Syuron.hu

Janine, Yanous
- az igaz szerelem soha nem múlik el -


Délelőtt volt, a nap fénye bearanyozta a magasba nyúló házak tetejét. A lány vidáman lépdelt a poros járdán, magában dudorászott. Tegnap este együtt voltak a fiúval. Nagyon szerették egymást. Kapcsolatuk felhőtlen volt már hosszabb ideje, körülbelül két éve.
Nem volt mindig ennyire szoros a kötődés kettőjük között. Eleinte csak hébe-hóba találkoztak, s bár nagyon tetszettek egymásnak, a szerelem csak később bontakozott ki mindkettőjük szivében. Egyre több időt töltöttek együtt, munka után szinte minden este találkoztak. Gyakorta elmentek moziba, vagy táncolni. Legtöbbször a lány albérletében kötöttek ki, mert a házinéni nem volt túl szigorú - talán még nem felejtette el, milyen is fiatalnak lenni. Néha még süteményt is sütött a fiataloknak, akik úgy tekintettek az idős asszonyra, mint
nagymamájukra.

Janine hossú barna haját meg-meglebbentette a friss szellő. A nagyváros alig éledezett még, jármű alig járt az utcákon. A levegő még nem volt benzingőzzel átitatva, a lány jókedvűen, sietve szedte a lábát. Befordult a sarkon, ahol a fiú lakott. Tudta, hogy Yanous ma nem dolgozik. Ő is szabadnapot vett ki, gondolta, meglepi. Milyen jó lesz együtt tölteni az egész napot! Nem gondolni másra, nem sietni sehova, csak egymással törődni... Előre örült az ölelésnek, érezte ajkán a fiú csókját... Beleborzongott az édes gondolatba.

Az utcából egy mentőautó fordult ki szirénázva. Ilyenkor mindig rossz érzés kerítette hatalmába, nem is tudta, miért. Talán sajnálta azt, akit visznek...

Végre odaért a ház elé. Felnézett a sokadik emeleti ablakra. Nagyon várta már a találkozást.

Becsöngetett. Várt. Közben nézelődött az utcán. Hm. Furcsa. Nincs itthon? Mégegyszer csöngetett. Semmi válasz. Becsöngetett a szomszéd lakáshoz. Szerencsére otthon voltak. Megkérdezte, nem tudják-e, hová ment vagy mikor jön vissza Yanous. A hangszóróban rövid csönd, tétova halk sóhajtás, majd egy furcsa kérdés: Kisasszzony nem tudja?
"Mit!" kiáltott fel rosszat sejtve, gyomra megremegett.
A szomszédban lakó férfi beengedte a kapun. Ő felszaladt a lépcsőn. A szomszéd az ajtó előtt várta. Arcáról sajnálat sugárzott.
- Mi történt? - kérdezte halkan, türelmetlenül. Szíve vadul kalapált.
- Reggel becsöngetett hozzám Yanous és ezt adta. Kérte, adjam oda magának, ha jön. - és egy fehér, megcimzetlen boritékot adott át a lánynak. Janine forgatta, látta, le van ragasztva.
Kérdőn nézett a férfira.
- Épp az imént vitték el a mentők. Azt mondták, nagyon sok altatót vett be. A házinéni értesitette őket. Reggel jött a lakbérért, és az ajtó nem volt bezárva, bement. A fiatalember mélyen aludt, nem tudta felkelteni. A konyhában az asztalon csomó gyógyszeres doboz, valamennyi üres. A néni azonnal telefonált a mentőkért. Az imént mentek el. Nem találkozott velük, kisasszony?
Janine az utolsó mondatokat már szinte nem is hallotta.
Agyában őrült tempóban kergették egymást a gondolatok. Miért? Mindegyre csak ezt kérdezte magától. Hiszen úgy tűnt: minden rendben, szeretik, nagyon szeretik egymást... Akkor hát mi volt az oka rá, hogy ezt tegye? Egészen megfeledkezett a levélről, amit most is a kezében szorongatott.
Felocsúdott. Megköszönte a felvilágositást és elköszönt. Yanous lakása most is nyitva volt, bement. Tétován bolyongott a lakásban. Végül leült az ágy szélére, és reszkető kezekkel kibontotta a levelet.

------

"Szeretlek, szeretlek... - kezdődött a levél.
Janine szemét elfutotta a könny. Alig tudott tovább olvasni, könnyei végigcsorogtak arcán, ráhullottak a levélpapírra.

