Juniperos
JUNIPEROS
sci-fi
Tartalom
A Juniperos űrhajó azon kétszáztíz hajó egyike, amelyek a harmadik évezred küszöbén kirajzottak az űrbe, hogy a Föld népének új hazát keressenek. Ugyanis a Föld túlnépesedése miatt a bolygó végveszélybe került. Sok idő telt el, mire a hajók visszatértek. Közben a Földön a globális és súlyos felmelegedés miatt teljes lett a káosz. Az időjárási viszonyok miatt a visszaérkező hajók többsége megsérült.
Csak egyetlen hajó érkezett jó hírrel. A megmaradt ép hajókon az emberiség kicsinyke töredékét indították útnak - a legteljesebb titoktartás mellett - tekintettel arra, hogy a többi ember kétségbeesésében meghiúsíthatta volna az akciót. Vajon elérik-e úticéljukat, új otthonukat? S mi az ittmaradottak sorsa? A tragikus események sorozatát meg lehet-e állítani?
Eközben már csak egy hajó van úton: a Juniperos.
Mindeközben valakik figyelik az EMBER-t. De segíteni nem tudnak. Nem tehetik. Mindig is jelen voltak, de az ember sohasem látta, nem érzékelte a jelenlétüket... MERT NEM AKARTÁK. Vagy talán mégis?
A novella szereplői mély emberi érzésekről, elkötelezettségről, tisztességről és bátorságról adnak tanúbizonyságot, miközben sorsukat hol szerencse, hol balszerencse kíséri, irányítja.
JUNIPEROS
sci-fi
-------------------------------
- Uram! Egy kutatóhajó leszállt a Syuron-H felszínére.
- Felfedezték hát.
- Igen.
- Figyelünk tovább.
- Igen, uram. Figyelünk.
--------------------------------
A Juniperos űrhajó háromfőnyi legénységével nagy sebességgel halad úticélja felé. Legénysége hibernálva várja, hogy az automata felébressze. A legénység tagjai: Tomas Weller kapitány, Nadin Holen biológus, és Ewa Martilowa navigátor. Már nagyon régen úton vannak. Céljuk a Scarabeus naprendszer ötödik olygója. Ez a bolygó, a Raoa-II hasonló adottságokkal rendelkezik, mint a Föld, ahonnan a Juniperos egykor elindult.
Először a kapitányt ébresztette a robot. Még tudattalan állapotban volt, amikor a másik két űrhajós is ébredezni kezdett.
A vezérlőben találkoztak. A navigátor bekapcsolta a hatalmas képernyőt. A bolygó képe nőttön-nőtt. Az automata vezérlés ellipszis alakú pályára állította a hajót a bolygó körül. A legénység még nem vette át a kézi irányítást, még nem érezték valami jól magukat. Egy kicsit rossz kedvük volt, zsibbadt tagjaikban lassan állt helyre a normális keringés.
Álmosan bámulták a képet. Nem hittek a szemüknek. Fehér felhőréteg alól ki-kibukkanó égszínkék bolygót láttak, néhol zöld meg fehér foltokkal... Első pillantásra, akár a Föld!
Megbabonázva, némán álltak. Szemüket nem tudták levenni a képernyőről. Amint lassan keringtek a bolygó körül, az árnyékos oldalt is láthatták. A műszerek automatikusan mértek és analizáltak. A programozást még a földi irányítóközpontban végezték el.
Nekik nem ez volt a feladatuk... egészen más.
A Raoa-II bolygó tengely körüli, valamint a központi csillag körüli forgása nagyjából megegyezik a Földével. Ez jó! Bár a mérete a mérési adatok szerint harmadával kisebb. Annyi de annyi mérési feladatot el kell majd végezniük!
Az előzetes analizálás végeztével megállapítható volt, hogy a feltételek alkalmasak arra, hogy leszálljanak a bolygó felszínére. A talaj remélhetően nem fog túl mélyen süllyedni a hajó súlya alatt. A bolygónak légköre hasonlatos volt a Földéhez, bár nem százszázalékosan olyan összetevők alkották. Mégis remélhető volt, hogy ember által is belakhatóvá válhat. Természetesen csak akkor, ha értelmes élet még nem alakult ki rajta. A feladat most ennek kiderítése. Erről ugyanis a földi űrteleszkópok - bármilyen fejlettek is - semmilyen adatot nem képesek adni. Ha jeladás nem történik, akkor vétel sem lehetséges.
A földi Interkontineltális Tanács, amikor rendeletet hozott a kirajzás lehetőségének vizsgálatáról, vajon etikailag vizsgálta-e, van-e joga az emberiségnek más fejlődési fokon álló bolygó életébe beavatkozni? Van-e joga megváltoztatni a feltételeket, ezzel elpusztítani más létformákat? S bár ma már a vallásnak nem az a szerepe az emberiség számára, mint egykor, évszázadokkal ezelőtt, azért sokakban úgy merült fel a kérdés: szabad-e Istent játszani? Teremteni, pusztítani?
Most a három űrhajóst is megérintette a gondolat. Itt ez a szépséges bolygó. Lehet, hogy még nincs rajta a földi értelemben vett értelmes élet, de minden létezési formának a maga útját kell járnia, veszélyes dolog beleavatkozni, más irányba befolyásolni önzésből... mert ez a legteljesebb önzés az emberiségtől, igen! Tönkretettük saját lakóhelyünket, s most azon fáradozunk, hogy újabbal műveljük ugyanezt. Mert a vége az lesz. A népesség szaporodásának gátja nincs, így az egész űrt mi, emberek fogjuk előbb-utóbb benépesíteni, uralni?
Mert minden jel arra utal, hogy EGYEDÜL VAGYUNK AZ UNIVERZUMBAN!
Hiszen a sok száz éve működő teleszkópok nem vettek idegen lények által küldött jeleket, hiába vizslattuk az űrt már olyan régen. Magunkra maradtunk, azazhogy egyedül vagyunk az űrben. És íme, kudarcot vallottunk! Ki segíthetne, ha rajtunk kívül nincs más 'értelmes' élet a galaxisok sokaságában?
Ilyen gondolatok kavarogtak a három asztronauta agyában, miközben a Juniperos megkezdte a leszállási manővert. Persze nem volt könnyű olyan területet találni, ahol leszállhatnak. A bolygó felszínének nyolcvan százalékát vízszerű, azazhogy folyékony halmazállapotú közeg borította.
Bekapcsolták a fékező rakétákat, és puhán landoltak a talajon. A fúvókák megégették a növényzetet, füst csapott fel. A monitoron jól látható volt a szállongó füst. A biológusnő fizikai fájdalmat érzett, amikor ilyesmit látott. Nem volt érzéketlen az élő szervezet pusztulásával szemben. Szemébe ilyenkor könnyek szöktek, de mindig sikerült eltitkolnia, mennyire bántja ez. Hiszen egy idegen és valószínűleg érintetlen világba érkeztek, és mi az első, amit tesznek? Pusztítás! Összeszorult szívvel gondolt arra, mi lesz, amikor - ha sikerrel járnak - megkezdődik a letelepedés... Nehezen lett úrrá érzelmein.
------------------------------------------
- Uram! Rátaláltak a Raoa-II.-re!
