Kiválasztottak

 

KIVÁLASZTOTTAK

scifi

 

 

Tartalom

 

Egy űrhajó a Földhöz közelít. Azonban nem kapnak jelzést... hívásukra a Föld nem válaszol.

Mégis leszállnak.  Minden kihalt, életnek semmi jele. Mi történhetett, amíg távol voltak?  Megoldható-e a helyzet, s vajon mi lesz a további sorsuk?

 

 

KIVÁLASZTOTTAK

sci-fi

Big Eniac ötlete nyomán

 

 

Az űrhajó közeledett a bolygó felé. Végre hazatérhetünk - gondolta a parancsnok, és halkan sóhajtott. Éppen tíz éve, hogy elhagyták a Földet.

 

 

A másodparancsnok, a navigátor meg a többiek az igazak álmát alusszák még.  De már csak néhány percig - hiszen közel a cél, amire ők is oly régóta várnak. Fel kell, hogy ébressze a legénységét, mostmár mindenkire szükség van a vezérlőben.

 

----------------------------------

 

Amikor mindenki elfoglalta a helyét, és a műszerek kijelzőire szegezték tekintetüket, valami furcsa érzés uralkodott el valamennyiükön. Még soha nem éreztek ilyet. Pedig már sok utazáson vettek részt így együtt. 

Egymásra néztek. Tehát semmi kétség: mindenki észrevette. Először a tarkójuk kezdett bizseregni, aztán ez a bizsergés felkúszott egészen a fejük búbjáig, majd le a gerincükön. Szinte elzsibbadtak tőle. Egyedül a kapitány viselkedett úgy, mintha mi sem történt volna. Titokban valamennyien őt nézték. Ő nem érez semmit?

 

Most a kapitány felállt a székéből. Körbenézett legénységén. Látta arcukon az izgalmat. Valami történt. De ő nem érzékelt semmit. A másodparancsnokhoz intézte a kérdését:

- Mi történt, Paul?

 

Paul Vermahen másodparancsnok tanácstalanul rázta meg a fejét, nem válaszolt azonnal.  Mit is mondhatott volna? Semmi konkrétum, semmi kézzelfogható dolog nem változott... Vagy mégis?

A műszerekre nézett. Érdekes, az imént nem tűnt fel, hogy megváltoztak az értékek. Intett a parancsnoknak.

 

Mostmár együtt nézték a villódzó, gyorsan változó számoszlopokat a kis képernyőn. Értetlenül figyelték a fura jelenséget. Megfigyelhető volt, hogy az értékek először nagy számokat, majd hirtelen csökkenő számsort mutattak. Ez megismétlődött körülbelül percenként. Érthetetlen. És a számláló nem állt meg, mindig elölről kezdte. Felszökött, majd ismét lecsökkent.

Ehhez foghatót még soha nem tapasztaltak.

- Mit tegyünk? - kérdezte a helyettes.

- Még semmit. Megnézzük a többi értéket is - válaszolta a kapitány.

 

A többi monitor is hasonló, állandóan ismétlődő, növekvő és csökkenő számskálát mutatott. Minden mérési eszköz ugyanazt. Ez nem lehetséges - gondolta a kapitány. Izgatott volt, de arcára nem ült ki izgalma. Mivé is lennének, ha kimutatná, mennyire zavarja a dolog. Most, a hazatérés kapujában ez egyáltalán nem szerencsés. Mi több, balszerencse. Sőt, lehet, hogy végzetes... De ne hamarkodjuk el!

 

Mostmár halk mozgolódás hallatszott.  Mindenki feszengett ültében, halkan beszélgettek.  Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Hiszen ilyet vagy ehhez hasonlót eddig még senki nem tapasztalt közülük!

 

----------------------------

 

Mi ez?  Nem mágneses mező, annyi bizonyos. Egyébként is, a Föld körül ilyen nincsen. Legalábbis soha nem volt... De a műszerek mégis furcsán viselkednek, ez pedig nem jelenthet mást, minthogy valami történt itt...

 

Mostmár mindenki kíváncsi volt. A parancsnok bekapcsolta a hatalmas kivetítőt, amely a külső képet mutatja.

 

Ez általában nincs bekapcsolva utazás közben. Hiszen az űr sötét, szinte halott. Néhol egy-egy távoli fény, vagy fénycsoport, de valójában oly messze, hogy látnivalónak nem lehetne nevezni. Ezért nem így szokták a környezetüket érzékelni, hanem a különböző mérőműszerek által adott értékek alapján.

 

Most azonban, amikor már szinte karnyújtásnyira a cél, az otthon, mindenki látni szerette volna a szülőbolygó gyönyörű színes képét, úgy, ahogyan annyiszor látták álmaikban, úgy, mint amikor elhagyták azt...

 

A vezérlő egyik falát teljesen beborító, hatalmas képernyő felvillant.  Minden tekintet rászegeződött. De a jól ismert, és oly régóta várt kép helyett most valami egészen más tárult a szemük elé.

Felhördültek. Mi ez? Miféle tréfa? Elromlott a külső kamera? Kapcsoljuk be a másikat! Ez is ugyanazt a képet adja, mint az előző... De ez nem lehet! Nem lehet! Hol a Föld?

 

Elnémulva, bénán állt a legénység. Nem értették, mi történhetett. Amit láttak, az kicsit sem hasonlított a Föld képéhez. Ez a bolygó olyan... olyan színtelen. Olyan fakó, kopár. Nincs rajta zöld, nincs rajta kék, egyetlen szín van csupán: szürke. Dehát az nem lehet! Akkor ez nem a Föld?  De a koordináták... Vagy a műszerek hibája? Akkora csalódást még életükben nem éreztek, mint most. Hirtelen üres lett a szívük, remény helyett kétségbeesés lett úrrá rajtuk. Kivétel nélkül mindenki azt gondolta: Vége mindennek. A Föld nincs többé... Ez nem lehet a Föld!

 

A kapitány törte meg a csendet.

- Figyelem! -

Nem is vették észre, mikor hagyta el a helyét. Amíg ők a hatalmas képet bámulták, ő végignézte az összes műszert. Észrevette, hogy az értékek már nem változnak olyan sebességgel, lassulnak, majd beállnak egy bizonyos számra. Ez már közelíti a normális értéket - gondolta - tehát akkor mégis a Föld ez, nem lehet más itt, ezen a helyen...

 

- Kérem, mindenki foglalja el a helyét.

 

Nem értették. Hogyan képes ebben a helyzetben ilyen higgadt maradni? De amikor leültek a helyükre, és szemügyre vették a műszerek adatait, megértették. Úgy látszik, visszatér minden a rendes kerékvágásba. Akkor pedig mégis leszállhatnak...

 

A körpályára állás következett volna. De ehhez engedély kell: a földi irányítók koordinálják a hajók manővereit, landolását, hogy minden biztonságos legyen, ne történjen ütközés, baleset. Hiszen manapság már oly nagy a forgalom egy ilyen helyen...

A navigátor engedélyt kért a rádión. Semmi válasz...

Az üzenet ismétlődött, tízszer, hússzor, százszor, mindhiába. A Föld nem válaszolt.

A legénység dermedten ült a helyén. Senki nem mozdult, nem szólt. Nem mertek egymásra nézni sem. A szívüket jeges rémület szorította össze.
Az automatavezérlésre kell bízniuk magukat - gondolta a kapitány.  Annak segítségével talán baj nélkül leszállhatnak.

 

 

------------------------------------

 

 

A landolás simán ment. De a nagy némaság megrémítette a legénységet. És a leszállópálya, a hangárok... Valahogy nem tűntek ismerősnek. Talán ameddig távol voltak, átépítették volna? Lehetséges. Na de mindent? Hiszen itt semmi nem olyan, mint amilyen volt! Amikor a dokkban várakoztak, egyetlen szót sem szóltak. Nem mertek, vagy nem akartak?  Ki tudja.

Talán nem mertek igazából szembenézni azzal, hogy tévedés is történhetett, és ez itt mégsem a Föld. De ha nem az, akkor vajon melyik bolygón szálltak le?  Melyiknek az adatai azonosak a megtévesztésig amazéval?  Bár azt meg kell hagyni, kívülről cseppet sem hasonlított rá...

 

Az a szállongó, szürke por, még annál is szürkébb pára, és azok a szürke, áttetsző felhők... Át sem hatol rajtuk a napsugár! És hová tűnt a zöld növényzet? Minden holdbéli tájra emlékeztet... És hová lettek a tengerek?  Ez mégiscsak furcsa, nagyon furcsa! Kiszáradtak volna? Vagy azokat is vastag por fedi? Eltakarja? Elborítja? Érthetetlen!

 

A dokkban nagyon sokáig váratták őket. Végül elunták, és engedély nélkül fejezték be a manővert. De akkor hirtelen bekapcsoltak a szirénák, mint ahogyan szoktak, ha valamelyik hajó engedély nélkül száll le a kifutópályára.