"Éppen ezért nagyon nehéz ezt elmondanom, de meg kell tennem. Amikor a levelemet olvasod, már biztosan nem leszek... De meg fogod érteni. Remélem."

Janine sóhajtott. Letörölte könnyeit és tobább olvasott.

"Nemrég emlitettem neked, hogy mostanában nem érzem valami jól magamat. Aggasztott a dolog, ezért elmentem a kórházba, ahol teljeskörű kivizsgálást végeztek, amibe beletartozott az AIDS-teszt is. Sajnos, az eredmény pozitív lett:
HIV-fertőzött vagyok. Tegnap tudtam meg. Iszonyú nehéz volt ezt eltitkolnom előtted, mert még nem tudtam, mit akarok.
Beszéltem az orvosommal, aki elmondta, hogy gyógyszereket kell szednem, de a jelenlegi állapotomban már nem reménykedhetek abban, hogy tünetmentes leszek. És azt sem tudta megmondani, hogy mennyit élek még... Elkeserítő volt, mondhatom."

"Nem is értettem. Eddig teljesen bizonyos voltam abban, hogy az én múltamban nincsen olyasmi, ami előidézhette volna a fertőzést. Bármilyen régre vissza tudtam gondolni, az első kapcsolatomtól kezdve, és mindig nagyon óvatos voltam, ezért úgy gondoltam, ez csak tévedés lehet, ez nem lehetséges. Az orvos kiábrándított: sajnos ez a valóság..."

Janine a szívéhez szorította kezét megdöbbenésében. Felállt, izgatottan járkált a szobában. Micsoda? Hogyan? Ez nem lehet!
Újra leült és tovább olvasta a levelet.

"Nincs már tovább. Vége mindennek. Vége a szerelemnek, s hamarosan vége az életemnek is. Csak idő kérdése, és legyöngülök, lefogyok, ágynak esem és meghalok... kínok között. Én ezt nem akarom, nem fogom megvárni."

"Nem akarom, hogy úgy láss engem."

"Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy megfertőztelek."

A lány hangosan sírt. Zokogás rázta.

"Bevallom, először arra gondoltam, hogy a fertőzést tőled kaptam. De az nem lehet, egy ilyen csodálatos lány..."

"Elvetettem a gondolatot."

"Akárhogyan is van, a gondolat, hogy te is lebetegszel, és szenvedni fogsz, számomra elviselhetetlen. Nem tudom elviselni, hogy nem lehet gyermekünk, mert az is fertőzött és beteg lenne... Felnevelni se maradna időnk. Nem lehet közös életünk, hiába szeretjük annyira egymást..."


"Hidd el, nagyon nehéz leirnom ezeket a sorokat. Annyira fáj, hogy így alakult. Most befejezem a levelet, átviszem a szomszédnak, és megkérem, adja oda neked, ha eljössz."

"Tegnap vásároltam mindenféle altatót és nyugtatót, amit csak kapni lehet. Ezeket mind be fogom venni. Azt szeretném, ha szépen és csendesen elaludnék. Talán szépet fogok álmodni. Amikor lefekszem, rád fogok gondolni. Imádlak téged, minden gondolatom te voltál, s te leszel, amig még élek."

"Kérlek, bocsáss meg nekem. Ez az én döntésem. Lehet hogy rossz döntés, de idővel belátod majd, s megérted, nem volt más választásom. Ezzel a tudattal nem lehet, nem tudok élni."

"Nagyon szeretlek, édes kis Janine... Bocsáss meg..."


Janine zokogva borult az ágyra, a gyűrött ágyneműre, ahonnét nemrég a fiút elvitték. Teste lenyomata még ott volt, talán még ki sem hűlt egészen...
Sírt, könnyei kiapadhatatlanul ömlöttek. Nem tudta, miért sír: Yanous elvesztéséért, vagy azért, hogy ő is fertőzött lehet... Minden olyan zavaros, érthetetlen.

