás hangját hallani, egymást ölelni és csókolni, és egymás szemébe nézni... Ewa sírt. A férfi pedig ölelte szótlanul, szorosan, nagyon hosszan. Olyan nehéz volt a válás, azt hitték, a szívük megszakad. De menni kell. Az emberiség léte a tét. Az egyén érdeke nem számít.
Még most is ennek a férfinak az arcát látja. Gondolataiba, agyába bevésődött örökre, kitörölhetetlenül. Lesz-e valaha valaki, aki a helyébe léphet? Kételkedett benne. Olyan eleven az emléke... mintha minden pillanatban beléphetne az ajtón... szinte várja, hogy megszólal egyszer a háta mögött, ahogyan szokott:
- Hé, kis boszorkány, észre se veszel? Itt vagyok! -
Sóhajtott. A szerelem bizony nem játék. Egyszerre jó és rossz, édes és keserű. Bánat és öröm. Aggódás és boldogság. De neki mindebből csak a szenvedés maradt. A bánat. A keserűség.
És most itt vannak ezek, akik szeretik egymást, de nem merik mutatni, mert őt nem akarják vele bántani. Ismerték szerelmesét, az asztronauták mind ismerték egymást. Mindannyian jó barátok voltak, szerették és tisztelték, becsülték egymást. Mindannyian repültek már közös utakon, ezek a kiváló emberek, férfiak és nők, megannyi közös emlék fűzte össze őket.
Mi lesz, ha hazatérnek? Teljesen új világ várja majd őket. Lehet-e még egyszer az életében szerelmes? Egyáltalán: hazatérnek-e? Mi lesz, ha baleset éri őket az úton?
Á, nem, erre nem szabad gondolni sem.
Elhessegette magától a rossz gondolatokat, és megpróbált elaludni.
Másnap egyenesen a sűrű, fura növényzettel benőtt terület felé vették az útjukat. Először fölötte szálltak, hogy a méretét, kiterjedését megmérhessék. Érdekes, hogy milyen nagy területet fedett. Több világos folt is tátongott benne: alighanem tisztások, ahol nem nőttek olyan sűrűn ezek a faszerű növények. És amott egy csillogó folt: egy kis tó.
Sisakrádiójukon keresztül megegyeztek, hogy ott szállnak le.
A tópart és az erdő között egyenlő távolságra tették le a kabinokat. Nem kellett mitől tartaniuk, eddig nem találtak olyan élőlényt, amitől félni kellett volna.
Bátran kiszálltak hát és egyenesen a tóhoz mentek. A tó vize borzolódott, valószínűleg enyhe légmozgás lehet. A 'fák' hatalmas zöld, meg színes levelei mozogni látszottak. Mint a földi erdők levelei - gondolták.
A tó vize kristálytiszta volt. Mintát vettek belőle, majd az erdő felé vették az útjukat.
Az erdő fái nem a földi értelemben vett fák, formájuk és színük teljesen eltérő a földiétől. Törzsük magas, göcsörtös és nagyon vastag. Az ágak girbegurbák és teljesen összefonódtak. A levelek óriásiak, mint a Földön a lapulevél, és a színük pompázatos, élénk. Messzebbről lila és vörös meg haragoszöld, de közelről a szivárvány minden színében pompáznak, ahogyan a fény játszik rajtuk.
Beljebb érve egészen sötét lett, a lombok eltakarták a fényt. Műszereket használtak, hogy el ne tévedjenek, és a sisaklámpájukat is be kellett kapcsolni.
A sűrűben levél sem rezdült, ide már nem hatolt be semmilyen légmozgás. Néma csend volt, csak a csizmájuk alatt recsegtek a száraz lehullott ágak. Az aljnövényzet ágas-bogas bozótosból és magas egyenes szárú, apró fehér virágokban végződő levéltelen kóróból állt. Nagyon nehezen haladtak előre, még jó, hogy védőöltözetük különleges anyagból készült, nem kellett tartaniuk attól, hogy elszakad. De a műszereikre vigyázniuk kellett.
Úgy érezték, hogy már régen gyalogolnak, amikor hirtelen világosabb lett: egy apró tisztásra értek. A tisztáson egy halom nagy kő hevert összevisszaságban. A kövek között fűszerű növények nőttek, bár eléggé satnyák és világos színűek voltak. Közelebb mentek a kövekhez. Az egyik hatalmas kő tövében sötéten tátongó üreget pillantottak meg. A kapitány intett: kövessék.
Az üreg nyílása éppen csak akkora volt csupán, hogy a kapitány nehezen bemászott rajta. Deltás alakja eltűnt a sötétben. Nadin, majd Ewa követte. A nyílás lefelé vezetett. Kacskaringós járaton haladtak előre egy darabig. Aztán hirtelen kitágult a járat, és egy különös barlangba jutottak. A barlang nem volt sötét, derengő fény szűrődött be a mennyezeten keresztül. Ezen a nyíláson víz csepegett le, kis mélyedést mosva a talajba. A mélyedésben meggyűlt a víz.
Körbenéztek. A barlang talaját vastag por fedte. A kopár falakon pókhálószerű repedések futottak szanaszét. A hely nem volt barátságtalan. A kapitány tanácsára letelepedtek a fal mellett, hátukat a sziklának
vetették. Csendben pihentek, hallgatták a mennyezetről lehulló cseppek koppanását. Jó volt itt lenni. Nyugalmat, békét sugárzott ez a hely.
Aztán elindultak visszafelé a tóhoz. Útközben minden növényből vettek mintát. Visszaérve a kabinokba rakodtak, de még nem akaródzott elindulni. Szép volt ez a hely, kellemes a látvány. Még időzni volt kedvük egy kicsit.
Aztán váratlan dolog történt. Nadin egy hirtelen mozdulattal lekapta a sisakját, hosszú barna hajába belekapott az enyhe szellő. Tomas Weller kapitány ijedten odakapott, hogy visszahúzza a sisakot.
- Megőrültél? Meg akarsz halni? - kiáltott rá.
- Hát nem érted? Itt minden majdnem tökéletesen olyan, mint a Földön! A levegő belélegezhető, a víz tiszta és iható, és némelyik növény ehető! Akkor miért járunk még mindig szkafanderben? - azzal messzire dobta a sisakot, és hozzálátott, hogy levegye a védőruháját.
Tomas és Ewa egymásra néztek. Várták, mi lesz. De Nadinnak szemmel láthatóan semmi baja nem esett. Amikor levetette a szkafandert, csak a piros színű kezeslábas volt rajta, amit a női űrhajósok a védőruhájuk alatt viselnek.
Tomas csak nézte. Nagyon csinos. És milyen szép! Selymes haja a vállára omlik, megcsillan rajta a fény. Nadin a fény felé fordult, arcát az ég felé emelte. Karjait kitárta, mintha repülni akarna...
Ezt látva Tomas nem bírt már tovább magával. Levette a sisakot meg a védőruhát. Kék ruhát viselt a szkafander alatt. Odalépett Nadinhoz, és átölelte. Megcsókolták egymást. Nadin Ewára nézett, mintha biztatná: tedd meg te is! De Ewa nem vette észre, mert amikor átölelték egymást, elfordult, és elindult a járművéhez. Beült. Nem vette le a ruháját, nem akarta... Nem, nem félt. Inkább tanácstalan volt. Hirtelen jött ez, meg kell barátkoznia a gondolattal. A szkafander meg a sisak nélkül csupasznak érezné magát.
Tomas és Nadin kézenfogva odafutottak hozzá. A vastag talpú űrhajóscsizmák fura nyomokat hagytak a fövenyes talajon.
Nadin szólalt meg:
- Ugye nem érted, miért tettem? Gondold el, hogy ha hazamegyünk, akkor milyen világ vár ránk? Szennyezett és halott tengerek, amikben már régen nem lehet fürödni, poros levegő, amit alig tudsz belélegezni, nem lesz rét, amin sétálhatsz... Érezni akartam a szellő simogatását az arcomon, a fény melegét, ujjaim között pergetni a homokot, talán még úszni is a vízben... Érted? Itt minden olyan.... olyan édeni. Ilyen lehetett valamikor a kert, amelyben Ádám és Éva olyan boldogok voltak, ahol minden az övék volt. Itt most minden olyan csodálatos! Hát nem látod? Ha megvisszük a hírt, elözönlik ezt a bolygót az emberek! És ugyanarra a sorsra jut, mint a Föld! Én ezt nem akarom! Itt akarok maradni! - hadarta lázasan.
Majd Tomashoz fordult, és halkan, rekedten, suttogva, reménykedve mondta:
- Itt szeretnék maradni... Veled.
Tomas Weller kapitány megölelte az ő édes kis Nadinját, szemébe könnyek szöktek.
Nem tudott szólni. De lelke mélyén igazat adott a lánynak. Ha az invázió megindul, emberek ezrei árasztják el ezeket a tájakat, feldúlva az isteni természetet, házakat építenek, hozzá utakat és mindenféle építményeket... Uralmuk alá hajtják, kiaknázzák és hasznosítják a kincseit. Semmi nem marad majd érintetlen...
Körbenézett. Igazat kell adnia. Igen. Talán ez a bolygó lehetne az otthonuk.
De mi lesz Ewával?
A lányra nézett. A sisaklemezen át is látta, hogy Ewa szeme könnyes. Bizonyára szerelmére, Adamra gondolt.
- Én nem szólhatok bele, mit tegyetek. Felnőtt emberek vagytok. Csak arra kérlek benneteket, hogy jól gondoljátok meg a döntéseteket, mert az végleges lesz, és a következményei visszafordíthatatlanok. Mert én nem maradhatok, és a hajót elviszem. Amikor újra eljövök, ti már... szóval, akkor ti már nem éltek... Teljesítenem kell a kötelességemet. Talán ha Adam is velem lenne, másként tennék... Mindenesetre bárhogyan cselekedtek is, elfogadom. Tudom, hogy tisztában vagytok azzal, hogy ha itt maradtok, egyedül lesztek az egész bolygón. És ha születik majd gyermeketek, egyedül kell leélnie az életét, mert nem tud kivel majd családot alapítani, nem tud kit szeretni... Ilyen sorsot szántok neki? - mondta Ewa.
Nadin szédült, nehezen lélegzett. Mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt: - Én mindennel számot vetettem. Amióta az első minták eredménye megszületett, titokban azt reméltem, hogy a többi vizsgálat eredménye is kedvező lesz. És mivel mindegyik azt igazolta, hogy a feltételek ember számára is - ha nem is tökéletesen, de - megfelelnek, azóta dédelgetem a szívemben a vágyat, hogy kilépjek a felszínre védőruha és légzőkészülék nélkül... És most, amikor rátaláltunk a barlangra, mostmár biztosan tudom, hogy ÉN itt szeretnék maradni. És a barlang megfelel lakhelyül. Elszántam magam. Még akár egyedül is képes lennék itt maradni! Ha ti is itt maradnátok, a hajóban is lakhatnánk. És itt vannak a járművek, amikkel közlekedhetünk az egész bolygó felszínén.
- Na és az energia? Egyszer elfogy, az akkumulátorok kimerülnek, és akkor mi lesz? Úgy éljünk, mint hajdani őseink, barlangban, minden modern technika nélkül? Ha leszáll az este, sehol nem lesz fény! Teljes sötétség borul az egész égitestre! Minden nesz ismeretlen, ijesztő, és aztán a bolygó éghajlata milyen nem várt meglepetéseket tartogathat! Erről a bolygóról még nem tudunk mindent!
Nadin nagyon gyengének érezte magát. Nehezére esett a válasz:
- Nem bánom, ha egyedül kell is maradnom, nem félek. Nem félek a sötéttől, és itt nincsenek veszélyes vadállatok, te is tudod. A növényvilágon kívül csak a vízben van élet, és az nem veszélyes. Szeretem ezt a bolygót, nem akarom elhagyni. -
A kapitányra nézett. Az nem szólt, pedig a lány azt remélte, melléje áll, és ő is a maradás mellett dönt. Hiszen szeretik, nagyon szeretik egymást, ha eddig ezt igyekeztek is eltitkolni Ewa előtt.
A férfit váratlanul érte Nadin közlése. Miért nem szólt neki erről?
Nadin egyre gyengébb lett. Leült a fövenyre. A kapitány letérdelt melléje. Ő is kissé rosszul érezte magát. Tenyerébe fogta Nadin holtsápadt arcát. Majd felemelte a lányt és a járműbe tette. Intett Ewának, hogy induljanak. Ewa összeszedte Nadin ruháit, bepakolta a saját járművébe és ő is elindult a hajó felé. Nadin kabinja ott maradt árván a parton. Fémlemezei messzire csillogtak a vakító fényben.
A hajón lefektették Nadint az ágyára. A kapitány mellette maradt, pedig ő sem érezte jól magát. Az orvosi műszerek szerint a hörgőkben és a vérben minimális elváltozás mutatható ki, ez azonban nem befolyásolja az emberi életműködést. Ez a kis rosszullét hamar el fog múlni... Csak azt nem értette, hogy Nadin miért van sokkal rosszabbul, mint ő?
A kapitány még egyszer ellenőrizte saját eredményeit, aztán lefeküdt a szobájában. Sokáig bámulta a mennyezetet, agyában kavarogtak a gondolatok. Együttléteik alkalmával Nadin gyakorta emlegette: milyen jó lenne, ha a saját életüket élhetnék... Erre ő mindig azt válaszolta: 'De hiszen mi választottuk a hivatásunkat, ez a mi életünk!' Nadin ilyenkor azt válaszolta: 'És a szerelmünk? Ha gyermekünk lesz, ővele mi lesz? Akkor abba kell hagynunk az űrutazásokat, legalábbis nekem. Nem lehet, hogy csak megszületik, aztán elhagyom... '
Hát igen, ezzel bizony számolni kell. Az űrkutatásban azért dolgozik annyi magányos férfi és nő, mert a családi élet nem egyeztethető össze a feladatokkal, a végtelen, sok-sok évig tartó utazásokkal. De ő még nem akarja abbahagyni. Hiszen izgalmasnak tartja a munkáját, a mindig új feladatokat, kalandnak tekinti ezt az egészet, még nem akar róla lemondani. Pedig úgy látszik, Nadin ezt szeretné. Sóhajtott. Mi legyen most? Az idegen bolygón mégsem maradhat egyedül. És mindaz sajnos igaz, amit Ewa mondott. Ewa csodálatos, józan gondolkodású nő.
Zúgott a feje. Belefáradt a gondolkodásba, inkább felkelt. Elhatározta, hogy amint Nadin jobban lesz, beszélni fog vele. Megpróbálja majd meggyőzni. Sajnos, valószínűleg kevés sikerrel.
Nadin kabinjába ment. A lány kinyitotta a szemét, sápadt arcára mosolyt erőltetett. Kezét a férfi felé nyújtotta.
Tomas Weller kapitány leült az ágy szélére, két tenyerébe fogta a keskeny kis kezet.
- Hogy érzed magad? -
- Már jobban - válaszolta a lány. - És te? -
- Én jól vagyok. De nem értem, mi ez a hirtelen elhatározás, hogy itt akarsz maradni. Engem meg sem kérdeztél, nem szóltál erről. Pedig tudom hogy fontos vagyok neked. Vagy a bolygó még fontosabb?
- Mindjárt megérted. Már napok óta szeretnék elmondani neked valamit.
Szemét lehunyta egy pillanatra. Kis szünetet tartott. Majd mély lélegzetet vett nehéz mondandója előtt.
- Gyermekünk lesz. - Várakozóan a férfira emelte égszínkék szemét.
A férfi nem szólt azonnal. Szíven ütötte a közlés. Haragot érzett, dühöt. Nadin kedves, bájos lány, akit ő nagyon szeret. De akkor is váratlanul érte, amit az mondott. Ez nagyon komoly dolog, megváltoztathatja mindkettőjük életét. Egy gyermek felnevelése óriási felelősség. Mi lesz vele az űrben? Mi lesz vele, ha itt marad az édesanyjával és ő nem marad velük? Egyáltalán: megteheti, hogy ne vegyen részt a gyermek felnevelésében? Hiszen Nadin is tudja és mindig is tudta, hogy az önös érdek háttérbe szorul az ő hivatásukban, amikor az egész emberiség jövője a tét! Vajon mi késztette Nadint erre az elhatározásra? Miért rúgott fel mindent, ami eddig fontos volt a számára?