- Erre is? Hm... Folytatjuk a megfigyelést.
- Igen, uram.
------------------------------------------
Tomas Weller kapitány utasítása szerint szkafandert öltöttek és a hangárba mentek. Beszálltak egy-egy kis járműbe, amit nemes egyszerűséggel csak ''kabin''-nak neveztek. A kabinokból vezérelhető volt a zsilipelő, így könnyedén ki és be lehetett jutni. A kapitányi kabinnal az élükön kirajzottak, hogy feladatuk szerint hozzákezdjenek a megfelelő vizsgálatok elvégzéséhez.
Az egyszemélyes járművekkel könnyedén landoltak a felszínen. Mindhárman leszálltak, egymástól látótávolságba az előirások szerint. Amikor kiszálltak, a vastag csizmák mélyen süppedtek a felszínt borító sűrű, apró növényzetbe. Ebből azonnal mintát vettek, majd a folyékony halmazállapotú - földi szóval élve 'tenger'-hez - vették az irányt.
Nehézkesen gyalogoltak a süppedékes talajon. Közben mindannyian szüntelenül figyeltek, kémlelték a tájat. Kérdéses volt, rábukkannak-e valamiféle élőlényekre - állatokra, ha úgy tetszik - vagy bármilyen élő szerves anyagra a növényeken kívül. A növényvilág fejlettségét tekintve ez minden bizonnyal várható, méghozzá bármelyik pillanatban.
Távolabb magasabb növényzet csoportja látszott. Nem lehetett nem észrevenni, annyira elütött a környezettől. Ilyen látótávolságból nézve faszerű képződmények voltak óriási sötétzöld, vörös és lila levelekkel. Kérdéses, mekkora területet borít a fura növényzet, hogy van-e benne állat, gerinces, gerinctelen, valamilyen.
Tudták, hogy nagyon sok időt kell még itt tölteniük, hogy mindent alaposan átvizsgáljanak. Tudták, hogy nem térhetnek vissza a Földre részeredményekkel.
Amikor a Földet elhagyták, mindegyikük tökéletesen tisztában volt vele, mire vállalkozik. Tudták, hogy az űrben nincsenek biztonságban. És ha - tételezzük fel - minden rendben megy is, és az úticéljukul kijelölt bolygó lakatlan, szóval, ha megfelelne az emberiség egy csoportja számára a letelepedésre, még akkor is ott van a szörnyű bizonyosság: a bizonyosság, hogy amikorra visszaérkeznek a Földre, több generációnyi idő eltelik... és ők egy idegen világba érkeznek, idegenek közé...
Hányszor láttak már az űrből megérkezni űrhajósokat, akik közül nemegy nem tudott beletörődni, beleszokni az új, megváltozott, idegen világba. Hány meg hány életpálya tört ketté már emiatt! Hiszen akármennyire is létezik már hipertérugrás, és hibernáció, azért akkor is hihetetlenül sok évig vannak ezek az emberek úton! S mire hazatérnek, a technika is és minden-minden megváltozott! Hát el lehet ezt valahogyan viselni? Erre nem lehet felkészülni, hiába a tökéletesnek hitt asztronautaiskolák!
És elgondolkodtató, hogy akkor mi értelme kutatni a bolygók, galaxisok, naprendszerek sokaságában emberek számára lakható égitesek után? Hiszen amikorra egy-egy kutatóhajó visszatér, már teljesen megváltozott körülményeket talál, lehet, hogy már értelmét veszíti időközben az igyekezet, és az eredményeket nem lehet felhasználni... mert bármi megtörténhet. Például az, hogy időközen valahogyan megoldódnak a gondok...
Hát igen. Annak idején nagyon sok kutatóhajó kelt útra a sötét és kietlen, hideg és rideg űrbe. Százával rajzottak ki minden irányba. Mindegyiknek azonos volt a célja, de egymással nem volt mód tartani a kapcsolatot. Ezért azt sem tudták egyik a másikról, hogy vajon ért-e el eredményt vagy dolgavégezetlenül tért vissza. Esetleg talán némelyik hajó vissza sem tért soha többé... mert az űr kiszámíthatatlan, könyörtelen... és végtelen.
-------------------------------------
A hajók sorra érkeztek vissza a Földre. A legközelebbi galaxisokból érkeztek meg leghamarabb természetesen. De akárhányan is visszaérkeztek, lakható bolygót sajnos egyikük sem talált - közölte az Interkontinentális Tanács. Kudarcra van ítélve a kirajzás elmélete?
Nincs hová menni... menekülni?
------------------------------------
- Uram! Tizenkét hajóból álló raj indult útnak a Földről. Uticéljuk a Syuron-H...
- Utasokkal?
- Igen.
- Meglátjuk...
------------------------------------
Ahogy telt az idő, a Föld túlnépesedése ijesztő méreteket öltött.
Mert az orvostudomány a harmadik évezredre már hihetetlen eredményeket ért el, ezért az emberek átlagos életkora jelentősen meghaladta a száz évet. És nem kellett már tartani attól, hogy beteg gyermek születik, mert ez teljes egészében kiküszöbölhetővé vált.
Az Interkontinentális Tanács elérkezettnek látta az időt, és megszavazta a születésszabályozási tervezetet. Amikor azonban közzétették a rendeletet, emberi jogi aktivisták feltüzelték ellene az embereket, mert szerintük senkinek nincs joga megszabni, kimek hány gyermeke születhet! A Tanács engedett, de ennek a következménye az lett, hogy a népesség csak nőttön-nőtt, és a Föld már képtelen volt eltartani ennyi embert...
A rengeteg embernek óriási új városok épültek, amelyek szinte összenőttek a régiekkel. Az égbeszökő épületek szinte minden talpalattnyi helyet elhódítottak a természettől. Már a tengerek felszínére is építkeztek a partok mentén, és a sivatagokat is benépesítették.
A túlnépesedés miatt nincs lehetőség elegendő élelmiszer termelésére - annak ellenére, hogy a Föld teljes lakossága kizárólag növényi eredetű táplálékot fogyaszt, s ennek jórésze algából készül... Szűkös idők vették kezdetüket.
A tengerekből csatornákon vizet vezettek a kontinensek belsejébe, hogy öntözni lehessen a földeket, a sivatagot termővé varázsolni. De a sós víz nem volt alkalmas az öntézésre, először tisztítóműveken keresztül kellett vezetni, hogy a sótól megszabadítsák és csak azután lehetett felhasználni. De a földek még így sem hoztak elegendő termést, hiába volt minden erőfeszítés.
A városok lakói éheztek, mert nem volt elég élelmiszer. A Tanács bevezette a szükségállapotot, és takarékosságra szólitotta fel a lakosságot. Későn.
---------
A rengeteg ember ugyanakkor rengeteg hulladékot termelt. Bár a hulladékgazdálkodás és a természetvédelem fontos kérdés maradt - elviekben -, de például a hihetetlen mennyiségű szennyvíz megtisztítása meghaladta a lehetőségeiket, a tovább nem hasznosítható lakossági és ipari hulladék megmérgezte a folyók és tengerek vizét, a talajvizet, meg a levegőt... Felmelegedés vette kezdetét. Úgy nevezték: Üvegházhatás. Lassan-lassan az égövek eltolódtak, összemosódtak. Átlagosan tizenöt-húsz fokkal is megemelkedett a középhőmérséklet, aminek az lett a következménye, hogy egyre gyakrabban fordultak elő szökőárak, tájfunok, áradások. És a földrengések száma is ijesztően megszaporodott. A légkör melegedésének pedig az lett a következménye, hogy a sarkok jege olvadozni, ezzel együtt pedig a tengerszint lassan emelkedni kezdett...
