Syuron.hu

Bobby Leng:
Bábel
- vers -


Bábel tornyán az égbe igyekszik
mindig az ember: mindhiába.
Emelhet tornyot, rakétát lőhet
repülővel szállhat előre-hátra.
Szállhat a Holdig, Marsig, bármeddig
mikor lesz elég, ki tudja, ki?
Kutat és keres kinyújtott kézzel
s a sors most még hagyja neki.

Hegymászó kúszik-mászik a hóban
szél tépi, bajszát már jég lepi
arca, ujjai, orra elfagyva
de mindegyre mászik, csak ezt teszi.
Hová igyekszik, maga se tudja
kezével érné el az eget
csak azt szeretné: győzni ott fenn, és
akkor végre már elég lehet.
Ámde a saját testét se képes
sose legyőzni: itt fáj, ott fáj.
Levegő híján zihál a balga
nyomorult teste úgy ellenáll.
Képtelenség ez, tudja és érzi
mégis csak mászik egyre tovább
lábujja fagyva letört már régen
gennyes vér üti a bakancsot át.
Mászik és kúszik, maga se tudja:
mi hajtja egyre, egyre csak fel
hogyha feljutva zászlóját tűzi
nyugtára talán majd akkor lel.
Szenvedély uralja el az agyát, és
ellene tudja: mit sem tehet.
Ha visszaér és haza is jut majd
újra elindul, amint lehet.
Senki se érti, miért csinálja
ő maga se, csak hajtja a vér
mindaddig járja a havak útját
ameddig egyszer haza nem tér.
Ereje véges, teste kis nyamvadt
a hegyorom meg kegyetlen s szép
hideg van, szél fúj, s az Isten messze
kezét hiába nyújtja felé.
Mert csak ez az egy lehet a célja
mi más is űzné-hajtaná fel?
Elérni, mit más el sose érhet
s neki csak menni, mennie kell.
Az égbe nyúló sziklaoromról
kezét kinyújtva közel az ég
félelmetesen közel az Isten
és ez az érzés oly csodaszép.
Vágyik föl egyre, föl a magasba
úgy érzi, mostmár minden övé
s felírja ujja csonkjával végre
nevét az égi páriák közé.






VÉGE