Nadin őt kizárva, egyedül döntött a gyermekről. Talán ha lebeszélné, ha nem szülné meg a gyermeket... talán még nem késő.
Tomas nagyon komoly volt.
- Tudod, hogy nem célszerű megkockáztatni ezt a dolgot. Nagyon kérlek, gondold át még egyszer a döntésedet. Nem hiszem, hogy melletted tudok maradni, ha mégis vállalni akarod ezt a nagy terhet. Kötelezettségünk van, ami mindennél fontosabb. Nem is értem, miért vállalkoznál az anyaságra ilyen körülmények között. Talán a Földön érteném, de itt és így... lehetetlenség.
- Nézz szembe a tényekkel, és valld be magadnak, hogy neked is megfordult már a fejedben, hogy családot alapíts. Gondolj arra, hogy ha itt maradsz velem és gyermekeink lesznek, ha mi nem is, de ők ki tudják várni, hogy megérkezzenek a többiek! De addig is jó és kellemes életük lehet. Itt minden az övék lehetne! De ha visszatérünk a Földre, azonnal elkezdődik a kitelepítés. Elvárják majd tőlünk, hogy teljes egészében részt vegyünk benne. Lesz akkor időnk egymásra? Nem, soha többé egyetlen percre sem! Én már mindent végiggondoltam. Döntésemen nem változtatok. Akárhogyan is döntesz, elfogadom.
Nadin lecsukta a szemét, többé nem szólt.
Tomas súlyos gondolatokkal terhelten hagyta el a szobát.
Éjjel nem jött álom a szemére. Le-föl járkált a folyosókon, átgondolva mindent. Bárhogy is dönt, lehet jó vagy rossz a jövőre nézve. Most abban kell tehát elhatározásra jutnia, mi jó az egyénnek, és mi jó a közösségnek, ahová tartozik. Talán nem is annyira az a kérdés, hogy mi lenne jó, inkább az, hogy mi a fontos a számára. Nadin már döntött. Ismeri, nem fog meghátrálni. Neki pedig most azt kell fontolóra vennie, mellette maradjon-e, vagy teljesítse a rárótt feladatot. Menne és maradna is egyszerre. Menne, mert a kötelességtudat, a becsület így kívánja. A Föld számít rá. Sok milliárdnyian várják, nem okozhat csalódást. De a szíve ide húzza, és neki is csak egy, egyetlenegy élete van. Mint ahogy Nadinnak is. És az az icipici lény kromoszómáiban már az ő génjeit is hordozza...
És egyszerre megértette a lányt. Hirtelen világossá vált számára, hogy mely kötelesség erősebb, mely célt kell követnie. És ha jön a reggel, közölni fogja a döntését.
--------
- Az Experies meteorraj keresztezte a hajóraj útját. A hajók mindegyike megsérült...
- Mennyire?
- Végzetesen.
- Nincs esély?
- Nincs, uram. Már nem fogják elérni a Syuron-H-t...
---------
Reggel a vezérlőben gyűltek össze, mint mindig. Nadin nagyon sápadt volt, rosszul aludt. Gyenge volt, leült. Ewa a pultra támaszkodva nézte a monitorokat, ellenőrizte a számlálókat és analizátorokat. Most is, mint mindig. Nagyon pontos, kötelességtudó. Még soha nem mulasztotta el egyetlen feladatát sem. A kapitány megelégedettséggel nézte. Tudta, hogy bármilyen körülmények között rábízhatná az életét. Ewa bezzeg nem hagyatkozna az érzelmeire... soha. Ő háttérbe tudta szorítani a szerelmét, s bár szomorú és magányos, mégis biztos benne, hogy jól döntött. És ő mégsem Ewát szereti. Miért alakult ez így? Ki tudja. Ewa szíve már régóta foglalt volt. A férfi, akit szeretett, szöges ellentéte volt Tomasnak mind külsőleg, mind belsőleg.
Ewa szerelmese talán jobban illett volna Nadinhoz. Szertelen viselkedése gyakran hozta kínos helyzetbe Ewát. De mint szakembernek kiváló volt a minősítése, ezt bizonyította a sok küldetés, melyeket mindig kifogástalanul teljesített.
A kapitány tisztelte és nagyra becsülte Ewát a döntéséért, hogy le tudott mondani a szerelemről az emberiségért. Tisztelte a férfit, aki elfogadta ezt a döntést, és aki maga is támogatta Ewát ebben. Milyen különös is ez! A szerelem mindig volt, mindig lesz. A szerelem örök. Hiába a technikai fejlődés, hiába a modern világ, hiába minden: a szerelem megmaradt olyannak, amilyen volt, csodálatos, tiszta, önzetlen, akadályt nem ismerő, mindent elsöprő érzés, rózsaszín álom, hihetetlen boldogság, vagy mérhetetlen bánat. Szárnyalhat vagy béklyóban vergődhet, és nincs ellene orvosság. És az is lehet, hogy te szeretsz, de téged nem szeretnek. A régiek úgy tartották, hogy a szerelemért meghalni is érdemes. Mert van, amikor az ember annyira szeret, hogy minden áldozatra képes érte. Mint Rómeó és Júlia, a hajdani - talán sosemvolt - veronai szerelmesek. Pedig ők még szinte gyermekek voltak, de a szerelmük olyan erős volt, hogy nem tudtak egymás nélkül élni... és halni.
S habár létezik már génsebészet, klónozás és más egyéb eljárások, azért a szerelemnél jobbat eddig még senki nem talált ki. A szerelem a természet leglélegzetelállítóbb csodája.
Sóhajtott.
- Ülj le, kérlek - szólt Ewához.
Ewa leült Nadin mellé. A kapitány is leült velük szemben, és beszélni kezdett.
Először Ewához fordult.
- Nem tudom, Nadin mondta-e már neked, hogy gyermeket vár.
Ewa arcán látszott a meglepetés, arca elkomorult. Nem szólt.
- Azért döntött úgy, hogy itt marad a bolygón, mert a gyermeket itt szeretné felnevelni. Kérte, hogy maradjak vele. Nem adtam azonnal választ, szükségem volt arra, hogy végiggondoljak mindent. Már döntöttem, és remélem, mindketten elfogadjátok a döntésemet.
Várakozóan néztek rá. Nadin reménykedve, Ewa lemondóan. Érezte, hogy mi következik.
- Úgy döntöttem, hogy én is itt maradok, és egy család leszünk. Ewának egyedül kell visszatérnie a Földre, és az inváziót irányítania.
Ewa bólintott. Nem mutatta, milyen nehezére esik ez. Titkolta, de minden ízében érezte: mennyire irigyli ezeket itt. Ő azonban tántoríthatatlan, és véghez fogja vinni a küldetést. Minden körülmények között. Mert erre tett fogadalmat. És ezt nem fogja megszegni, nem, nem teheti. Ő nem. Még ha fáj, akkor sem. Pedig fájt elhagyni a szerelmét. Fájt, hogy soha többé nem láthatja. Fájt, hogy a szerelmük olyan rövidke volt, fájt, hogy nem lehetett tőle gyermeke. És most, hogy őket nézi, még jobban fáj. Pedig már azt hitte, elmúlt... Úgy látszik, már soha nem fog elmúlni.
A kapitány a gyengélkedő Nadinhoz ment, átkarolta és a szobájába vezette, majd visszatért a vezérlőbe. Szótlanul végezték a munkájukat. Ezen a visszatérés előtti utolsó napon az előző napon begyűjtött mintákat elemezték és analizálták. Majd amikor minden eredmény elkészült és az elektronikus tárolóba rögzítették, hozzáláttak a felesleges tartalékok átszállításához a barlangba. Ewa szótlan és rosszkedvű volt egész nap. De Tomas és Nadin boldogsága lebegett a szeme előtt, ezért nem mutatta, mennyire ellenére van ez az egész.
Hamar végeztek. Estére minden megvolt, végül a tartalék víztisztító meg az áramfejlesztő is a helyére került. Több évre elegendő élelmiszert és ruhaneműt, szerszámokat és eszközöket, edényeket és technikai felszerelések tucatjait halmozták fel a barlangban. Alig fértek tőle. Ewa segített berendezni, otthonossá tenni a hatalmas üreget. Nagy szakértelemmel, gyors mozdulatokkal szótlanul dolgozott. Tomas és Nadin nagyon hálásak voltak, amiért nem faggatta őket, nem akadékoskodott és azonnal elfogadta az új helyzetet. Nem veszekedett, nem ellenkezett, egyetlen szót sem szólt egész nap. Gondolataiba merülve dolgozott. Csak ő tudta miért: fájdalmát igyekezett így palástolni. Sikerrel. Azok ketten nem vették észre. Csak magukkal voltak elfoglalva.
A barlang előtti tisztásra hoztak még két járművet, és a hajóban fellelhető anyagokból tetőfélét eszkábáltak föléjük az időjárás viszontagságai ellen. Majd később szilárdabb tárolót fognak építeni, de most sietni kell. Ewának reggel indulnia kell, itt az ideje a búcsúzásnak.
A biológusnő és a kapitány már nem mentek vissza a hajóra. Ewa megölelte őket. Nem tudtak mit mondani egymásnak. Mindannyian tudták, hogy ez a búcsúzás örökre szól. Tisztában voltak vele, hogy soha többé nem fogják látni egymást.
Ewa még utoljára körülnézett, kezével búcsút intett. Beszállt a kis csillogó kabinba, és elrepült az űrhajó felé.
Nadin és Tomas pedig eltűntek a barlang nyílásában.
---------------
A Juniperos űrhajó nagy sebességgel közeledett a Föld felé. Egyetlen utasa Ewa Martilowa navigátor. Tűnődve ült a vezérlő óriási képernyője előtt. A kietlen űr látványa nem kötötte le. Lelki szemei előtt egészen más képek peregtek... Tomasra és Nadinra gondolt. A boldogságukra. Hogy nemsokára megszületik a kisgyermekük... Kicsit irigy volt rájuk. Sajgott a szíve. Aztán észre tért, és a feladatra gondolt. Ujjai sebesen kopogtak a billentyűzeten, számok és betűk sorakoztak egymás után a monitoron. Beállította a megfelelő adatokat, kódokat, azután felkelt a székből, és elhagyta a vezérlőt. Az ajtót lezárta, és a hibernátorszobába ment. Belépett az egyik kapszulába. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, amennyire ez lehetséges a szűk kis helyen. Az önműködő ajtó bezárult, hermetikusan elzárva őt a külvilágtól. A művelet beindult. Ilyenkor mindig felgyorsult a szívverése, bármennyire is nem akarta, bármennyire is nyugalmat erőltetett magára... Mindig attól rettegett, hogy nem fog felébredni, hogy a hajó megsérül és ő...
Szemét lehunyta. Utolsó gondolata Adam volt. A férfi arcát látta gondolatban, mosolyát, kreol bőrét, acélszürke szemét, villogó fehér fogsorát... Édes, édes szerelmem, élsz-e még?
Agyára édes kábulat borult. Már nem érzett semmit, sem fájdalmat, sem félelmet. Elborította valami sűrű homály. Körülölelte a testét, belesüppedt. Olyan jó volt feloldódni benne... elmerülni.
-------------------------
A Föld látótávolba került. Az automata felébresztette a navigátornőt. Az rosszkedvűen, gémberedett tagokkal ment a vezérlőbe.
Leült a székbe, és ellenőrzött minden kijelzőt. Úgy tűnt, minden hibátlanul működik. Az elektronikus naplóba rögzítette az adatokat. Eszerint 3284. május ötödike van. Adamra gondolt. Éppen ma születésnapja lenne. Hányadik is...? Uram Isten! Ki tudja követni már? Ha a férfira gondol, mindig összeszorul a szíve. Még mindig. Pedig el kell hogy felejtse végre. Igen, igen. Koncentráljunk a feladatra.
Sóhajtott. Leadta az első rádiójelet.
- Halló Föld! Itt a Juniperos kutatóhajó! Kérem a belépési koordinátákat! Engedélyt kérek a leszállásra!
Néma csend.
- Halló, irányító központ! Kérem, adja meg a leszállási engedélyt! Halló, halló! Itt a Juniperos kutatóhajó! Halló!
A Föld nem válaszol. Semmi nesz, zörej, semmi, semmi.
A Juniperos sebesen közeledett a Föld felé. A monitoron rohamosan nőtt a Föld képe.
Agyába vésődött a látvány, amit már oly sokszor látott, a kék és zöld, barna és sárga foltokkal tarkított bolygó a fehér felhőfátyollal. De most ismeretlen a kép, amit lát. Meredten figyeli a képernyőt. A felszín egyöntetű kék, sehol nem tagolja barna, zöld... Olyan, mintha az egészet víz borítaná. Sehol sem látszik szárazföld...
Az nem lehet! Az nem lehet! - sikoltja belül valami.
- Halló, Föld! Halló, Föld! - ismétli fáradhatatlanul, de válasz nem jön. Az űr néma, a csönd szinte kézzel fogható.
A hajót körpályára állította. A műszerek kijelzője zölden és pirosan villog a félhomályos vezérlőben.
Az nem lehet, hogy megsemmisült minden! Az nem lehet, hogy nem képes leszállni! Az nem lehet, hogy minden áldozata hiábavaló volt! Óriási, ijesztő ürességet érzett belül a szívében, lelkében. Egyedül van!
Beteljesedett hát az Ember sorsa... amitől annyira rettegett, mégsem tudta elkerülni... Akkor hát vége mindennek!
De az nem lehet, hogy rajta kívül nincs teremtett lélek a bolygón! Hogy nem menekült meg senki!
Százszor és ezerszer kerülte meg a Földet, műszereivel újra és újra átvizsgált minden tenyérnyi felületet. Hová lettek a kontinensek?
Csak ott, ahol valamikor óriási hegyláncok húzódtak, ott észleltek néhány négyzetkilométernyi kiterjedésű szigeteket a műszerek. Az összes szigetet felmérte, számba vette. Nem volt túl sok. Összesen százharmincegyet talált. Sajnos egyik sem túl ideális hely a leszállásra! Mégis meg kell kísérelnie.
Kiszemelt egy nagyobb kiterjedésű szárazon maradt területet, elvégezte a szükséges méréseket, adatokat táplált a kompjúterbe, és megkezdte a landolást.
--------
Kissé féloldalasan állt a hajó, egyik oldala mélyen süppedt a felázott talajba. De szerencsére ez nem fogja különösebben gátolni a felszállásnál. Tapasztalatból tudja. Már több olyan bolygó felszínén is landoltak, ahol nagyon laza volt a felszíni réteg. Igaz, hogy akkor a hajón teljes volt a legénység, most pedig majd egyedül kell megpróbálnia... nem valószínű, hogy a túlélők között akad majd képzett űrhajós...
Még az sem bizonyos, hogy talál egyetlen lelket is. De a reményt nem szabad feladni!
----------------------------
- Egy hajó érkezett a Raoa-II-ről.
- Akkor még van esély a túlélők megmenekülésére. A Raoa-II alkalmas az emberi élet fennmaradására. Ha eljutnak oda. Csak hát túl messze van... NEKIK.
-----------------------------
A lány a kis járművel elhagyta a Juniperost, és kiszállt a víz fölé. A hangtalan jármű sebesen siklott előre. A háborgó habok hordalékot dobáltak: a globális pusztulás nyomai beláthatatlan területen borították a zavaros víz felszínét. Ewa remélte, hogy találhat olyan helyet, ahol van még valaki... annyira akarta!
Az nem lehet, hogy minden elveszett! Abba nem tud belenyugodni!
Tudta, hogy mindegyik, a vízből kiálló szigetet át kell kutatnia túlélők után.
Már régóta haladt, amikor elérte az első szigetet. A sziget egy lapos tetejű, kúp alakú hegycsúcs volt. Gyorsan közeledett feléje. Fölébe repült. A csúcson öblös kráter mélyedésében zöld növényzetet pillantott meg. Egyhelyben lebegve kémlelte a vidéket. Semmi mozgás. Le kell szállnia, hogy gyalogszerrel átjárja a szigetet, mert így nem bizonyos, hogy észreveszi, ha valaki van itt.
