Éva
Bobby Leng:
Éva
vers
Éva az almát leszakasztotta
A gyanútlan Ádám szájába dugta
Szegény Ádám tudatlan beleharapott
S az Édenből azonmód kilakoltattatott.
Tudás fájának édes-bús gyümölcse
Ezért az almáért mindent elcserélve
Ádám meg Éva a semmiben bolyongva
Vissza-visszanéznek a dús kertre jajongva
De a kert szigorú lángpallosos őre
Kiűzte őket immáron mindörökre
Nem volt elég a békés tudatlanság
Kellett helyette az egész nagyvilág
Feláldoztak érte mindent elveszítve
A boldogságot is mindörökre.
Az ember semmihez nem hasonlítható
Nincs másik ilyen, ehhez fogható
Épít, pusztít, létrehoz, semmisít.
Semmi nincs biztonságban tőle itt.
De mégis csak egy kis félős, meztelen
Akiben van némi, csekélyke értelem
De éjjel fél, reszketve retteg
És elbújva marad csendben veszteg
Nincs szőre, bundája, ami melegítené
Hideg és meleg ellen megvédené
Nincs egy hely, ahová elbújhatna
Építenie kell, ha rejtőzni akarna
Járművet épít, mert lassú a lába
És folyton siet, ide-oda, előre-hátra
Egyedül képtelen a túlélésre
Falkában érzi jól magát a vére
A szabad természetben mit kezd e lény
Két lábon jár, de ez itt nem erény
Fürgén mászik a fára? Jaj, de nem!
Pedig fent a csúcson jó gyümölcs terem
Úszva ha szerezne élelmet a balga
Egyedül nem megy, nosza, rajta
Csupasz testére kell ruha, spéci takaró
Tarka-barka, embernek az való
Tud számolni, beszélni, énekelni
Építeni, dolgozni, járni-kelni
Hajat fésülni, cipőt befűzni
Ujjaival a klaviatúrán betűzni
Zenélni, ricsajt gyártani, zajongni
Hát ilyen Édent sikerült azóta magunknak összehozni
Éva anyánk jól tette-e, amit tett
Hogy elfogadta, mit a kígyó ráerőltetett
Ma már úgy hisszük, késő a bánat
Mert az angyal kicserélte az Édenen a zárat
De sajnos mégis sokaknak hozzája kulcsa van
És minden földi jóban dúskálnak jogtalan
Míg a becsületesebbje szánandóan szegény
Olyan ez, mint egy ócska rémregény
Kinek paradicsom ez, kinek földi pokol
Van, ki nemlétező bűnért is keményen meglakol
S míg mások szövetkeztek a kígyóval
Addig lángpallosával másokra lesújt az angyal
Ki tehetne igazságot ezen a földön?
Ki olyan bátor és elszánt, hogy döntsön?
Kőtáblába vésve a sok jó parancs
Alapja emberi létnek, hát elfogadd
Hogy mi a bűn és mi az, ami jó
Mit szabad, és mi az, ami nem való
Éva tettének árnyéka létünkre rávetül
Van, ki egész éltében ez elől menekül
Csökkent értékű-érzékű állatok vagyunk
Gyönge látás, hallás, szaglás a vagyonunk
Uralkodnánk a Földön, de nem lettünk urak
Mert eltévesztettük mindig az utat
A talaj számunkra ingó, ingoványos
Olyan könnyen pusztul el akár egy város
Játékszerek vagyunk csak, árnyék a létünk
Bátrak vagyunk, de mégis folyton félünk
Alattunk fortyog a földnek heve
Idefent mégis megdermeszt a tél dere
Olyanok vagyunk, mint gyönge virág
Vagy mint egy új hajtás, kicsinyke ág
De mégse nem természetbe simuló
Mindenünk annyira hivalkodó
És mindezt hogy értük el, milyen áron
Nyisd ki a szemed, láss, azt kívánom
Éva és Ádám ma szégyenkezne érte
Hogy mivé lett, mivé vált az ő teste és vére
Nincs szeretet, nincs megértés, nincsen béke
A fegyverek tűzkígyókat festenek az égre
Hol messziről úgy tűnne is, ott sincs nyugalom
Hajszoljuk a pénzt, szerelmet, időt, száguldozunk az utakon
Elfoglaltuk a levegőt, a tengerek ölét
Nincs szeglet, mit ne romboltunk volna szét
Éva sír, Ádám szomorú, a kígyó meg nevet
Örömében táncol a Sátán - de a mi Istenünk talán még szeret...
