A Békesség háza
Bobby Leng
A BÉKESSÉG HÁZA
A településen élt egy asszony. Ennek az asszonynak elege lett a gonoszságból, ami körülvette, amit az emberek részéről tapasztalt, sőt, amit a vallásabéliektől is elszenvedni volt kénytelen, élükön a pappal, aki iszákos és nőfaló életmódot folytatott.
Hitét mégsem tagadta meg. Nem. Elhatározta, hogy valami egészen mást tesz.
Tervéhez sok pénz kellett, elkezdett hát gyűjteni, felkeresni olyanokat, mint ő, remélve, hogy sikerül a megfelelő összeget összeszednie.
És az Isten megsegítette. Nagyobb összeget nyert a lottón. Ebből a pénzből vásárolt kint a pusztában egy hatalmas füves területet.
Hogy mi volt a célja vele, csak ő tudta. De nemsokára világossá vált a környékbeli települések lakói előtt is.
Építkezésbe kezdett. Amikor az alapokat kiásták, látszott, hogy nagy lesz az épület, amely készül.
A terveket saját maga készítette. A legjobb építészeket bérelte fel, remélve, hogy majdan olyan lesz a felépítmény, amilyet elképzelt.
Aztán emelkedni kezdtek a falak. Magas és széles kőfalak emelkedtek, a magasban lőrésszerű keskeny, boltíves ablakokkal. Végül a falak olybá végződtek, mint a hajdani várfalak: a négy sarkon bástya, a falakon körbefutó széles járda, és a középen egy karcsú torony szökellt a magasba, ugyanolyan keskeny ablakokkal, mint a falakon. Csak egy ablak volt nagyobb: az épület homlokzata felől.
Az épület kívülről csodálatosan szép lett. Hatalmas faragott nehéz és kétszárnyas tölgyfa ajtó zárta el a belvilágát, cizellált rézkilincse messzire csillogott a napfényben.
De be még nem mehetett senki az építőkön és az asszonyon kívül. Hogy mi készül odabent, azt senki nem tudta. Azt sem tudták, mivégre épült ez a monumentális, hatalmas épület.
Csak nagyon sokára, hónapok múlva derült ki, hogy mi is van belül.
Az épület körül fenyőfákat ültettek, nagyon sokat. Kis sétányokat is készítettek, meg kör alakú kis tavacskákat. A tavacskák mellé szép padok kerültek, melléjük árnyas fákat ültettek. Olyan lett az egész, mint egy hatalmas park.
-------------
Amikor aztán végre megnyílt a vastag tölgyfa ajtó, a kíváncsiskodók betérhettek.
Először csak néhányan jöttek. A terület nem volt körbekerítve, oda csak földút vezetett. Volt, aki autóval érkezett, volt, aki lovas kocsival, vagy kerékpárral, motorbiciklivel. Sőt, olyan is volt, aki a faluból a nagy távolságot gyalogosan tette meg. Főként azok jöttek el, akik annak idején pént adományoztak az építkezéshez. Szerették volna már látni, mi is lett az ő pénzükből.
----------
----------
Belépve az ajtón, hatalmas kör alakú teremben találja magát az ember. A terem közepén óriási, kör alakú, kemencét formázó, de fényes, színes, mázas cserepekből kirakott kandalló áll. Négy oldalról is van ajtaja, így négyfelől fűthető, vagyis négy tűztér ontja a meleget télvíz idején. Kéménye a terem kupolájának tetején, középen szökik a magasba, a terem fölötti torony közepén át jut ki a külvilágba, de a tornyot is fűti egyben.
A kör alakú teremben körben apró boxok, fülkék helyezkednek el, sőt, fölöttük még egy sor, galériaszerűen, ahová faragott korlátú, fekete falépcső visz föl.
A kis fülkék ajtó nélküliek, csak oldaluk és tetejük zárt. Azonban nehéz sötétvörös bársonyfüggönnyel el lehet zárni a külvilágtól. A függöny éppoly anyagból készült, mint a falakat bevonó drapéria. A fülkékben éjfekete színű süppedős szőnyeg borítja a padlót.
A boxok berendezése is megegyezik. A szemben lévő falon szemmagasságban keskeny fekete színűre festett fapolc. Alatta a fülke szélességét teljesen kitöltő faragott lábú míves fekete faasztalka, aranyozott csavart mintákkal. Előtte zsámoly, vörös bársonnyal takarva, oldalt egy faragott fekete faszék, arany motívumokkal, melyek megegyeznek az asztalkáéval.