Most gondolt csak rá, hogy nemcsak embereket, de állatokat is mentenie kell majd. Erre viszont egyáltalán nem készült fel. Semmi olyan eszközt nem hozott magával, amivel egy vadat be tudna fogni, és sérülések nélkül a hajóra vihetné. A következő útján ezt is meg kell oldania...
De ni csak! Ott mintha... mintha valami mozgást látna! Lejjebb vitte a gépet, hogy jobban lásson.
Egészen alacsonyan lebegett, leszállóhely után kutatva. Akkor történt... Egy vakító villanás, és égető fájdalmat érzett a jobb karján. A jármű megbillent. Amerről a villanást látta, a kabin átlátszó falán tenyérnyi lyukat vett észre. Szélei megperzselődtek, megolvadtak. Karján a fájdalom nem csökkent. Sugárfegyver! - villant az agyába. Hiába tűzbiztos a kis járgány, ez ellen semmi sem elég biztonságos... a sugárfegyver úgy hatol át mindenen, mint a kés a vajon...
Kissé feljebb emelkedett. A kráter alján futó alakokat vett észre a fák között. Az egyik cikkcakkban futva menekül üldözője elől a fák törzsének védelmében bujkálva, a másik fegyverével folyamatosan tüzel rá. Ewa hallani véli kiáltozásukat. Gyorsan felmérte a terepet. Látta, hogy az üldözött egy tisztás felé tart. Odairányította gépét és leszállt, de nem állította le a hangtalan elektronikus motort. Várta, hogy az alak kibukkanjon a fák közül. Kinyitotta a kabinajtót. Várt.
Már egészen közelről látszottak a villanások. Nagy zajjal futottak az ismeretlenek feléje, óvatlanul csörtettek át árkon-bokron.
És akkor kibukkant a fák közül egy férfi. Egészen közel volt már. A lány kezével intett feléje, a férfi megértette, és feléje futott. Beugrott, összekuporodott a lány lábánál az egyszemélyes kis fülkében. Alig fért el. A gép villámgyorsan felemelkedett. Igyekezett minél távolabb kerülni innen.
A tisztásra akkor ért ki az üldöző. Dühtől eltorzult arca jól kivehető volt. Elvakult dühében össze-vissza, célzás nélkül lövöldözött, de szerencsére nem talált. Ewa most döbbent csak rá, hogy milyen felelőtlen volt, amikor elfelejtett fegyvert hozni magával. Most hasznát vette volna... Mostmár mindegy. El innen, gyorsan, gyorsan!
Ewa amilyen gyorsan csak tudta, a tenger fölé vitte a gépet, és rohamosan távolodtak. A sugárfegyver ütötte lyukon át forró, áporodott, bűzlő tengeri levegő áramlott be.
Újra érezte a karjába hasító fájdalmat.
Most nézett csak a férfira. Elvadult külső, torzonborz szőrzet és haj... piszkos ruházat... Nem valami bizalomgerjesztő. Most gondolt csak bele: mi van, ha egy bűnözőt vett oltalmába? Mi van, ha bántani fogja őt? Esetleg testi erőfölényét felhasználva elveszi a járművet és őt kilöki a végtelen óceánba?
Megrázta a fejét, mintegy elhessegette a rossz gondolatokat. Mindegy már, mostmár mindegy. Így történt, nincs mit tenni.
Útközben nem figyelt az idegenre. Örült, hogy nem mozdul, továbbra is összekuporodva ül a lábánál.
Csak akkor vette szemügyre a férfit, amikor az űrhajóban a helyére állította a sérült kis járművet.
Az idegen még most sem mozdult. Ewa megrázta a vállát. Akkor a férfi élettelenül terült el, kizuhant a jármű ajtaján, aléltan omlott a hangár padlójára.
Ewa megvizsgálta a férfi pulzusát, lélegzését. Megállapította, hogy elájult ugyan, de még életben van.
Megpróbálta felemelni, de nem sikerült. Túl súlyosnak bizonyult, és neki nagyon fájt a karja.
Otthagyta az alélt idegent, és az orvosi szobába ment. Levette ruháját, és letisztította a karján a sebet. Nem vérzett. Az égett terület elég nagy volt, és mély. Nagyon fájt. Fertőtlenítette és bekötötte. Fél kézzel kissé nehézkes volt ez a művelet, de sikerült. Majd gyógyszereket vett be.
Gondolkodott, mitévő legyen az idegennel. Ki tudja, mit tesz, ha felébred. Ezért úgy döntött, hogy a saját - és a hajó - biztonsága érdekében megakadályozza az idegen mozgását. Fogta a fegyverét, kötelet keresett, majd a hangárba ment. Eltökélte, hogy használni fogja a fegyvert, ha szükséges. Az idegen még mindig úgy feküdt ott, ahogyan otthagyta. Kezét és lábát megkötözte. Így, most egy darabig nem lesz gondja vele, remélte. Ha feleszmélne, akkor sem tud kárt tenni semmiben.
Megkönnyebbülten sóhajtott. Részben elégedett lehet önmagával. Megmentett egy embert. Igaz, hogy csupán csak egyet, de a küldetésének részben eleget tett.
Pihenni tért a szobájába.
----------------------
Már csaknem egy órája, hogy otthagyta az idegent a hangárban. Itt az ideje, hogy megnézze, mi van vele.
Az idegen még mindig ugyanúgy feküdt, ahogyan hagyta. Nyugtalan lett. Meghalt volna? Nem, az nem valószínű. Első ránézésre nincsen rajta külsérelmi nyom. Letérdelt melléje. Mellkasán kigombolta a zubbonyt, majd az inget is, hogy meghallgassa a szívverését, lélegzését.
Amikor szabaddá vált a férfi mellkasa és meglátta azt, úgy érezte, mintha villám sújtotta volna. Középen egy tetoválás: háromágú horgony vastag lánccal körbetekerve...
Ez Ő! Dehát az nem lehetséges!
De, de mégis! Ilyen másnak nem lehet, két egyforma ember nem létezhet a világegyetemben!
Ó, hogy akkor mennyire haragudott ezért a tetoválásért! Már több száz éve kiment a divatból, Adam is alig talált valakit, aki megcsinálja... Amikor megkérdezte, miért csináltatta, azt mondta, hogy az archívumban találta ezt a motívumot, és nagyon megtetszett neki. A régmúlt idők tengeri hajósai ilyeneket tetováltattak magukra... biztosan azért, hogy szerencsét hozzon. Ezért úgy gondolta, hogy neki is szerencsét fog hozni, és ebben erősen hitt is... Végül ő is megbékélt vele, sőt, meg is szerette. Adam ettől még különlegesebb lett, talán még férfiasabb. Együttléteik alkalmával, amikor a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és a férfi mindkét karjával átölelte, megnyugtatón, biztonságot adón, olyankor mindig elnézte ezt a kis, pontokból kirajzolt ábrát...
Ujjaival a rajz vonalát követve végigsimított a férfi kreol bőrén... Adam nevetett. Úgy tudott nevetni... annyira, annyira szerette... Akkor mindig úgy érezte, nem létezhet nagyobb boldogság az övékénél. Úgy érezte: meg tudna halni ezért a szerelemért, a férfiért, aki az övé, csakis az övé, s akit annyira, mindennél jobban szeret...
A mellkas fölé hajolt, és meghallgatta a szívverését. Nagyon gyenge volt, alig lehetett érzékelni. Gyors mozdulatokkal megszabadította kötelékeitől a férfi kezét és lábát, és megpróbálta a karjainál a felső test alá nyúlva elvonszolni az orvosi szobáig.
Eszébe jutott, hogy van több olyan hordágy is, amelyek összecsukható lábakkal vannak felszerelve. Lehozott egyet, erre rá tudta fordítani, és így már könnyedén eltolta a vizsgálóig.
Sietve leszedte a piszkos, szakadt ruhákat. Óvatosan, de gyorsan dolgozott. Szíve vadul kalapált, majd kiugrott a torkán. Ez Ő! Ez Ő! Csak ez zakatolt az agyában.
Letisztította az alélt testet. Számtalan kisebb-nagyobb, már begyógyult sebhelyet talált rajta. Egyébként az egész teste hemzsegett a hegektől, karcolásoktól, zúzódásoktól. Vajon miért lőttek rá, miért kellett menekülnie?
Még semmit nem értett. De bízott benne, hogy majd mindenre magyarázatot kap.
Most nem sokat tud tenni. Erősítő injekciókat adott a férfi vénájába, tiszta ruhát húzott rá, betakarta. Mit is tehetne még? Talán megborotválhatná... igen, ezt fogja tenni. Szeretné látni az arcát... azt a rég látott arcot, amit soha nem tudott elfelejteni, és annyiszor gondolt rá...
A kis készülék segítségével gyorsan megszabadította a férfit a bozontos, kusza, piszkos szőrzettől. Aztán lemosta az arcát. Igen, semmi kétség: Ő az.
Az arca beesett, sápadt, szemei alatt sötét karikák. Az elnyűtt, szakadt és piszkos ruhákat összeszedte, hogy a megsemmisítőbe vigye. Amikor felemelte a ruhakupacot, egy kis szögletes tárgy hullt koppanva a padlóra.
Ewa felvette. Azonnal megismerte: minden űrhajósnak van ilyen azonosítója. Merev plasztik lap, vékonyka fémláncon. Minden személyes adatot belevéstek. A kis átlátszó lapocska belseje apró chipet rejt, amelyre ugyanezek az adatok kerültek rögzítésre. Az űrhajósok a nyakukban hordják.
Elgondolkozva forgatta ujjai között a kis lapocskát. Szórakozottan olvasta az oly jól ismert adatokat.
''Név: Adam Logen Adamsson, fehér/kreol férfi, űrhajóstiszt Kiképzése: Navigátor Azonosítója 0096662-K.K. /különleges küldetések/
Születési adatai: 05.05.3026. Boorland.
Szeme: kékesszürke
Haja: szőkésbarna
Magassága: 188 cm
Súlya: 81 kg
Szülők: Anya: Harriett Logen fizikus, fehér/kreol nő
Apa: Keny Adamsson berepülő pilóta, fehér férfi''
Jól ismerte a szülőket is. Keserű mosoly jelent meg a szája szegletében. ''Annak idején.'' Mennyi ideje is? Nagyon sok. Számára úgy repültek az évek, mint másnak a napok. Ahány küldetés, annyiszor húsz, harminc, ötven vagy akár száz év... Eleinte minden alkalommal együtt repültek mindannyian, akik az ő csoportjában kaptak kiképzést. Az ő számukra egyformán telt az idő, de közben a Földön nagyon sok év telt el. Amikor egy-egy útról visszatértek, előfordult, hogy már az új generáció tagjai ültek az űrközpontban...
A hosszú utakon, az összezártságban időközben kialakultak a párok. Így sodródtak ők is egymáshoz Adammal. Eleinte csak vonzódtak egymás iránt, de ahogy múlt az idő, erős kötődés, szerelem alakult ki bennük. Annak ellenére, hogy teljesen különböző természettel rendelkeztek. Ewa mindig is higgadt és megfontolt teremtés volt, míg Adam hirtelen haragú, vehemens. De ami közös volt bennük: munkájukban mindkettő pontos és megbízható.
Nagyon szerették egymást. Amikor mindketten szülők nélkül maradtak, még jobban összeforrott párossá váltak. Együtt próbálták elviselni az űrhajósélet terheit.
Ewa sóhajtott. Oly sok megpróbáltatás után most örülnie kellene. Legalább egy kicsit. De hogyan is örülhetne, hiszen valami szörnyűség történt a Földön... Remélte, kaphat majd rá magyarázatot.
Most mást nem tehet: várnia kell. Leült egy székre, és várt. Közben le nem vette a szemét a férfiról: minden rezdülését látni akarta. Itt akar lenni, amikor feleszmél. Nyugalmat erőltetett magára, és várt.
Elbóbiskolt. Álmában a tengerparton sétáltak Adammal kéz a kézben, meztelen talpuk a nedves fövenyt taposta. A hullámok sisteregve csaptak ki a partra, és ők belegázoltak a vízbe. És nevettek, mert gyönyörű volt az ég, mert a nap sütött és boldogok voltak...
Apró neszre riadt. A férfi mozgolódni kezdett fekhelyén. Ewa felpattant és hozzá lépett. Fölé hajolt. Néhány másodpercig némán nézték egymást. Ekkor a férfi felemelte karjait, a lány felé, ölelésre nyújtotta. Ewa hagyta, hogy megölelje és magához húzza. Percekig szorongatta. Közben folyton azt suttogta: ''Kis boszorkány, édes kicsi boszorkány...''A lány számára igen kényelmetlen volt ez a testhelyzet, de nem törődött vele... mert újra hallhatta ezeket a jól ismert, kedves szavakat, amitől úgy érezte, hogy mostmár minden rendben lesz, mostmár minden jó lesz... mert ismét együtt lehetnek.
A férfi felült fektéből. Szédült, szemei előtt színes karikák táncoltak. Gyenge volt. A lány észrevette, segített leszállni a hordágyról. Bekísérte az egyik szobába, és az ágyra fektette. Eddig egyikük sem szólt egy szót sem. De most, hogy a férfi kényelmesen elhelyezkedett, kicsit jobban lett, és halkan, alig hallhatóan megszólalt.
- Úgy örülök, hogy újra láthatlak. Titokban mindig úgy éreztem, hogy velem vagy, hogy egyszer együtt leszünk... Látod, igazam lett... Úgy látszik, hogy ez a kis tetovált ábra mégis szerencsét hozott...
Megfogta a lány kezét, és a mellkasára tette a kis tenyeret, hogy eltakarta a tetoválást.
A lány halkan felszisszent.
- Megsebesültem - szólt a lány.
- Bocsáss meg, nem tudhattam - mondta a férfi.
- Amikor rád lőttek, a sugárnyaláb lyukat égetett a jármű burkolatán, és megsérült a karom is. Még eléggé fáj... - mondta Ewa csendesen.
A férfi megsimogatta a lány selymes haját. Tenyerébe fogta a szép arcot.. A lány most még szebbnek tetszett, mint ahogy emlékezett rá.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Hogy megmentetted az életemet. Sajnálom, hogy megsebesültél...
Ewa arca elkomorult.
- Nem számít, majd elmúlik... De mi történt a Földdel?! Ugye, ha majd elég erős leszel, elmeséled?
- Megpróbálom elmondani, amit tudok. - Adam mély lélegzetet vett. Még nem érezte magát valami jól, de hozzákezdett.
- Földi idő szerint körülbelül öt évvel ezelőtt tértünk vissza az útról. A hajó burkolata egy meteoresőben megsérült. A mágneses viharok a vezérlőnket tönkretették, alig volt valami, ami még tökéletesen működött volna. Ezért körpályára állni már egyáltalán nem tudtunk, és meredek szögben érkeztünk a légkörbe. A hajó a földetéréskor kigyulladt és felrobbant. Alig tudtunk megmenekülni. A hajóval együtt az összes adat megsemmisült, amit a kutatóúton rögzítettünk. Pedig eredménnyel jártunk, és ezt el is mondtuk a Vezetésnek. Amennyire emlékeztünk, leírtunk minden koordinátát, és minden körülményt, amit találtunk a Syuron-H-n. Bizonyíték azonban nem volt rá, minden anyag elveszett.
Amikor földet értünk, láttuk a szörnyű pusztulás nyomait. Éreztük a forróságot, és láttuk, hogy a víz napról napra emelkedik... Szerettük volna, ha azonnal útra kelnek a hajók az eredeti terv szerint a telepesekkel. De a Vezetés elzárkózott ettől, nem hittek nekünk. Azt mondták, hogy a balesetben annyira megsérültünk, hogy amit mondtunk, az csak a képzelet szüleménye, hiszen alátámasztani nem tudjuk, semmilyen bizonyíték nincs rá, és nem kockáztathatnak. Nem értettük, miért reagálnak így, hiszen a küldetés célja épp az volt: lakható bolygót találni az emberiség számára! És amikor íme itt a lehetőség, elzárkóznak! Vajon miért?