---------

Megpróbált megnyugodni, átgondolni, mit is tegyen. Letörölte a könnyeit, felhívta a mentőszolgálatot és megtudakolta, melyik kórházba vitték szerelmét. Megtudta, hogy a St.Angelo-ba vitték. Azonnal taxiba szállt és a taxisofőrnek dupla pénzt ígért, ha nagyon siet.
A taxis kitett magáért, nagyon rövid idő alatt odaértek a kórház bejáratához. A lány kiugrott, benyújtotta az ablakon a pénzt és már rohant is be a kapun.
A portás megállította. Türelmetlenül mondta el, mi járatban van. A portás udvariasan végighallgatta és felvilágositotta Yanous hollétéről.
Janine sietve szedte a lépcsőfokokat. A negyedik emelet, ahová vitték Yanoust, kihaltnak tetszett. A folyosón senki sem járt, a szobákból sem szűrődött ki zaj. Janine cipője hangosan kopogott, visszhangot vert a falakon. A nővérszobából kikukkantott egy fehér ruhás fiatal nő. Janine odasietett és megkérdezte, melyik szobában találja Yanoust. A nővér bevezette a legutolsó szobába, a folyosó végén. Ez a szoba is négy ágyas volt, mint a többi, de csak Yanous feküdt az ablak melletti ágyban. Senki más nem volt a szobában. Csend volt. Yanous szeme csukva, nem tudni, alszik-e, él-e egyáltalán... Janine szemét elfutotta a könny.
Hátranézett, hogy kérdezzen valamit a nővértől, de az addigra már elment. Észre se vette...
Odament a fiú ágyához. Nézte, amint csukott szemmel, halotthalványan fekszik a fehér párnába süppedve. Hullámos szőke haja most csapzottan tapadt a homlokára, két karja a takarón nyugodott.
Janine elnézte, ahogy ott magatehetetlenül, talán önkívületlenül fekszik. Hányszor ölelte e két kar, hányszor bújt a fiú mellkasához, mert úgy érezte, mindentől, mindenkitől megoltalmazza... olyan jó volt, olyan jó... és most szertefoszlani látszik a remény, hogy örökké egymás mellett lesznek, hogy szeretni fogják egymást örökkön-örökké...

Hirtelen odahajolt, megcsókolta a fiú sápadt arcát. Úgy tetszett, megrebben a szempillája... vagy csak képzelte?

Kiment a szobából. Fel akarta keresni az orvost, aki ellátta, mert mindent tudni akart. Az orvosra várni kellett. Nehezen, lassan múltak a percek. Egész örökkévalóságnak tetszett, mire felbukkant a fehér köpenyes, fekete hajú szikár férfi. Janine felállt és eléje sietett.
- Kérem, lenne szives valamit mondani nekem Yanous állapotáról? A barátnője, illetve a menyasszonya vagyok - mondta elfúló hangon.
Az orvos egy pillanatra megállt, majd mutatta: menjenek be az orvosi szobába, ott nyugodtan mindent megbeszélhetnek.

Az orvos becsukta az ajtót és széket mutatott a lánynak az íróasztal előtt, majd ő is leült.

- Hát, kérem, a mérgezés igen súlyos. Nagy mennyiségű gyógyszert vett be. Kimostuk ugyan a gyomrát, de a tabletták egy része már felszívódott. Az állapota még bizonytalan. Életben van, de nem tudjuk, életben is marad-e. És ha életben marad is, az agyra, idegrendszerre lehet szövődményes és maradandó káros hatás, illetve elváltozás. Sajnos, a gyógyszeres öngyilkosságot elkövetők között sokan vannak maradandó agyi illetve idegi, pszihés károsodásban szenvedők. És sajnos azt is tudnia kell, hogy akiket megmentünk, azok közül is
sokan újra megpróbálják...

- Ő búcsúlevelet hagyott, és azt írta benne, hogy HIV-fertőzött. Önök végeztek-e ilyen vizsgálatot?

- Még nem. De el fogjuk végezni. Egy pillanat, utasítom a nővért. - és a telefonért nyúlt. A nővérszobában senki nem tartózkodott.
- Nem baj, majd magam végzem el. Jöjjön velem, kérem - mondta.

Bementek Yanous szobájába. A fiú ugyanúgy feküdt, élettelenül, fehéren. Janine így szólt:
- Nem maradnék inkább. Kérem, mondja meg, mikorra lesz meg az eredmény -
Az orvos az órájára nézett. Délelőtt fél tíz volt.
- Néhány óra múlva. Jöjjön vissza és megbeszéljük. - mondta bátorítóan.

Janine nem szólt. Lassan kiment a szobából.

---------

Lesétált a kórház parkjába. A padokon betegek sütkéreztek a napfényben. Egy félreeső padra leült. Most nem gondolt semmire. Csak ült, ült, érzéketlenül, fásultan. Nézett, de nem látott, mindent hallott ami körülötte zajlott, de a hangok nem jutottak el a tudatáig. A külvilág tökéletesen kívülrekedt.