VÉGE
Éva
vers
Éva az almát leszakasztotta
A gyanútlan Ádám szájába dugta
Szegény Ádám tudatlan beleharapott
S az Édenből azonmód kilakoltattatott.
Tudás fájának édes-bús gyümölcse
Ezért az almáért mindent elcserélve
Ádám meg Éva a semmiben bolyongva
Vissza-visszanéznek a dús kertre jajongva
De a kert szigorú lángpallosos őre
Kiűzte őket immáron mindörökre
Nem volt elég a békés tudatlanság
Kellett helyette az egész nagyvilág
Feláldoztak érte mindent elveszítve
A boldogságot is mindörökre.
Az ember semmihez nem hasonlítható
Nincs másik ilyen, ehhez fogható
Épít, pusztít, létrehoz, semmisít.
Semmi nincs biztonságban tőle itt.
De mégis csak egy kis félős, meztelen
Akiben van némi, csekélyke értelem
De éjjel fél, reszketve retteg
És elbújva marad csendben veszteg
Nincs szőre, bundája, ami melegítené
Hideg és meleg ellen megvédené
Nincs egy hely, ahová elbújhatna
Építenie kell, ha rejtőzni akarna
Járművet épít, mert lassú a lába
És folyton siet, ide-oda, előre-hátra
Egyedül képtelen a túlélésre
Falkában érzi jól magát a vére
A szabad természetben mit kezd e lény
Két lábon jár, de ez itt nem erény
Fürgén mászik a fára? Jaj, de nem!
Pedig fent a csúcson jó gyümölcs terem
Úszva ha szerezne élelmet a balga
Egyedül nem megy, nosza, rajta
Csupasz testére kell ruha, spéci takaró
Tarka-barka, embernek az való
Tud számolni, beszélni, énekelni
Építeni, dolgozni, járni-kelni
Hajat fésülni, cipőt befűzni
Ujjaival a klaviatúrán betűzni
Zenélni, ricsajt gyártani, zajongni
Hát ilyen Édent sikerült azóta magunknak összehozni
Éva anyánk jól tette-e, amit tett
Hogy elfogadta, mit a kígyó ráerőltetett
Ma már úgy hisszük, késő a bánat
Mert az angyal kicserélte az Édenen a zárat
De sajnos mégis sokaknak hozzája kulcsa van
És minden földi jóban dúskálnak jogtalan
Míg a becsületesebbje szánandóan szegény
Olyan ez, mint egy ócska rémregény
Kinek paradicsom ez, kinek földi pokol
Van, ki nemlétező bűnért is keményen meglakol
S míg mások szövetkeztek a kígyóval
Addig lángpallosával másokra lesújt az angyal
Ki tehetne igazságot ezen a földön?
Ki olyan bátor és elszánt, hogy döntsön?
Kőtáblába vésve a sok jó parancs
Alapja emberi létnek, hát elfogadd
Hogy mi a bűn és mi az, ami jó
Mit szabad, és mi az, ami nem való
Éva tettének árnyéka létünkre rávetül
Van, ki egész éltében ez elől menekül
Csökkent értékű-érzékű állatok vagyunk
Gyönge látás, hallás, szaglás a vagyonunk
Uralkodnánk a Földön, de nem lettünk urak
Mert eltévesztettük mindig az utat
A talaj számunkra ingó, ingoványos
Olyan könnyen pusztul el akár egy város
Játékszerek vagyunk csak, árnyék a létünk
Bátrak vagyunk, de mégis folyton félünk
Alattunk fortyog a földnek heve
Idefent mégis megdermeszt a tél dere
Olyanok vagyunk, mint gyönge virág
Vagy mint egy új hajtás, kicsinyke ág
De mégse nem természetbe simuló
Mindenünk annyira hivalkodó
És mindezt hogy értük el, milyen áron
Nyisd ki a szemed, láss, azt kívánom
Éva és Ádám ma szégyenkezne érte
Hogy mivé lett, mivé vált az ő teste és vére
Nincs szeretet, nincs megértés, nincsen béke
A fegyverek tűzkígyókat festenek az égre
Hol messziről úgy tűnne is, ott sincs nyugalom
Hajszoljuk a pénzt, szerelmet, időt, száguldozunk az utakon
Elfoglaltuk a levegőt, a tengerek ölét
Nincs szeglet, mit ne romboltunk volna szét
Éva sír, Ádám szomorú, a kígyó meg nevet
Örömében táncol a Sátán - de a mi Istenünk talán még szeret...
VÉGE