Minket, amennyire lehetett, elkülönítettek, nem tudtunk senkivel érdemben beszélni. A média képviselőit nem engedték hozzánk, így a hír, hogy találtunk belakható bolygót, a legteljesebb titok maradt.
Hajónk legénysége a balesetben valóban nagyon sok sérülést szenvedett, alig maradt ép testrészünk. Elzárva éltünk hosszú-hosszú ideig. Hogy mi történik odakint, arról csak elvétve szereztünk tudomást.
Ekkor már jól látható volt, hogy a Föld pusztulása rohamléptekkel közeleg. Óriási volt a zűrzavar minden területen, éppen ezért nem tudtuk megérteni, hogy a Tanács elzárkózik a kitelepítéstől. Újra és újra megkérdeztük, hogy miért, mindig azt válaszolták rá, hogy nem tudtuk bebizonyítani állításunkat, és ha igaz lenne is, indítható állapotban egyetlen hajó sincs már...
Azt mondták nekünk, hogy a miénk volt az utolsó hajó, a többiek mind régen visszatértek, valamennyien eredmény nélkül. Azt állították, hogy a miénkhez hasonlóan valamennyi hajó megsérült a visszatéréskor, mind hasznavehetetlenné vált.
Eközben egyre nagyobb területek kerültek víz alá, mint megtudtuk. A megmaradt lakosság között egyre nagyobb lett a pánik. A városok lakhatatlanná váltak, sorra omlottak össze az épületek.
És a víz megállíthatatlanul emelkedett. Aztán egy nap beborult az ég, és eleredt az eső. Aztán folyton csak esett, esett... viharok tomboltak... az eső csak ömlött szakadatlanul, egy percre sem állt el.
Már nem emlékszem, pontosan mikor, de nem olyan régen rettenetes földrengés volt, és ez olyan hatalmas szökőárat indított el, ami végigsöpört az egész Földön. Gyakorlatilag minden épület összeomlott, így az is, amiben mi raboskodtunk. Kiszabadultunk tehát fogságunkból. Szerencse, hogy nem rekedtünk a romok alatt. Mindent elborított a sár. Az embereknek nem volt hová menekülniük, egymást taposva próbáltak felkapaszkodni a magasabb helyekre. Iszonyatos volt.
A nagy zűrzavarban űrhajóstársaimmal elszakadtunk egymástól. Amerre az emberek futottak, arra rohantam én is. Sokáig futottunk, végül egy magaslaton találtuk magunkat. Csurom vizesen, sárosan, piszkosan, kimerülten rogytunk le, erőnk a végére ért.
Az eső még akkor is szakadt. Olyan sűrűn esett, hogy látni is alig lehetett tőle. Találtunk egy kis barlangot, abban húztuk meg magunkat. Kuporogtunk a sötétben, egymást melegítve. Megpróbáltunk pihenni. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor végre kimerészkedtünk. Az eső még mindig esett, csak esett...
Ekkor derült ki, hogy mindössze huszonketten maradtunk. Sajnos, a hajónk legénységéből egyedül maradtam...
Amerre a szem ellát, víz, víz, víz... A sáros, mocskos víz tetejét elborította a hordalék, törött deszkák, emberi és állati tetemek, ruhafoszlányok... rettenetes volt.
Továbbra is folyton szakadt az eső. Egy mélyedésben meggyűlt az esővíz, azt ittuk. Élelmünk nemigen volt, ruháink mind átáztak. Tüzet gyújtani nem tudtunk, mert nem volt mivel... meg tüzelő se lett volna. Vagyis hát a vízből kihalászhattunk volna hordalékot, de meggyújtani már nem lett volna mivel...
Rettenetes körülmények között tengettük a napjainkat. Képzelheted... Többen is meghaltak közülünk. Kövekkel, botokkal üreget vájtunk a köves, sáros talajba, és abba próbáltuk meg eltemetni a halottakat, aztán köveket hordtunk rájuk... Nem sokan maradtunk. Öt férfi és három nő, meg egy tíz év körüli kisgyermek... Egyszer egy este, amikor a többiek elaludtak, elindultam, hogy megnézzem, mi van odakint. Alant a végtelen, szennyes áradat, felfelé pedig sziklás, csúszós kövek... Mentem felfelé, ameddig csak tudtam. Fent a csúcson a homályban látni véltem, hogy előttem hatalmas kráterszerű mélyedés van, az alján zöld növényzettel. Elindultam. Nem volt mit vesztenem... Gondoltam, hátha találok a növények között ehetőt, vagy valami gyümölcsöt... de sajnos nem így történt. Gyenge voltam, halálosan kimerültem. A sűrű növényzet között botorkáltam. Itt nem áztam annyira, a levelek valamelyest felfogták az esőt. Mivel nem találtam semmit, ami hasznunkra lehetne, vissza akartam térni a barlangba, de elvétettem az irányt. Sokáig bolyongtam, botladoztam... Néha megálltam kissé pihenni. Végül kiértem a fák közül. Itt újra rettenetes erővel csapott az arcomba a zuhogó eső, a viharos szél... Borzongva, teljesen átfázva haladtam lépésről lépésre előre, amikor végre elértem a sziklákat. Felfelé kapaszkodtam, amikor megbotlottam valamiben. Kezemmel kitapogattam, mi lehet az. Egy hatalmas, kör alakú fém valami volt. Talán egy ajtó? - gondoltam. Ugyan már! - hessegettem el a gondolatot. De akkor mi? Arra gondoltam, vissza
fogok jönni nappal, akkor jobban megnézem. De végül nem mentem vissza a barlangba a többiekhez, hanem behúzódtam egy kiugró sziklapárkány alá, ahol nem ért annyira az eső, és vártam, hogy reggel legyen.
Ewa feszülten figyelt. Adam lehunyta a szemét. Pihent néhány percet.
- Reggel aztán ismét megnéztem azt a fura valamit. Egy körülbelül két méter átmérőjű, kör alakú fém lap volt, oldalt a kőfalba rögzítve. Észrevettem, hogy zárszerkezet van rajta. Megpróbáltam kinyitni. Nem sikerült. Akkor egy jókora kődarabbal próbálkoztam. Ütögettem, először csak kicsit, majd egyre erősebben. Egyszerre kinyílt, és egy teljesen kör alakú járat tárult elém. A mennyezetén lapos lámpák adtak némi fényt. A halvány fényben is jól látható volt, hogy a folyosó egyenesen vezet előre. Beléptem, és a fedőlapot behúztam magam után.
Kis szünetet tartott. Ewa nem szólt. Türelmesen várta, hogy a férfi összeszedje magát, és folytassa a történetet.
- Igyekeztem észrevétlen maradni. Gyorsan és csendben haladtam előre a folyosóban, amíg egy kereszteződéshez nem értem. Jobbra és balra is folytatódott a kör alakú járat, jól láthatóan keskeny ajtók sorakoztak mindkét irányban egymás mellett. Egyenesen haladtam tovább előre.
Nemsokára lépcső vezetett lefelé, arra folytatódott a folyosó. Újabb kereszteződések következtek, újabb ajtókkal. Sehol egy teremtett lélek, minden kihalt. Akkor rögtön nem tűnt fel, de később megállapítottam, hogy friss levegő, enyhe légmozgás jár a folyosókban. Most vettem csak észre, hogy a falak mentén vaskos csövek futnak. Már jó ideje haladtam, amikor egyszerre csak egy nagyobb teremben találtam magam. Számtalan ismeretlen gép, berendezés volt körben a falak mentén. Csendesen zümmögtek, apró jelzőlámpák villogtak rajtuk pirosan és fehéren. Nem láttam senkit, így közelebb merészkedtem. A monitorokon számsorok futottak, a számlálókon zöld számok peregtek, villództak nagy sebességgel. Miféle gépek lehetnek ezek? Elképzelésem sem volt róla.
De ni csak! Ez éppen olyan, mint egy nagy teljesítményű áramfejlesztő. Amaz meg olyan, mint amilyet az űrhajókban használunk ivóvíz tisztítására. És itt, ez a másik, olyan, mint a levegőszűrő a hajókon... És ott, az pedig hulladékmegsemmisítő... De hol vannak hozzá a tartályok? Körülnéztem. Ekkor lépett a terembe valaki. Villámgyorsan mellettem termett. Hirtelen egy éles szúró fájdalmat éreztem a vállamon, és elveszítettem az eszméletemet.
Adam nehezen lélegzett. Hosszú szünetet tartott az elbeszélésben. A lány megsajnálta.
- Mára ennyi elég lesz. Majd holnap folytatod... - mondta. - Nagyon kimerültél, most pihenned kell. Hozok valami harapnivalót, aztán jobb, ha kialszod magad - azzal kiment a szobából.
Adam a mennyezetet nézte. Agyában kavarogtak az események. A megélt izgalmak, tragédiák, amiket látott, amiken átment, nagyon megviselték. Pedig annak idején úgy vélte, rendben vannak az idegei. De annyi minden történt! Sóhajtott. Úgy érezte, soha nem tudja ezeket a képeket kitörölni az emlékezetéből.
Ewa kisvártatva visszatért, kis tányéron könnyű ételt, még forró párolt zöldséget hozott. Másik kezében hosszú öblös pohárban szines gyümölcslé. A férfinak nyújtotta. Az hosszan ivott, majd visszaadta a poharat a lánynak. A tányérért nyúlt, mohón ette az ételt.
Aztán a kiürült tányért visszaadta a lánynak. Sóhajtva hanyatlott hátra, szemét lehunyta. Kellemes érzés töltötte el. Elálmosodott.
A lány észrevette, halkan kiment a szobából, csendesen behúzta az ajtót maga után.
-------------
Adam mélyen alszik. Az elmúlt időszak eseményei teljesen kimerítették. A lány nem akarta egyedül hagyni. Tudta, hogy az idő sürget, és minél később folytatja a kutatást, annál kevesebb az esély arra, hogy túlélőket találjon. Most mégis türelmet erőltetett magára, és várt. Várta, hogy a férfi felébredjen, és folytassa az elbeszélést.
Sok óra telt el várakozással, mire végre Adam felébredt. Kipihentnek látszott. Ewa segített, hogy felkeljen, a lányra támaszkodva kicsit járkált a folyosón. Majd arra kérte, hogy Ewa kísérje a vezérlőbe. Amikor letelepedtek egy-egy székbe, Adam ismét mesélni kezdett.
- Azt hiszem, ott tartottam a mesélésben, hogy valami megszúrt és én elkábultam. Nos, igen. Amikor feleszméltem, egy kicsi szobában feküdtem. A szobában nem volt más, csak az ágy. Mozdulni nem tudtam, le voltam kötözve. Ekkor a szobába lépett valaki. Idősebb, ősz hajú férfi volt, szürke egyenruhafélét viselt. Semmilyen jelzés nem volt a ruhán, se egy szám, se egy betű vagy embléma, semmi. Amikor bejött, leoldotta a szíjat, és mutatta, keljek fel. Intett, hogy kövessem. Mentünk folyosókon keresztül, de senkivel nem találkoztunk. Végül egy nagyobb terembe értünk, ahol körben elektronikus vezérlő berendezések húzódtak mindenféle kallantyúkkal és karokkal, gombokkal... és elöl, középen egy hatalmas képernyő. A képernyőn több részre osztott kép villódzott, mindegyik kisebb kép mást és mást mutatott.
Kíváncsi lettem. Kísérőm leült a képernyő elé. Intett, hogy kövessem a példáját, és egy forgószékre mutatott maga mellett.
Leültem, és ő beszélni kezdett.
''Sajnálom, ha megijesztettem, de nem tudhattam, hogy milyen szándékkal érkezett. Megtaláltam az azonosító lapját, így már nem kell magától tartanom. Ezért megmutatom, amire kíváncsi. Ezen a monitoron hat részre osztott kép látható. Minden kis kép mást mutat. Az első képen a bolygó műholdas képe látható. Jól látszik, hogy az egész felszínt beborította már a víz. A következő kép víz alatti kép: ez a mi 'szigetünk' víz alatti képe. Mélyen, sok száz méterre a víz alatt a lerombolt város képe, ameddig a szem ellát, törmelék borítja a tengerfenék belátható részét. Ez a másik kép itt a bejáratot mutatja belülről. Láttam, amikor ön belépett. A negyedik kép a krátert mutatja.
Ezért azt is láttam, amikor megközelítette a bejáratot. Amikor a zárat ki akarta nyitni, én voltam az, aki megnyitotta az ajtót... Ha nem akartam volna, ön most nem lenne itt... nem tudott volna behatolni. Az ötödik képen egy műholdas kép látható, ami időjárás megfigyelést végez. Ez segít abban, hogy egy kompjuter előrejelzést készítsen a várható időjárásról. Most például éppen olyan számításokat végez, hogy a következő napokban eláll-e az eső, mert ez nagyban befolyásolhatja a vízszint magasságát.
A hatodik képen az űrt láthatja, illetve annak is egy bizonyos pontját. Ez is műholdas kép. Láthatja, hogy több űrhajó távolodóban van a Földtől, már alig lehet őket szabad szemmel kivenni. Egészen pontosan tizenkét űrhajó kelt útra, utasokkal, természetesen. Ez a kép nem valós kép, úgy értem: nem a jelenlegi állapot szerinti. Már valószínűleg messze járnak. Ez a kép, amit ön most lát, a rögzítőről megy, csak az ön kedvéért vetítem le. A felvétel régebbi, úgy körülbelül négy éve, hogy elindultak. Látom, csodálkozik. Elmondom önnek, hogy ezt a föld alatti bázist évekkel ezelőtt építettük. Akkor az volt a terv, hogy az Interkontinentális Tanács által kijelölt tudósok - és persze a Tanács tagjai - itt fogják túlélni a katasztrófát. De nem így történt. Mert amikor önök megérkeztek, és önökkel együtt a jó hír is, a Tanács azonnal megkezdte a szervezést a kitelepülésre. Azonban a hajók közül csak tizenkettőt találtak alkalmasnak arra, hogy ismételten felszálljanak. Ezért erre a tizenkét hajóra kellett zsúfolni az alkalmas csoportokat. Mondanom se kell, hogy csakis tökéletesen egészséges egyedek jöhettek számításba. A nyilvántartásból
kiválasztottunk hatszáz alkalmas egyént. Ezek között voltak gyermekek, fiatalok és idősebbek is, és egy-egy hajóra ötven főt juttattunk fel. Továbbá minden hajón külön szinten helyeztük el azt az ezer-ezer mélyhűtött sejt szaporító alapanyagot, amelynek mindegyike egy-egy állat vagy növény 'újrateremtésére', klónozására ad lehetőséget egy alkalmas világban, alkalmas körülmények között.
Ezzel biztosítani próbáltuk, hogy a megérkezés után egy a miénkhez hasonló világot teremtsenek maguknak, és átörökítsék a Földön valaha élt élőlényeket, élővilágot.
A legteljesebb titokban bocsátottuk útjára a hajókat. Még önök elől is eltitkoltuk, és elhitettük, hogy nem hiszünk önöknek, és ha hinnénk is, indítható hajóink nincsenek... Most azt kérdi, miért volt erre szükség. Természetesen azért, mert ha kiszivárgott volna, az emberek mind el akarták volna hagyni a Földet. Ez pedig, ugye, lehetetlen. Verekedés tört volna ki, és dühükben valószínűleg elpusztították volna a hajókat... bizonyára emlékszik a kupolaváros esetére...
