A csodatévő
Bobby Leng:
A csodatévő
- vers -
Egyszerre csak lám, ott volt az ember.
Szelíd arcán a félénk mosoly.
De csak jött, jött, rendíthetetlen
És nem maradt senki komoly.
Visszamosolygott rája a népség
Öreg, fiatal, asszony s gyerek
Feléjük áradt valami jóság
S nyúltak feléje kérges kezek.
Nyomába szegődtek valahányan.
S ő fel, fel a hegyre haladt.
Ott megállt és megálltak mind, kik
Ővele jöttek, s mind ittmaradt.
Beszélni kezdett mindannyiukhoz.
Tiszta hangjától zengett körül
Letelepedtek a népek s hallgatták
Mert ez semmibe úgyse kerül.
Beszélt és mesélt a szép s jó dolgokról
Amiket tenni kell sok rossz helyett
Senki többé bűnt el ne kövessen
Győzködte őket e kövek felett.
S ha éhesek voltak, hát enni is kaptak
Ha szomjasak voltak, akkor italt.
Megsokszorozta a pár falatkát
És éhesen senki se maradt.
Amikor hazatértek a házaikba
Elgondolkodott a sok egyszerű nép.
De másnap már megint rosszat tettek
Pedig tudták, hogy nem jó, nem szép.
S ő járt-kelt köztük egyre és másra
S közben csodákat tett értük, nekik:
Beteget gyógyít, holtakat támaszt
Még akkor is, ha legyek lepik.
S a menyegzőn, ha elfogy a jó bor
Hogy igyon a jónép, hát újat teremt:
De a hálátlan együgyű népség
Ésszel felfogni ezt képtelen.
Ahol megfordul, áldás követi
Minden lépését, amerre jár
Megszűnik bánat, felszárad könny, és
Meggyógyul, akit bánt a ragály.
Híre messzire eljutott innen
Messziről jön már ide a nép
Nyomában járnak, szavát lesik, mert
Tudják: amit mond, csak az a szép.
Feltárja hittel jó szíve titkát
Reményt ad, vigaszt nyújtva nekik
Csókolják mind a saruja nyomát, és
Ruhaszegélyét csókokkal illetik.
Mert mostmár tudják, mire is képes
Ő maga is egy szelíd csoda
Ilyen jó szívvel eddig még senkit
Nem szült e földre soha anya.
Tudják, hogy mennyi sok csodát művelt
Szájról-szájra jár, s adják tova
Hogy mennyi jót tett értük, ilyet még
Nem tapasztaltak eddig soha.
Alázattal szólt, s hogyha bántották
Megbocsátott a bűnösöknek
Nem varázsló, de valamije van
Ami másnak nincs: szilárd hite.
Lecsendesítette a vihart, mikor
A tengeren járt a halászhajó
Körötte maroknyi ember: a követői
Ők is terjesztik, hogy mi a jó.
A hírét vitték a sok csodának.
Messzi is hangos tőle sok hely.
Kenyeret tört meg és szétosztotta
S kézről-kézre járt a boros kehely.
Sokan hitték a szavait, s itták
Ajkáról, mint friss forrásvizet
Gyermekek hada kísérte léptét
S tanultak tőle erős hitet.
De végzetét el nem kerülhette ő sem
Atyja döntése lelkére ült
De megmásítani a hite tiltja
Ő lesz, kit atyja a halálba küld.
Tudta, hogy mi vár rá, mégis bízik
Mégis hisz, mert a hite erős
S mikor árulóvá lett társa megcsókolta
Nem hátrált meg a katonák előtt.
Jóság királya, népek barátja
Gúnyolták mégis, s a nép ítélkezett:
Inkább a gyilkos meneküljön meg
S a csodatévőt feszítsék meg ahelyett.
Hiszen nekije nincsen családja:
A gyilkost meg várják gyermekei.
És akkor a pilátus ezt rájuk hagyta
S akáciából koronát fonatott neki.
Gerendából ácsolt saját keresztjét
Önnön vállán cipeltették fel vele
A dombra, ahol a többi latort is
Felhúzzák majd, mert ott a helye.
Golgota csúcsán, Kálvária-dombon
A szegény lélek szögezve függ.
Vére és könnye egyszerre csordul
Földre cseppenve, hol anyja ül.