A polc és az asztalka közötti falszakaszon félkör alakú, vagy inkább ovális tetejű mélyedés van a falban. Ez a mélyedés faborítású, melyet szintúgy feketére festettek.
A fülkék mindegyike azonos berendezésű, színű, még a galérián is. A belépőre nagy hatással van a látvány, szentély-szerű, meghitt, barátságos, meleg érzetet kelt. A körterem olyan hatalmas, olyan monumentális, de mégis olyan otthonos, olyan kellemes, hogy az ember csak áll, szinte mozdulni sem tud az áhitattól.
Felnézve, a terem kupuláján körben arany betűkkel felirat olvasható: „A BÉKESSÉG HÁZA”
A teremben félhomány uralkodik, a lőrésszerű keskeny ablakok színes üvegein átszűrődő fény alig ad valami világosságot. De ez méginkább meghitté teszi a helyet.
A fülkékben az asztalkán kis színes füzet. Ebben a füzetkében megismerhetjük a hely szerepét, funkcióját, a lehetőségeket, melyekkel élhet az ember, és a betartandó szabályokat.
Eszerint e hely azért jött létre, hogy mindenkinek, aki el akar kicsit vonulni a világtól, helyet adjon néhány órára, hogy átadja magát a gondolatainak, hogy megtisztuljon lélekben, hogy elszabaduljon a világ bajaitól, gondjaitól, és egyedül legyen egy kis időre.
Ide elhozhatja a saját vallásának jelképeit, ha úgy akarja. A kis polcra felteheti a neki kedves szobrocskákat, képeket. A falon a mélyedésben apró gyertyácskákat, füstőlőket gyújthat, az asztalkára helyezheti imakönyvét, tekercseit, személyes tárgyait, melyek a szívének fontosak, vagy mert a vallása gyakorlásához szükségesek. A zsámolyon ülhet, térdepelhet, vagy a széket használhatja, ahogyan neki a legjobban megfelel. De a szőnyegre is ülhet, térdelhet, ahogyan neki a legjobb.
Ha behúzta a függönyt, eltakarva, elrejtve lesz a többiek, a világ elől, magába mélyedhet, csöndben, egyedül. Itt átszellemülhet a lélek, átjárhatja a mindenség áhitata, itt nem zavarja meg az elmélkedést senki és semmi. A csönd fennséges, néma, mély, - ugyanakkor kicsit fájdalmas, talán még picit félelmetes is.
--------------------
Az emberek: férfiak és nők, fiatalok és idősek az ajtóban megállva gyönyörködnek a hely varázsában. Nem tudnak mozdulni, néhány percig nem. De aztán szétszélednek a teremben, néhányan körben nézelődnek, mások a kis fülkékben talált tájékoztató füzetkéket böngészik. Van, aki felmegy a falépcsőn, a korlátba kapaszkodva körbejárja a galériát, áhitattal tekintget körbe, majd le a többiekre, akik odalent csendben nézelődnek.
Az asszony, aki építtette a helyet, oldalt az egyik fülkében térdepel. Előtte, a fal mélyedésében egy színesre festett porcelán Szentséges Szűz szobor, szép arcán mély fájdalommal, kezét áldásra emeli, másik keze mellén vörös rózsaszálra font olvasóra kulcsolódik. Mintha az előtte térdeplő, szelíd némaságban imádkozó asszonyt nézné szánakozva, megbocsátón, de szemében a világ összes fájdalmával.
Az asszony előtt az asztalkán imakönyv fekszik. Nincs kinyitva, sötét fedelén arany kereszt. Mellette mécses lángja libeg kecsesen, halvány derengése megvilágítja az asszony halovány, fáradt arcát.
A nő fekete ruhát visel, haját fekete tüllkendő rejti. Kezét összekulcsolva az asztalka szélére támasztja, térdei a zsámolyon nyugszanak.
Régóta térdepel már. Megnyitotta a ház kapuját, azután elvonult ide, hogy áldást kérjen e helyre, az emberekre, akik majd betérnek, és segítséget kérjen, hogy mindig legyen annyi adomány, hogy a helyet fenn tudja tartani, hosszú éveken át.
