Egy városi ember
Elizabeth Stone:
Egy városi ember
-vers-
Rövid tartalom:
Városi ember jódolgában néha megvész tudom,
tanulságként el is mesélem történetemet e napon.
Városi ember vagyok én nem tagadom,
megvan mindenem, mi kellhet nagyon.
Meleg lakás, munka meg sok barát,
technika, kütyük, modern varázs.
Napjaim egyformán telnek a gyárban,
meleg otthon sok léha barát már van.
Munkában se otthonban nincs örömöm,
de ezzel én most mit sem törődöm.
Duda szólal, műszaknak vége mára,
munkának végre vége van a gyárban.
Most irány haza ordítja a főnök,
biztos, hogy több időt itt nem töltök.
Hazafele látom, jóslást vállal egy néne,
pár garasért mond sok jót, s szépet.
Koldus szegény, utcán állva reszket,
mit érdekel i ez a városi embert.
Megállok, bámulom kinevetem,
kér, de nem adok egy garast sem.
Gonoszság vagy nem, mit érdekel,
más gondjára időm nem veszteglem.
Nénike elsápad, düh torzítja arcát,
úgy néz ki, gonoszságom kiveti sarcát.
Szitkozódva ordibálva átkot szór reám,
hogy az ég szakadjon mostmár énrám.
Dühösen megjósolja nekem nyomban,
villamos üt el az utcán már mostan.
Bármerre is fussak menekvés nincs,
villamos ottlesz, utam bárhova is visz.
Nevetek, s otthagyom szegényt,
messze járva is hallom még mérgét.
Hazamegyek lassan bandukolva,
alig várom hogy ágyamba dőljek nyomban.
Otthon kávézom ,eszem, iszom,
majd az alvás után áhítozom.
Paplanom az orromig rántom,
szép álmok most tirátok vágyom.
De éjjel nem jön álom a szememre,
csak a néne szavai járnak az eszembe.
Mi van ha igaz s tényleg így végzem,
s rohanok a vesztembe ezerrel éppen.
Gondolatok tornyosulnak agyam zakatol,
kint villamos halkan csengetve bandukol.
Mint ha csak hívna engem csengő hangja,
izzadt kezemmel fülemre húzom a paplant.
Izzadság borítja testemet mindenhol,
félelem verejtéke mi rajtam honol.
Töprengek, most még is mit tegyek,
ha így folytatom ideg eszi meg a lelkemet.
Mondom magamban, ezt nem hagyhatom,
egy kis időre mindenem itt hagyhatom.
Elmegyek én ki a télbe, messze várostól,
jó messze el a szeretett civilizációtól.
Sok órája jövök már, kint nincs egy lélek,
modern világ, egy jó időre isten véled.
Kis faház, erdő mélyén, nagypapáé volt egykoron,
tüzet csiholok, lelkem most boldog nagyon.
Na nénje itt hol a villamos, nevetek gúnyosan,
kint néma csend, bent pattog a tűz hangosan.
Telnek a napok, s nagyon hideg van kint,
de a jóslattól való félelem várostól int.
Végtelen hómezőn lépdel a lábam,
hosszú éveknek tűnő órákig jártam,
Fagyos tundra, mínusz fok de rengeteg,
de legalább nem a félelemtől reszketek.
Nincsenek emberek, se modern tárgyak,
én vagyok, meg a természet már csak.
Boldog vagyok, itt nincs mocsok és ármány,
itt nem fonódik körém a pénz, mint a hétfejű sárkány.
Fagyos idő csak, s vadállat mi itt rám hajt,
de más nem hoz rám itten bajt.
Fűtök ha fázom, ha kedvem van teázom,
meleg paplanomat az orromig rántom.
Nem szól rám senki, itt lehetek piszkos,
itt magam vagyok, ez az egy biztos.
Nem jön velem szembe senki, és semmi most,
itt nem hozza reám a frászt a villamos.