Mivel az életkörülmények egyre romlottak, a lakosságon pánikhangulat lett úrrá. Tüntetések, forrongások törtek ki nap mint nap, követelve, hogy az Interkontinentális Tanács tegyen valamit. Mindenki őket hibáztatta, s tőlük várt megoldást.
A vezetők igyekeztek megnyugtatni a lakosságot, de egyre jobban elszabadult a pokol, az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve törtek-zúztak, gyújtogattak, és nem lehetett már megfékezni őket. A többiek pedig féltek és bezárkóztak otthonaikba.
Elérkezett tehát az az idő, ami a jóslatokban oly sokszor és oly régóta szerepelt: a Föld immár nem képes öntisztulásra. Mi, emberek, végérvényesen tönkretettük, kihasználtuk, elpusztítottuk... és vele együtt saját magunk is elpusztulunk.
-----------------------------------------
- Látod, az emberi faj milyen tökéletlen! Önmaga képtelen a túlélésre... mostmár te is láthatod.
- Igen. látom. Egyedül nem boldogul. Hiába vannak sokan, csak egyre rosszabb. Azt hiszem, nem tart már sokáig... és mindennek vége lesz...
- Jól látod. De nem léphetünk közbe. Nem lehet. Mint ahogy soha, egyetlen egyszer sem, a múltban sem. Akkor sem, amikor valaha, az ő időszámításuk előtti időkben történtek a sorsukat befolyásoló katasztrófák. Hagynunk kellett, hogy az Ember a maga útját járja. Mert a Törvény ezt írja elő. Soha nem avatkozhattunk közbe. Akkor sem, amikor a területekért, vallási vagy faji okokból, vagy új ideológiát követve, milliószám mészárolták le egymást. Újra meg újra. Már annyiszor, a létezésük óta. És nem segíthettünk, amikor nagy és megállíthatatlan járványok tomboltak. Pestis, kolera, tífusz... és az erkölcstelen, tisztátalan életmód következményei: az ebola, az Aids... elfajzott népség, korcs ösztönökkel, szabadnak nevezett, de valójában torz elvekkel... Mire vezetett az, hogy szabadjára engedték az egyént, valami homályos egyenlősdire, meg ilyen-olyan jogokra hivatkozva... Hol van már a kőbe vésett törvény, az Istenük tíz parancsolata?... Valójában mindig is képtelenek voltak békésen együtt élni. Már az elején sejtettük, hogy ez a faj kudarcra van ítélve... a vesztébe rohan.
- De akkor nem lett volna jobb, ha nem kötnek szabályok, és befolyásolhattuk volna jó irányba a létüket?
- Nem érdemesek rá.
- Ezt hogy érted, uram?
- Ez a bolygó valójában büntetőhely. Ide telepítették elődeink a hatalmas univerzumból a bűnözőket. E fajok bűnözésre való hajlamot hordozó hibás génnel születtek. Hajdanán az ilyen egyedeket száműzték szülőhelyükről, és tudattalanná tették őket, mert nem akarták, hogy valaha is visszatérjenek oda, sem ők, sem leszármazottaik. Így nem is emlékezhetnek arra, honnan jöttek... egyetlen népcsoportot kivéve. Az ő őseik tudatába, génjeikbe oly mélyen ivódott a múltjuk, hogy azt még a sok évszázad alatti öröklődés sem volt képes kitörölni. Sajnos. Ők az egyedüliek, akik felfedték a többiek előtt, hogy honnan jöttek. Szerencsére soha nem hittek nekik...
- Miért nem ölték meg a hibás egyedeket, ha tudták, hogy mindig veszélyforrás lesz?
- Az univerzumban nem olyan magától értetődő a gyilkolás, mint itt, az emberek világában. A galaktikus egyezmény százegyedik pontja kimondja, hogy tilos gyilkolni.
- Miért?
- Mert minden élő egyszeri és megismételhetetlen. Ha egyszer vége, nem lesz többször. És az életet, az élet minden megnyilvánulását tiszteli az univerzum minden népe. Ez alól csak az emberi faj a kivétel. Ölni nem lehet... Ez a törvény. Még őket sem. Pedig volna rá ok bőven. Az emberre határtalan agresszivitás jellemző, mint tudjuk. Erre számtalan bizonyítékot adott. Sok csodálatos találmánya, felfedezése született az évezredek alatt, de leginkább rossz célokra használták. Mint például a nukleáris energia. Mindig is félő volt, hogy mindannyiunkat - és itt nemcsak a mi népünkre gondolok - veszélybe sodornak... Ezért született meg a Törvény. Nem segíthetünk neki a tudás megszerzésében. Nem adhatjuk át a tudásunkat. Sem senki más... De sajnos nem is gátolhatjuk... pedig ez lenne a világegyetem minden lakójának érdeke. De ismered a Törvényt! NEM AVATKOZHATUNK KÖZBE!
Te még fiatal vagy, talán nem ismered úgy a történelmüket. Ezért nem értesz még mindent. De én már öreg vagyok, oly sok mindent láttam... talán ezért nincs irántuk bennem sajnálat úgy, mint benned.
- Különös, amit mondasz. Az, hogy az emberi faj nem illik sehogy bele a képbe, azt már észrevettem. Mert vegyük azt, hogy itt, a Földön mindennek van szerepe, csupán az embernek nincs. Minden összefügg, de az emberrel kapcsolatba semmi nem hozható, például nem illik bele a táplálékláncba sem. Uralkodni akar. Sokra, többre tartja magát minden teremtménynél, valójában sokkal kevesebb... mert nem lát a sötétben, mint a vadak, vagy mert csupasz a teste, nem úgy, mint minden más egyéb teremtményé, na és az, ahogyan kommunikál! Simaszájú kígyónak nevezném, ha ezzel nem sérteném meg az élővilág e különleges faját. Mert mást mond, mint amit gondol, és mást tesz, mint amit mond... Mindig csodálkoztam azon, hogy mennyire különbözik a többi bolyók lakóitól... Mostmár csak azt nem értem, hogy miért éppen a mi feladatunk a megfigyelése?
- Nem tudom. Talán mi vagyunk rá a legmegfelelőbbek. A mi népünk a legmegbízhatóbb, legbölcsebb, a legbékésebb... és a mi életünk a leghosszabb... Talán ezért kapta a mi népünk ezt a megbízatást. Galaktikus Egyezmény köt minket. Ha veszélyt észlelünk, jelezni fogjuk... Mert mi az egész űrt figyeljük, nemcsak őket. Számtalan megfigyelőpontot hoztunk létre az idők folyamán. Mi, és csakis mi vagyunk erre hivatottak... hogy béke legyen a sokféle faj között... mert ez a legfontosabb. A béke.