---------------------
Néhány nap eltelt már a megnyitás óta. Az asszony minden reggel megnyitotta „A BÉKESSÉG HÁZA” kapuját. Várta, hogy jöjjenek a megbékélésre váró emberek.
Amikor megépíttette e házat, úgy tervezte, ő is ide költözik. A toronyban rendezett be magának egy kis szerény hajlékot, ahol mindene megvan, amire szüksége lehet. Egyedül van, így nem kell nagy hely, sem drága berendezések, nem kell túl nagy kényelem sem: csak a legszükségesebb. Hiszen mi kellhet egy olyannak, aki nem törődik sokat a világi dolgokkal, akinek inkább a lélek tisztasága a fontos...
...mert az a legfontosabb.
Úgy gondolta, hogy aki felkeresi „A BÉKESSÉG HÁZÁ”-t, az innen megújulva, erőt merítve távozik majd. Remélte, hogy itt mindenféle, bármilyen vallású ember meglelheti a lelki nyugalmát, hogy itt békességben megférhetnek egymás mellett, egymást nem zavarják, és ki-ki élheti saját vallása szerinti lelki életét. E falak elrejtik, megóvják, eltakarják, megvédelmezik, szeretettel és melegséggel veszik körül, s itt meglelheti az oly nagyon áhított, szívet-lelket melengető békességet, amelyet a külvilágban nem talál.
--------------------
Eleinte jöttek is az emberek. Már eltelt jónéhány hónap, s „A BÉKESSÉG HÁZÁ”-nak híre eljutott az ország minden részébe.
Aztán egyszerre csak elmaradoztak az emberek. Egyre kevesebben jöttek, majd azok is elmaradtak. Már nem jött senki, hiába tárta szélesre reggelente az asszony a kaput.
Nem tudta, hogy valaki, vagy valakik azon munkálkodnak, hogy őt megszégyenítsék, hogy lebeszéljék az embereket az ilyesfajta vallásgyakorlásról, s akik egyenesen azt állították, hogy az egész a Sátán műve, mert miféle dolog az: összehozni, összekeverni a vallásokat? Ilyet még nem látott a világ!
Már egy ideje senki nem jött. Az asszony búskomorságba esett. Naphosszat imádkozott a Szentséges Szűzhöz, de megfejteni nem tudta a dolgot.
Aztán egy éjjel valami történt. Valami borzalmas dolog.
A kaput betörték, a körtermet felgyújtották. A toronyszobában alvó asszonyt meglepték álmában, s több késszúrással megölték. Vére lecsorgott a padlóra, majd átszivárgott a körterem mennyezetén át az egyik fülkébe. Éppen abba, ahol ő szokott imádkozni a kis Mária-szobor előtt. A vére most rácsöppent Mária kinyújtott, áldást osztó kezére. És a kis szobor egy pillanatra mintha megelevenedett volna, elfordította a fejét, tekintetét a vércseppre szegezte, s arcán még mélyebb ráncokat rajzolt a kín, a fájdalom. Két gyémántszínű könnycsepp jelent meg a szemeiben, úgy ragyogtak, olyan fénnyel, mint a hold fénye, mint a szikrázó csillagok.
A terem teljesen leégett, teljes berendezésével együtt. Csupán az a fülke maradt épen, amelyben a Szentséges Szűz szobra állott.
A toronyszobában az asszony teste régen kihűlt már. Arcán nem volt ijedtség, csak csodálkozás. Nem értette, nem érthette, hogy az ő jó cselekedetére hogyan lehet válasz ekkora gonoszság. Hogyan lehet, hogy a gonosz mindig erősebb a jónál. Hogy a gonoszt lehetetlenség elűzni, legyőzni... a lelkekből, a lelkekben.
----------------------
Sok idő múlva valaki felfedezte, mi történt. Rémülten látta a leégett „BÉKESSÉG HÁZÁ”-t, s nem gondolkozott azon: ki tehette vajon, hanem azonnal riasztotta a helyi rendőrséget.
A helyszínelésnél megtalálták az asszony holttestét a toronyszobában.
De találtak még valami mást is. Olyasmit, amire nincsen magyarázat. Sem ma, sem holnap, sem soha talán.
A leégett teremben megtalálták az érintetlen fülkét a síró Szűzanya-szoborral, akinek vér csordogált az ujjai közül.
Mégis, talán nem ez volt a legijesztőbb.