Néhány percig vártak. Semmi nem történt. Senki nem indult el feléjük, semmilyen jármű nem látszott sehol. Csak a szirénák rettenetes sivítása hallatszott dobhártyarepesztően, idegtépően.

 

Amikor végre kiszálltak, meglepődve néztek körül. Sehol egy teremtett lélek. Kimentek az épületből. A hatalmas téren semmi nem mozdult. A szürke ég, a szürke porral lepett talaj lehangoló volt. El kell jutniuk valahogyan a szállásukra. De hogyan? Messze van. Viszont nem láttak semmilyen járművet. Hol a megszokott nyüzsgés? Hol vannak az emberek? A gépek? A megszokott zaj?

 

Semmit nem értettek. Tanácstalanul álltak a hatalmas épület kijáratánál.  Még át sem öltöztek, kezükben ott a sisak. Amikor levették, érezték, hogy a levegő - habár belélegezhető - szokatlan, nehéz. De nem párás, hanem valahogy olyan porízű... persze, látva ezt a rengeteg port vagy micsodát, ez egyáltalán nem meglepő. És a műszerek is jelezték...

Egyáltalán honnan ez a rengeteg por? És hová lettek az emberek?

 

 

-----------------------------------

 

 

Gyalog vágtak útnak a szállásuk felé. A személyzet szállása messzire volt innen, túl a dombokon.  A legénység nyugalmát csak így tudták garantálni, a zajos leszállóállomástól távol.

 

A szállongó por eltakarta a dombokat. De az út egyenesen odavezet - gondolták. Mentek hát, egymás mellett heten: két nő és öt férfi.

 

 

Szótlanul mentek.  Nem siettek. Csak az arcukon látszott a csalódás. Amerre csak néztek, szürkeség. Nincs növényzet, nincsenek fák, sem fű, sem bokor, semmi, semmi, ami egykor zöld volt... Helyette most mindent vastagon lep a por, s ahogyan lépdelnek, lépteik nyomán felkavarodik, majd újból elül a hátuk mögött... Sűrű, élettelen, halott...  néma és halott.

 

Mentek csöndben, szótlanul. Nem néztek egymásra. De bizonyára mindegyikük ugyanarra gondolt. És biztosan mindegyikük ugyanazt érezte. Elveszettnek érezték magukat ebben a lélektelen szürkeségben.

Régóta mentek már. Az út szélét jelző fényvisszaverő póznákat figyelték, hogy le ne térjenek az útról. Nem lett volna jó eltévedni ezen a sivár, ismeretlenné alakult tájon.

Egyre sötétebb lett, már alig láttak valamit. Ruhájukra rakódott a por, arcukat, kezüket, hajukat is belepte. Lépteik neszét elnyelte a puha porréteg.  Szinte belevesztek a néma szürkeségbe. Eggyé váltak vele, egybeolvadtak a hangtalan tájjal. 

 

 

------------------------------------

 

 

Nagyon sokára értek a szállásukhoz.  Éjszaka volt már. Az égbolt furcsamód nem volt teljesen fekete, mint ahogy várták. Valószínűleg a vastag poros felhőréteg felfogta, visszaverte a Hold és a csillagok fényét, szinte áttetsző volt tőle, de mégis valahogy ijesztően rideg, ismeretlen, félelmetes.

 

 

Az épület komoran magasodott föléjük, ablakaiban nem gyúltak fények. Teljes volt a sötétség ott belül. És sűrű homály itt kint. Tanakodtak, mit tegyenek. A sötét épületbe nem sok kedvük volt bemenni. Messziről ordít róla, hogy lakatlan. De nemcsak ez, körül, közel s távol valamennyi épület sötéten magasodik az égre, sehol semmi fény.

 

Végül mégis úgy döntöttek, bemennek. Megpróbálnak valahogyan fényt gyújtani és megfürödni, aludni, pihenni, pihenni... és holnap, igen, majd holnap megpróbálják kideríteni, mi is történhetett itt... Mert hogy valami szörnyűségnek kellett történnie, annyi bizonyos...

Valami titokzatos, félelmetes, pusztító, végzetes dolognak.

 

 

A hatalmas üvegajtó önműködően kinyílt. A fotocella tehát működik.  Ha ez működőképes, akkor bizonyára az áramellátás is zavartalan. Legalábbis reménykedtek benne.

 

Beléptek. Megpróbálták megkeresni a kapcsolókat, amelyek a világítást szabályozzák.  Néhány fényforrást sikerült üzembe helyezni, így a derengő fényben körülnézhettek.

 

Bent az épületben senkit nem találtak. Vajon a liftek működnek-e?

 

Sonja Miller technikus, és Fred Miller navigátor egymás mellett álltak.

Sonja fiatalabb volt, mint testvére, Fred. Nagyon hasonlítottak egymásra, legalábbis külsőleg, vonásaikban.

 

A hosszú csöndet Sonja törte meg.

- Szerintem maradjunk a legalsó szinten. Mi van, ha megszűnik az áramellátás és egy idő után működésképtelenek, lesznek a liftek? Nekem nincs kedvem lépcsőt mászni! Amikor legutóbb itt laktam, az ezerkettes volt a szobám. De most inkább maradnák itt lent, ha nem bánjátok!

 

- De a legalsó szint a kiszolgáló szint, tudod! Étterem, szauna, uszoda, minigolfpálya... Itt nincsenek szobák!

- Jó-jó, hát akkor a következő szint! De mégse a huszadik emelet! Én nem megyek fel oda, annyi szent!  Ti mehettek, ha akartok, de én maradok. Na, szervusztok! - azzal elment az étterem irányába.

 

Nadja  Kovalski, a hajó orvosa szó nélkül követte Sonját. Nem voltak jó barátnők, de most úgy érezte, Sonjának teljesen igaza van. Minél előbb enni, fürödni, aludni, mert nem tudni, mit hoz a holnap...

 

Az étterem bejáratánál érte utol Sonját. Az rámosolygott, és együtt mentek tovább. Az étteremben sem volt senki. Az asztalokat fehér abrosz fedte, - valamikor. Mert most azokat is vastagon lepte be a szürke por.  Úgy látszik, az épületbe is beszállingózott. Ezek szerint már nagyon régen nem járt erre senki. Lehet, hogy akár több éve is?

 

Remélték, valamilyen ételt, konzervet vagy valamit csak találnak. A többiek is éhesek biztosan.

 

Bementek az étterem mellett lévő élelmiszerraktárba.  A polcokon dobozok sorakoztak. Rengeteg doboz. Rajtuk különböző színű és feliratú címkék.

 

Nadja levett egyet. Bontatlan volt. Kibontotta. Hosszúkás csomagolásban vékony tésztaféle volt benne. Volt vagy ötvenzacskónyi. Ismét becsukta a dobozt, oldalára fordította.  Megnézte a címkét. A címke szerint koleszterinmentes, rizsből készült tészta van benne, felhasználható... na nézzük csak? Igen, igen, itt a gyártási ideje. Eszerint háromezerhuszonhárom december tizenkettedikén gyártották. Vákuumcsomagolás... igen...      Felhasználható négy évig, háromezerhuszonhét december elsejéig. Szemöldöke felszaladt a homloka közepéig. Hogyan? Háromezerhuszonhét?

 

Felnézett, tekintetével Sonját kereste. Az a helyiség másik végében állt egy polc előtt és a dobozok címkéit böngészte.

 

 

- Most melyik évben is járunk? - kérdezte Nadja.

 

Sonja furcsán nézett rá. Elfelejtette volna?

- Háromezerkilencvenkilenc - mondta mosolyogva.

- Ezeknek, az ételeknek a szavatossági ideje már régesrégen lejárt.  Akkor mit tegyünk? Illetve mit együnk?

- Szerintem tegyünk egy próbát valamelyikkel, bármelyikkel.

- De mégis melyikkel? Te milyen ételt tudsz elkészíteni?

- Háát... majd meglátjuk. Meglátjuk!

 

Azzal levett a polcról egy hatalmas konzervdobozt. Valamiféle zöldség volt benne, nem ismerte fel a nevéről. De nem érdekes. Majd ha kibontják, akkor meglátja, hogy mit lehet vele kezdeni.

 

Közben Nadja is levett valamit a polcról, és a konyhába vitte. Sonja keresett egy konzervnyitó gépet, felbontotta az óriási dobozt. Levette a fedelét, beleszagolt.

- Gyere, te is szagold meg. Mi lehet ez? Szerintem jó szaga van. És én éhes vagyok. Én enni fogok belőle, azt már tudom, akkor is, ha te nem!

 

- Tudod, Sonja, elhozhattuk volna a hajóról a tartalék élelmiszereket, ha ezt sejtjük... Majd holnap visszamegyünk érte.