Az Ember azonban nem képes rá, hogy békében éljen. Soha nem is volt képes... még amikor nagyon kevesen voltak, akkor sem. Jól mondják, hogy ahol két Ember van, ott már nincs egyetértés...
- Mostmár nincs mitől félnünk... íme, elpusztítja önmagát... meg van írva.
- Csak nem vagy babonás?
- Nem, de saját gondolkodóik is úgy tartják... régóta.
- Lehet. Mi nem a hit, hanem a tények világában élünk. Az érzelmeinkre nem hagyatkozhatunk. Sem pozitív, sem negatív értelemben nincs szerepünk a létezésükben... NEKÜNK NINCS. De van egy olyan hatalom, ami irányítja őket. Amit ők Istennek neveznek. Hisznek és bíznak benne. Csak az a baj, hogy hiába tereli őket jó irányba, mindig felszínre kerül a gonosz. Hihetetlen, mennyire erős... Érthetetlen.
--------------------------------------
Az emberek az évek során rengeteg új felfedezést, találmányt hoztak létre. Levegőszűrőket, víztisztítókat gyártottak és telepítettek, és olyan hulladékhasznosítókat építettek, amelyek energiával láttak el városrészeket, vagy egész városokat. De mégis, mindez kevésnek bizonyult, és a Föld haldokolt... miattunk.
Régebben a Földön egy tudósokból és mérnökökből álló csoport az űrkutatásban használatos anyagokból olyan óriási kupolát épített, amely alatt egy egész város elfért. Ez a kupola mindennek ellenállt: nagy hőnek, nagy hidegnek és földrengésnek egyaránt, és az ott lakók részére a megfelelő tisztítóművek segítségével mind tiszta ivóvizet, mind aránylag tiszta levegőt biztosítani tudtak. Ezek a tisztítóművek jól működtek zárt térben, egy-egy várost tökéletesen elláttak, de ennél nagyobb teljesítményre nem voltak alkalmasak. Ezért akartak sok ilyen kupolavárost létrehozni, hogy alatta az élet lehetővé váljon, míg kint, a szabad ég alatt ez belátható időn belül már teljességgel lehetetlen lesz... Sajnos, egyetlen gond maradt, amit nem sikerült megoldani: az élelmiszereket kívülről szállították a lakosság részére, mert a kupola alatti - elegendő élelmiszert biztosító - élelmiszertermelésre nem sikerült megfelelő módszert kidolgozni. Eközben a bolyón egyre melegebb lett...
A kisebb-nagyobb problémák ellenére óriási eredménynek számított ez a hatalmas, kolosszális építkezés. Tervezték új kupolavárosok építését is, de... valami közbejött. Az történt ugyanis, hogy a kupolavárosba csak olyanok költözhettek, akik a földi élet irányításában részt vettek. Csupa vezető és azok családtagjai. És a korrupció felütötte a fejét: voltak, akik sok pénzt áldoztak azért, hogy beköltözhessenek. Amikor a média megszellőztette ezt, felzúdultak az emberek. Igazságtalannak tartották. A kormány nyilvánosságra hozta a tervezetet, miszerint a következőkben sok ilyen kupolát fognak létrehozni. Hiába bizonygatták, nem hitte el senki. Közben, mivel a Földön már alig fértek el az emberek, ezért a Tanács döntése értelmében a Holdon is, a Föld felé eső oldalon megkezdődött egy hasonló hatalmas kupola építése. Igaz, hogy rettenetesen nehéz körülmények között folyt a munka. Mindent - de mindent - a Földről kellett szállítani, ezért nagyon lassan haladtak a munkálatok.
---------------------------
- Uram! Itt az idő a cselekvésre!
- Nem tehetünk, és nem is teszünk semmit. Hamarosan vége lesz. Tudom. - De felfedezték a...! Mi lesz, ha rájönnek, hogy mi... hogy a holdjukon is...
- Nem fognak rájönni. Mindeddig sikerült háttérben maradnunk, ezután sem lesz másképp.
- De akkor mi haszna a jelenlétünknek? A megfigyeléseinknek?
- Nem miattuk tesszük. Miattunk. Ha veszélyben leszünk, cselekszünk. Eddig ez még nem következett be. Eddig csak ŐK voltak veszélyben. Mint annyiszor a létezésük kezdete óta. Mint ahogy most is. De most... most már visszafordíthatatlanul elrontották...
----------------------------
A közvélemény úgy vélte, hogy újabb átverésről van szó, és nem a köz érdekeit szolgálja a Holdon épülő kupolaváros, hanem a gazdagok kimenekítését, túlélését. És emiatt különböző csoportok minden alkalmat megragadtak, hogy megakadályozzák az utánpótlás elindítását, így ez is kudarcba fulladt.
Az építkezés a Holdon a nagy ellenállás miatt tehát félbeszakadt.
Talán jobb is így - vélték a vezetők. Ugyanis a Hold másik oldalán titokzatos építményeket találtak, amelyeket nem emberi kéz alkotott. Sem formáját, sem anyagát tekintve nem lehetett földi eredetű. Kik építhették? Mire használták? Egyáltalán: Mikor? A Tanács kínosan ügyelt arra, hogy ez a tény soha ne tudódjon ki. Ha a város felépült volna, előbb-utóbb kiderült volna a titok. Tudták ezt jól, mégse ülhettek ölbetett kézzel. Az idő sürget...
---------------------------
- Megmondtam, hogy hamar vége lesz... Ismerem az Embert.
- Igen, uram.
---------------------------
Egyszer egy éjjel titokzatos módon kigyulladt a földi kupolaváros. A hermetikusan zárható hatalmas ajtókat kívülről eltorlaszolták, így kijutni nem lehetett. Az egész város leégett, megsemmisültek a házak és berendezések, a kiszolgáló gyárak és eszközök, minden - és mindenki. Soha nem derült ki, hogy ki tette. Pedig biztosra vehető volt, hogy nem véletlen tűzeset történt.
Soha többé nem épült hasonló.
Az emberek új vezetőket választottak, és napirendre tértek a dolog felett. Sokan igazságosnak tartották, sokan elszörnyűlködtek, de a kedélyek megnyugodtak.
Mivel tehát már más esély nincs az emberiség megmentésére, túlélésére, a még úton lévő hajók visszaérkezését várják, nagyon várják. Úgy, mint egykor, az emberiség időszámításának kezdetekor a zsidók a Messiást.
Már csak néhány hajó volt kint az űrben, akikben még reménykedni lehetett.
Az emberek még bíztak benne, hogy talán már közeledik a jó hír, talán hamarosan megérkezik...
Hosszú-hosszú idő telt el várakozással. Az emberek egyre kedveszegettebbek lettek. A körülmények pedig közben egyre rosszabbak lettek. Ahogy a hőmérséklet emelkedett, a sarkok jege egyre jobban megolvadt, a tengerszint
is egyre magasabb lett, és elborította, elnyelte a parti városokat, területeket. A népesség a magasabban fekvő pontokra húzódott. Egyre csökkent a létfenntartásukhoz szükséges földfelület, a hegyes, sziklás területeken termelni lehetetlenség volt.