Kint sétálva e verset írom mostan,
abbahagyom, mert úgy érzem gond van.
Ág reccsent, megfordulva ijedten látom,
csúnya nagy medve van a látóhatáron.
Bőszen megindul, nagyokat ugorva,
bátran lohol felém, morogva, fujtatva.
Ijedten látom, nem fél embertől a bestia,
rohanok, hátha nem sikerül elkapnia.
De nem vagyok rest én sem mostan,
loholva kis házhoz futok nyomban.
Deszkaajtót sebtében bevágom,
lakat, zár most mindet bezárom.
Hazaértem, a meleg és biztonságos kis házba,
de amint tudok, hazahúzok a városi lakásba.
„elüt a villamos”, fut át az agyamon,
á, a néne tévedett, azon a régi napon.
Város nem ily barátságos mint e ős vadon,
de ott legalább nem esz meg se más, se az unalom.
Robog az autóm végre lassan hazaérek,
megszokott tárgyak, hangok, emberek és fények.
Bágyadtan nyugodtan elnyúlok az ágyon,
távfűtés működik, meleg van mint nyáron.
Minden visszatért a régi mederbe,
csak a fránya jóslat, mi bevillan az eszembe.
Ekkor az ajtómon kopogtatnak, ki is nyitom menten,
talán máris barátok jöttek üdvözölni engem?
Két lábon mint ember, a medve áll, s mérgesen rámnéz,
csak annyit mond brumm, brumm, s nekem pá s kész.
Lassan bandukol ki az éjjeli városból a medve,
mérgesen töpreng magában egyre csak egyre.
Ha megint a jós néne, „medve lesz a veszte” jóslást ad,
rögtön feldobom a talpam, s fekszem hanyatt.
Öreg vagyok már ehhez, hogy a jósnak dolgozva,
beváltsam mit másoknak megjósolt sorban.
Vagy rossz címre jöttem , s neki a villamos a vége?
ej ki tudja, de a történetnek itt vége.
VÉGE
Egy városi ember
-vers-
Rövid tartalom:
Városi ember jódolgában néha megvész tudom,
tanulságként el is mesélem történetemet e napon.
Városi ember vagyok én nem tagadom,
megvan mindenem, mi kellhet nagyon.
Meleg lakás, munka meg sok barát,
technika, kütyük, modern varázs.
Napjaim egyformán telnek a gyárban,
meleg otthon sok léha barát már van.
Munkában se otthonban nincs örömöm,
de ezzel én most mit sem törődöm.
Duda szólal, műszaknak vége mára,
munkának végre vége van a gyárban.
Most irány haza ordítja a főnök,
biztos, hogy több időt itt nem töltök.
Hazafele látom, jóslást vállal egy néne,
pár garasért mond sok jót, s szépet.
Koldus szegény, utcán állva reszket,
mit érdekel i ez a városi embert.
Megállok, bámulom kinevetem,
kér, de nem adok egy garast sem.
Gonoszság vagy nem, mit érdekel,
más gondjára időm nem veszteglem.
Nénike elsápad, düh torzítja arcát,
úgy néz ki, gonoszságom kiveti sarcát.
Szitkozódva ordibálva átkot szór reám,
hogy az ég szakadjon mostmár énrám.
Dühösen megjósolja nekem nyomban,
villamos üt el az utcán már mostan.
Bármerre is fussak menekvés nincs,
villamos ottlesz, utam bárhova is visz.
Nevetek, s otthagyom szegényt,
messze járva is hallom még mérgét.
Hazamegyek lassan bandukolva,
alig várom hogy ágyamba dőljek nyomban.
Otthon kávézom ,eszem, iszom,
majd az alvás után áhítozom.
Paplanom az orromig rántom,
szép álmok most tirátok vágyom.
De éjjel nem jön álom a szememre,
csak a néne szavai járnak az eszembe.
Mi van ha igaz s tényleg így végzem,
s rohanok a vesztembe ezerrel éppen.