- Jó. Majd holnap megnézzük, van-e valamilyen jármű itt a közelben, amivel visszamehetnénk. Nem szeretnék megint ennyit gyalogolni... Egészen elfáradtak a lábaim. Gyerekkoromban kutyagoltam ennyit, amikor a nagyapámmal kirándultunk a hegyekbe...

 

Közben Sonja kiöntötte egy tálba a zöldséget a dobozból. Nadja kekszet rakott egy tálcára, egy darabot kivett és rágcsálni kezdte. Eszébe jutott, hogy mi van, ha ivóvíz nincsen? Visszament a kamrába, hátha talál palackozott vizet, vagy valamilyen italt, ami egy ideig elég lesz ennyiüknek. Mert a fiúkra is gondolnia kell, nemcsak magukra!

 

Sonja megkóstolta a zöldséget.  Hm.  Nem rossz az íze. Pedig már nagyon-nagyon régi. Körülnézett. Mit lehetne rátenni?  Vagy így fogyasszák el? Végülis így sem rossz, egyáltalán nem. Aki éhes, az nem válogat - gondolta.

 

Közben Nadja jött vissza, egy dobozt cipelt, ami telis-teli volt műanyag palackokkal. A dobozt az asztalra tette. Az asztalról felreppent a por. Köhögni kezdtek.

 

- Ha enni akarunk, el kell takarítanunk ezt a rengeteg port.

- Szerintem vigyük fel a szobába és együk meg ott.

- Na és a fiúk?

- Szóljunk nekik is, hogy jöjjenek.

 

Sonja a zöldséges tállal és néhány evőeszközzel, Nadja pedig a dobozzal elindultak a lépcső felé.

 

-----------------------------------

 

A férfiak közben felértek az emeletre. De még fülükben csengett, amit Sonja mondott. Igen, lehet, hogy igaza van, és valami zűr lesz. Le sem tudnak jönni! Joel Smith, az energetikus ment elöl. Ő volt a legfiatalabb a férfiak közül. Benyitott az első ajtón. Egy kis kamra volt, takarításhoz használatos eszközök voltak benne. A következő ajtón már szám is volt. Ez volt a tizenhármas. Hm. Hol az első tizenkettő?  Valószínűleg másik folyosón.

Benyitott.  Már emlékezett: mielőtt elindultak volna az expedícióra, pont ilyen szobában lakott, de sok emelettel feljebb... Úgy látszik, minden szoba egyforma - gondolta. Középen az ágy, széles, két személyes. Szemben az ablak, jobbra szekrény, asztalka pici székkel, balra keskeny ajtó, biztosan a fürdőbe vezet, mint abban a régi szobában.

Hátrafordult a többiek felé.

 

- Nekem ez jó lesz.

Azok összenéztek.

- Pont a tizenhármast választod? Nem vagy babonás? Lehet, hogy nem hoz majd szerencsét! - mondta mosolyogva Fred Miller, a navigátor.

Joel is elmosolyodott.

- Ugye, most csak viccelsz? - azzal bement, de az ajtót nyitva hagyta. Ha ugyanúgy van minden, mint régen, akkor a berendezések is ugyanúgy működnek - gondolta. Tapsolt. A szoba megtelt fénnyel. - Ez rendben van.

 

Odalépett az ágyhoz.  Már nagyon szerette volna kinyújtóztatni fáradt tagjait. De az ágyon a terítőt - ugyanúgy, mint minden mást is itt a szobában, és a folyosón, meg mindenütt, amerre csak néz, amerre csak jártak - vastag porréteg borít. Vajon honnan ez a rengeteg por?

 

Levette az űrruhát, letette az asztalkára. Az asztalka alá a sisakot, a hatalmas, puha csizmákat. Így már mindjárt más - gondolta megkönnyebbülve. Óvatosan összehajtotta az ágyon a takarót, vigyázva, hogy a por rajta maradjon. Aztán betette a szekrénybe. A takaró alatt eléggé tisztának látszott az ágynemű.   Lehajolt, megszagolta.

Meglehetősen porszagú, de nem nagyon bánta. Bement a fürdőszobába. A szokásos kép fogadta. Zuhany, porcelánkagyló, kis szekrényke a tiszta törülközőkkel, meg minden egyéb, ami egy ilyen helyen kell. Semmi extra, vagy luxus, de szép fehér minden. Ide kevésbé jutott a porból.

Úgy látszik, jobban zár az ajtó...

Sajnos, csak hideg víz volt.  De talán még jobb is így. Kicsit felpezsdült tőle. Frissnek érezte magát. Törülközőt csavart a derekára, és bebújt az ágyba a puha takaró alá. Jólesett, nagyon-nagyon jólesett.  Kényelmesen elhelyezkedett, és azonnal elnyomta az álom. Észre sem vette, hogy a szobája ajtaja nyitva maradt. Vagy szándékosan hagyta nyitva? Meglehet.

 

------------------------------------

 

A következő szobát, a tizennégyest Karel Hemmett kapitány választotta.
A tizenötöst és tizenhatost a két lánynak szemelték ki, majd ők eldöntik, melyik kié legyen. A tizenhetest Fred Miller stoppolta le, Paul Vermahen  másodkapitányé lett a tizennyolcas. A tizenkilencesbe pedig Jonas Milford költözött. Ezen a folyosón nem is volt több szoba. Milyen érdekes véletlen! - gondolta Milford ezredes. Ő, mint fegyverzet szakértő – kezelő - irányító egyszemélyben, a fedélzeti fegyverekért, a hajó biztonságáért felel. A hajón is az utolsó szoba volt az övé: a fegyverzetszoba melletti. Ez így természetes.  Elfoglalta hát a szobáját. Miután megfürdött, percekig állt az ablaknál. Nézte a sötétet. Sehol semmi fény. Még csillagokat sem látni.  Közel s távol nincsen egy parányi fény sem, semmi életjel... Halott vidék. De vajon miért?

 

Lépteket hallott a folyosón. Felrezzent. A fürdőköpeny, amit a fogason talált, éppen jó volt rá. Lerázta róla a port. Nem is annyira piszkos... A fene se bánja! Vajon ki jön? Erre már nincs több szoba, csak hozzá jöhetnek, bárki is az.

 

Kopogtattak. Az ajtóhoz ment, kinyitotta. Nadja állt ott, még mindig szkafanderben.

- Kérem, ezredes, jöjjön velem.

- Miért?

- Eszünk.

Azzal elindult vissza a folyosón.

 

Az ezredes most érezte csak, mennyire éhes.  Eddig elfoglalták gondolatai, észre sem vette, milyen régen volt már, amikor utoljára evett valamit...

 

 

Fred, Paul és Karel a folyosó elején várakoztak. Már ők is fürdőköpenyben voltak. Fred, Sonja bátyja mutatta meg a lányoknak, hogy melyik szobákat nézték ki a számukra. Ők el is fogadták, örültek, hogy ilyen közel vannak a lépcsőhöz. Az első lett  Nadjáé, és Sonja választotta a Fredé mellettit, így a testvérek egymás mellett lakhattak.

 

Nadja szobájába mentek, a tizenötösbe. Ott a hatalmas ágyon volt az étel. Már levették az ágyról a poros takarót, helyette hatalmas fürdőlepedőt terítettek, arra volt kirakva az evőeszköz és egy nagy tál, benne valami ételféle. Az ágy mellett a padlón műanyag palackok, valószínűleg víz, mert átlátszó...

 

- Gyertek, egyetek. Kicsit kényelmetlen lesz, mert szék nincs, de az ágy szélére lehet ülni. Jöjjön ön is, ezredes - mondta Nadja.

 

Csak az ezredest magázta. Ő volt köztük a legidősebb. Ősz haja, robosztus termete tekintélyt parancsolt. Nem volt még idős, nem. De nem is volt már fiatal, mint a többiek. Tapasztalt lövész és stratéga volt, elismert szakember, mert minden helyzetben helytállt, pedig nehéz esetekből aztán minden útján volt bőven... Egyszóval felnéztek rá a többiek. Hallgattak rá, tanácsait mindig megfogadták, és még sohasem bánták meg. Talán ezért úgy tekintett rá Nadja is, mintha az édesapja lenne... Egyszerűen nem tudta magát rászánni a tegeződésre. Az ezredes pedig elfogadta ezt, nem erőltette a bizalmas viszonyt. Megfelelt neki ez a távolságtartó viselkedés, nagyon is megfelelt... Erősen vonzódott Nadjához. Érzéseit azonban soha nem mutatta ki. Örült neki, hogy a lány nem közeledik feléje, így nem kellett elárulnia valódi érzelmeit. Csak az vehette észre, aki megfigyelte. Mert ha Nadja közelében volt, a szeméből azonnal látszott, mit érez... Ezt nem tudta eltitkolni. Ezt az egyet nem. Hiába nem tett soha semmi olyasmit, amiből kiderült volna, a szeme, a tekintete elárulta... de senki nem figyelt rá. Szerencsére.