Újabb és újabb betegségek ütötték fel a fejüket. A rosszul táplált emberek ellenállóképessége lecsökkent. Az állandósult forróság kiszikkasztotta a föld felszínét, eső már régen nem esett. A folyton szállongó por kikezdte a légző- és látószerveket, már alig lehetett a szabad ég alatt tartózkodni. Az emberek elhanyagolták a munkát, naplemente előtt már ki sem mozdultak. Az eleinte elszigetelten jelentkező betegségek egyre jobban elterjedtek, járványok törtek ki. És megfékezni nem tudták, mert a higiénés feltételek már egyáltalán nem voltak adottak. És mert senki nem törődött már semmivel. Egymással meg különösen nem.
Teljesen felborult a rend. Közben a még meglévő média már nem sugárzott mást, csak próbálta a lakosságot nyugtatni - kevés sikerrel. A törvényeket már senki nem tartotta be. Rendszeressé váltak az évszázadok óta ismeretlen etnikai villongások, és ebben az óriási fejetlenségben egyre nagyobb teret nyertek az újabb és újabb ideológiákat gyártó szekták, tömörülések. Harsogva hangoztatták, hogy előre megjósolták a világvégét.
A Földön tehát teljes lett a káosz.
---------------------------
- Uram!... - szólt csendesen, kérlelve.
A másik ránézett. Látta amaz vívódását. Hiszen érti ő, hogyne értené. Ő sem közömbös... De akkor sem lehet.
- Tudod a Törvényt! -
- Igen, uram, tudom. De most még talán tehetnénk valamit! -
- Nem lehet. A Törvény... NEM AVATKOZHATUNK KÖZBE. Nem szeghetjük meg a Törvényt. Mi nem.
---------------------------
A Földön a természeti katasztrófák egyre gyakoribbak lettek. A mindent elborító szemét melegágya lett a járványoknak, amelyek jelentősen megtizedelték a lakosságot, különösen a kisgyermekeket meg az időseket. A temetetlen holtak újabb és újabb járványok keletkezését okozták.
A forróság egyre fokozódott, mostmár szinte elviselhetetlen lett. Aztán egy nap fekete felhők tornyosultak az égre, és vastagon borították az egész bolygót. Az összes kontinensen egyszerre vette kezdetét az esőzés. És amikor már hetek óta esett az eső, és a talaj már nem volt képes elnyelni több csapadékot, a folyók és tavak kiléptek medrükből és hatalmas területek kerültek víz alá. De az esőzések csak nem akartak megszűnni. Hihetetlen erejű tájfunok, hurrikánok tomboltak. Az épületek a végtelenségig már nem tudtak ellenállni, sorra omlottak össze, maguk alá temetve az emberek sokaságát.
A felmelegedett vizű tengerekben az elpusztult vízi állatok tetemei beborították a felszínt. S a hatalmas szökőárak újabb és újabb városokat romboltak le és nyeltek el, elsodorva mindent, ami az útjukba került... emberek milliói pusztultak így el. A sarkok jege eltűnt, mind-mind megolvadt. És az eső csak esett, esett... A tengerszint már olyannyira megemelkedett, hogy a kontinensek lassan mind víz alá kerültek. Iszonyatos pusztulás, borzalmas vég.
Lassan-lassan az egész Föld egyetlen hatalmas óceánná változott. Csupán a legmagasabban fekvő hegycsúcsok: néhány apró sziget meredt még az ég felé. Ezeken a helyeken húzták meg magukat emberek, állatok a szakadó esőben, bőrig ázva, átfázva, dideregve, reményvesztetten. Minden elveszett hát: az évszázadok, ezredek alatt megszerzett, összegyűjtött tudás, a vívmányok, találmányok, a technika, a jólét, íme nyoma sem maradt. Mi haszna volt a nagy tudásnak? Mire mentek vele? Az emberiség a nagy jólétben, a nagy rohanásban, hajszában végül elpusztította az egész Földet, és vele együtt önmagát, és minden élőt és élettelent. És vele mindent, amit létrehozott, megteremtett.
S az emberek - azokat kivéve, akik a sziklákba kapaszkodva megmenekültek - mind-mind elpusztultak. És elpusztultak az állatok és növények, és a házak és gyárak, a hajók és kórházak és iskolák. Nincs többé űrkutatás, és nincsenek többé utasszállító repülők és vonatok, nincsenek utak és hidak... Nincs többé szálloda, nincs gazdagság és szegénység, értelmét vesztette már minden, ami azelőtt fontosnak látszott: a jólét és kényelem, a szeretet és gyűlölet... és a szerelem.
A Természet megelégelte és megtorolta a rajta esett sérelmet. Hogy kihasználták, meggyötörték, beszennyezték... ezért most az elkövetőknek bűnhődniük, pusztulniuk kell. Mert az ember nem tudta meglátni, meghallani, nem volt hajlandó észrevenni a természet jajkiáltásait.
Mindeközben az utolsó kutatóhajó, a Juniperos nemrégiben érte csak el uticélját. Egyhamar nem fog még visszaérkezni.
--------------------------------
- Már vége van... Iszonyú...
- Igen, vége. De minden vég egy újnak a kezdete is egyben. Egy tisztább, egy új... talán egy jobb, hibátlan kezdete.
- Lehet... De gondold csak el, uram, mennyi szenvedés árán! És nem csak azok lakoltak, akik megérdemelték! Gondolj az élővilágra! A növényekre, az állatokra! Értelmetlen szenvedés és pusztulás! Mert lehet, hogy az emberi faj nem érdemes a túlélésre... De az állatok, a növények erről mit sem tehetnek, mégis velük együtt pusztulniuk kellett! Mélyen a szívemben érzem, hogy ez igazságtalan!
- Ne légy szentimentális - vagy mi! Nem vagy te ember! Mióta vannak neked érzelmeid?
- De uram! Már oly régóta figyeljük őket! Mindent láttunk, minden rezdülésüket, gondolatukat! Nem hiszem, hogy te... hogy te semmit nem érzel. Hogy nem érzel semmi sajnálatot, amikor látod ezt a szörnyű pusztulást!
- Khm... A természet megújul... képes rá. Mindig képes volt. És - ha hosszú-hosszú, végtelennek tetsző idő alatt is, - de egyszer megint minden rendben lesz... tudom. Mint ahogy egyszer már képes volt rá. Amikor egy kisbolygó méretű meteor becsapódása következtében a bolygó letért eredeti pályájáról... mert akkor még egészen másutt keringett... és akkor még nem volt holdja sem. Akkor még olyan hidegvérű élőlények lakták, amelyek óriásira nőttek, olyan óriásira, amit most már nehéz volna elképzelni...
A becsapódás olyan szökőárat indított el, ami átsöpört az egész felszínen... A becsapódás szétnyomta a kéreglemezeket, átrendezte a bolygó arculatát, eltolta a földrészeket, például azt, ami egy volt, szétszakította és a részeket eltolta egymástól. És új vulkánok keletkeztek, a magma a felszínre tört, amiáltal annyi füst meg korom, pernye jutott a légkörbe, hogy nagyon hosszú időre eltakarta az életet adó fényt, meleget... És akkor a bolygó kihűlt, olyannyira, hogy egy valóságos jégkorszak vette kezdetét... De egyszer annak is vége lett.
- És minden kezdődött elölről. És most újra így lesz.