Az emberekből bizonyos események hatására kitör az 'állat', és nem lehet megfékezni... Azért voltunk kénytelenek önöket is elzárva tartani, hogy ne tudjanak senkivel érintkezni, és a hír titokban maradhasson... Gondolhatja, hogy nem volt könnyű dolgunk... mindent úgy véghezvinni, hogy arról az emberek ne szerezzenek tudomást... Ugye, mostmár megérti? A hajók tehát szerencsésen útra keltek. Persze ön is tudja, hogy a hajókon annyi hibernáló készüléket nem lehet elhelyezni, ahány utast szállítottak. Ezért az utasoknak berendeztük az egyik szintet, de ugyanakkor el is zártuk a vezérlő szinttől, a legénységtől. Érintkezésük csak rádión és videón lehetséges. Ez azért kell, mert a legénység hibernálva teszi meg az utat, amíg célhoz nem érnek. Az utasok azonban nem, ezért ők úgy élik a mindennapjaikat, mint rendesen, ha ez egyáltalán lehetséges. És persze mindenki tudja, hogy csak a gyermekeik élhetik meg a leszállást... sok-sok év múlva. De vállalták, kivétel nélkül. Itt a Földön úgyis halálra voltak ítélve. Sajnos, minden génállományt nem tudtunk kijuttatni az űrbe. Itt, a föld alatt rejtettük el azt, ami megmaradt. Jöjjön, megmutatom.'
Hosszas gyaloglás után egy laboratóriummá alakított nagyobb helyiségbe vezetett. Számtalan hűtött tárolóban sok-sok picinyke, hermetikusan zárt biokonténer, bennük a múlt... és a jövő.
'Ez rengeteg!' - kiáltottam fel. Mosolygott. 'Több ilyen szoba is van még, mint ez itt. Tekintse meg valamennyit.'
Nyolc szobát számoltam meg. Mindegyik pontos mása volt az előzőnek. Én nem vagyok genetikus, de úgy éreztem, hogy egy világot lehetne újrateremteni ezekkel!
'Mit gondol, hány hajó tudná ezt elvinni?' - kérdezte kísérőm. 'Egy hajó is elég lenne, ha két teljes szintjét át tudnánk alakítani és megfelelően hűthetővé tenni. Szükség esetén talán egy szintre is be lehetne zsúfolni... Ha lenne még egyáltalán hajó...'
Sokat beszélgettünk kísérőmmel. Elmondta, hogy egyedüliként őrzi a létesítményt. Azok, akiknek ez épült, már nem volt ideje idemenekülni. Ő viszont a kezdetektől itt lakik, ezért maradt életben. Elmondta, hogy az élelmiszerkészletek évekig elegendőek, ha gondolom, maradjak vele. Más lehetőségem úgysincs az életben maradásra. Elmondtam neki, hogy nem vagyok egyedül. A sziget északi oldalán egy barlangban még vannak néhányan. Megkérdeztem, beleegyezne-e, hogy idehozzam őket. Azt válaszolta, hogy nem engedheti, mert azok az emberek számára ismeretlenek, és nem tudja, milyen természetűek. Nem kaptak semmilyen kiképzést, fegyelmezetlenek, és előfordulhat, hogy a berendezésekben kárt tesznek, ha akaratlanul is, és ezzel meghiúsíthatják a létesítmény fennmaradását. Márpedig ennek a létesítménynek az a célja, hogy megőrizze a genetikai állományt minden körülmények között. És ezt nem veszélyeztetheti azzal, hogy ismeretleneket fogad be. Azonban attól nem zárkózik el, hogy élelmiszerekkel és ruhákkal lásson el minket. De cserébe nem árulhatom el a helyét a bejáratnak. Ha nem teszek esküt űrhajós becsületszavamra, akkor nem fog innen soha kiengedni engem...
Beleegyeztem. Egy csomó élelmiszert és ruhaneműt csomagoltunk be vízhatlan zsákokba. Azt ígérte, hogy segít elvinni a hegygerincig, onnan egyedül kell boldogulnom. De végül, közvetlenül az indulás előtt meggondolta magát, és mindent visszavitt a raktárakba. Engem pedig bezárt egy szobába.
Azzal indokolta, hogy a küldetését veszélyeztetné, ha elengedne. Hiába érveltem azzal, hogy megígérte, hajthatatlan maradt. Próbáltam meggyőzni, de nem sikerült. Beleegyeztem hát, hogy vele maradok. Így kiengedett a szobából, és a segítségére lehettem néhány dologban. Aztán egyszer csak végre elállt az eső. A kis képen, amely a krátert mutatta, jól látszott, hogy süt a nap, a növények frissen, zölden pompáznak.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy a szabadban lehessek. De nem szóltam róla, tudtam, úgysem engedne el. Szökésen gondolkodtam.
Aztán különös dolog történt. A jeladó hangszórója egyszerre megszólalt: ''Halló Föld, itt a Juniperos... '' Adásra kapcsoltam. Fogva tartóm azonban azonnal ott termett, és kikapcsolta a készüléket. Csodálkozva néztem rá. Hát nem akarja, hogy a maradék génbank is megmeneküljön? S vele együtt mi is?
'Nem engedhetem' - mondta. 'Erre az anyagra itt lesz szükség, a Földön. Lehet, hogy nem holnap, és nem holnapután, de bízom benne, megérem még a napot, amikor én magam kezdhetek hozzá...'
'Lehet, hogy sem ön, sem senki más nem éri meg azt a napot, amikor a munkálatok elkezdődhetnének' - érveltem, de hiába. Csökönyössége elkeserített. Mostmár bizonyos voltam benne, hogy megszököm, lesz ami lesz. Aki a hajóval érkezett, úgyis kutatni fog túlélők után, és talán szerencsém lesz, és rámtalál...
Emlékeztem rá, hogy te is a Juniperoson szolgáltál. Talán te is a hajón vagy... Úgy éreztem, a sors akarja, hogy újra találkozhassunk...
Megvártam, amíg az idegen kimegy a szobából, ahol együtt tartózkodtunk, és villámgyorsan kilopakodtam, át a folyosókon, a bejáratig.
Szerencsére nem vett észre, legalábbis azt hittem. Reméltem, nem figyeli a képeket, amiket a kamerák adnak, és sikerülhet megszöknöm. De nem így történt.
Kiléptem a szabadba. A szokatlanul erős fény elvakított, és könnyeket csalt a szemembe. Néhány percbe beletelt, mire újra ki tudtam nyitni a szemem. Hunyorogva néztem körbe.
Forró, párás és bűzös levegő csapott az arcomba. Nehezen lélegeztem. De nem bántam. Végre süt a nap, és ez a fontos. A hátrahagyottakra gondoltam. Most a napon megszáríthatják ruháikat, és most, hogy az eső elállt, talán gombák is akadnak... ha még élnek egyáltalán...
Azon gondolkodtam, hogy valami jelet kéne adni... tüzet gyújtani... vagy egy kiálló sziklára feltűnő színű ruhadarabokat akasztani, azt fentről is, messziről meg lehet látni...
Sietve indultam el a fák között visszafelé. De meghallottam a hátam mögött a léptek neszét. Hátranéztem. Láttam, hogy fogva tartóm fegyvert fog rám. Futni kezdtem, ő pedig utánam lőtt. A sugárfegyver találatai nyomán fák ágai törtek le, levelek pörkölődtek meg, füstjük fojtogatott... Egyre gyorsabban futottam, és ő egyre hevesebben tüzelt. Szerencsére a fák között cikázva tudtam futni, így nem talált el. A tisztásra érve megláttam, amint ott áll egy kis jármű, és láttam, hogy a járműből valaki integet felém... Oda futottam, és beugrottam. A többit már tudod...
Adam elhallgatott. Ewa csendesen, elgondolkodva ült. Nem szólt. Felkavarta mindaz, amit hallott.
Tehát vannak még túlélők. Ha még élnek. És bizonyára más szigeteken is vannak még... Remélte, Adam gyorsan felépül, és segít neki. Mert semmi kétség, a legsürgősebb feladat: összegyűjteni a túlélőket.
----------------------
Adam gyorsan megerősödött. Közben a vezérlőben a berendezések segítségével feltérképezték az egész bolygó felszínét, bejelölve rajta az összes még fellelhető szigetet. Sorszámokkal látták el őket, és felosztották egymás között. De végül úgy döntöttek, hogy mindent együtt csinálnak, talán így eredményesebben tudják végrehajtani a feladatot.
Azzal a szigettel kezdték, ahonnan Adam jött. A barlang közelében szálltak le. Egyetlen lelket sem találtak. Érthetetlen. Kutatni kezdtek az emberek után a szigeten. A támaszpont bejáratánál aztán szörnyű látvány fogadta őket.
A férfiak és nők, még a gyermek is holtan hevertek szanaszét. Halálukat sugárfegyverrel okozták. A bejárat nyitva állt, mellette hevert az a férfi, aki egyedüli lakója volt... ő is élettelenül, mellette sugárpisztolya. Megvédte hát az élete árán is... esküjéhez híven.
Átvizsgálták a földön fekvőket. Sajnos, nem volt már bennük élet. De a fegyveres férfi még élt. Tarkóján nagy seb, valamivel hátulról leüthették. Úgy látszott, estében félfordulatot tett, és fegyverével elkaszálta azt, aki lesújtott rá hátulról...
Egyedül maradt tehát életben. Azonnal a hajóra vitték, és ellátták a sebét. Kezét és lábát megkötözték, rázárták a kabinajtót, és visszatértek a szigetre. A holtakat el kellett temetniük... szomorú kötelesség.
A támaszpont ajtaját lezárták. Majd ennek átvizsgálására is sor kerül. De ennél sokkal fontosabb dolog is van... a többi sziget.
Másnap újra útnak indultak. Meg az azt követő sok-sok napon át. A hajótól kiindulva, spirális alakban haladtak, sorban érintve az összes szigetet. Volt olyan sziget, ahol egyetlen túlélőt sem találtak. De volt olyan is, ahol nemcsak emberek, de állatok is meghúzták magukat. Ezeket is 'begyűjtötték', természetesen.
Amikorra mind a százharmincegy szigettel végeztek, kilencvenkét ember gyűlt össze a fedélzeten, ebből ötvennyolc nő, és harmincnégy férfi. Gyermek egy sem, sajnos. A kilencvenkét ember közül szaporodásra képes korú csak körülbelül a fele, a többi jóval idősebb.
Állatokból begyűjtöttek több tucat madarat. Ezek különböző fajúak, egy-egy fajból három-négynél nem volt több. Nagytestű állatokból alig találtak, ezeknek külön kellett biztonságos részt lerekeszteni a hajón. A kisebb termetű állatokból is igen kevés akadt, ezek elfértek egyetlen helyiségben... mindenféle anyagból eszkábált szükségketrecekben helyezték el őket. Az élelmezésükről automaták segítségével gondoskodtak. Bizony, nem voltak ezek ideális állapotok, korántsem...
Az emberek külön szintet foglaltak el a hajó öt szintjéből. Kissé zsúfoltan voltak, de nem volt mit tenni, meg kellett férniük egymással. Eredetileg a legalsó szinten voltak a raktárak. Ezt a szintet ürítették ki az állatok részére, és a raktárak tartalmát az emberek segítségével felszállították a legfelső szintre, ahol a vezérlő és a tiszti kabinok is voltak. Alulról a második és harmadik szintet szerette volna Adam és a lány berendezni és átalakítani a génbank részére. Remélték, nem haladja meg az erejüket, és a rendelkezésre álló anyagok és eszközök segítségével meg fogják tudni oldani ezt a hatalmas feladatot. A következő szint lett az embereké. S bár kissé szűkösen voltak, de a lehetőségekhez mérten megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni. Kisebb-nagyobb súrlódások közepette végül megoldódott ez is. Kisebb pánik tört ki a hajón, amikor az emberek megtudták, hogy néhány csúszómászó, valamint több rovarfaj is menedéket kapott a hajón. Adamnak végül sikerült megnyugtatni a kedélyeket, amikor meggyőzte az embereket, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti őket...
Egyetlen nyitott kérdés volt már csak csupán: a támaszpont őrzője hajlandó lesz-e segíteni nekik. Attól tartottak, megpróbálja majd megakadályozni őket abban, hogy a biokonténereket a hajóra hozzák. Ha mégis beleegyezik, számítanak arra, hogy segít az elhelyezés és a biztonságos tárolás megoldásában.
A férfit nem engedhetik addig szabadon, amíg nem tudják bizonyosan, barát lesz-e, vagy ellenség, segíti-e vagy akadályozza őket a tervük megvalósításában.
Most azonban elérkezett az idő, hogy színt valljon.
Adam ment érte, és a vezérlőbe vezette. Ewa már várta őket.
Amikor mindannyian elhelyezkedtek egy-egy fotelben, a lány köntörfalazás nélkül szegezte neki a kérdést:
- Kérem, válaszoljon egyenesen: hajlandó-e hozzájárulni ahhoz, és persze segíteni nekünk, hogy a hajóra hozzuk a génbankot, és eljuttatni arra a bolygóra, amelyet Adamék fedeztek fel? Hajlandó lesz-e a betelepítést irányítani?
Az idegen nem válaszolt azonnal. Kutató tekintettel nézett Ewára. Milyen csinos lány, igen, kellemes ránézni. Kedves, barátságos az arca, mégis próbál szigorúnak látszani. Ismerősek a vonásai... Hát persze, emlékszik már! Az archívumban látta az arcát! Mi is volt az az eset, ami kapcsán szó volt róla? És jó vagy rossz értelemben? Hogyan is volt csak?... Ja, igen! Az akkori Tanács kitüntetésben részesítette a Juniperos legénységét, amikor azok végrehajtottak egy különleges akciót... Hogyan is volt csak? Megvan. Egy másik hajó legénysége fellázadt, és foglyul ejtette a kapitányt, majd letértek a kijelölt pályáról. Akkoriban legendák kaptak szárnyra egy bizonyos hatalmas aszteroidáról, amelyen némi csekély külszíni fejtéssel aranyat lehetett kibányászni... Oda szerettek volna eljutni.
Amikor a foglyul ejtett kapitány egy óvatlan pillanatban SOS jelet adott le, a közelben tartózkodó Juniperos azonnal elindult, hogy segítségére siessen a bajbajutottaknak. Akkor még nem tudták, hogy lázadásról van szó. Azután már egyetlen adás sem érkezett a bajbajutott hajóról, és a hívásokra sem feleltek. Így fokozott óvatossággal közelítették meg. Amikor a két hajó kapcsolódott, és a legénység néhány tagja átzsilipelt a másik hajóra, némi tűzpárbaj alakult ki, de végül lefegyverezték az egész lázadó legénységet, és szerencsésen hazaérkeztek. Milyen rég is volt már az! Ezek az űrhajósok ide-oda száguldoznak az űrben, és közben nem öregszenek... persze, könnyű nekik, hibernálva töltik a fél életüket... itt a Földön meg közben annyi minden szörnyűség történt... Mit tudják ezek? Mit tudják, hogy mennyi áldozatot kellett hozni... és most azt kérik tőle: hagyja el a Földet, és másutt teremtsen új világot! Ő itt szeretné ezt megtenni, amikor a víz majd visszahúzódik... Talán nincs az az idő már olyan messze... talán képes lesz kivárni. Hiszen amióta az eső elállt, bizonyára megindult az apadás is... Méréseket kellene végeznie, és számításokat, nem pedig itt tölteni feleslegesen az időt... Ezek ketten nem tudták, mi zajlik benne. Várják a választ. Várják türelmesen.
---------------
- Uram! Összeszedtek mindenkit, akit találtak, és a hajóra vitték. Lehet, hogy nemsokára elhagyják a bolygót.
- Meglehet. De az is lehet, hogy a hajón fognak élni, amíg a készletek tartanak. Mindenesetre mi semmiképp sem...
- Tudom. Nem segíthetünk. Mert a TÖRVÉNY...
- Igen. A törvény.
-----------------------
Az idegen férfi egy vékony láncon függő plasztik lapot vett le a nyakából, és Ewának nyújtotta. A lány és Adam összenéztek. De hiszen ő is... akkor ő is közülük való! Űrhajós, mint ők!
A lány tétován elvette a lapot.
- Kérem, olvassa fel, hangosan! - mondta határozottan az idegen.
A lány hangosan olvasta:
''Név: Demian Wild Logen, fehér férfi, űrhajóstiszt...' - elhallgatott. Adammal összevillant a tekintetük. Hiszen Adam is Logen! Logen Adamsson. Rokonok lennének? Talán az anyjának testvére ez a férfi? Vagy csupán véletlen Az idegen észrevette. Így szólt:
- Adam a fiam.
Várta a hatást.