Nem is tudta, meddig ült így. Egyszer csak feleszmélt, órájára nézett. Délután egy óra volt. Gondolta, talán kész van már az eredmény. Megkereste az orvost.

Az orvos arcán semmilyen kifejezést nem látott, így nem tudta eldönteni, mit gondoljon.

Az orvos megszólalt:
..Nos, kérem, a helyzet az, hogy Yanous NEM volt HIV pozitív.
Nem tudom, honnan vette, hogy az. Valamilyen vizsgálaton esett át a közelmúltban talán?

Janine döbbenetében szólni sem tudott. Szája kiszáradt, hang nem jött ki a torkán néhány másodpercig. Aztán összeszedte magát.

..I..igen... Azt mondta, nem érezte jól magát mostanában, és kivizsgáltatta magát. És hogy akkor végezték el a tesztet is... ami pozitív lett...

..Nem tudná elhozni a vizsgálati papírokat?

..De... azt hiszem.

..Nos, akkor várom az eredményekkel. Mikorra tudná elhozni?

..Háát... azt hiszem, fél óra múlva itt tudok lenni velük... Remélem, megtalálom. Remélem, Yanous nem dobta el...

..Akkor viszontlátásra, kisasszony.

..Viszontlátásra, doktor úr.


////////////////////

Janine visszament Yanous lakásába. Mindenütt kereste a vizsgálat eredményéről készült papírokat, de sehol nem találta. Leült az ágy szélére. Most mit tegyen?

Aztán eszébe jutott, hogz a fiú tárcáját még nem nézte meg. Hátha abban van? Vajon megtalálja? Vagy a házinéni elvitte? Vagy a mentősök bevitték Yanoussal a kórházba? Milyen bolond volt, hogy nem nézte meg, amikor ott volt...

Aztán ráakadt az ágy melletti kis asztalkán. Kinyitotta. Némi készpénz, pár bankkártya, kevéske aprópénz... De benne volt egy másik rekeszben az is, amit keresett.

Ötféle vizsgálat volt, úgy látszik. De hiába nézegette, semmit nem értett, ami az iratokon szerepelt.

Összehajtotta a papírokat, eltette a táskájába és visszament a kórházba.

Az orvos már várta. A lány átadta a papírokat. Szívdobogva várt. Nagyon ideges volt. Most akkor fertőzött a fiú... és vele együtt ő is, vagy sem? Mi van, ha igen?... De mi van, ha nem? És Yanous a semmiért vet véget az életének?

//////

Az orvos sokáig tanulmányozta a vizsgálati eredményeket. Végül visszaadta mindegyiket. Néhány másodpercig hallgatott, közben a lányt nézte.

..Nos, kérem... a barátjának egészen más baja van. Ha egyáltalán bajnak lehet nevezni...

..Mondja már, kérem, az ég szerelmére! ..sürgette Janine.

..Nos, kérem... /úgy látszik, ez volt a szavajárása/ a barátja eredményei arról árulkodnak, hogy súlyos kimerültségben szenved. A HIV..tesztje valóban pozitív. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, hiszen nálunk nem lett az... Mégegyszer elvégzem a vizsgálatot, hogy kizárjak minden félreértést. Megvárja az eredményt?

..Igen, természetesen. Itt a folyosón megvárhatom? Vagy bemehetek addig hozzá?

..Igen, itt is maradhat, de be is mehet, ha óhajtja.

Azzal az orvos elment, hogy újból elvégezze a tesztet.

Janine néhány percig az orvosi szobában maradt, majd kiment a folyosóra. Csak akkor indult Yanous szobája felé, amikor az orvos kijött onnan.


Bement a fiúhoz. Leült az ágy mellé egy székre. A fehérre festett kerek fém szék igen hideg volt, de most nem törődött vele. Nézte a fiú arcát. Várta, hogy kinyissa a szemét...
várta, hogy felül, jót nevetnek az egészen, és kézen fogva távoznak...

De sajnos, Yanous semmilyen életjelt nem adott.

Ő pedig csak ül itt, és könnyeivel küszködik...


Lassan telt az idő. De aztán egyszer csak jött az orvos, és kezében egy kis papírlapot lobogtatott.