- Igen-igen, tudom... De arra is gondolj, hogy ha volt kezdet, akkor kell lennie végnek is. És minden vég magában hordozza a kezdetet is. Örök körforgás... itt az IDŐ nem számít. Az űrben ez a fogalom nem bír fontossággal, jelentőséggel... Mert az idő végtelen.
-------------------------------
Amikor a Raoa-II-n a természetes fény annyira lecsökkent, hogy a mintagyűjtés és megfigyelés lehetetlenné vált, a kapitány kiadta a parancsot: vissza a Juniperosra!
Beszálltak a kabinokba és egymás után felemelkedtek. A kabinokkal nagyszerűen lehetett manőverezni. Erre a célra tervezték őket annak idején, és felszerelték velük az összes kutatóhajót. Minden kutatóhajón annyi kabinnak kellett lennie - szólt az előírás - hogy a teljes legénység használatára, szükség esetén mentésére biztonságosan elégséges legyen, így tartalékkabinoknak is lenniük kellett. Ezeknek a kabinoknak az elektromos, hangtalan működése lehetővé tette, hogy szinte észrevétlenül lebegjenek vagy haladjanak nagy sebességgel az ismeretlen táj fölött, nem zavarva annak élővilágát. A kabin felső része hermetikusan záródó tűzbiztos és ütésálló különleges, áttetsző anyagból készült, biztosítva a benne tartózkodó számára a körpanorámás, akadálytalan kitekintést.
Belső felszereltsége nem volt bonyolult, tervezői inkább arra törekedtek, hogy a lehető legegyszerűbb és igazán könnyen kezelhető legyen. Ez már sok esetben bizonyította hasznosságát: sok asztronauta életét mentette meg az, hogy pillanatok alatt üzembe helyezhető volt és a veszélyes helyszínről azonnal távozni tudott.
A három apró kis jármű bezsilipelt a Juniperoson. A hangárban érintetlenül sorakoztak a használaton kívüli kis járművek, csak három hely tátongott üresen egymás mellett. Egymás után leparkoltak, és egyenesen a vezérlőbe mentek. A gyűjtött mintát az analizátorba helyezték és a szobáikba távoztak. A szkafanderektől megszabadulva mindannyian frissítő zuhanyt vettek, majd az étkezőbe mentek. Most jutott csak eszükbe, hogy azóta nem ettek, amióta elhagyták a hajót.
---------------------------
Az étkezőben némán fogyasztották az ételüket, amit az automata kiszolgálóból vettek. Egyikük sem szólt, gondolataikba merültek.
Az étkezés végeztével a vezérlőbe mentek, és az analizátor képernyőjén megjelenő számsorokat és jeleket figyelték izgatottan. Egy idő után a Juniperos biológusa, Nadin Holen törte meg a csendet:
- Az analizátor szerint az ember számára nem mérgező a folyadék és a benne élő különböző organizmusok. Vagyis szükség esetén fogyasztható. És ugyanez mondható el a mohaszerű növényi képződményről is. Javaslom, hogy legközelebb egy másik helyről gyűjtsünk anyagot. Mondjuk onnan, ahol azt a fehér foltot láttuk.
- Rendben van - mondta Tomas Weller kapitány.
A következő 'napok' újabb anyaggyűjtéssel teltek. Az anyagokat hosszasan analizálták és értékelték. A bolygón az eddigi mérések szerint semmilyen mérgező anyagra nem leltek.
Megállapították, hogy a fentről fehér foltnak látszó terület jéggel és hóval borított szIklás talaj, élőlényt vagy növényt nem fedeztek fel rajta. A hóból és jégből vett minta azt mutatta, hogy szerkezetileg kis eltéréssel megegyezik a földi jég és hó kristályos szerkezetével.
Ahogy múlt az idő, minden lényeges kérdésben eredményre jutottak, és a mérések eredményét különböző adathordozókon eltárolták és archiválták, és biztonsági másolatokat készítettek.
Egyetlen feladat volt már csak hátra. Az erdőszerű növénycsoportot kellett még megvizsgálni. Egy kicsit húzódoztak ettől a feladattól. A növényzet igen sűrű, behatolni szinte lehetetlen. Mégis meg kell tenni, nem elég csak a szélső növényeket megvizsgálni. Ez a feladat vár rájuk holnap. S ha ezt is elvégezték, néhány napot pihenéssel töltenek, utána pedig visszaindulhatnak. Haza.
Ilyen gondolatok jártak Ewa fejében, amikor vacsora után a kabinjában lepihent. Hanyatt feküdt az ágyon, tekintetét a mennyezetre függesztette. Az jutott eszébe: hányszor látta a kapitányt és Nadint, amint lopva egymásra néznek. Szemükben gyengédség, szerelem... Vajon miért titkolják érzéseiket előtte? Talán nem akarják, hogy kellemetlenül érezze magát.
Ő nem táplál gyengéd érzéseket a legénység egyetlen férfitagja iránt. Volt egy férfi, akit szeretett... de el kellett szakadniuk egymástól. Sajnos őt egy másik hajóra vezényelték, kérésüket nem hallgatták meg, hogy egy hajóra szeretnének kerülni... Persze, ez nem is volt lehetséges, mert mindketten navigátorok voltak, és a hajókra a lehető legkevesebb létszámú legénységeket osztották, azért, hogy minél több hajót tudjanak indítani... Ennek ellenére mégis bíztak és reméltek.
És amikor búcsúzkodtak, mindketten tudták: soha nem fogják többé egymást látni, egymás hangját hallani, egymást ölelni és csókolni, és egymás szemébe nézni... Ewa sírt. A férfi pedig ölelte szótlanul, szorosan, nagyon hosszan. Olyan nehéz volt a válás, azt hitték, a szívük megszakad. De menni kell. Az emberiség léte a tét. Az egyén érdeke nem számít.
Még most is ennek a férfinak az arcát látja. Gondolataiba, agyába bevésődött örökre, kitörölhetetlenül. Lesz-e valaha valaki, aki a helyébe léphet? Kételkedett benne. Olyan eleven az emléke... mintha minden pillanatban beléphetne az ajtón... szinte várja, hogy megszólal egyszer a háta mögött, ahogyan szokott:
- Hé, kis boszorkány, észre se veszel? Itt vagyok! -
Sóhajtott. A szerelem bizony nem játék. Egyszerre jó és rossz, édes és keserű. Bánat és öröm. Aggódás és boldogság. De neki mindebből csak a szenvedés maradt. A bánat. A keserűség.
És most itt vannak ezek, akik szeretik egymást, de nem merik mutatni, mert őt nem akarják vele bántani. Ismerték szerelmesét, az asztronauták mind ismerték egymást. Mindannyian jó barátok voltak, szerették és tisztelték, becsülték egymást. Mindannyian repültek már közös utakon, ezek a kiváló emberek, férfiak és nők, megannyi közös emlék fűzte össze őket.
Mi lesz, ha hazatérnek? Teljesen új világ várja majd őket. Lehet-e még egyszer az életében szerelmes? Egyáltalán: hazatérnek-e? Mi lesz, ha baleset éri őket az úton?
Á, nem, erre nem szabad gondolni sem.
Elhessegette magától a rossz gondolatokat, és megpróbált elaludni.