Ewa meglepetésében eltátotta a száját. Adamra nézett. Adam szörnyen zavarban volt. Nem tudott megszólalni. Hogyan lehetséges ez? Miért mondja ez a férfi, hogy ő a fia? Hiszen nem is ismeri, soha nem látta azelőtt... legalábbis nem emlékszik rá.
Nagyon dühös lett.
- Ne próbálja meg előttem befeketíteni a szüleim emlékét! - kiáltott a férfira.
Az idegen nyugodt maradt. Intett a lánynak, hogy olvassa tovább a lapot. Az eleget tett a kérésnek.
''Kiképzése: Kutató biológus
Azonosítója: 1227777.
Születési adatai: 11.24.3004.Landsee
Szeme: kék
Haja: szőkésbarna
Magassága: 180 cm
Súlya: 80 kg
Szülők: Anya: Norma Wild biológus, fehér nő
Apa: Demian Logen antropológus, fehér férfi'
A lány elhallgatott.
Kérdően nézett az idegenre.
Az beszélni kezdett:
- Az elején kezdem, ha nem haragszanak. Még 3024-ben ismerkedtem meg Harriettel, Adam édesanyjával a Boorland Kutatólaboratóriumban. Egy közös munkán dolgoztunk, sok más társunkkal egyetemben. Akkor még más volt a neve, Harriett Porternek hívták. Még nagyon fiatalok voltunk. Megszerettük egymást, és elhatároztuk, hogy közösen fogjuk leélni az életünket. Összeházasodtunk. Akkor lett a neve Harriett Logen.
Közben eltelt egy év, a munkával végeztünk. Harriettnek új munkát ajánlottak egy messzi támaszponton, ami nagyon jó lehetőségekkel kecsegtetett. Elvállalta, és én vele mentem. Nekem éppen akkor nem volt munkám. Egyszer felkerestek az űrközpontból, hogy a most induló hajóra keresnek biológust, elvállalnám-e.
Az úticél az Amaryllis csillaghalmaz lett volna. A küldetés veszélyes, mert át kell haladni az Antarida ködön, és egy aszteroidamezőt kell keresztezni. Az út hosszú, és sajnos nem lehetséges a teljes időtartamot hibernálva tölteni. Ez külön veszélyeket hordoz magában. Az indulás egy hónap múlva lett volna. Nem adtam azonnal választ.
Mindent elmondtam Harriettnek. Sírva fakadt. Nem értettem, mi baja. Hiszen ha nem akarja, nem vállalom el a munkát... Akkor mondta el, hogy gyermeket vár... Borzasztóan megörültem. A munkát elutasítottam. Közben Harriett tovább dolgozott a támaszponton a laborban. Egyszer nagyon rosszul lett. Kórházba került. Azt gondoltuk, hogy a baba miatt van, de kiderült, hogy olyan anyagokkal kísérleteztek, ami megfertőzte őt is, meg a babát is, és mindketten nagyon betegek lettek. Az orvosok mindenféle vizsgálatot elvégeztek, és megállapították, hogy nem sok van neki hátra... Néhány nap múlva kómába esett szegény... Az orvosok lemondtak róla is, meg a gyermekről is. Nagyon elkeseredtem. Itt már nem tudok mit tenni. Elhatároztam, hogy nem nézem végig, amíg meghal. Elvállaltam a munkát, és a kutatócsoporttal elindultunk az Amaryllis csillaghalmaz felé... 3025. november hatodikán.
Kis szünetet tartott. Talán az emlékei között kutatott, talán még mindig fájdalmas volt...
Sóhajtott.
Újra belekezdett:
- A hajót az indulás után nem sokkal súlyos baleset érte. Egy óriási meteorral ütköztünk, ami letérített a pályánkról. Nem tudtuk korrigálni a hibát, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Szerencsétlenségünkre a műszerek is meghibásodtak... Sajnos, eltévedtünk az űrben. Képtelenek voltunk magunkat betájolni a műszereink nélkül, vaktában haladtunk...
Segélyhívást küldtünk, de nem tudtuk biztosan, megérkezik-e valahová egyáltalán...
A segélyhívásokat folyamatosan ismételtük, míg egyszer csak válasz érkezett rá. Úgy látszik, mégis közeledtünk a Föld felé, mert válaszoltak a hívásunkra, és megpróbáltak minket navigálni a leszállásnál. Így is elég borzalmas volt a földetérés: a tengerbe zuhantunk, és mivel rettenetes vihar tombolt, nem tudtak minket azonnal kimenteni.
Sajnos a hajótest annyira megrongálódott, hogy a víz nyomásától összeroppant. A legénység megpróbált úszva menekülni... Én egy hatalmas oldallemez alá szorultam, nem tudtam kiszabadulni. Elveszítettem az eszméletemet...
Társaim kiszabadítottak, és a felszínre vittek. Mindannyian megmenekültünk. A vihar elültével mentőhajót küldtek értünk, és kórházba szállítottak bennünket. Én több mint három hónapig feküdtem élet és halál között, eszméletlenül. Túl sokáig voltam a víz alatt... ezt mondták az orvosok.
Amikor végre felépültem, első utam a boorlandi kórházba vezetett, ahol Harriett feküdt az indulásom előtt. Tudni akartam, mi lett vele... velük. Igaz, hogy azóta már eltelt majdnem fél év, már májust írtunk, de reméltem, hogy emlékeznek még rá, és az adatokat biztosan megőrizték...
Kérésemre a kórházban kikeresték nekem a nyilvántartásból. Eszerint 3025. november 15.-én a csodával határos módon magához tért a kómából. Rohamosan javult az állapota. A kisbaba is szépen növekedett, úgy tűnt, talán nem szenvedett maradandó károsodást... A feljegyzések szerint az orvosok egy új, még ismeretlen gyógyszerrel próbálták semlegesíteni a mérgezést. Úgy látszik, sikerrel! Harriett tehát december végén elhagyhatta a kórházat, terhessége negyedik hónapjában... a gyermek neme: fiú! A bejegyzés szerint távozáskor a lakóhely ugyanaz, mint volt...
Képzelhetik, mennyire boldog voltam. Harriett él! És fiunk lesz! Azonnal a régi lakásunkhoz mentem. Reméltem, hogy még mindig ott lakik, és vár rám.
Sajnos, nem így történt. A lakásban már más lakott. Nem tudta, hogy az előző lakókkal mi lett.
Nyomozni kezdtem. Végre sikerült megtudnom, hogy Boorlandtól nem messze vett egy kis házat a tóparton.
Odasiettem. Esteledett. A tó tükrére ezüst hidat vert a Hold fénye. Körben néma csend honolt. A kis ház ablakából halvány fény szűrődött ki a zöld fűre. Gyönyörű környezet... megragadott a táj szépsége.
Benéztem az ablakon. Tudom, nem illik, de nem tudtam ellenállni. Szíven ütött, amit láttam. Odabent egy kiságy mellett Harriett állt, mellette egy idegen férfi...
Azt hittem, ott menten elnyel a föld. Szerettem volna meghalni inkább, mint azt látni, hogy más foglalta el Harriett szívében a helyemet...
De elhatároztam, hogy dolgavégezetlenül nem megyek el. Bekopogtam.
Harriett nyitott ajtót. Amikor meglátott, gyökeret vert a lába, szólni nem tudott. Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött.
Sápadt arcán nyomot hagytak az elmúlt időszak viszontagságai. De még így is szép volt. Lehet, hogy azért láttam olyan szépnek, mert nagyon szerettem...
Beinvitált a házba. Bemutatott az idegen férfinak. Úgy mutatta be, mint férjét. Megismertem. Híres berepülő pilóta, Keny Adamson. A háta mögött csak úgy nevezik: 'a vadászgépek professzora'. Tőlem idősebb, úgy harminc körüli lehetett.
Harriett nagyon zavarban volt. Leültünk az asztal köré. Azonnal rátámadtam:
- Hogyan lehetséges, hogy férjhez mentél? Hiszen az én feleségem vagy, és én szeretlek téged! Közös gyermekünk lesz! Ez neked semmi?
- És te hol voltál eddig? - vágott vissza Harriett, a szemében könnyek. - Amikor magamhoz tértem, nem voltál mellettem. Vártam, hogy majd jössz, de nem jöttél... akkor tudtam meg, hogy mégis elfogadtad a munkát, és felszálltál a kutatóhajóval... -
- Igen, azért vállaltam el, mert kómában feküdtél, és az orvosok szerint semmi remény nem volt arra, hogy életben maradj... maradjatok. Nem tudtam végignézni, amint meghalsz, és elveszítelek, elveszítem a gyermekemet... Muszáj volt elmennem. Nem bírtam itt maradni. Megérted ezt?
Harriett folytatta:
- Nemsokára aztán a Központ közölte velem, hogy baleset érte a hajótokat, és vissza kellett fordulnotok. A leszálláskor a tengerbe csapódtatok. Senki nem élte túl... Képzelheted, mit éreztem! Összedőlt a világ, azt sem tudtam, mit tegyek. Amikor felépültem, visszamentem dolgozni. A támaszponton ismerkedtünk meg Kenyvel. Megtetszettünk egymásnak. Elfogadta az állapotomat, elfogadott úgy, ahogy vagyok...
Elmondtam neki, hogy a gyermek a tiéd, de sajnos te eltűntél, így egyedül maradtam. Vállalta, hogy támaszom lesz egy életen át, és a kisfiunkat úgy fogja szeretni, mintha a sajátja lenne... Elmesélte, hogy már volt házas, de amikor kiderült, hogy nem lehet gyermeke, a felesége elhagyta őt, és újra férjhez ment. Azóta az asszonynak már két gyermeke van, és boldog házasságban él egy másik férfival.
Így, mivel Kenynek nem lehet saját gyermeke, elfogadja sajátjaként a miénket... Aztán összeházasodtunk. Mire vártam volna? Ezt megértheted. Ide költöztünk, hogy a gyermek majd egészséges környezetben nőhessen fel... És te, te hol voltál mostanáig?
- Mindannyian túléltük a földetérést, de én kórházba kerültem. Nagyon beteg voltam... és bent kellett maradnom egészen idáig... Mikor születik meg a gyermekünk?
- Már megszületett, május ötödikén. Adamnak neveztük el. Koraszülött lett, kis súllyal jött a világra. Gyengécske, de majd megerősödik. Gyere, nézd meg... most alszik.
Bementünk a másik szobába. A kiságyban apró csecsemő feküdt, fejét oldalt fordítva édesdeden aludt. Az én fiam! Nagyon büszke voltam rá. Sokáig álltam a kiságy mellett. Tépelődtem. Amikor arra gondoltam, hogy az enyém ez a gyermek, belesajdult a szívem. El tudom-e fogadni, hogy Harriett már soha nem fog velem élni? Nem várhatom el, hogy hagyja el a férfit, aki mellette volt... helyettem.
Micsoda helyzet! Én azt hittem, meghal, ezért elhagytam őt. És amikor ő csodával határos módon mégis felépült, azt hitte, én hagytam el... Amikor pedig a halálhíremet költötték, végleg lemondott rólam. Mit is tehetett volna egyebet? A sors kegyetlen játékot űzött velünk.
Azt mondtam Harriettnek, hogy beleegyezem abba, hogy a másik férfi oldalán felnevelje a fiunkat. De megígértem, hogy mindig figyelemmel fogom kísérni, és ha nem leszek elégedett, el fogom tőlük venni...
Így váltunk el. Harriett sírt, a férfi átölelte a vállát. Én pedig immár egyedül maradtam. Sem feleségem, sem fiam... hontalan lettem.
Demian sóhajtott. Kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Eleinte figyelemmel kísértem a kicsi növekedését, láttam, hogy igazi családként élnek, Harriett jó anya, és Keny apja helyett apja a fiamnak... Semmi okom nem volt, hogy az életükbe avatkozzam. Eleinte fájt, hogy nem lehetek velük, de belenyugodtam, hogy a kicsinek úgy a legjobb, ha nem tudja, hogy Keny nem az igazi apja...
Az eltelt évek alatt rengeteg dolgom volt. Rövidebb űr utakon vállaltam munkát, azok közötti időkben pedig sűrűn váltogattam a lakóhelyemet, ahogyan a munkám megkívánta... Mi tagadás, szem elől tévesztettem őket. Nekem is jobb volt így... Az utolsó utamon hosszú időt töltöttem az űrben. Amikorra visszaérkeztem, Harriett és Keny már... szóval, nem éltek. És megtudtam, hogy Adam is a kétszáztíz hajó egyikén van, amelyek időközben felderítő útra indultak, új hazát keresni a Föld népének...
Én pedig munkát vállaltam az átörökítési anyaggyűjtő feladatokkal megbízott csapat munkájában. Akkor kezdtük építeni ezt a bázist a legteljesebb titoktartás mellett.
A támaszponton egyedül voltam. Adamnak már elmeséltem, miért. Akiknek készült, már nem jutottak el oda...
Amikor bejutott a támaszpontra, még nem tudtam, hogy ő az. De amikor elkábítottam, átkutattam, és megtaláltam az azonosító lapját...
Rettenetesen megörültem. Milyen szerencsés is vagyok én! Végre itt van a fiam, mostmár megmondhatom, hogy ki vagyok... De haboztam megtenni. Féltem. Mi lesz, ha nem fogadja el? Ha nem hiszi el, és ellenséges lesz velem? Halogattam... egyre csak halogattam. És amikor Adam megszökött, rettenetes volt arra gondolnom, hogy most ismét elveszítem... nem akartam. De nem akartam azt sem, hogy a biokonténerek kikerüljenek az űrbe... választanom kellett: a fiam, vagy a küldetés.
És én az eskümhöz híven a küldetést választottam... egy életért milliónyit... Igazán méltányos csere. De amikor utána lőttem menekülés közben, nem bírtam rácélozni... nem tudtam megtenni. Talán meg is könnyebbültem, amikor láttam, hogy megmenekült. Reméltem, hogy mostmár nyugtom lesz. De nem így történt... a többit már tudják.
Visszatértemkor egy csapat idegen állta az utamat. Megtámadtak, ütlegelni kezdtek. Védekeztem, eleinte nem is használtam a fegyveremet. De rákényszerültem... az életem veszélyben volt. Megértettem, hogy kiéhezett, végsőkig elkeseredett emberekkel állok szemben, de mégis... meg kellett védenem magamat! Meg a bázist. Nem hagyhattam, hogy végezzenek velem... hogy bejussanak, és mindent tönkretegyenek... Nem néztem, hová lövök, csak lőttem, lőttem folyamatosan. Aztán egy ütést éreztem a tarkómon. Elborult az elmém. Estemben az ujjam görcsbe rándult, és szinte rátapadt a kioldógombra... Többre nem emlékszem.
- Mindenki meghalt - mondta halkan Adam.
Néhány másodpercig csend volt a teremben. Majd Demian megköszörülte a torkát, és folytatta:
- Egyébként a Tanács terve mindig is az volt, hogy a genetikai anyagok egy részét majd itt a Földön használjuk fel. Ezért, amikor a kirajzás megtörtént, és a hajók tetemes mennyiségű örökítő anyagot vittek magukkal, úgy döntött a Tanács, hogy ami itt maradt, azt a célt fogja szolgálni, hogy az ismét szárazra kerülő területeket újra benépesítsük vele... ha mi nem érjük azt meg, akkor utódaink. Én erre esküt tettem, és azt soha nem fogom megszegni. De köszönöm, hogy megmentették az életemet. És kérem, hogy vigyenek vissza a támaszpontra. Én nem mehetek önökkel. Sőt, az a kérésem, hogy önök is maradjanak itt. Várjanak velem együtt. A hajón úgy tudom rengeteg tartalék élelmiszer van, talán elegendő lesz, ameddig a víz visszahúzódik annyira, hogy a munkát megkezdhetjük. Segítségre lesz szükségem, önök segíthetnének nekem. Ha pedig úgy döntenek, hogy mégis elmennek, akkor remélem, az utasok közül néhányan velem maradnak, hogy a hordalék eltakarításában és a betelepítésben segítséget nyújtsanak. De van még egy kérésem. Szeretném, ha egy kis elektronikus járművet - esetleg többet is - itthagynának. Sem hajóm, sem csónakom, sem másmilyen eszközöm nincs, hogy mindegyik szárazulatra eljussak. Remélem, nem okozok ezzel gondot. Kérem, fontolják meg alaposan, hogy mégis nem maradnának-e itt. Valamennyien. Rengeteg tennivaló lesz. A Syuron-H-n úgyis elvégzik a munkálatokat a többiek. S egyébként is, ha még én is elmennék, akkor is itt kell valamennyi anyagnak maradnia, mert az emberek egyszer úgyis visszatérnek, és akkor majd felhasználják...