..Nos, kisasszony, a teszt eredménye ISMÉT NEGATÍV. Ami azt jelenti, hogy amit előzőleg máshol elvégeztek, nem felel meg a valóságnak, vagy pedig elcserélték valaki máséval... nem tudom. Annyi bizonyos, mostmár nyugodt lehet, mert a barátja egészséges, leszámtva azt, amit mondtam... Ha túléli a gyógyszer túladagolást, akkor már csak egyetlen dolgot kell tennie: sokat pihennie és vitaminokat kell szednie... na persze, attól még az öngyilkosság esetleges szövődményei nem fognak elmúlni, de bizakodjunk. Mást most úgysem tehetünk...
Viszontlátásra, kisasszony!

//////

Janine nem tudta, hogy mit tegyen. A jó hírt nem mondhatja el a barátjának, mert még nem tért magához. És egyáltalán azt sem tudni, magához tér..e valaha...

Milyen szörnyű dolog ez! Vajon ki tehette, ki tette, hogy elkeverte, vagy elvétette az eredményt? Milyen felelőtlen ember tehet ilyet? És ha Yanous meghal? Tévedésből!

Most nincs más dolga, mint várni. Amilyen gyakran tud, bejön, meglátogatja. Aztán meglátjuk...

//////

Lassan teltek a napok. Janine, ha csak tehette, azonnal rohant a kórházba. Yanous azonban csak nem tért magához. Igaz, hogy már nem volt annyira sápadt, de mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt, ugyanúgy, mint eddig.

Egyik alkalommal azonban üresen találta a szobát. Rémülten rohant az orvosi szobába.

Egy idegen orvost talált ott. Kérdezte, hogy hová lett a fiú. Az orvos sajnálkozva közölte vele, hogy az illető beteg még az éjjel meghalt.


..Hogy micsoda?! De hiszen az lehetetlen! ..zokogni kezdett. ..Megnézhetem? Még egyszer utoljára... ..kérte.

..Sajnos, azt nem lehet.

..Miért nem?!

..Mert az édesanyja elvitette. Külön megkért, hogy mondjam meg önnek, hogy a temetésre se menjen el.

Janine nem értette. De el kellett fogadnia az édesanya akaratát...


Nagyon szomorú lett. Mostmár egyedül maradt... Lehet..e, lesz..e még egyszer, valaha szerelmes?

Csak annyit tudott, érzett, hogy ezt a mostanit nagyon nehéz lesz kihevernie.

//////

Nagyon sok év telt el. Janine haja fehér lett, megöregedett. Gyakran sétált abban a parkban, ahol ők ketten, annak idején. A park közepén kis kerek tó volt. A tó mellett kovácsoltvas padok sorakoztak. Gyakran ült itt, nézte a vízen bukdácsoló récéket. Ilyenkor mindig Yanousra gondolt.
Sohasem ment férjhez. Úgy érezte, bemocskolná Yanous emlékét. Vajon, ha együtt maradnak, akkor most kettecskén sétálgatnának itt? Lennének..e gyermekeik, unokáik? Ki tudja? Talán. De abban bizonyos volt, hogy nagyon boldogok lennének... még mindig, ennyi év után is. Hiszen a szerelem örök... az soha nem múlik el.

A kiadós séta után, amikor hazatért, mindig ledőlt egy kicsit a kerevetre. A szemközti falon egy nagy kép függött, ami Yanoust ábrázolta. Egy kis képet hordott a pénztárcájában, arról nagyíttatta fel. Nem lett valami jó minőségű, de nem számít...

///

Most is a kereveten fekszik. Fáradt, öreg testét kinyújtóztatva, szemét a nagy képre függesztve.

Volt..e valami értelme az életének így, Yanous nélkül? Sokmindent csinált eddigi életében. Igazán tartalmas volt, igen. De hiányzott belőle a boldogság... a szerelem. Vagyis hát... talán mégsem. Hiszen mindvégig szerette, még most is
szereti Yanoust, most is, amikor nincs vele. Mindig úgy érezte, hogy vigyázza lépteit, segít a döntéseiben... Talán ez segítette át a nehézségeken.
Úgy néz a képre, mintha nemcsak egy fotót látna, hanem élő valójában itt lenne vele...


Lehunyta a szemét. Megbékélt már. Mostmár nem lázadozik a sors igazságtalansága ellen. Mert a sors elvette tőle az igaz boldogságot. Mostmár mindegy. Már várják ODAÁT. Mennie kell, érezte.

Érezte, amint testéből lassan elszáll az élet.

Fényt látott. Vakító fényt. A fényből Yanous lépett elő. Kezét nyújtotta felé. És ő repült a karjába boldogan. Aztán összeolvadtak a fényben.

Mert a szerelem örök.


VÉGE