A tűz martalékává vált berendezés között három holttestre bukkantak. Három férfiére, akik fekete köpenyt, fekete csuklyát viseltek. A férfiak NEM VOLTAK MEGÉGVE! Sem a ruhájuk, sem a testük! Még csak meg sem perzselte őket a tűz, amelyet valószínűleg ők maguk okoztak. De mindegyiküknek mindkét keze a csuklótól úgy össze volt égve, hogy csak a csontjaik maradtak.
A helyszínelő tűzoltók és rendőrök értetlenül álltak az eset fölött. Valószínűsíteni lehetett, hogy a három férfi okozta a tüzet. Elvitték őket beazonosításra, majd a temetésükről gondoskodtak.
Egyik illető sem volt környékbeli. Talán még csak ez országból való sem. De ez már soha nem fog kiderülni.
-----------------
Az asszonyt „A BÉKESSÉG HÁZA” mellett temették el. Faragott fejfájára szép versikét véstek:
„E ház, s ez asszony volt
Maga a béke
Legyőzte a gonosz,
s a Szent Szűz sír érte.”
----------------
Az épület üszkös romjai ma is ott állnak. Az épen maradt fülkéből a Mária-szobrocskát el akarták vinni már több alkalommal, Ki ereklyegyűjtő volt, ki igaz hívő, s volt olyan is, aki csak úgy, emlékbe, hogy megőrizze az utókornak.
De a szobrot senki nem tudta felemelni. Pedig nem volt nagy, alig volt harminc-negyven centiméter magas. Mégis elmozdíthatatlan volt, sem kézi erővel, sem semmilyen eszközzel azt eltávolítani nem lehetett a helyéről. Mintha betonba lett volna ágyazva, úgy állt ott, mozdulatlanul, kinyújtott kezére rászáradt az asszony vére, de szemeiben most is ott csillogtak a gyémántfényű könnycseppek.
Az emberek a csodájára jártak a dolognak. Nem értették, hogyan lehetséges ez. Amolyan kegyhely lett ez a hely idővel. Úgy tartják: meggyógyul itt, aki betegen érkezik.
És jöttek az emberek egymás után, csoportosan és egyesével, és jöttek, és egyre jöttek. És letérdepeltek a kormos kövekre, a leomlott füstös vakolat recsegett a talpuk alatt, de ők csak jöttek, tülekedtek, hogy mindenki lássa a Szent Szűz könnyező szobrát, hogy megérinthessék, hogy megcsókolhassák köntösét, hogy virágot szórjanak a lábai elé, hogy gyertyákat gyújthassanak a tiszteletére. Hogy imádkozzanak, hogy érezzék az üdvözülést, hogy egyéni kis fájdalmaikra gyógyírt kaphassanak, hogy megbékéljenek, hogy erőt merítsenek a mindennapok kínjainak elviseléséhez.
A toronyszoba félig leomlott. De senki nem nézett föl oda. Mindenki lehajtott fővel jött, s úgy is távozott, néma csendben, áhitatosan, átszellemülten, megbékélve, tisztán, gyógyultan, legalábbis lélekben.
Ha felnéztek volna a toronyszoba törött üvegű, kormos ablakára, láthattak volna egy fehér ruhás, halovány nőalakot, akinek kócos haja fölött, feje körül égi fény dereng, akinek sápadt arcán boldog mosoly, két kezét mellén összekulcsolja s eltakarja vele véres sebeit: aki megbocsátó, szelíd, jóságos, mert tudja: elérte a célját. Ha életében nem is, de halálában mégis. Mert a Boldogságos, Fájdalmas Szűzanya megsegítette. Mert a Szeplőtelen Szent Szűz kis szobra miatt most százak és ezrek zarándokolnak az üszkös romokhoz. Igen, százak és ezrek, mindenféle vallásúak. Hisznek, imádkoznak, gyógyulnak, és „A BÉKESSÉG HÁZA” így, romjaiban lett valóban „A BÉKESSÉG HÁZA”. Mégis, mindennek ellenére. A gonosz ellenére, aki elpusztította. Aki megbűnhődött ezért. Aki csak látszólag érte el a célját.
Mert a jóság több, szebb, igazabb... és erősebb, mint a gonosz. Mert győzhet a gonosz, valóban. Úgy látszik. De a lelkekben ott a vágy és a hit a jóra, a csodára, a békességre, a boldogságra... és a gonosz elveszít végül mindent. Legalábbis úgy hisszük... és bízunk benne. Valamennyien.