Elhallgatott. Felkelt a székből, és kiment.
Adamra és a lányra sokkolóan hatott mindaz, amit hallottak. Adamban egy világ omlott össze. Az egész életét hazugságnak érezte. Hogyan titkolhatták el, hogy nem Keny az apja? Képes lesz-e elfogadni az új helyzetet? Képes lesz-e megbocsátani?
Ewa odament hozzá, és átölelte. Most jólesett a lány közelsége, biztonságot adott. Ő maradt az egyetlen biztos pont... ebben a cudar világban.
--------------------------------
A következő nap azzal telt, hogy számításokat végeztek. Bevonták Demiant is: szükség volt a segítségére. Kiszámították, hogy az élelmiszer tartalék mennyi ideig elegendő ennyi ember és állat számára. Adam pedig a szárazföldön végzett méréseket a víz apadási sebességére vonatkozóan. Sokáig volt távol, a lány már aggódott.
Amikor visszatért, Demiannal összedugták a fejüket, és különböző bonyolult számításokat végeztek. Sokáig szavukat se lehetett hallani. Ewa időközben végzett a saját feladatával, és elindult szokásos ellenőrző körútjára a szintek között.
Amikor arra a szintre ért, ahol az utasok rendezkedtek be, összehívott mindenkit. Az összegyűlt embereknek elmondta Demian javaslatát. Az emberek csendben hallgatták. A lány azt javasolta, hogy nevezzenek ki maguk közül valakit, aki majd szószólójuk, közvetítőjük lesz, olyan vezetőféle, aki tolmácsolja kívánságukat. Ha megbeszélték egymás között, hogyan döntenek, akkor a kijelölt személyt küldjék a vezérlőbe az üzenettel. Bárhogyan is döntenek, ők elfogadják azt és tiszteletben fogják tartani - ígérte.
Amikor visszatért, a két férfit még mindig ugyanúgy találta. Tudta, hogy sok áll vagy bukik azon, hogy ők mit végeznek, ezért nem zavarta őket. Az ebédlőbe távozott, bekapott néhány falatot, és aludni tért.
--------------------------------
Másnap kora reggel Ewa felkereste Adamot. A férfi még aludt, Ewa sajnálta, hogy meg kellett zavarnia szendergését, de meg kell beszélniük, mit tegyenek: menjenek-e, vagy maradjanak.
Adam morózus volt, de néhány perc múlva már minden rendben volt. Mindig sokat adott a lány véleményére, de most együtt kell dönteniük, csak egyikük akarata nem érvényesülhet. Remélte, egyetértenek majd. Tudta, hogy felelősséggel tartoznak. Felelősséggel az utasok, az összegyűjtött állatok életéért, jövőjéért. És a bolygó jövője is számít, igen. Nagyon is fontos. De itt van Demian. Akik rábízták a feladatot, bizonyára jól ismerték. Tudták, hogy tántoríthatatlan lesz, véghezviszi vállalt kötelezettségét, bármi áron. Kicsit büszke is volt erre az emberre... akár az apja, akár nem. Ha igen, akkor meg különösképpen. De apának szólítani... azt nem. Még nem. Vagy... talán soha.
A lány feltette a kérdést:
- Mi a véleményed? Maradjunk vagy menjünk?
Eszébe jutott, hogy mi lesz, ha az emberek úgy döntenek, hogy menni szeretnének, esetleg valamennyien. Akkor nekik nem lesz más választásuk, menni kell. Talán korai volt feltenni a kérdést, addig, amíg ők nem döntöttek? Mostmár mindegy. Ha viszont a többiek úgy döntenek, hogy mind a kilencvenketten itt maradnak, hogy segítsenek Demiannak, akkor nekik két választásuk is lehet: maradhatnak is velük, vagy elmehetnek. Ez egyedül csak rajtuk áll.
Aggályait elmondta Adamnak.
A férfi gondolkodóba esett emiatt. Valóban, ez egy kényes kérdés. De ő már tudja, mit akar. Ő menni szeretne. Mindenképpen. Itt túl sokat kellene várni, és az ő életük véges. Azonban, ha az utazást választaná, közben hibernálva lesz, az idő az ő számára nem fog múlni. És amikor megérkeznek, a Syuron-H már kész lesz arra, hogy őket is befogadja. Mert akik előttük odaérkeznek, mindent elvégeznek addigra. Lehetővé válik a normális élet... nem úgy, mint itt.
Türelmetlenséget érzett a gyomrában. Mi legyen hát? És Ewa mit szeretne?
- Te hogyan gondolod? Mi lenne a helyes szerinted? - kérdezte a lánytól.
A lány egész éjjel ezen töprengett. Minden jót és rosszat meghányt-vetett magában. Furcsán érzett. Ment is volna, meg maradt is volna. Szívesen részt vett volna az itteni munkálatokban, de ugyanakkor vágyat érzett egy közös, nyugodt élet után is... Fogas kérdés. Talán Adamra bízza a végső döntést... Vagy mégsem?
Eszébe jutott valami.
- Mi lenne, ha megvárnánk, hogy az emberek miként gondolják. És akkor mi is aszerint döntünk. Ráhagyatkozunk a véletlenre. A sorsra.
Adam nézte a lányt. Nem szólt azonnal. Nézte a szép nagy, csillogó szemeket. Tekintetével végigsimította formás arcát. Nem szeretett volna elválni tőle semmiképpen. Bármit is hoz a jövő, mostmár együtt akart vele maradni... Ha a sors összehozta őket, akkor biztosan valami szándéka van velük... biztosan.
Ezt elmondta a lánynak is. Ő pedig elfogadta ezt az érvelést. Rámosolygott a férfira, és elhagyta a szobát.
A férfi hanyatt dőlt a párnán, tenyerét a feje alá csúsztatta. A plafonra szegezte a tekintetét, de gondolatban a lány mosolyát látta maga előtt. Boldogság telepedett a szívére. Úgy érezte, Ewa soha nem hagyná el már őt... mint ahogy ő sem a lányt... mostmár soha.
-------------------
Reggeli után a vezérlőben találkoztak ők hárman. Demian őszes haját borzolta, kezével többször beletúrt. Szemmel láthatóan nyugtalan volt. Adam a kompjuter elé ült, hogy ellenőrizze a számításokat. Amikor végzett, beszélni kezdett.
- Amióta elállt az eső, pontosan ötven nap telt el. A víz nagyjából 100 centimétert, vagyis egy métert apadt az ötven nap alatt. Ez napi kettő centimétert jelent. Ez évente, ami háromszázhatvanöt nap, összesen 703 centiméter, vagyis kicsivel több, mint hét méter. Reméljük, semmi nem jön közbe, és ez az apadási tendencia nem fog csökkenni vagy megállni. Persze, csak, ha nem kezd ismét esni az eső.
Ezzel számolva ezer méternyi csökkenéshez tehát nagyjából száznegyvenhárom évre lesz szükség. Ijesztő, ugye? És akkor még nem említettem a hordalékot, ami a visszahúzódó víz után fog maradni. Annak a lebomlása is jelentős időintervallum alatt megy végbe, nem azonnal. Tehát hiába vonul vissza a víz, a szárazon maradó területeket még nem lehet rögtön betelepíteni, mert nem lesznek alkalmasak rá... a szemét miatt. Azt még el kell először takarítani... takarítanunk. Egyszóval, elkeserítő az eredmény.
Most pedig az élelmiszer tartalékokról. Részletes számításokat végeztünk. Ennyi ember és állat részére, még ötven százalékos szaporulattal számítva is, elegendőek lesznek, amíg elérjük a Syuron-H -t, sőt, azon túl is még több esztendőre. Tehát a letelepedésünk biztosított. A sűrítmények, granulátumok, konzervek eltarthatósága több száz év, így nem kell tartani a minőségromlástól... Az állatokról automaták fognak gondoskodni, mint ahogy az emberekről is...
A bázis élelmiszer és egyéb készlete Demian szerint körülbelül ötven évre elegendő. Tételezzük fel, hogy ennyi évig még elélhet... Tudom, hogy kicsit rosszul hangzik, de szembe kell néznünk a tényekkel. Sajnos ez az idő még akkor is kevés arra, hogy számottevő, esetleg összefüggő nagyobb szárazulatok kialakuljanak. Ugyanis ennyi idő alatt mindössze háromszázötven méternyi lesz a vízszint csökkenése. Még ha folyamatosan dolgozik is, az első perctől kezdve, akkor is egyedül lesz minden munkára. Így jelentős eredményt nem fog tudni elérni.
A megmaradó génkészletet Demian reményei szerint a majdani utódok fogják felhasználni, amikor majd visszatelepülnek. Ő úgy gondolja, hogy a biokonténerek megfelelő hőfokon tartása a hegy belsejében nem kerül veszélybe később sem, amikor ő már... szóval, amikor ő már nem lesz. Ezt azért gondolja így, mert a hűtőrendszer abszorpciós, emellett pedig a hegy gyomrában mindig nagyon hideg van, így nem kell félni a sejtek káros felmelegedésétől hosszú-hosszú ideig, akár több száz évig sem. Még akkor sem, ha a hűtőrendszer meghibásodik, vagy esetleg a működése leáll.
Én azonban úgy vélem, hogy legjobb lenne, ha magunkkal vinnénk Demiant is, meg a biokonténereket is. Amikor a feltételek már adottak lesznek, akkor az emberek úgyis visszatérnek, és visszahozzák a szükséges örökítő anyagokat, hogy újra kezdődjön itt az élet. Így meg tudjuk őrizni a géneket. És ha Demian eljönne velünk, annak még egy előnye lehetne: úgy élhetnénk együtt, mint egy család... Ha Demian itt marad, akkor természetesen az anyag egy része itt marad, és mi elviszünk annyit, amennyit csak lehetséges, vagy szükséges. Erre nézve Demian majd számításokat végez abban az esetben, ha emellett döntünk.
Elhallgatott. Sűrű csend ült a teremben. Senki nem szólt. Nem néztek egymásra, mindenki saját gondolataiba merült.
Ewa egyetértett azzal, hogy Demian velük tartson, ha elmennek. Még sok szép időt tölthetnének együtt a Syuron-H-n... vagy hogy is hívják azt a bolygót, amiről Adam beszélt. És ott lesznek a többiek is, akik már régen elmentek... illetve utódaik. Jó lesz, igen. Ők már nem térnek vissza majd ide, de lesznek, akik egyszer bizonyosan. Nekik már az a másik föld, az lesz az otthonuk. És ott lesznek majd gyermekeik, akiket majd nevelgetni kell. Mint a gyenge kis fácskát, ami mellé karót szúrnak a földbe, hogy egyenesen tudjon növekedni... Vadhajtásaiktól szabadítva, becsületes, erkölcsös, tiszta szívű embereket kell majd belőlük nevelniük, mint amilyenek ők maguk... Igen.
Ekkor lépett a terembe egy idősebb férfi, az utasok küldötte. Üdvözölte őket, és azt mondta:
- Úgy határoztunk, hogy valamennyien elmegyünk innen.
Várta a választ.
Demian felsóhajtott. Nem lesz tehát segítsége. Egyedül pedig nagyon nehéz lesz neki itt... De majd megoldja valahogy.
- Rendben van. Döntésüket elfogadjuk. Az indulás időpontját közölni fogjuk önökkel - mondta Ewa.
A küldött elköszönt és elment.
Olyan csend lett a vezérlőben, hogy vágni lehetett volna.
Így már egyértelművé vált, hogy Ewának és Adamnak nincs más választása, menniük kell. De Demiant sem szívesen hagyják magára. Talán ha egyikük ittmaradna... de nem fognak elválni, mindketten tudták. Akkor meg kell próbálniuk Demiant rávenni arra, hogy tartson velük. A másik bolygón is lesz még feladata elég, bizonyosan.
Egyszer csak Adamnak valami más jutott az eszébe. A lánynak szegezte a kérdést:
- Még nem beszéltél nekünk arról, hogy te honnan tértél vissza. És miért egyedül. Elmeséled?
Ewa most ébredt csak rá: csakugyan, eddig egy szó sem esett az ő felfedezésükről. Egészen megfeledkezett róla! Arca kipirult, egészen izgalomba jött. Hát persze! Miért is nem gondolt rá eddig! Hiszen oda is mehetnek! Hadarva mesélni kezdett:
- A megadott térségben ráakadtunk arra a bolygóra, ami az úticélunkul volt kitűzve: a Raoa-II-re. Szerencsére igen jó feltételeket találtunk. A biológusnő és a kapitány úgy döntöttek, hogy ottmaradnak. Én pedig visszajöttem, hogy meghozzam a jó hírt. De amit itt találtam, az... arra nem számítottam. Olyan, mint egy rémálom.
Sóhajtott.
Most Adam szólalt meg: - Akkor végül is mindegy, melyik bolygót választjuk: a Raoa-II-t, vagy a Syuron-H-t. Az én véleményem az, hogy a Raoa-II-re menjünk.
Várakozóan a másik kettőre nézett.
Azok haboztak, egyikük sem szólt. A lány Tomasra és Nadinra gondolt. Arra, hogy a gyermekük már felnőtt. Lehet, hogy több gyermekük is született... Vajon hogyan élnek? Tényleg olyan jó nekik ott, mint ahogyan elképzelték? Bizonyára, remélte. Nomád élet... talán nekik is úgy kellene élniük.
Gondolataiból Demian hangja riasztotta fel.
- Én itt maradok, mint már mondtam. De az én véleményem is az, hogy válasszák a Raoa-II-t. Mivel kevesen lesznek, kényelmesen élhetnek majd. Bár a Syuron-H közelebb van...
- Ez igaz - mondta Adam. - Esetleg elvisszük az utasokat a Syuronra, és mi ketten Ewával továbbmegyünk a Raoa-II-re. - várakozóan a lányra nézett.
Ewa elmosolyodott. Jó lenne, igen. Legalábbis most annak látszik. Nagyon tetszett neki az ötlet.
- Rendben van. Tegyünk így. Mostmár csak Demiant kell visszavinni a támaszpontra, és az anyagokat a hajóra hozni. Utána indulhatunk.
Még megbeszélték a részleteket. Sokáig maradtak a vezérlőben, mire mindennel végeztek.
Másnap három kis gép emelkedett a levegőbe, az egyik Demiannal a fedélzetén. Visszafelé már csak ketten jöttek. A gép Demiannál maradt, szüksége lesz rá, mondta. Adam és a lány a kis masinákat amennyire csak lehetett, telepakolta az aprócska kis biokonténerekkel, úgyhogy a visszafelé utat lassabban tudták csak megtenni, és olyan súlyos volt a rakomány, hogy egészen a vízfelszínig húzta a gépeket. Még jó néhány ugyanilyen fordulót megtettek, mire minden a hajóra került. Végül még egyszer kiszálltak a víz fölé. Már nem hoznak több anyagot, és csupán egyetlen járművel jönnek vissza. A másik gép ottmarad a szigeten, tartalékul.
A szigeten elbúcsúztak Demiantól. Mindannyian tudták: örökre. Kicsit sajgott a szívük. Különösen Demiané. Íme, itt egy apa, aki megtalálta, majd újra elvesztette fiát... gondolta kesernyésen. De félre bú és bánat, mert a jövő az életé, és nem a szomorúságé.
A fiatalok beszálltak a kis járműbe. Nagyon nehézkesen fértek el benne ketten. Búcsút intettek még egyszer, és elviharzottak.