Lábát karolja a szegény asszony
Csókolja egyre sírva szegény
Katona jő és cibálja onnan
Mert mostmár nincsen semmi remény.
Ahová vére s könnye lehullott
Rózsabokor bújt elő s hozott
Ezernyi vérpiros virágot, omlót
S akkor a nép jajongásba fogott.
Megrémült az ostoba és álnok
Együgyű népség, s kiáltozott
Fekete felhő s szélvihar támadt
Szívükbe félelmet ez hozott.
Elsötétültek az egek, látván
A szörnyű kínt, mit elszenvedett
A szegény pára, fiatal szívén
Dárda hatolt át s ejtett sebet.
Szenvedésének ez vetett véget
Oldala megnyílt a szemek előtt
Fekete felhők s orkánszél termett
Ostoba népek feje fölött.
Menekült mind, ki amerre látott
És egy katona maradt csak ott
Vigyázni rájuk, három latorra
S csodatévőre, bár mind halott.
E katona volt az, aki sajnálta
S lándzsájával szenvedésének véget vetett
Hisz ő is tudta, mint ahogy mind-mind
Hogy ártatlan ő a dombok felett.
Ártatlan bárány meghalt, ó, meghalt
Anyját ájultan vitték haza
Házaikba tértek, de sokáig hallott
Az ijedt asszonyok síró kara.
Hát ilyen hálátlan faj ím az ember:
Tehetsz te nékik ezer csodát
Kegyetlen népség, ostoba népség
Nem te érdemelted meg a halált.
Minden hiába: jóvá nem váltak
Pedig hogy mondták: azok leszünk
Fogadkozásuk üres fals szólam
S hiába mondanád most is nekünk.
Ártatlan képpel, ájtatos hangon
Kántáljuk a szép énekeket
Templomba járunk, gyónunk, imádjuk
Habzó szájunkkal a szenteket.
Aztán kilépve újra a fényre
Egymás torkának esünk megint
És ha ránkszólnak, hogy ne csináljuk
Mindünk gúnyosan csak rálegyint.
Érdemes volt hát halnia értünk
Fiatal lélek, ifjúi szent?
Megérdemeljük az áldozatát
Ha úrrá nem lettünk a gonosz felett?
VÉGE
A csodatévő
- vers -
Egyszerre csak lám, ott volt az ember.
Szelíd arcán a félénk mosoly.
De csak jött, jött, rendíthetetlen
És nem maradt senki komoly.
Visszamosolygott rája a népség
Öreg, fiatal, asszony s gyerek
Feléjük áradt valami jóság
S nyúltak feléje kérges kezek.
Nyomába szegődtek valahányan.
S ő fel, fel a hegyre haladt.
Ott megállt és megálltak mind, kik
Ővele jöttek, s mind ittmaradt.
Beszélni kezdett mindannyiukhoz.
Tiszta hangjától zengett körül
Letelepedtek a népek s hallgatták
Mert ez semmibe úgyse kerül.
Beszélt és mesélt a szép s jó dolgokról
Amiket tenni kell sok rossz helyett
Senki többé bűnt el ne kövessen
Győzködte őket e kövek felett.
S ha éhesek voltak, hát enni is kaptak
Ha szomjasak voltak, akkor italt.
Megsokszorozta a pár falatkát
És éhesen senki se maradt.
Amikor hazatértek a házaikba
Elgondolkodott a sok egyszerű nép.
De másnap már megint rosszat tettek
Pedig tudták, hogy nem jó, nem szép.
S ő járt-kelt köztük egyre és másra
S közben csodákat tett értük, nekik:
Beteget gyógyít, holtakat támaszt
Még akkor is, ha legyek lepik.
S a menyegzőn, ha elfogy a jó bor
Hogy igyon a jónép, hát újat teremt:
De a hálátlan együgyű népség
Ésszel felfogni ezt képtelen.
Ahol megfordul, áldás követi
Minden lépését, amerre jár
Megszűnik bánat, felszárad könny, és
Meggyógyul, akit bánt a ragály.
Híre messzire eljutott innen
Messziről jön már ide a nép
Nyomában járnak, szavát lesik, mert
Tudják: amit mond, csak az a szép.
Feltárja hittel jó szíve titkát
Reményt ad, vigaszt nyújtva nekik
Csókolják mind a saruja nyomát, és
Ruhaszegélyét csókokkal illetik.