VÉGE
A BÉKESSÉG HÁZA
A településen élt egy asszony. Ennek az asszonynak elege lett a gonoszságból, ami körülvette, amit az emberek részéről tapasztalt, sőt, amit a vallásabéliektől is elszenvedni volt kénytelen, élükön a pappal, aki iszákos és nőfaló életmódot folytatott.
Hitét mégsem tagadta meg. Nem. Elhatározta, hogy valami egészen mást tesz.
Tervéhez sok pénz kellett, elkezdett hát gyűjteni, felkeresni olyanokat, mint ő, remélve, hogy sikerül a megfelelő összeget összeszednie.
És az Isten megsegítette. Nagyobb összeget nyert a lottón. Ebből a pénzből vásárolt kint a pusztában egy hatalmas füves területet.
Hogy mi volt a célja vele, csak ő tudta. De nemsokára világossá vált a környékbeli települések lakói előtt is.
Építkezésbe kezdett. Amikor az alapokat kiásták, látszott, hogy nagy lesz az épület, amely készül.
A terveket saját maga készítette. A legjobb építészeket bérelte fel, remélve, hogy majdan olyan lesz a felépítmény, amilyet elképzelt.
Aztán emelkedni kezdtek a falak. Magas és széles kőfalak emelkedtek, a magasban lőrésszerű keskeny, boltíves ablakokkal. Végül a falak olybá végződtek, mint a hajdani várfalak: a négy sarkon bástya, a falakon körbefutó széles járda, és a középen egy karcsú torony szökellt a magasba, ugyanolyan keskeny ablakokkal, mint a falakon. Csak egy ablak volt nagyobb: az épület homlokzata felől.
Az épület kívülről csodálatosan szép lett. Hatalmas faragott nehéz és kétszárnyas tölgyfa ajtó zárta el a belvilágát, cizellált rézkilincse messzire csillogott a napfényben.
De be még nem mehetett senki az építőkön és az asszonyon kívül. Hogy mi készül odabent, azt senki nem tudta. Azt sem tudták, mivégre épült ez a monumentális, hatalmas épület.
Csak nagyon sokára, hónapok múlva derült ki, hogy mi is van belül.
Az épület körül fenyőfákat ültettek, nagyon sokat. Kis sétányokat is készítettek, meg kör alakú kis tavacskákat. A tavacskák mellé szép padok kerültek, melléjük árnyas fákat ültettek. Olyan lett az egész, mint egy hatalmas park.
-------------
Amikor aztán végre megnyílt a vastag tölgyfa ajtó, a kíváncsiskodók betérhettek.
Először csak néhányan jöttek. A terület nem volt körbekerítve, oda csak földút vezetett. Volt, aki autóval érkezett, volt, aki lovas kocsival, vagy kerékpárral, motorbiciklivel. Sőt, olyan is volt, aki a faluból a nagy távolságot gyalogosan tette meg. Főként azok jöttek el, akik annak idején pént adományoztak az építkezéshez. Szerették volna már látni, mi is lett az ő pénzükből.
----------
----------
Belépve az ajtón, hatalmas kör alakú teremben találja magát az ember. A terem közepén óriási, kör alakú, kemencét formázó, de fényes, színes, mázas cserepekből kirakott kandalló áll. Négy oldalról is van ajtaja, így négyfelől fűthető, vagyis négy tűztér ontja a meleget télvíz idején. Kéménye a terem kupolájának tetején, középen szökik a magasba, a terem fölötti torony közepén át jut ki a külvilágba, de a tornyot is fűti egyben.
A kör alakú teremben körben apró boxok, fülkék helyezkednek el, sőt, fölöttük még egy sor, galériaszerűen, ahová faragott korlátú, fekete falépcső visz föl.
A kis fülkék ajtó nélküliek, csak oldaluk és tetejük zárt. Azonban nehéz sötétvörös bársonyfüggönnyel el lehet zárni a külvilágtól. A függöny éppoly anyagból készült, mint a falakat bevonó drapéria. A fülkékben éjfekete színű süppedős szőnyeg borítja a padlót.
A boxok berendezése is megegyezik. A szemben lévő falon szemmagasságban keskeny fekete színűre festett fapolc. Alatta a fülke szélességét teljesen kitöltő faragott lábú míves fekete faasztalka, aranyozott csavart mintákkal. Előtte zsámoly, vörös bársonnyal takarva, oldalt egy faragott fekete faszék, arany motívumokkal, melyek megegyeznek az asztalkáéval.