Amikor visszatértek a hajóra, Ewa közölte az utasokkal, hogy hamarosan indulnak. Mindent részletesen elmondott. Közölte, hogy a szintek között lezárják az ajtókat, így mostmár csak egyetlen szinten mozoghatnak, amíg oda nem érnek. Még egyszer ellenőrizte az étkezőt, az automatákat, a tisztasági robotokat, a szemétmegsemmisítőt, az oxigén- és vízellátót, a tisztítókat, a hálótermeket, az orvosi szobát, és minden egyebet, ami ezen a szinten az utasok rendelkezésére áll. Mindent rendben talált. Elbúcsúzott az utasoktól, majd lezárta a szinteket összekötő folyosókat.
---------------------------------
Mostmár csak egyetlen feladatuk van: betáplálni a megfelelő adatokat, a pályamódosításokat, minden részletre ügyelve. Nem szabad hibázni. Egyetlen hibás számsor, és... Csendben dolgoztak. Egyszerre csak halk morajlás hallatszott. Felkapták a fejüket, összenéztek. A vezérlőmű szeizmográfja kilengett... Nem tudták, honnan jön a hang. Műszeres mérést kell végezni, hogy a rengés pontos helyét meg tudják határozni. Kis idő múlva ismét lehetett hallani a morajlást, de most erősebben. Sőt, valami kis rezgést is érezni lehetett. Sietni kell az indulással, amíg nem késő. Mert ha a hajó megsérül, nem lesz mód a kijavítására, és fuccs az utazásnak! Már nem próbálkoztak a rengés helyének megállapításával, azonnal indulni kell. Nem szöszmötölhetnek tovább! Beindították a hajtóműveket. Füst csapott fel, szárnyára kapta a szél. A szeizmográf újra kilengett. Úgy látszik, erősödik a rengés... A rakéták sivításától nem hallották az egyre erősödő morajlást.
A hajó a levegőbe emelkedett, és elhagyta a Földet. Nem láthatták, amint a sziget kráteréből sűrű fekete füst száll fel, és hatalmas kőtömbök lövellnek az ég felé.
Nem láthatták, hogy a láva mindent elborít, a rettenetes tűzfolyam sisteregve ömlik a tengerbe. És nem láthatták, hogy a sziget lassan a vízbe süllyed... aztán az összes többi kis sziget is követi a hullámsírba. Aztán már csak az örvénylő, szennyes habok kavarognak a szárazulatok helyén.
-------------------
- Uram! A bolygó felszíne megváltozott. Először tengerrengés, aztán vulkánkitörés történt, és minden sziget a tengerbe süllyedt. Nem maradt egyetlen egy sem.
- Lehet, hogy a tektonikus mozgások újabb szárazulatokat hoznak majd létre. Előfordult már a bolygó történelmében, nem is egyszer. A kéreglemezek állandóan mozgásban vannak. A hatalmas nyomás hatására elmozdulnak, felszínre tör a mélyből a magma, ami pusztít, olykor létrehoz... majd meglátjuk.
- Igen, uram. Majd meglátjuk...
-------------------
A lány meg a férfi mindent elvégzett a vezérlőben. Itt már nincs több dolguk. Mostmár csak a hibernálás van hátra.
Kiléptek a folyosóra. Megálltak egy percre egymással szemközt. Talán mindketten ugyanarra gondoltak. A férfi megfogta a lány kezét, és magával húzta a szobájába. Nem kellett szólnia: a lány megértette. Ő is így érzett, igen. Még egyszer, talán utoljára egybeolvadnak a szerelemben. Ha valami történik, amire nem számíthatnak, akkor lehet, hogy már soha többé nem lehetnek egymásé... soha. Egyszerre éreztek keserűséget, és boldogságot. Keserűséget a bizonytalan jövő miatt, és boldogságot, hogy most még együtt lehetnek. Csak ketten. Ó, bárcsak örökké tartana ez a boldogság!
---------------------
A hibernátorok működése beindult. A kapszulák ajtaja bezárult. Nagyon sok idő fog eltelni, mikorra újra kinyílik. A férfi Demianra gondolt. Vajon hogyan boldogul egyedül? Maga előtt látta ősz haját, határozott mozdulatait. Igen, ő tudja, mit akar, és azt véghez is viszi. Ebben biztos volt. Aztán Ewa jutott eszébe. Az utolsó együttlétük. A boldogság, amit érez, úgy árad szét a testében, úgy zsibong, hogy szinte elkábul tőle... vagy ez már a fagyos alvás kezdete? Igen, bizonyára... bizonyára.
A lányt rémképek gyötörték. Amikor a kapszula ajtaja bezárult, arra gondolt, hogy vajon a rengés mennyire volt erős, és milyen hatásai lehettek. Elérte-e Demian szigetét? És ha igen, mi történt vele? Lelkiismeret furdalást érzett miatta. Talán meg kellett volna nézni, elhozni, ha veszélybe került. De ők ehelyett szabályosan elmenekültek... Igaz, hogy mostmár sok ember életéért felelnek... nem is szólva arról, hogy egy csomó minden mást visznek: életet visznek! Sok-sok életet! Ezeket óvni kell, vigyázni rájuk, nem lehet könnyelműsködni! És ha úgy is van, hogy Demian bajba jutott, azért az egy életért nem sodorhatják veszélybe az összes többit! Mert ezek az emberek rájuk bízták az életüket! És Demian mit tett volna? Ő is bízott bennük: a jövő egy szeletét adta a kezükbe.
Valószínűleg ő is így döntött volna. Igen, mostmár kár ezen rágódni. Történt, ami történt. Ők viszik a jövőt, és mással már nem törődhetnek. Ez a feladatuk, amit a sors rájuk rótt, eleget kell tenniük neki. Ez a feladat olyan óriási, olyan felemelő, olyan... olyan csodálatos. Mint az ő szerelmük.
Izmai elernyedtek, teste súlytalan lett. Elmerült a könnyű, puha ködben, amely körülölelte, óvón, védelmezően.
-------------------------
- Elmentek, uram.
- Mindnyájan?
- Igen, mindnyájan. Már nincs értelme... a feladatunknak vége.
- Nem, ez nem így van. Mi nemcsak ŐKET figyeltük, nem. Az egész naprendszert, sőt, nemcsak ezt, te is tudod. És egyszer ők is visszatérnek. A mi feladatunk még nem ért véget. Még nem. Talán soha nem is fog... Jobb az óvatosság.
- Igen. Jobb az óvatosság...
- Egyszer visszatérnek.
- Igen. Egyszer visszatérnek...
-----------------------------
A Juniperos űrhajó őrületes sebességgel száguld a Syuron-H felé. De az űr oly sok veszélyt rejt...
A hajó és legénysége már olyan sok veszéllyel megküzdött útjai során. Sokszor tűnt úgy, hogy mindennek vége. De végül, ha megtépázottan is, de mindig győztesen kerültek ki minden bajból.
A Juniperos automata vezérlése jól működik. A legénység alszik, álmát gépek vigyázzák. De egyszerre csak piros vészjelző lámpák kezdenek villogni, és felharsan a fülsiketítő, lüktető szirénahang...
A hajó egyenesen a közelgő mágneses vihar kellős közepébe rohan. A műszerek megbolondultak, őrületes tempóban peregnek a számsorok, a betáplált adatok megsérültek és átállítódtak...
A mágneses vihar rettenetes erejének a műszerek nem tudnak ellenállni... S a legénység alszik.
Hosszas hánykolódás, vergődés után a hajó végül kiszabadul mágneses fogságából, s folytatja útját. A műszerek mutatói megnyugodtak, újra a zöld lámpák világítanak, az automata vezérlés ellenőrzi a betáplált adatokat... de az eredeti adatokat nem találja... minden megváltozott... és a legénység alszik.
S a hajó letérve eredeti pályájáról, célt tévesztve, eszeveszetten szágult az ismeretlen felé a végtelen univerzumban.
-----------------------------
- Uram...
- Igen, tudom. Az utolsó hajó is elveszett.
- Nem érzel sajnálatot, uram?
- Talán... egy kicsit. De nem veszhetünk el a részletekben, te is tudod. Mi az egész univerzum biztonságáért felelünk. Talán inkább örülnünk kellene, hogy egy veszélyforrással kevesebb.
- Mivelünk is előfordulhat ilyesmi?
- Mire gondolsz?
- Mondjuk, természeti katasztrófákra, ilyesmire...
- Az lehetséges, de az nem, hogy úgy uraljuk a bolygónkat, mint ők. A mi társadalmunk sokkal magasabb szintű eredményt ért el a fejlődése során. Egyébként is, ha a túlnépesedésre vagy a táplálkozásra gondolsz, mi akármennyien is élhetnénk a bolygónkon, akkor sem lehetne túlnépesedettnek tekinteni, mert a mi táplálkozásunk, illetve testünk energiaellátása fotoszintézis alapú. Ezért nincs hulladéktermelés, nem úgy, mint az embereknél... Azután mi képesek vagyunk nemcsak hipertérugrásra, de a dimenziók közötti utazásokra is, sőt - bár galaktikus egyezmény tiltja - időutazásra is. Ezért ha ilyen veszélybe kerülne a bolygónk, mint ez itt, akkor a Tanács feloldaná a tiltást és időutazást rendelne el, amellyel visszajuthatnánk a bajok gyökeréhez, és meg tudnánk akadályozni a katasztrófa bekövetkezését... remélhetőleg.
Szerencsére a mi társadalmunk már sok ezer éve egységes, éppúgy, mint az összes többi népé - kivéve az Embert. Mi nem háborúzunk másokkal, a békeegyezmények egész sorát kötöttük meg. Az univerzum összes népe alapvetően békés, nem támogat egyáltalán olyan elképzeléseket, ami az univerzum békéjét veszélyeztetné.
- De akkor mi tényleg feleslegesen őrködünk!
- Nem. Egyáltalán nem. Attól, hogy MOST béke van, nem volt mindig így. Lehet, hogy valamikor megint lesz egy nép, amelyik nem fér meg a saját bolygóján, vagy egyszerűen másként kezd gondolkodni. Aztán fegyvert kezd gyártani, és más népek ellen használja... Ezért kellünk mi. Mert - ahogyan az emberek mondanák: az ördög nem alszik. De mi itt leszünk, és figyelünk. És ha a legkisebb jelét is észrevesszük annak, hogy valami nincs rendben, azonnal értesítjük a Galaktikus Tanácsot. Mert csírájában kell elfojtani minden rosszat... nem szabad hagyni, hogy tért hódítson, hogy kitörjön a káosz... mert akkor az univerzumnak is vége.
- Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen!
- Látod, ezért kell itt maradnunk.
- Igen, uram.
- Éberen folytatjuk a megfigyelést.
- Igen. Ébernek kell maradnunk.
-----------------------------------------------
A Juniperos rendben landolt a Syuron-H-n.
De hiába keresték a többi hajót és az embereket, senkit nem találtak. Érthetetlen. A tizenkét hajó és azok utasai rejtélyes módon eltűntek. Talán soha nem is értek ide... Egyáltalán semmi jele, hogy valaha leszálltak és letelepedtek volna itt. Tehát egyedül kell berendezkedniük.
Belevetették magukat a munkába. Amikor mindennel készen voltak, Adam és Ewa elbúcsúztak, és elindultak a Raoa-II felé...
------------------------------------------------
- Szerinted hogyan lehetséges, hogy a hajó mégis leszállt a Syuronon?
- Khm... Nem tudom...
- De én igen. Kiküldted a robotokat, hogy megjavítsanak mindent és a hajó visszatérhessen az eredeti pályájára! Tudtad, hogy ez TILOS, mégis közbeavatkoztál! Szándékosan megszegted a TÖRVÉNYT! Tisztában vagy azzal, hogy jelentenem kell, ugye?
- Igen, uram.
- Azt is tudod, hogy ezért súlyos büntetés jár. Miért vállaltad a kockázatot?
- Bármilyen büntetés vár rám, vállalom.
- Nem feleltél a kérdésemre.
- Nem tudom megmagyarázni. Úgy éreztem, hogy így helyes.
- Kezdesz úgy gondolkodni, mint egy ember!
- Lehetséges, uram.
- Esetleg... el is hallgathatnánk a dolgot... Talán a többi megfigyelő nem vette észre, mi történt.
- Az nem valószínű, uram.
- De megpróbálhatjuk, nemde? Jaj, már én is úgy gondolkodom, ahogy te... mintha ember lennék!
- Miattam ne vállalj kockázatot, uram. Én csak egy vagyok, érdemtelen, parányi porszem... Ha védeni próbálsz engem, lehetséges, hogy téged is megbüntetnek. Azt pedig semmiképpen nem akarom.
- De én sze... szóval... szeretlek téged. Nem tudom, miféle érzés ez, de ha arra gondolok, hogy nem leszel már velem sohasem, akkor ürességet érzek, szomorúságot, vagy mit... Ezek az érzések olyan furcsák. A mi népünknek nem sajátsága az érzelgősség. Nem is értem, hogyan lehetséges ez. De végülis mindegy... azt akarom, hogy maradj mellettem. Talán nem is érted, hanem magamért teszem...
- Köszönöm, uram.
------------------------------
A Raoa bolygó gyönyörű látképét vetítették a monitorok. Szemük beitta a fenséges látványt. Alig várták, hogy végre leszálljanak. Amikor végre az is megtörtént, apró hangtalan járműveikkel a kis tóhoz indultak, amelynek közelében ott a barlang. A barlang, ahová egykoron Nadin és Tomas olyan boldogan költöztek be...
Ewa azt remélte, hogy csónakot talál a parton, hogy emberi lábak által kitaposott ösvény vezet majd a csónakhoz... hogy kis veteményes és virágoskertet talál, vagy bármi egyebet, ami arra utal, hogy itt emberek élnek.
Szíve hevesen dobogott. Hamarosan választ kap minden kérdésére.
A tóparton nem találtak semmilyen életjelet. Furcsa. A lány szive összeszorult.
A járműveket a tóparton hagyták, gyalogosan indultak a barlang felé. Ewa mutatta az utat. A buja, sűrű növényzeten nehéz volt átverekedniük magukat. A barlang mellett növényekkel benőtt halmok magasodtak: a kis járművek... A barlang bejáratát egészen befedte már a növényzet. Beléptek. Itt mindent vastagon lepett a por. Hangtalanul lépkedtek előre a sötét járatban. A kézilámpák fénye tovasiklott a falakon. Amikor a hatalmas terembe értek, és körbevilágítottak, a fal mellett egy rongyokba burkolózott ülő alakot pillantottak meg. Odamentek. Az ölében poros könyv, közepén nyitva. Adam felvette. Kusza írással ez volt a lapra írva:
''Nadin meghalt a gyermekünk születésekor. A gyermek néhány órát élt csupán... Annyira fáj, hogy nem akarok már élni. Nincs már célom. És nincs erőm sem. Egyedül? Minek! Az életem értelmét veszítette... és remény nincs, hogy visszatérhetek valaha még a Földre... Fáradt vagyok és szomorú. Ez a bolygó nem hozott nekünk boldogságot, nem hozott szerencsét. Szegény Nadin... mennyire várta a gyermek érkezését! Engem is magával ragadott a boldogsága.
De mindhiába, a Sors nem így akarta... nem sikerült. Nekünk nem. De ha valaki ezt a könyvet megtalálja, az azt jelenti, hogy megérkeztek az emberek ide. Bárki is légy, aki e sorokat olvasod, kívánom, legyen szerencséd e földön. Nekünk nem sikerült.'' Aláírás: ''Tomas Weller, a Juniperos volt kapitánya''
A rongyokba burkolózott alak egykor hús-vér ember volt. Oly régen elszállt belőle az élet... ma már csak csontváz. Kedvese és a gyermekük valahol, e földben porlad, alussza örök álmát. Jó lenne tudni, hogy hol - gondolta Ewa - hogy ezt a szegény embert is melléjük tudják temetni.
A lány némán sírt, szeméből sűrűn patakzottak a könnyek. Szegény, szegény szerelmesek...
Arra gondolt, hogy ők, csak ők ketten vannak e bolygón: ő és Adam.
Adam és Ewa, Ewa és Adam... mint a bibliai Ádám és Éva... és ez lehet itt a számukra a Paradicsom... TALÁN.
-----------------------------------------
VÉGE