 

-----------------------------------

 

Másnap mindenki sokáig aludt. Már régen világos volt, amikor mozgolódni kezdtek szobáikban. Aztán összegyűltek a folyosón, és megbeszélték, hogy valamiféle járművet kerítenek és visszamennek az űrhajóhoz az élelmiszerekért.
Meg aztán a bázisról megpróbálnak rádióüzenetet küldeni minden irányba, hátha veszi valaki és megtudják, mi történt. 

Amikor kimentek az épületből, megállapították, hogy éppen olyan szürke ez a nap is, mint az előző volt. A vastag felhő vagy porréteg, ami az eget takarta, nem oszlott el, a napfény nem tud áthatolni rajta.

 

A látvány lehangoló volt. Sehol egy fűszál, semmi élő, semmi, semmi...  Körbejárták a hatalmas hotel épületét, majd a környező épületeket is. A szabadban nem találtak semmilyen járművet. Végül Joelnek eszébe jutott, hogy a hotel mellett egy zárt parkolóház van, amely egészen mélyen benyúlik a föld alá. Ennek megörültek: remélték, ott találnak valamilyen szállítóeszközt, amivel visszajuthatnak a kilövőállomásra.

 

 

A parkolóház telis-tele volt különféle járművekkel. Volt itt kisebb és nagyobb, volt nyitott és teljesen zárt, volt olyan is, aminek az ablakain nem lehetett belátni. Egyben azonban azonosak voltak: egyetlen egynek sem voltak kerekei. Ezen ők egy cseppet sem csodálkoztak, hiszen amikor elindultak az expedíciójukra, már akkor is ilyen járműveken közlekedtek. Ezeknek, a járműveknek nem kellett az út, azazhogy mégis: egyszerűbb volt az utak csillogó szürke vonalát követve tájékozódni, mint a műszerekre hagyatkozni...  Legalábbis sokan ezt vallották. Ezért aztán minden utat, a világ összes úthálózatát meghagyták, a hidakkal, alagutakkal együtt. Miért is rombolták volna le?  Hiszen ez már történelem, és nem kell szégyellni, mert a múltnak, az emberiség múltjának egy része ez is...

 

---------------------

 

Olyat választottak, amiben mindannyian elférnek, sőt még több csomag is beleférne.

Fred Miller azonnal be is pattant a vezetőülésbe. A por felcsapott körülötte, megköhögtette.

A többiek is beszálltak. Fred hátranézett, látta, hogy mindenki elhelyezkedett már. Beindította a motort.

Üzemanyagra nincsen gond, minden jármű napelemmel működik. A mérőműszer jelzése szerint a cellák tele vannak. Úgy látszik, volt ideje feltöltődni, vagy egykori gazdája nem használta fel...

 

Mindegy. Most hajrá, vissza a bázisra! - gondolta  Fred, és kimanőverezett a parkolóházból, nagy porfelhőt kavarva.

 

--------------------------------------

 

Már egy ideje úton voltak.  Mindenki a holt tájat nézte, senki sem szólt. A csendet Hemmett parancsnok törte meg.

 

- Titeket nem érdekel, mi történt itt? És mikor?

 

A többiek összenéztek.  Mindenki tisztában volt azzal, hogy valami szörnyűségnek kellett történnie, és az is már jó régen lehetett. De hogy tudni akarják-e? Nem biztos, hogy szembesülni akarnak vele...

 

Hemmett folytatta.

- A hotel számítógépében kutakodtam az éjszaka. Annyit sikerült megtudni, hogy az utolsó bejegyzés 3093. december másodika. Utána senki sem érkezett már a hotelba.

 

 

Hallgattak. A szürkeséget nézték az ablakon át. A jármű után felverődött hatalmas porfelhő sokáig kavargott a nyomukban.

 

Talán a központban többet megtudunk - gondolta Hemmett. Furcsa érzés tört rá. Émelygett, kissé szédült is. Pedig most nem betegedhet meg, a többieknek szüksége van rá.

Arra gondolt, hogy akármit is találnak a központi adatrögzítőkben, akkor is fel kell deríteniük az egész bolygót, mert nem tudta elhinni, hogy egyedül maradtak volna. És amikor már mindent átkutattak, akkor fogják csak értékelni ezt az egészet, a látottakat, tapasztaltakat, na és azt, amit a bázison megtudnak.

 

 

Ahogy közeledtek, egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Félelem attól, hogy magukra maradtak. De a félelmét nem vehetik a többiek észre. Nem kelthet pánikot. Hiszen biztosan ők is ugyanígy éreznek. És félnek.

Rájuk nézett. Látta sápadt arcukat, a gondterhelt tekinteteket, a keményen összeszorított szájakat, a görcsös testtartásukat...

 

Ereiben egyre jobban szétáradt a pánik érzése. Pedig most erősnek kell lennie.  De a rosszullét is egyre jobban hatalmába kerítette. Pedig ő még soha nem volt beteg. Még csak náthás sem volt soha. Úgy hitte mindig, hogy olyan erős, mint a vas. És most, tessék: amikor a legnagyobb szükség lenne rá, ő egyszerre megbetegszik...

 

Szemei előtt színes karikák táncoltak. Feje hátrahanyatlott az üléstámlára.

 

Fred azonnal észrevette, lelassította a jármű rohanását, majd megállította. Kinyitotta az ajtót, kiszállt és a másik ajtóhoz ment, ahol Hemmett ült. Kinyitotta azt is, odahajolt a parancsnokhoz. Látta a sápadt arcot, beesett szemeket.  Ijedten hőkölt hátra. Hiszen amikor elindultak, nem így nézett ki!  Akkor még semmi baja sem volt!

Legalábbis látszólag...

 

Intett Kovalski doktornőnek. Az azonnal ott termett. Megvizsgálta a beteget. Nem értette.  Ilyen tünetekkel eddig nem találkozott.  A kapitánynak alig volt szívverése, a légzése alig észlelhető, és a teste... Mintha percről percre zsugorodott volna! Á, az nem lehetséges! - rázta meg a fejét Nadja. De a parancsnok bőre színe egyre fakóbb lett, mintha minden vér kiszökött volna belőle. Szemhéja csukva, ajka félig nyitva, de nem szól... már nem tud. Nadja tisztában volt vele, hogy amit lát, az egy ember hihetetlen gyors leépülése, elmúlása.

 

Vajon mi történhetett vele? És fertőző ez a valami, ami megtámadta őt?  És mikor fertőződhetett meg egyáltalán? Lehet, hogy még az expedíció alatt? Igen, az lehetséges. Hiszen a kisbolygó, amire leszálltak, teljesen ismeretlen volt számukra. Lehetséges, hogy a szkafandereket nem sikerült tökéletesen fertőtleníteni? Nem, az nem valószínű. Belélegezhetett valamilyen idegen anyagot?  Nem, az sem lehetséges. Hiszen le sem vették a légzőkészülékeket egész idő alatt... Akkor hát mi lehet ez?

 

Egyszerre jeges rémület járta át a szívét. Itt van ez a valami, itt, a Földön! Biztosan ez pusztította ki a többi embert is!

Csak az a furcsa, hogy holttesteket sehol nem találtak. És más élőlényt sem. De még élő növényzetet sem.

Jaaj! - kiáltotta egy hang belülről. Hiszen akkor... akkor nekik, többieknek sincs esélyük! Akkor az a pusztító valami a levegőben van, a porban, vagy ki tudja, miben... Akkor végük! Végük!

 

Szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Kiszáradt a szája, szeme kimeredt, ahogy a kapitányt nézte.

Mégegyszer megvizsgálta.  Már nem élt. És az eltelt néhány perc alatt teljesen összeaszott...

 

Hihetetlen!  Akkor nincs vesztegetni való idő! Meg kell tudni, hogy mi ez, amilyen gyorsan csak lehet! Hiszen ő biológus is, nemcsak orvos! A bázison van laboratórium, talán megfejtheti a titkot, és találhat, vagy készíthet ellenszert... KELL! MUSZÁJ!

Ugyan, ugyan! - rótta meg magát gondolatban. Hány és hány tudós biológus volt a Földön, és mégis ez történt! Majd éppen ő lesz az, aki... Ugyan már!

De nincs más esély. És ölbe tett kézzel mégse várhatják a vég bekövetkeztét! Nem teheti ezt a többiekkel! Nem veheti el tőlük a reményt!

 

Végignézett a társain.  Arckifejezéséből tudták: vége. Nem kérdeztek semmit, és  Nadja sem mondott semmit. Nem mert. És nem is akart. Mert mit mondhatna? Hogy íme, itt egy titokzatos betegség, ami percek alatt elbánt ezzel az erős emberrel? És hogy ez vár rájuk is? Ezt kellett volna mondania? Nem, azt már nem. Hiszen még ő sem tud bizonyosat. Meg hogyha tudna is, akkor se...