A polc és az asztalka közötti falszakaszon félkör alakú, vagy inkább ovális tetejű mélyedés van a falban. Ez a mélyedés faborítású, melyet szintúgy feketére festettek.
A fülkék mindegyike azonos berendezésű, színű, még a galérián is. A belépőre nagy hatással van a látvány, szentély-szerű, meghitt, barátságos, meleg érzetet kelt. A körterem olyan hatalmas, olyan monumentális, de mégis olyan otthonos, olyan kellemes, hogy az ember csak áll, szinte mozdulni sem tud az áhitattól.
Felnézve, a terem kupuláján körben arany betűkkel felirat olvasható: „A BÉKESSÉG HÁZA”
A teremben félhomány uralkodik, a lőrésszerű keskeny ablakok színes üvegein átszűrődő fény alig ad valami világosságot. De ez méginkább meghitté teszi a helyet.
A fülkékben az asztalkán kis színes füzet. Ebben a füzetkében megismerhetjük a hely szerepét, funkcióját, a lehetőségeket, melyekkel élhet az ember, és a betartandó szabályokat.
Eszerint e hely azért jött létre, hogy mindenkinek, aki el akar kicsit vonulni a világtól, helyet adjon néhány órára, hogy átadja magát a gondolatainak, hogy megtisztuljon lélekben, hogy elszabaduljon a világ bajaitól, gondjaitól, és egyedül legyen egy kis időre.
Ide elhozhatja a saját vallásának jelképeit, ha úgy akarja. A kis polcra felteheti a neki kedves szobrocskákat, képeket. A falon a mélyedésben apró gyertyácskákat, füstőlőket gyújthat, az asztalkára helyezheti imakönyvét, tekercseit, személyes tárgyait, melyek a szívének fontosak, vagy mert a vallása gyakorlásához szükségesek. A zsámolyon ülhet, térdepelhet, vagy a széket használhatja, ahogyan neki a legjobban megfelel. De a szőnyegre is ülhet, térdelhet, ahogyan neki a legjobb.
Ha behúzta a függönyt, eltakarva, elrejtve lesz a többiek, a világ elől, magába mélyedhet, csöndben, egyedül. Itt átszellemülhet a lélek, átjárhatja a mindenség áhitata, itt nem zavarja meg az elmélkedést senki és semmi. A csönd fennséges, néma, mély, - ugyanakkor kicsit fájdalmas, talán még picit félelmetes is.
--------------------
Az emberek: férfiak és nők, fiatalok és idősek az ajtóban megállva gyönyörködnek a hely varázsában. Nem tudnak mozdulni, néhány percig nem. De aztán szétszélednek a teremben, néhányan körben nézelődnek, mások a kis fülkékben talált tájékoztató füzetkéket böngészik. Van, aki felmegy a falépcsőn, a korlátba kapaszkodva körbejárja a galériát, áhitattal tekintget körbe, majd le a többiekre, akik odalent csendben nézelődnek.
Az asszony, aki építtette a helyet, oldalt az egyik fülkében térdepel. Előtte, a fal mélyedésében egy színesre festett porcelán Szentséges Szűz szobor, szép arcán mély fájdalommal, kezét áldásra emeli, másik keze mellén vörös rózsaszálra font olvasóra kulcsolódik. Mintha az előtte térdeplő, szelíd némaságban imádkozó asszonyt nézné szánakozva, megbocsátón, de szemében a világ összes fájdalmával.
Az asszony előtt az asztalkán imakönyv fekszik. Nincs kinyitva, sötét fedelén arany kereszt. Mellette mécses lángja libeg kecsesen, halvány derengése megvilágítja az asszony halovány, fáradt arcát.
A nő fekete ruhát visel, haját fekete tüllkendő rejti. Kezét összekulcsolva az asztalka szélére támasztja, térdei a zsámolyon nyugszanak.
Régóta térdepel már. Megnyitotta a ház kapuját, azután elvonult ide, hogy áldást kérjen e helyre, az emberekre, akik majd betérnek, és segítséget kérjen, hogy mindig legyen annyi adomány, hogy a helyet fenn tudja tartani, hosszú éveken át.
---------------------
Néhány nap eltelt már a megnyitás óta. Az asszony minden reggel megnyitotta „A BÉKESSÉG HÁZA” kapuját. Várta, hogy jöjjenek a megbékélésre váró emberek.