Mert mostmár tudják, mire is képes
Ő maga is egy szelíd csoda
Ilyen jó szívvel eddig még senkit
Nem szült e földre soha anya.
Tudják, hogy mennyi sok csodát művelt
Szájról-szájra jár, s adják tova
Hogy mennyi jót tett értük, ilyet még
Nem tapasztaltak eddig soha.
Alázattal szólt, s hogyha bántották
Megbocsátott a bűnösöknek
Nem varázsló, de valamije van
Ami másnak nincs: szilárd hite.
Lecsendesítette a vihart, mikor
A tengeren járt a halászhajó
Körötte maroknyi ember: a követői
Ők is terjesztik, hogy mi a jó.
A hírét vitték a sok csodának.
Messzi is hangos tőle sok hely.
Kenyeret tört meg és szétosztotta
S kézről-kézre járt a boros kehely.
Sokan hitték a szavait, s itták
Ajkáról, mint friss forrásvizet
Gyermekek hada kísérte léptét
S tanultak tőle erős hitet.
De végzetét el nem kerülhette ő sem
Atyja döntése lelkére ült
De megmásítani a hite tiltja
Ő lesz, kit atyja a halálba küld.
Tudta, hogy mi vár rá, mégis bízik
Mégis hisz, mert a hite erős
S mikor árulóvá lett társa megcsókolta
Nem hátrált meg a katonák előtt.
Jóság királya, népek barátja
Gúnyolták mégis, s a nép ítélkezett:
Inkább a gyilkos meneküljön meg
S a csodatévőt feszítsék meg ahelyett.
Hiszen nekije nincsen családja:
A gyilkost meg várják gyermekei.
És akkor a pilátus ezt rájuk hagyta
S akáciából koronát fonatott neki.
Gerendából ácsolt saját keresztjét
Önnön vállán cipeltették fel vele
A dombra, ahol a többi latort is
Felhúzzák majd, mert ott a helye.
Golgota csúcsán, Kálvária-dombon
A szegény lélek szögezve függ.
Vére és könnye egyszerre csordul
Földre cseppenve, hol anyja ül.
Lábát karolja a szegény asszony
Csókolja egyre sírva szegény
Katona jő és cibálja onnan
Mert mostmár nincsen semmi remény.
Ahová vére s könnye lehullott
Rózsabokor bújt elő s hozott
Ezernyi vérpiros virágot, omlót
S akkor a nép jajongásba fogott.
Megrémült az ostoba és álnok
Együgyű népség, s kiáltozott
Fekete felhő s szélvihar támadt
Szívükbe félelmet ez hozott.
Elsötétültek az egek, látván
A szörnyű kínt, mit elszenvedett
A szegény pára, fiatal szívén
Dárda hatolt át s ejtett sebet.
Szenvedésének ez vetett véget
Oldala megnyílt a szemek előtt
Fekete felhők s orkánszél termett
Ostoba népek feje fölött.
Menekült mind, ki amerre látott
És egy katona maradt csak ott
Vigyázni rájuk, három latorra
S csodatévőre, bár mind halott.
E katona volt az, aki sajnálta
S lándzsájával szenvedésének véget vetett
Hisz ő is tudta, mint ahogy mind-mind
Hogy ártatlan ő a dombok felett.
Ártatlan bárány meghalt, ó, meghalt
Anyját ájultan vitték haza
Házaikba tértek, de sokáig hallott
Az ijedt asszonyok síró kara.
Hát ilyen hálátlan faj ím az ember:
Tehetsz te nékik ezer csodát
Kegyetlen népség, ostoba népség
Nem te érdemelted meg a halált.
Minden hiába: jóvá nem váltak
Pedig hogy mondták: azok leszünk
Fogadkozásuk üres fals szólam
S hiába mondanád most is nekünk.
Ártatlan képpel, ájtatos hangon
Kántáljuk a szép énekeket
Templomba járunk, gyónunk, imádjuk
Habzó szájunkkal a szenteket.
Aztán kilépve újra a fényre
Egymás torkának esünk megint
És ha ránkszólnak, hogy ne csináljuk
Mindünk gúnyosan csak rálegyint.
Érdemes volt hát halnia értünk
Fiatal lélek, ifjúi szent?
Megérdemeljük az áldozatát
Ha úrrá nem lettünk a gonosz felett?
VÉGE