De a többiek így is értették. Vagy megérezték. A rettegést szinte érezni lehetett a levegőben.

Nadja becsukta a parancsnok melletti ajtót, majd ő is beszállt a helyére.  Fred már régebben visszaült a vezetőülésbe. Most azonnal indított, és eszeveszett sebességre kapcsolt.

 

-------------------------------------

 

A központba érve a laborba vitték a kapitányt. Kovalski doktornő mintát vett a bőréből, és különböző eljárásokkal vizsgálta.


Az így létrejött baktériumtenyészeteket aztán eltérő fizikai és kémiai hatásoknak vetette alá. A hosszas műveletet a többiek elunták, szétszéledtek a bázison.

 

Mindenki megpróbált valami jelet, dokumentumot, bármit keresni, találni arra vonatkozóan, mi történhetett, hogyan történhetett. Azt már nagyjából tudni lehet, hogy úgy hat évvel ezelőtt volt valami... valami végzetes dolog. Mostmár csak a miértre és hogyanra kell választ találni mielőbb. Amíg nem késő.

 

-------------------------------------

 

Milford ezredes gondolataiba merülve haladt a zegzugos folyosón. Még soha nem járt az épületnek ezen a részén. A folyosókon keskeny ajtók sorakoztak, rajtuk számok és betűk.

Aztán egyszerre csak mintha halk zümmögést hallana. Megállt. Semmi.  Továbbhaladt. A folyosó elkanyarodott. Most ismét hallani vélte azt a halk neszt. Megint megállt. Most tényleg hallja. Körülnézett. Vajon honnan jöhet ez a zaj?

Ahogy felnézett a mennyezetre, egy vastag csövet vett észre. Talán onnan jöhet a zümmögés? Lehet.  Továbbhaladt. Már jónéhány ajtót elhagyott.  Úgy vélte, erősödik a zaj. Felnézett. A vastag cső most egy fémből készült széles ajtó fölött elkanyarodott és beleveszett a mennyezetbe.

 

Az ajtó zárva volt, kilincs nem volt rajta. Mellette a falban vezérlőtábla, számklaviatúrával, íriszérzékelővel, ujjlenyomat azonosítóval... Szigorúan őrzött helyiség, talán laboratórium?

 

Hm...  Hogyan is lehetne bejutni?  Mert hogy be kell, az nem volt kétséges.  Mert a zümmögés azt jelzi, hogy itt valami működik, esetleg azt a működő valamit használja valaki... És ha valaki használja, akkor az a valaki minden kérdésükre magyarázatot adhat!

 

Állt az ajtó előtt, nézte a berendezést. Hogyan juthatna be?

Ekkor értek oda a többiek: Paul, Fred, Joel és Sonja. Úgy látszik, ők együtt maradtak, együtt próbáltak meg keresni valamit, ami fontos lehet. Már mindent átvizsgáltak a hatalmas épületben, de semmit sem találtak.

 

Joel, az energetikus odalépett a berendezéshez. Pötyögtetett rajta valamit.    Semmi. Megismételte. Megint semmi. Néhányszor még próbálkozott, közben megváltoztatta a számsorokat. Végül az ajtó hangtalanul kinyílt. Szárnyai becsúsztak az oldalfalba, szélesre tárva a nyílást, amelyet eddig eltakart előlük.

 

Néhány másodpercig tétováztak, majd egymás után beléptek a kivilágítatlan helyiségbe.  Némi halvány derengés csak a folyosóról szűrődött be ide, melynél különös tárgyak körvonalai bontakoztak ki a sötétből.

 

Most a szoba közepén az eddig sötéten álló szögletes tárgy kékes fénnyel kezdett világítani, majd megjelent rajta egy arc.

 

Megálltak, döbbenten nézték a jelenséget.

 

A képernyő fénye betöltötte a helyiséget, jól láttak mindent. Egymásra néztek, majd ismét az ismeretlen arcra.

 

Az arc, egy idős férfi arca nagyon sápadt volt. Beesett szemekkel nézett valahová oda, ahol ők álltak. Haja ősz volt, hullámos, bozontos.  De arca borotvált, gondozott. Nyakát magas nyakú pulóver takarta.  Most ez az arc megpróbált biztatóan mosolyogni - nem túl nagy sikerrel.

 

Megszólalt:

- Kérem, lépjen közelebb.  Én nem láthatom önt - vagy önöket - nem tudhatom, hányan érkeztek. Ezért úgy fogok beszélni, mintha többen lennének. Remélem, nem leszek ezzel sértő. Alexander  Loyola vagyok, az utolsó tudós, az utolsó ember itt a bolygónkon. Sajnos. Remélem, segíteni tudok önöknek azzal, amit most elmondok.

Mint látják, ezt a készüléket úgy állítottam be, hogy az ajtó nyitása kapcsolja be.  Így, amikor valaki akár egyedül, akár többedmagával a szobámba lép, a monitor automatikusan bekapcsol és az elektrovideo lejátssza, amit hosszas és fáradságos munkával felvettem. Azért hosszas és fáradságos, mert már igen beteg vagyok, nagyon nehezemre esik minden. Még a beszéd is. De azt akarom, hogy megtudják, mi történt itt, a Földön. Mert bizonyára tapasztalták odakint a szörnyű állapotokat, a szállongó port, az élőlények teljes hiányát... Azért vettem videóra a mondandómat, mert én már nem biztos, hogy megérem azt, hogy valamelyik űrhajó visszaérkezzen és megtaláljon engem, és élőszóval mondhassam el mindezt... és már írni sem tudok... minden olyan nehezemre esik...- 

 

A sápadt arc sóhajtott, homlokán verejtékcsöppek jelentek meg.

 

-  Már nem sok időm van. Igyekszem tehát elmondani, amit tudok. Először is  ha  szétnéznek  a szobámban, láthatják, hogy egy gépekkel körülvett hatalmas  ágy  foglalja  el  a  szoba  közepét.  Az ágy fölé és köré hermetikusan záródó kabint készítettem áttetsző anyagból, amely hasonló az üveghez, de mégsem olyan törékeny.  De nem is műanyag, hanem a kettőnek bizonyos keveréke, amely ellenáll minden vegyi anyagnak...

Az oxigént egy vastag csövön kapom ide a kabinba. De ez nem tiszta oxigén, hanem biológiailag vitaminokkal és egyéb szükséges anyagokkal dúsított, gáz halmazállapotú, könnyedén belélegezhető levegő. Ez tart életben engem, és ez óv meg a további fertőzésektől... Így tudom még egy ideig fenntartani magam, tovább, mint a többiek, akik körülöttem mind megbetegedtek és gyorsan meghaltak... mindenki, rajtam kívül.

Én voltam az utolsó, aki megbetegedett a bolygón. Úgy látszik, az én szervezetem erősebb volt mindenki másénál. Amikor egyedül maradtam, létrehoztam ezt az elszeparált szobát a saját részemre, és reméltem, ebben addig még életben maradhatok, amíg valaki... valaki rám nem talál... és megment... de ez túlontúl hiú remény, mostmár tudom... -

Az arc levegő után kapkodott, néhány másodpercre lehunyta a szemét.

 

- Még bizonyára emlékeznek rá, hogy itt, a Földön olyan jelentős lett a túlnépesedés, amit már nem lehetett kezelni.  Ekkor a világtanács összeült, és olyan döntés született, amely nem mindenkinek tetszett.  Emberileg valóban megkérdőjelezhető, de túlélési szempontból nem tehettek mást.

Egyszóval döntés született arról, hogy az emberi szaporodásnak gátat kell vetni, vagyis nem születhet több gyermek. Semmilyen, semmilyen!  Sem fehér, sem fekete, sem kreol, sem ázsiai, semmilyen. És ha ez véghezvihető, néhány évtizeden belül talán lecsökkenhet a lélekszám annyira, hogy élhető lesz a bolygó...

Erre a célra oltóanyagot fejlesztettek ki.  Ezt az oltóanyagot az ivóvízbe adagolva kívánták elérni a hatást. Mint tudják, ez meg is történt.  Néhány év, évtized elég volt ahhoz, hogy tisztán láthassák a vezetők: jó döntést hoztak.

 

Közben a tudósok sem tétlenkedtek.  Az oltóanyag ellenszerét is legyártották, majd pedig mind az eredeti anyag, mind az ellenszer létező összes mennyiségei biztonságos helyre elzárásra kerültek. Úgy tűnt, minden rendben van, és a világ megmenekült.

Ámde ahogy múlt az idő, az emberek szervezetében ez az anyag mutálódni kezdett, és nem várt hatást váltott ki. Némelyeknél vakságot, másoknál ideggyengeséget, megint másoknál teljes fizikai leépülést...