Amikor megépíttette e házat, úgy tervezte, ő is ide költözik. A toronyban rendezett be magának egy kis szerény hajlékot, ahol mindene megvan, amire szüksége lehet. Egyedül van, így nem kell nagy hely, sem drága berendezések, nem kell túl nagy kényelem sem: csak a legszükségesebb. Hiszen mi kellhet egy olyannak, aki nem törődik sokat a világi dolgokkal, akinek inkább a lélek tisztasága a fontos...
...mert az a legfontosabb.
Úgy gondolta, hogy aki felkeresi „A BÉKESSÉG HÁZÁ”-t, az innen megújulva, erőt merítve távozik majd. Remélte, hogy itt mindenféle, bármilyen vallású ember meglelheti a lelki nyugalmát, hogy itt békességben megférhetnek egymás mellett, egymást nem zavarják, és ki-ki élheti saját vallása szerinti lelki életét. E falak elrejtik, megóvják, eltakarják, megvédelmezik, szeretettel és melegséggel veszik körül, s itt meglelheti az oly nagyon áhított, szívet-lelket melengető békességet, amelyet a külvilágban nem talál.
--------------------
Eleinte jöttek is az emberek. Már eltelt jónéhány hónap, s „A BÉKESSÉG HÁZÁ”-nak híre eljutott az ország minden részébe.
Aztán egyszerre csak elmaradoztak az emberek. Egyre kevesebben jöttek, majd azok is elmaradtak. Már nem jött senki, hiába tárta szélesre reggelente az asszony a kaput.
Nem tudta, hogy valaki, vagy valakik azon munkálkodnak, hogy őt megszégyenítsék, hogy lebeszéljék az embereket az ilyesfajta vallásgyakorlásról, s akik egyenesen azt állították, hogy az egész a Sátán műve, mert miféle dolog az: összehozni, összekeverni a vallásokat? Ilyet még nem látott a világ!
Már egy ideje senki nem jött. Az asszony búskomorságba esett. Naphosszat imádkozott a Szentséges Szűzhöz, de megfejteni nem tudta a dolgot.
Aztán egy éjjel valami történt. Valami borzalmas dolog.
A kaput betörték, a körtermet felgyújtották. A toronyszobában alvó asszonyt meglepték álmában, s több késszúrással megölték. Vére lecsorgott a padlóra, majd átszivárgott a körterem mennyezetén át az egyik fülkébe. Éppen abba, ahol ő szokott imádkozni a kis Mária-szobor előtt. A vére most rácsöppent Mária kinyújtott, áldást osztó kezére. És a kis szobor egy pillanatra mintha megelevenedett volna, elfordította a fejét, tekintetét a vércseppre szegezte, s arcán még mélyebb ráncokat rajzolt a kín, a fájdalom. Két gyémántszínű könnycsepp jelent meg a szemeiben, úgy ragyogtak, olyan fénnyel, mint a hold fénye, mint a szikrázó csillagok.
A terem teljesen leégett, teljes berendezésével együtt. Csupán az a fülke maradt épen, amelyben a Szentséges Szűz szobra állott.
A toronyszobában az asszony teste régen kihűlt már. Arcán nem volt ijedtség, csak csodálkozás. Nem értette, nem érthette, hogy az ő jó cselekedetére hogyan lehet válasz ekkora gonoszság. Hogyan lehet, hogy a gonosz mindig erősebb a jónál. Hogy a gonoszt lehetetlenség elűzni, legyőzni... a lelkekből, a lelkekben.
----------------------
Sok idő múlva valaki felfedezte, mi történt. Rémülten látta a leégett „BÉKESSÉG HÁZÁ”-t, s nem gondolkozott azon: ki tehette vajon, hanem azonnal riasztotta a helyi rendőrséget.
A helyszínelésnél megtalálták az asszony holttestét a toronyszobában.
De találtak még valami mást is. Olyasmit, amire nincsen magyarázat. Sem ma, sem holnap, sem soha talán.
A leégett teremben megtalálták az érintetlen fülkét a síró Szűzanya-szoborral, akinek vér csordogált az ujjai közül.
Mégis, talán nem ez volt a legijesztőbb.