Másnap egyenesen a sűrű, fura növényzettel benőtt terület felé vették az útjukat. Először fölötte szálltak, hogy a méretét, kiterjedését megmérhessék. Érdekes, hogy milyen nagy területet fedett. Több világos folt is tátongott benne: alighanem tisztások, ahol nem nőttek olyan sűrűn ezek a faszerű növények. És amott egy csillogó folt: egy kis tó.
Sisakrádiójukon keresztül megegyeztek, hogy ott szállnak le.
A tópart és az erdő között egyenlő távolságra tették le a kabinokat. Nem kellett mitől tartaniuk, eddig nem találtak olyan élőlényt, amitől félni kellett volna.
Bátran kiszálltak hát és egyenesen a tóhoz mentek. A tó vize borzolódott, valószínűleg enyhe légmozgás lehet. A 'fák' hatalmas zöld, meg szines levelei mozogni látszottak. Mint a földi erdők levelei - gondolták.
A tó vize kristálytiszta volt. Mintát vettek belőle, majd az erdő felé vették az útjukat.
Az erdő fái nem a földi értelemben vett fák, formájuk és színük teljesen eltérő a földiétől. Törzsük magas, göcsörtös és nagyon vastag. Az ágak girbegurbák és teljesen összefonódtak. A levelek óriásiak, mint a Földön a lapulevél, és a színük pompázatos, élénk. Messzebbről lila és vörös meg haragoszöld, de közelről a szivárvány minden színében pompáznak, ahogyan a fény játszik rajtuk.
Beljebb érve egészen sötét lett, a lombok eltakarták a fényt. Műszereket használtak, hogy el ne tévedjenek, és a sisaklámpájukat is be kellett kapcsolni.
A sűrűben levél sem rezdült, ide már nem hatolt be semmilyen légmozgás. Néma csend volt, csak a csizmájuk alatt recsegtek a száraz lehullott ágak. Az aljnövényzet ágas-bogas bozótosból és magas egyenes szárú, apró fehér virágokban végződő levéltelen kóróból állt. Nagyon nehezen haladtak előre, még jó, hogy védőöltözetük különleges anyagból készült, nem kellett tartaniuk attól, hogy elszakad. De a műszereikre vigyázniuk kellett.
Úgy érezték, hogy már régen gyalogolnak, amikor hirtelen világosabb lett: egy apró tisztásra értek. A tisztáson egy halom nagy kő hevert összevisszaságban. A kövek között fűszerű növények nőttek, bár eléggé satnyák és világos színűek voltak. Közelebb mentek a kövekhez. Az egyik hatalmas kő tövében sötéten tátongó üreget pillantottak meg. A kapitány intett: kövessék.
Az üreg nyílása éppen csak akkora volt csupán, hogy a kapitány nehezen bemászott rajta. Deltás alakja eltűnt a sötétben. Nadin, majd Ewa követte. A nyílás lefelé vezetett. Kacskaringós járaton haladtak előre egy darabig. Aztán hirtelen kitágult a járat, és egy különös barlangba jutottak. A barlang nem volt sötét, derengő fény szűrődött be a mennyezeten keresztül. Ezen a nyíláson víz csepegett le, kis mélyedést mosva a talajba. A mélyedésben meggyűlt a víz.
Körbenéztek. A barlang talaját vastag por fedte. A kopár falakon pókhálószerű repedések futottak szanaszét. A hely nem volt barátságtalan. A kapitány tanácsára letelepedtek a fal mellett, hátukat a sziklának
vetették. Csendben pihentek, hallgatták a mennyezetről lehulló cseppek koppanását. Jó volt itt lenni. Nyugalmat, békét sugárzott ez a hely.
Aztán elindultak visszafelé a tóhoz. Útközben minden növényből vettek mintát. Visszaérve a kabinokba rakodtak, de még nem akaródzott elindulni. Szép volt ez a hely, kellemes a látvány. Még időzni volt kedvük egy kicsit.
Aztán váratlan dolog történt. Nadin egy hirtelen mozdulattal lekapta a sisakját, hosszú barna hajába belekapott az enyhe szellő. Tomas Weller kapitány ijedten odakapott, hogy visszahúzza a sisakot.
- Megőrültél? Meg akarsz halni? - kiáltott rá.
- Hát nem érted? Itt minden majdnem tökéletesen olyan, mint a Földön! A levegő belélegezhető, a víz tiszta és iható, és némelyik növény ehető! Akkor miért járunk még mindig szkafanderben? - azzal messzire dobta a sisakot, és hozzálátott, hogy levegye a védőruháját.
Tomas és Ewa egymásra néztek. Várták, mi lesz. De Nadinnak szemmel láthatóan semmi baja nem esett. Amikor levetette a szkafandert, csak a piros színű kezeslábas volt rajta, amit a női űrhajósok a védőruhájuk alatt viselnek.
Tomas csak nézte. Nagyon csinos. És milyen szép! Selymes haja a vállára omlik, megcsillan rajta a fény. Nadin a fény felé fordult, arcát az ég felé emelte. Karjait kitárta, mintha repülni akarna...
Ezt látva Tomas nem bírt már tovább magával. Levette a sisakot meg a védőruhát. Kék ruhát viselt a szkafander alatt. Odalépett Nadinhoz, és átölelte. Megcsókolták egymást. Nadin Ewára nézett, mintha biztatná: tedd meg te is! De Ewa nem vette észre, mert amikor átölelték egymást, elfordult, és elindult a járművéhez. Beült. Nem vette le a ruháját, nem akarta... Nem, nem félt. Inkább tanácstalan volt. Hirtelen jött ez, meg kell barátkoznia a gondolattal. A szkafander meg a sisak nélkül csupasznak érezné magát.
Tomas és Nadin kézenfogva odafutottak hozzá. A vastag talpú űrhajóscsizmák fura nyomokat hagytak a fövenyes talajon.
Nadin szólalt meg:
- Ugye nem érted, miért tettem? Gondold el, hogy ha hazamegyünk, akkor milyen világ vár ránk? Szennyezett és halott tengerek, amikben már régen nem lehet fürödni, poros levegő, amit alig tudsz belélegezni, nem lesz rét, amin sétálhatsz... Érezni akartam a szellő símogatását az arcomon, a fény melegét, ujjaim között pergetni a homokot, talán még úszni is a vízben... Érted? Itt minden olyan.... olyan édeni. Ilyen lehetett valamikor a kert, amelyben Ádám és Éva olyan boldogok voltak, ahol minden az övék volt. Itt most minden olyan csodálatos! Hát nem látod? Ha megvisszük a hírt, elözönlik ezt a bolygót az emberek! És ugyanarra a sorsra jut, mint a Föld! Én ezt nem akarom! Itt akarok maradni! - hadarta lázasan.
Majd Tomashoz fordult, és halkan, rekedten, suttogva, reménykedve mondta:
- Itt szeretnék maradni... Veled.
Tomas Weller kapitány megölelte az ő édes kis Nadinját, szemébe könnyek szöktek.
Nem tudott szólni. De lelke mélyén igazat adott a lánynak. Ha az invázió megindul, emberek ezrei árasztják el ezeket a tájakat, feldúlva az isteni természetet, házakat építenek, hozzá utakat és mindenféle építményeket... Uralmuk alá hajtják, kiaknázzák és hasznosítják a kincseit. Semmi nem marad majd érintetlen...