 

A tudósok összedugták a fejüket, és kísérletezésbe kezdtek. De mivel sürgetett az idő, a szaporodásképes lakosságnak beadták az eredeti oltóanyag ellenszerét, még mielőtt ennek az új mutációnak gátat tudtak volna szabni.  Hogy miért tették mindezt? Remélték, hogy egészséges utódok születhetnek, mert egyáltalán nem voltak bizonyosak abban, hogy sikerül meggyógyítaniuk a betegeket. 

 

 

Bizonyára emlékeznek rá, hogy egyes népcsoportok nem voltak hajlandóak haladni a korral, nem tudták, nem akarták felvenni a modern, civilizált világ ritmusát. Bármit is tett értük a világ, ők megmaradtak olyannak, amilyenek évezredekkel azelőtt voltak. Elmaradottságuk és fanatizmusuk azonban számukra rossz életkörülményeket hozott magával, ami arra késztette őket, hogy haragudjanak a világ fejlettebb, haladó részére, és hiába volt a többiek részéről minden tolerancia, segítőkészség, nem tudta ezt a fajta nézetet kitörölni, megváltoztatni sok-sok évszázad alatt sem.

 

És amikor a különféle betegségek felütötték a fejüket, ezek a csoportok természetesen a fejlett világot kárhoztatták, hibáztatták érte. Persze ez igaz  is  volt valamilyen szinten, de ezt sajnos senki nem láthatta előre.  És ebben a már oly régóta békés világunkban felütötte fejét a viszály.  Atrocitások, gyilkosságok, robbantások sora következett, az elégedetlenek lázadása, bűntettei már-már a fejlett világ létét veszélyeztették.

 

Mindezeket még önök is tapasztalhatták, mielőtt expedíciójukra indultak volna.  Úgy tudom, az utolsó expedíciók 3090-ben indultak útnak. Hogy milyen céllal, arra már nem emlékszem... soha nem érdekelt igazán.

Utána már nem szállt fel egyetlen űrhajó sem, soha többé... -

 

 

 

A sápadt arc most fehér kendőt tartott az arca elé. Köhögni kezdett, fuldokolva, hörögve. Sokára tudta csak abbahagyni. Egészen kipirult az arca a nagy erőfeszítéstől.

 

 

-  A tudóscsapat, amelynek jómagam is tagja voltam, végre úgy tűnt, sikerrel  jár.  A gyógyszerkísérletek biztatóak voltak, úgy látszott, a betegek meggyógyultak.  Megkezdődhetett a tömeggyártás.

Azonban egy radikális csoport, aki magát az úgynevezett szabad nép szószólójának, az ő Istenük által kiválasztottnak kiáltotta ki magát, elégedetlenséget szított az elmaradott népek között.  Majd pedig elrabolták egy tudóstársunkat, hogy arra kényszerítsék: olyan szert állítson elő a számukra, amely a bőrszín alapján, csak bizonyos genetikai csoportokat pusztítana el, így akarva szent bosszút állni a civilizált, fehér világon.

Azonban szerencsétlenségükre éppen azt a biológus professzort rabolták el, aki semmilyen körülmények között sem lett volna hajlandó erre. De persze ezt nem árulta el, látszólag belement a dologba. Kifejlesztett egy olyan vírust, amely hasonlóan fertőz, mint az influenzavírus, azonban az ő szemszögéből el nem ítélhető módon éppen az ellenkező hatást fejtette ki: azt a genetikailag másképpen kódolt faji népcsoportot volt hivatott megfertőzni, amelyhez fogva tartói is tartoztak. Nem volt ez valamiféle halálos vírus, egyáltalán nem. Hatása mindössze legyengítette volna azt a népcsoportot, amely a békétlenséget, viszályt szította. Ő egyébként soha nem volt fajgyűlölő, de most, amikor közelről megtapasztalhatta, mennyire elvakultan gyűlölik ezek az emberek a más fajból, a civilizált világból valókat, melynek itt egyedüli képviselője, azt kellett látnia, hogy e faj - melyhez ő is tartozott, - minden igyekezete évezredeken át hiábavaló volt, nem tudta magát elfogadtatni a - nemcsak küllemében - sötét népcsoportokkal, bizony nem. És megdöbbentette mindaz, amit látott és tapasztalt. Sajnos, igen rosszul bántak vele, rendszeresen megkínozták, verték és éheztették.  Tisztában volt vele, hogy amint elkészül, végeznek vele...

Képzelhetik a lelkiállapotát! Ott volt egy rosszul felszerelt, rosszul megvilágított laboratóriumban, bezárva, egyedül, segítség nélkül, fegyveresekkel körülvéve, tudatában annak, hogy az élete fabatkát sem ér...

Mi mást tehetett volna? Kijátszotta őket, igen. Megértem őt. Abban a helyzetben bizonyára én is ezt tettem volna.

Amikor elkészült, átadta az anyagot.  Azok nagyon boldogok voltak, remélték, végezhetnek azokkal, akiket ellenségeiknek hittek.

Úgy gondolták, a tudóson fogják először kipróbálni, hogy lássák, mi a hatása. Injekció formájában beadták neki a szert, és várták, mi lesz.

Azonban ő erre is felkészült. Tudta, hogy mindenképpen meg fog halni, mert ezek nem kegyelmeznek majd neki. Így hát bevett valamilyen szert, amitől rosszul lett, majd meghalt.

Amazok meg voltak elégedve. Azt hitték, hogy az ő szerük okozta a hirtelen halált. Mostmár csak annyit kell tenniük, hogy a szélre bízzák a baktériumok milliárdjait, és megvárják, amíg az elvégzi a munkát.

 

Azonban hiba csúszott a számításukba. És a tudóséba is. A legyengült, beteg embereket megfertőzte a vírus, ám a szervezetükben lévő, más körülmények között jótékony baktériumokkal egyesülve nem várt hatást fejtettek ki. És ez a legszörnyűbb, amit most el kell mondanom... -

 

Az  ősz  hajú  idegen  arcát  két kezébe temette, nem tudott szólni egy ideig.

 

 

-  A vírus mutálódott, és akit megfertőzött, az néhány óra alatt megbetegedett. A tünetek: szédülés, émelygés, gyengeség...    De aztán rohamosan súlyosbodott a beteg állapota, majd néhány óra - sok esetben még rövidebb idő - leforgása alatt meghalt. Itt már nem volt gyógymód, semmi sem segített. A tudósok tanácstalanok voltak: minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Rekordidő alatt kifejlesztett ellenanyagok sora bizonyult hatástalannak.  A vírus megállíthatatlanná vált, hatása legyőzhetetlenné...    Úgy hullottak az emberek, hogy már eltemetni sem lehetett őket, mert nem volt kinek...

Ez a vírus nem válogatott bőrszín alapján, nem. Mindegy volt neki. Sőt, ami a legrosszabb volt, hogy nemcsak az embereket betegítette meg, hanem az állatokat is. A vírus folyamatosan mutálódott, a végén minden élő szervezetet megtámadott...  Így hát az állatok után következtek a növények...

 

A betegség lefolyása hihetetlenül gyors volt. Mi, akik még nem fertőződtünk meg, légmentesen záródó ruhába öltöztünk, de ez sem segített...  Néhány társammal még mindig próbálkoztunk az ellenanyag előállításával, mindhiába...  és  az  idő oly rövid volt, olyan nagyon rövid...

Végre, amikor már azt hittem, hogy sikerült valamit felfedezni, sajnos, egyedül maradtam. Az új szert beadtam magamnak. Úgy tűnt, megállítja a betegséget. De sajnos csak lassította, mint később kiderült, és én ebbe a szobába menekültem... Létrehozva saját börtönömet.

 

Amikor ide beköltöztem, addigra már sajnos minden élőlény kipusztult a bolygón. Nem volt többé fű, fa, virág, ember, állat, semmi, semmi... Az elpusztult élő szervezetek egy idő után elporladtak, porrá váltak... még  a  csont  is,  a  fák  törzse  is,  minden, ami egykor élő volt... Rémületes volt látni.  Alig tudtam felfogni, hogy a por, ami mindent belep, nemrég, talán néhány napja még ember volt, vagy állat, vagy növény... -

 

Annyira gyorsan zajlott le mindez, hogy a bolygó teljes lakossága és vele minden élő szervezet egyetlen esztendő alatt kipusztult. -

 

--------------------------

 

Halkan sóhajtott, fejét fáradtan lehajtotta.

 

 

-  Minden jegyzetem, minden kísérletem dokumentációja az íróasztalomon van. Na és persze a kompjuterekbe táplálva. Remélem, segítségükre lesz, és megtalálják, illetve hogy lesz idejük megtalálni ennek a szörnyű vírusnak az ellenszerét. Én már nem tehetek semmit. Érzem, hogy közel a vég, és nem tudom, életben leszek-e, mire valaki visszaérkezik.