A tűz martalékává vált berendezés között három holttestre bukkantak. Három férfiére, akik fekete köpenyt, fekete csuklyát viseltek. A férfiak NEM VOLTAK MEGÉGVE! Sem a ruhájuk, sem a testük! Még csak meg sem perzselte őket a tűz, amelyet valószínűleg ők maguk okoztak. De mindegyiküknek mindkét keze a csuklótól úgy össze volt égve, hogy csak a csontjaik maradtak.
A helyszínelő tűzoltók és rendőrök értetlenül álltak az eset fölött. Valószínűsíteni lehetett, hogy a három férfi okozta a tüzet. Elvitték őket beazonosításra, majd a temetésükről gondoskodtak.
Egyik illető sem volt környékbeli. Talán még csak ez országból való sem. De ez már soha nem fog kiderülni.
-----------------
Az asszonyt „A BÉKESSÉG HÁZA” mellett temették el. Faragott fejfájára szép versikét véstek:
„E ház, s ez asszony volt
Maga a béke
Legyőzte a gonosz,
s a Szent Szűz sír érte.”
----------------
Az épület üszkös romjai ma is ott állnak. Az épen maradt fülkéből a Mária-szobrocskát el akarták vinni már több alkalommal, Ki ereklyegyűjtő volt, ki igaz hívő, s volt olyan is, aki csak úgy, emlékbe, hogy megőrizze az utókornak.
De a szobrot senki nem tudta felemelni. Pedig nem volt nagy, alig volt harminc-negyven centiméter magas. Mégis elmozdíthatatlan volt, sem kézi erővel, sem semmilyen eszközzel azt eltávolítani nem lehetett a helyéről. Mintha betonba lett volna ágyazva, úgy állt ott, mozdulatlanul, kinyújtott kezére rászáradt az asszony vére, de szemeiben most is ott csillogtak a gyémántfényű könnycseppek.
Az emberek a csodájára jártak a dolognak. Nem értették, hogyan lehetséges ez. Amolyan kegyhely lett ez a hely idővel. Úgy tartják: meggyógyul itt, aki betegen érkezik.
És jöttek az emberek egymás után, csoportosan és egyesével, és jöttek, és egyre jöttek. És letérdepeltek a kormos kövekre, a leomlott füstös vakolat recsegett a talpuk alatt, de ők csak jöttek, tülekedtek, hogy mindenki lássa a Szent Szűz könnyező szobrát, hogy megérinthessék, hogy megcsókolhassák köntösét, hogy virágot szórjanak a lábai elé, hogy gyertyákat gyújthassanak a tiszteletére. Hogy imádkozzanak, hogy érezzék az üdvözülést, hogy egyéni kis fájdalmaikra gyógyírt kaphassanak, hogy megbékéljenek, hogy erőt merítsenek a mindennapok kínjainak elviseléséhez.
A toronyszoba félig leomlott. De senki nem nézett föl oda. Mindenki lehajtott fővel jött, s úgy is távozott, néma csendben, áhitatosan, átszellemülten, megbékélve, tisztán, gyógyultan, legalábbis lélekben.
Ha felnéztek volna a toronyszoba törött üvegű, kormos ablakára, láthattak volna egy fehér ruhás, halovány nőalakot, akinek kócos haja fölött, feje körül égi fény dereng, akinek sápadt arcán boldog mosoly, két kezét mellén összekulcsolja s eltakarja vele véres sebeit: aki megbocsátó, szelíd, jóságos, mert tudja: elérte a célját. Ha életében nem is, de halálában mégis. Mert a Boldogságos, Fájdalmas Szűzanya megsegítette. Mert a Szeplőtelen Szent Szűz kis szobra miatt most százak és ezrek zarándokolnak az üszkös romokhoz. Igen, százak és ezrek, mindenféle vallásúak. Hisznek, imádkoznak, gyógyulnak, és „A BÉKESSÉG HÁZA” így, romjaiban lett valóban „A BÉKESSÉG HÁZA”. Mégis, mindennek ellenére. A gonosz ellenére, aki elpusztította. Aki megbűnhődött ezért. Aki csak látszólag érte el a célját.
Mert a jóság több, szebb, igazabb... és erősebb, mint a gonosz. Mert győzhet a gonosz, valóban. Úgy látszik. De a lelkekben ott a vágy és a hit a jóra, a csodára, a békességre, a boldogságra... és a gonosz elveszít végül mindent. Legalábbis úgy hisszük... és bízunk benne. Valamennyien.
VÉGE