Körbenézett. Igazat kell adnia. Igen. Talán ez a bolgyó lehetne az otthonuk.
De mi lesz Ewával?
A lányra nézett. A sisaklemezen át is látta, hogy Ewa szeme könnyes. Bizonyára szerelmére, Adamra gondolt.
- Én nem szólhatok bele, mit tegyetek. Felnőtt emberek vagytok. Csak arra kérlek benneteket, hogy jól gondoljátok meg a döntéseteket, mert az végleges lesz, és a következményei visszafordíthatatlanok. Mert én nem maradhatok, és a hajót elviszem. Amikor újra eljövök, ti már... szóval, akkor ti már nem éltek... Teljesítenem kell a kötelességemet. Talán ha Adam is velem lenne, másként tennék... Mindenesetre bárhogyan cselekedtek is, elfogadom. Tudom, hogy tisztában vagytok azzal, hogy ha itt maradtok, egyedül lesztek az egész bolygón. És ha születik majd gyermeketek, egyedül kell leélnie az életét, mert nem tud kivel majd családot alapítani, nem tud kit szeretni... Ilyen sorsot szántok neki? - mondta Ewa.
Nadin szédült, nehezen lélegzett. Mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt: - Én mindennel számot vetettem. Amióta az első minták eredménye megszületett, titokban azt reméltem, hogy a többi vizsgálat eredménye is kedvező lesz. És mivel mindegyik azt igazolta, hogy a feltételek ember számára is - ha nem is tökéletesen, de - megfelelnek, azóta dédelgetem a szívemben a vágyat, hogy kilépjek a felszínre védőruha és légzőkészülék nélkül... És most, amikor rátaláltunk a barlangra, mostmár biztosan tudom, hogy ÉN itt szeretnék maradni. És a barlang megfelel lakhelyül. Elszántam magam. Még akár egyedül is képes lennék ittmaradni! Ha ti is itt maradnátok, a hajóban is lakhatnánk. És itt vannak a járművek, amikkel közlekedhetünk az egész bolygó felszínén.
- Na és az energia? Egyszer elfogy, az akkumulátorok kimerülnek, és akkor mi lesz? Úgy éljünk, mint hajdani őseink, barlangban, minden modern technika nélkül? Ha leszáll az este, sehol nem lesz fény! Teljes sötétség borul az egész égitestre! Minden nesz ismeretlen, ijesztő, és aztán a bolygó éghajlata milyen nem várt meglepetéseket tartogathat! Erről a bolygóról még nem tudunk mindent!
Nadin nagyon gyengének érezte magát. Nehezére esett a válasz:
- Nem bánom, ha egyedül kell is maradnom, nem félek. Nem félek a sötéttől, és itt nincsenek veszélyes vadállatok, te is tudod. A növényvilágon kívül csak a vízben van élet, és az nem veszélyes. Szeretem ezt a bolygót, nem akarom elhagyni. -
A kapitányra nézett. Az nem szólt, pedig a lány azt remélte, melléje áll, és ő is a maradás mellett dönt. Hiszen szeretik, nagyon szeretik egymást, ha eddig ezt igyekeztek is eltitkolni Ewa előtt.
A férfit váratlanul érte Nadin közlése. Miért nem szólt neki erről?
Nadin egyre gyengébb lett. Leült a fövenyre. A kapitány letérdelt melléje. Ő is kissé rosszul érezte magát. Tenyerébe fogta Nadin holtsápadt arcát. Majd felemelte a lányt és a járműbe tette. Intett Ewának, hogy induljanak. Ewa összeszedte Nadin ruháit, bepakolta a saját járművébe és ő is elindult a hajó felé. Nadin kabinja ott maradt árván a parton. Fémlemezei messzire csillogtak a vakító fényben.
A hajón lefektették Nadint az ágyára. A kapitány mellette maradt, pedig ő sem érezte jól magát. Az orvosi műszerek szerint a hörgőkben és a vérben minimális elváltozás mutatható ki, ez azonban nem befolyásolja az emberi életműködést. Ez a kis rosszullét hamar el fog múlni... Csak azt nem értette, hogy Nadin miért van sokkal rosszabbul, mint ő?
A kapitány mégegyszer ellenőrizte saját eredményeit, aztán lefeküdt a szobájában. Sokáig bámulta a mennyezetet, agyában kavarogtak a gondolatok. Együttléteik alkalmával Nadin gyakorta emlegette: milyen jó lenne, ha a saját életüket élhetnék... Erre ő mindig azt válaszolta: 'De hiszen mi választottuk a hivatásunkat, ez a mi életünk!' Nadin ilyenkor azt válaszolta: 'És a szerelmünk? Ha gyermekünk lesz, ővele mi lesz? Akkor abba kell hagynunk az űrutazásokat, legalábbis nekem. Nem lehet, hogy csak megszületik, aztán elhagyom... '
Hát igen, ezzel bizony számolni kell. Az űrkutatásban azért dolgozik annyi magányos férfi és nő, mert a családi élet nem egyeztethető össze a feladatokkal, a végtelen, sok-sok évig tartó utazásokkal. De ő még nem akarja abbahagyni. Hiszen izgalmasnak tartja a munkáját, a mindig új feladatokat, kalandnak tekinti ezt az egészet, még nem akar róla lemondani. Pedig úgy látszik, Nadin ezt szeretné. Sóhajtott. Mi legyen most? Az idegen bolygón mégsem maradhat egyedül. És mindaz sajnos igaz, amit Ewa mondott. Ewa csodálatos, józan gondolkodású nő.
Zúgott a feje. Belefáradt a gondolkodásba, inkább felkelt. Elhatározta, hogy amint Nadin jobban lesz, beszélni fog vele. Megpróbálja majd meggyőzni. Sajnos, valószínűleg kevés sikerrel.
Nadin kabinjába ment. A lány kinyitotta a szemét, sápadt arcára mosolyt erőltetett. Kezét a férfi felé nyújtotta.
Tomas Weller kapitány leült az ágy szélére, két tenyerébe fogta a keskeny kis kezet.
- Hogy érzed magad? -
- Már jobban - válaszolta a lány. - És te? -
- Én jól vagyok. De nem értem, mi ez a hirtelen elhatározás, hogy itt akarsz maradni. Engem meg sem kérdeztél, nem szóltál erről. Pedig tudom hogy fontos vagyok neked. Vagy a bolygó még fontosabb?
- Mindjárt megérted. Már napok óta szeretnék elmondani neked valamit.
Szemét lehunyta egy pillanatra. Kis szünetet tartott. Majd mély lélegzetet vett nehéz mondandója előtt.
- Gyermekünk lesz. - Várakozóan a férfira emelte égszínkék szemét.
A férfi nem szólt azonnal. Szíven ütötte a közlés. Haragot érzett, dühöt. Nadin kedves, bájos lány, akit ő nagyon szeret. De akkor is váratlanul érte, amit az mondott. Ez nagyon komoly dolog, megváltoztathatja mindkettőjük életét. Egy gyermek felnevelése óriási felelősség. Mi lesz