De ha még életben leszek is, akkor sem tudna már engem senki megmenteni.  Na és azokat, akik visszaérkeznek? Önöket? Ha nem sikerül nagyon  gyorsan  ellenszert  előállítani,  az  önök  órái is meg vannak számlálva...   sajnos,  ezt  kell,  hogy  mondjam.  Most bizonyára azt kérdezik, miért nem küldtem rádiójeleket az űrbe, hogy a kint lévőket távol tartsam ettől a halálos veszedelemtől... Sajnos, én tudós vagyok,  és nem értek azokhoz a masinákhoz. Eleinte megpróbálkoztam vele, de nem ment, sajnos... Bocsássák meg nekem ezt, kérem... Most búcsúznom kell.  Kívánok önöknek sok szerencsét... -

 

 

Az  arc  bólintott,  és  eltűnt  a  képernyőről.  Már csak a kékes fény villódzott, derengésével oszlatva a homályt.

 

-----------------------------------

 

Döbbenten álltak ott.   Első gondolata  valamennyiüknek ez volt: Menekülni!  De hová?  Nincs hová! Ha beszállnának is a hajóba, csak az űrben lehetnének biztonságban... Lakható bolygó se közel, se távol... 

A parancsnokhelyettes odalépett az íróasztalhoz.  Fogta az összes jegyzetet, a  kompjuterből kivette az adathordozót, majd intett a többieknek és visszaindultak a doktornőhöz.

 

-----------------------------------

 

Nadja  Kovalski  jó  biológus  volt, de nem volt tudós. Mégis, remélte, szerencséje lesz.  Hiszen olyan sokszor állt már lehetetlennek tűnő feladat előtt, és mindig sikerült megoldania...  Most is ebben reménykedett.  Útjaik során sok tapasztalatra tett szert: vélte, most majd ezek segítségével jó eredményt érhet el. Neki talán sikerülni fog. 

De ahogy múltak az órák, egyre biztosabbnak látszott, hogy most kudarcot vall.  Ez a valami túlságosan ellenálló, túl gyorsan épül fel újra, bármilyen behatásnak is teszi ki... úgy látszik, elpusztítani nem lehet.   Megváltoztatni sem.   Még csak a szaporodását sem tudta megállítani...

 

Fáradtan sóhajtott.  Mintha kissé megszédült volna...  Szemei előtt színes karikák táncoltak... Biztosan a fáradtságtól van. Hiszen nem is ettek ma még semmit.  És az átélt izgalmak is...  És itt ez a szerencsétlen kapitány...

Ránézett.  Elszörnyedt.  A kapitány élettelen teste  helyén  a fehér lepedővel  letakart  asztalt most vastagon lepte a por... Úristen, ez a vírus elporlasztja a szerves anyagot! Hát ezért nem találtak egyetlen fűszálat sem!  És akkor a por, ami mindent vastagon borít, nem lehet más...  nem  lehet más, mint embertársai, a növények, állatok elporladt tetemei!  Jaj,  jaaaj! Az nem lehet, az nem lehet!!! - sikoltotta belül valami.  A szíve összeszorult, úgy érezte, menten elájul. Iszonyatos félelem kerítette hatalmába.

 

Akkor ők is megfertőződtek hát!  Nincs mentség, nincs segítség, meg fognak halni, el fognak nyomorultul pusztulni...  És ő tehetetlen, teljességgel tehetetlen! Vajon a többiek találtak valamit? És ha igen, akkor nem késő már?

 

Ebben a pillanatban léptek be a többiek. A parancsnokhelyettes kezében lobogtatva egy köteg papirost, másik kezében pedig valami csillogót szorongat... Hát persze, egy adathordozó lemez, kompjuterbe való...

 

Tekintetüket a doktornőre szegezték. Látták rajta a reménytelenséget, a kétségbeesést.  Nadja kezével oda intett, ahol a kapitány teste feküdt nemrég.  Minden szem követte a mozdulatát. Szívük, gyomruk összeszorult a látványtól. És megértették: mindennek vége.

 

----------------------------------

 

Percekig álltak így, némán. Végül a doktornő törte meg a csendet.

 

-   Nem tudom megakadályozni a vírus szaporodását.  Nem tudom elpusztítani. Nem tudok ellene semmit tenni...

 

 

Néhány pillanatig csend volt a teremben.  Paul Vermahen odalépett Nadjához.

- Itt vannak a jegyzetek - mondta a parancsnokhelyettes.

 

Átnyújtotta a doktornőnek. Az visszaült a helyére, és olvasni kezdte.

 

A többiek leültek a fal mellé a padlóra. Várták, mit mond.

 

Több óra is eltelt így.  A doktornő fel sem nézett, amíg végig nem olvasta.  Majd az adathordozót betette a  kompjuterbe, és azt is tüzetesen áttanulmányozta.  Végül sóhajtva felállt.  Közelebb lépett társaihoz. Megköszörülte a torkát. Úgy érezte, kiszáradt, nyelve megdagadt, és megszólalni sem lesz képes.

 

- Szívből sajnálom, de szomorú hírem van. - Hangja rekedt volt, torz, színtelen.

- Én nem vagyok tudós, ennek a leírásnak a felét sem értem. Vagyis nem tudok vele mit kezdeni... Amíg távol voltatok, én már mindent kipróbáltam, megtettem, amit lehetett...  Minden tudásomat latba vetettem... mindhiába.

Megtántorodott, és az asztal szélébe kapaszkodott. Visszaült a székbe.  Tenyerére hajtotta a fejét, mert úgy érezte, minden ereje elhagyta.

 

A többiek egymásra néztek. Sejtették, hogy ez mit jelent.

 

-----------------------------------

 

 

- Már csak egyetlen feladatunk maradt - mondta Paul. 

- Mi az? - kérdezte Sonja Miller technikus.

- Üzenetet kell küldenünk.

- Mégis, kinek?

- Hát mindenkinek! Majd megérted. Gyertek velem.

 

Engedelmesen követték.  Csak a doktornő maradt ülve az asztalnál.  Emlékezett rá, agyába ivódott, ahogyan a kapitány meghalt. Érezte, vele is ugyanez fog történni hamarosan. Nem küzdött ellene, minek is tette volna.  Megadta magát a sorsának. Testét egyre jobban elhagyta az erő, egyre gyengébbnek érezte magát.  Végül keze lehanyatlott, arca, felsőteste az asztalra zuhant, és elveszítette az eszméletét.

 

-----------------------------------

 

Közben a többiek az űrhajójukhoz értek. Talán azt kellene tenni, hogy felszállni vele, el erről a szörnyű helyről... De nem vihetik magukkal ezt a halálos kórt, ki a világűrbe! Nem tehetik ezt! Nem, semmi esetre sem!

Talán, ha fertőtlenítenék magukat, a ruhájukat, vagy csak a testüket, igen, talán megmenekülhetnének, és volna esélyük arra, hogy elhagyják a Földet.  De már belélegezték a vírust, az szétáradt ereikben, szinte érezték, hogy minden sejtjük sajog, ég...  és  a hajó burkolata is szennyeződött már...

 

Beléptek.   Most nem kellett zsilipelni.  Már nem.  Soha többé...  Elszomorodtak.  Utoljára léptek be ide...  és  úgy tűnik, nem fognak eltávozni többé.

 

A vezérlőben elfoglalták a helyüket. Már nem volt velük Nadja, és nem volt itt Karel sem...

 

Paul magához vette a rádiójelző berendezést. Bepötyögte az üzenetet. De mielőtt az űrbe továbbította volna, sorban ránézett a többiekre, egyenként.  Nem szólt, de a tekintete elárulta: búcsúzik. És a többiek megértették.  Nem kívántak szólni, egyikük sem. Mit is mondhatnának?  Hogy szeretik, tisztelik és becsülik egymást?  Ezt úgyis tudják, valamennyien.  Szegény Nadja!  És szegény Karel!...  és szegény mi - gondolták.

 

A rádióadó hatalmas erővel lőtte az űrbe az üzenetet:

-  FIGYELEM! FIGYELEM! VESZÉLY! VESZÉLY! NE SZÁLLJ LE ITT! NE SZÁLLJ LE ITT! HALÁLOS VÍRUS ELSZABADULT! HALÁLOS VÍRUS ELSZABADULT! ADÁS VÉGE...  ADÁS VÉGE... -

 

A parancsnokhelyettes hátradőlt székén. Lehunyta a szemét. Mit tehetne még?  Semmit, semmit...  A rettentő nagy civilizációt, amely átívelt a bolygók, égitestek között, átélt évszázadokat, évezredeket, legyőzte egy vírus, egy egyszerű baktérium... Beteljesült a jóslat: az emberiség megölte, elpusztította önmagát... Talán Isten a Bibliában így értette, hogy veszélyes a Tudás Fájának gyümölcse... Talán így... 