Gondolatok tornyosulnak agyam zakatol,
kint villamos halkan csengetve bandukol.
Mint ha csak hívna engem csengő hangja,
izzadt kezemmel fülemre húzom a paplant.
Izzadság borítja testemet mindenhol,
félelem verejtéke mi rajtam honol.
Töprengek, most még is mit tegyek,
ha így folytatom ideg eszi meg a lelkemet.
Mondom magamban, ezt nem hagyhatom,
egy kis időre mindenem itt hagyhatom.
Elmegyek én ki a télbe, messze várostól,
jó messze el a szeretett civilizációtól.
Sok órája jövök már, kint nincs egy lélek,
modern világ, egy jó időre isten véled.
Kis faház, erdő mélyén, nagypapáé volt egykoron,
tüzet csiholok, lelkem most boldog nagyon.
Na nénje itt hol a villamos, nevetek gúnyosan,
kint néma csend, bent pattog a tűz hangosan.
Telnek a napok, s nagyon hideg van kint,
de a jóslattól való félelem várostól int.
Végtelen hómezőn lépdel a lábam,
hosszú éveknek tűnő órákig jártam,
Fagyos tundra, mínusz fok de rengeteg,
de legalább nem a félelemtől reszketek.
Nincsenek emberek, se modern tárgyak,
én vagyok, meg a természet már csak.
Boldog vagyok, itt nincs mocsok és ármány,
itt nem fonódik körém a pénz, mint a hétfejű sárkány.
Fagyos idő csak, s vadállat mi itt rám hajt,
de más nem hoz rám itten bajt.
Fűtök ha fázom, ha kedvem van teázom,
meleg paplanomat az orromig rántom.
Nem szól rám senki, itt lehetek piszkos,
itt magam vagyok, ez az egy biztos.
Nem jön velem szembe senki, és semmi most,
itt nem hozza reám a frászt a villamos.
Kint sétálva e verset írom mostan,
abbahagyom, mert úgy érzem gond van.
Ág reccsent, megfordulva ijedten látom,
csúnya nagy medve van a látóhatáron.
Bőszen megindul, nagyokat ugorva,
bátran lohol felém, morogva, fujtatva.
Ijedten látom, nem fél embertől a bestia,
rohanok, hátha nem sikerül elkapnia.
De nem vagyok rest én sem mostan,
loholva kis házhoz futok nyomban.
Deszkaajtót sebtében bevágom,
lakat, zár most mindet bezárom.
Hazaértem, a meleg és biztonságos kis házba,
de amint tudok, hazahúzok a városi lakásba.
„elüt a villamos”, fut át az agyamon,
á, a néne tévedett, azon a régi napon.
Város nem ily barátságos mint e ős vadon,
de ott legalább nem esz meg se más, se az unalom.
Robog az autóm végre lassan hazaérek,
megszokott tárgyak, hangok, emberek és fények.
Bágyadtan nyugodtan elnyúlok az ágyon,
távfűtés működik, meleg van mint nyáron.
Minden visszatért a régi mederbe,
csak a fránya jóslat, mi bevillan az eszembe.
Ekkor az ajtómon kopogtatnak, ki is nyitom menten,
talán máris barátok jöttek üdvözölni engem?
Két lábon mint ember, a medve áll, s mérgesen rámnéz,
csak annyit mond brumm, brumm, s nekem pá s kész.
Lassan bandukol ki az éjjeli városból a medve,
mérgesen töpreng magában egyre csak egyre.
Ha megint a jós néne, „medve lesz a veszte” jóslást ad,
rögtön feldobom a talpam, s fekszem hanyatt.
Öreg vagyok már ehhez, hogy a jósnak dolgozva,
beváltsam mit másoknak megjósolt sorban.
Vagy rossz címre jöttem , s neki a villamos a vége?
ej ki tudja, de a történetnek itt vége.
VÉGE