 

 

Az öt ember sápadtan ült székében.  Érezték, hogy közelükben jár a halál.   Ők, akik annyiszor dacoltak már a természet, a fizika törvényeivel, és legyőztek eddig minden akadályt, most itt ülnek, szerencsétlenül, elhagyatottan, kiszolgáltatottan, várják, hogy bekövetkezzék a vég, hogy beteljesedjék a sorsuk.  Tekintetük még egyszer, utoljára összefonódott.   Elbúcsúztak egymástól, végleg, mindörökre...

 

Szívükben keserűség.  Valahogy mindannyian ugyanarra gondoltak: a Földre, a gyönyörű, színes, gazdag, lüktető, élő bolygóra... vagyis arra,  ami  volt  egykoron.  A  zöld  pázsitra,  a  burjánzó erdőkre, a hatalmas,  hófödte hegycsúcsokra, a csodálatos, színpompás virágokra, a különleges  állatokra: egyáltalán, az ÉLET sokszínűségére, amit Isten - vagy  más,  ismeretlen  erő,  talán a természet ereje - megteremtett, s amit íme, az EMBER közbeavatkozásával a balszerencse elpusztított...

 

Valahogyan mind az ötüknek a tenger, az óceán jutott eszébe. Talán azért, mert úgy tanulták: a tenger az élet bölcsője.

Mindannyiszor, egy-egy útjukról visszatérve a Központ tengerparti üdülőjében együtt nyaraltak, kipihenve a fekete űr, a komor és hosszadalmas utazások fáradalmait...

Ó, a tenger!  A  messzeségben  kéklő  párában  összemosódik  az  ég kékjével...     állandó    hullámzásával,    csobogásával,    zúgásával biztonságérzetet adott, boldogságot, a korlátlan szabadság érzését... A megnyugvásét, az örökkévalóságét.  És mi maradt belőle? Fentről úgy tűnt: olajos massza, amely lassan ring a vastag porréteg alatt, és szürke, vigasztalanul szürke, ugyanúgy, mint ahogyan minden más szürke lett itt a Földön... Jaj, de rettenetes ez! Már nem volt idő arra, hogy elmenjenek az óceánhoz, hogy megnézzék, saját szemükkel lássák: mivé lett... mivé tette a vak véletlen.

 

Vajon eltűnik-e valaha ez a vastag, fertőzött porréteg, s lesz-e valaha még élet itt, e bolygón? S ha igen, mikor? Megint évmilliárdoknak kell eltelnie, amíg egy új, ellenálló életforma létrejöhet valahol az óceánok mélyén?  És akkor kezdődik majd minden elölről?... Lehetséges.  Talán... Igen, remélhetőleg...

 

Az ezredes Nadjára gondolt. Ó, hogy bánta már, amiért nem mondta meg soha a lánynak, hogy vonzódik hozzá, igaz, őszinte szerelemmel! Talán viszonzásra is lelt volna... Mostmár mindegy. Maga előtt látta az okos, szép arcot, csillogó szemeket, a mosolygó ajkakat, kivillanó szabályos, apró fogakat...  Már vége, örökre vége. A Sors így akarta... Miért, miért?  Miért van mindennek vége, minden reménynek, minden szépnek, minden kedvesnek és jónak?... Lehunyt szemhéjai mögött színes karikák táncoltak, agya zsongott a sok megválaszolatlan kérdéstől, sötét gondolattól. Egész lényét eltöltötte az elkeseredettség. Émelygett. Nem tudta, mitől: az éhség, a bánat, a szomorúság, vagy... vagy ez már AZ...  Nem volt már kedve kinyitni a szemét. Úgyis tudta, mit látna: társai sápadt arcát, mozdulatlanságát...  Hát így kell elpusztulniuk, magatehetetlenül?  Csupán egyvalami vigasztalta: a kór gyors lefolyású, nem hagy időt sok szenvedésre.  És ha már el kell menni, akkor még mindig jobb így...  Vagy mégsem?...  De...  Igen...  Vagy...  nem...  Mégsem... Inkább... csatában... talááááán...

 

Agyára lassan sötétség borult, mely kitörölte a gondolatokat, emlékeket, mindent, mindent. Azt is, ami jó és szép volt, azt is, ami rossz, kellemetlen.  Üres lett minden.  Üres és céltalan.  A Sors bebizonyította, hogy mindaz, amit valaha ez az ember, ez az élőlény cselekedett, céltalan volt, értelmetlen...  semmivé  foszlott,  mint ahogyan  ez  a  test  semmivé  fog foszlani, megsemmisül...  Létezése értelmetlen volt, céltalan... teljességgel céltalan. Nem marad utána semmi, semmi.  Még egy fejfa sem, mert nincs, aki eltemesse.

Utódja nem őrzi majd hamvait kis, fényes urnában, kehelyben, mert nincs utódja, sőt: nincs emberfia, aki őrizhetné.

Emléke sem marad, hogy volt valaha, hogy élt valamikor. Senki nem lesz, aki emlékezhetne rá, mit cselekedett.

 

Miért történt mindez, miért? Talán a Végzet akarta így? A Sors? Vagy talán Isten?

 

Bárhogyan is, e bolygó talán örökre lakhatatlan.  Nem fog ide visszatérni valószínűleg soha többé senki. Emberfia nem.

Ha lenne más faj az űrben, akire nem lenne hatással ez a vírus, talán ők megtalálhatnák a módját annak, hogy a Föld ismét lakható legyen...  De eddig csak az bizonyosodott be: az EMBER egyedül van... egyedül az óriási,  végtelen  űrben.  Magára hagyatva, hibáival, ballépéseivel...  végzetes ballépéseivel.

 

De talán EGYSZER MAJD, sok-sok idő múlva ESETLEG mégis lesz valaki, vagy valakik, egy nép, egy MÁSIK nép, akik meggyógyítják ezt a földet, a FÖLDET.

És akkor majd TALÁN ismét LESZ zöld és kék, vörös és ibolya, sárga és fehér, fekete és szürke: talán feltámadhat még a színek kavalkádja.  Talán majd ÚJRA élettel telik meg minden, és a tengerben majd újra ezüst halak ficánkolnak, a végeláthatatlan víz hullámai ismét fehér tajtékot vetve csobbannak majd a parti sziklákon, és a homokra kifutva apró kagylóhéjakat hagynak maguk után...  A parti sziklák fölött sirályok szállnak majd vijjogva az alkonyatban... És az ég ismét kék lesz és áttetsző, és fehér bárányfelhőket terelget majd a szél... És az erdőkben majd megint madarak csicseregnek, s a fákon mókusok futkosnak...  A friss fűben mezítlábas gyerekek futkároznak majd, talpukat hűvös fűszálak csiklandozzák... a fűszálakon pedig aprócska,  színes  hátú  bogárkák  kapaszkodnak, s szárnyukat kitárva elrepülnek a széllel...  szárnyukon  megcsillan majd az éltető Nap fénye. Aztán majd szép lányok megint virágot szednek a mezőn, és hosszú szőke, barna, fekete hajukba tűzik... és kacagásuk gyöngyözve fut végig a mezőn.

S a búzavetés ismét ring majd a szélben, és a sivatagok homokján ismét kis kígyó siklik hullámos nyomot hagyva az oázishoz igyekezve... A vadonban vadállatok csordái vonulnak majd a közös itatóhoz, s az itató körül egyik sem bántaná a másikat...

 

Vagy ha valaha újra is éled majd e tájék, másfajta élőlények, növények népesítik majd be, és talán sohase lesz már ugyanolyan? Ki tudja, ki tudhatja, ki tudhatná ezt? Ki a megmondhatója?

VAJON LESZ MÉG VALAHA E FÖLDÖN ÚJRA ÉLET? LESZ MÉG EGYSZER, VALAHA OLYAN, MINT VOLT: OLYAN GYÖNYÖRŰ?

 

------------------------------------

 

Üzenet a Földről: 'HALÁLOS VÍRUS ELSZABADULT...'

 

------------------------------------

 

Odakint az űrben még néhány földi űrhajó járja az útját. Valamennyien fogták a Földről jövő üzenetet.  Nem értették, de megfogadták a tanácsot: egyikük sem tért ide vissza.  Talán találnak majd olyan helyet, ahol leszállhatnak, ahol letelepedhetnek, ahol megvetheti a lábát egy új emberi civilizáció. De az is lehet, hogy elenyésznek a semmiben... a céltalan száguldásban... és az is lehet, hogy néhány hajó majd  irányítás,  legénység  nélkül  száguld tova a végtelen űrben, mert egyszer  majd  már senki sem lesz a fedélzeten... hiszen az emberi élet véges... nagyon is véges. És törékeny... 

Ha azonban mégis lesz, akik sikerrel járnak, vagy legalább valamelyikük, azt már soha nem fogják tudni elmondani idehaza senkinek. Soha, SOHA. SENKINEK.

 

-------------------------------------

 

                                  VÉGE