Syuron.hu

Egyszer valahol messze kitört a háború A völgy falvacskájából is besorozták a férfiakat. Egy idő múlva hadifoglyokat hoztak, hogy dolgozzanak a falu népének az elhurcolt férfiak helyett.

A hegyi kis házban is férfi nélkül maradtak az asszonyok. Ide is került hadifogoly... idegen a hegyre.

Hogy mi történt velük, mi lett a sorsuk, arról szól ez a rövid novella.




IDEGEN A HEGYEN



Valaha, réges-régen a hatalmas hegyek között, a parányi völgyben néhány tucat házból álló kis falucska húzódott meg. A faluban kevés volt a termelésre fogható föld. A házasulandó ifjaknak igen kevés volt az esélye, hogy saját kertje, földje legyen. De ha szegényesen is, mindenki meg tudott élni.
Történt egy napon, hogy a faluból egy fiatal pár elindult fel a hegyre, mert a faluban már nem találtak megművelhető földet maguknak. Remélték, hogy a hegy lankáin talán szerencséjük lesz és pici földecskét lelnek, ami csak az övék lesz majd, és megélhetésüket biztosíthatja.

Telve reménnyel indultak neki a hegyoldalnak. Felkapaszkodtak a meredek, sziklás falon.
Estefelé aztán ráakadtak a csúcs közelében egy lankásabb, füves térségre, egy fennsíkra, ami elég nagynak látszott ahhoz, hogy itt megvessék a lábukat, megtelepedjenek.
Itt éjszakáztak.
Másnap pedig munkához láttak.
Követ törtek és abból épitettek házat maguknak. Először csak egy kis kalyibát építettek, ahol meghúzhatták magukat. Frissen vágott fűvel terítették be az alját, és itt aludtak. Nappal pedig tovább építkeztek.
Üggyel-bajjal felépítették a házat, a kamrát, pajtát is. Nagy volt az örömük, amikor készen lett minden. Majd nekiláttak a földecske megművelésének. A faluból magvakat hoztak és elvetették. Facsemetéket ültettek a föld szélére, gyümölcsfákat. Csak az ivóvíz okozott gondot, súlyos gondot. Ezt a faluból kellett felcipelni nap mint nap, mert itt nem lehetett kutat ásni a sziklás talajba. A mosáshoz és locsoláshoz az esővizet meggyűjtötték hordókban, de a főzéshez kellett a tiszta víz.
Na de ez már mit sem számított. Boldogok voltak, nagyon boldogok.

Telt-múlt az idő, mostmár csak egyetlen dolog hiányzott a boldogságukhoz: egy kisgyermek. Valahogy mégsem született gyermekük.
Napról-napra szomorúbb lett az élet a hegyi házban.
Jónéhány év eltelt már, amikor végre megszületett a kis jövevény. Kisleány lett, és ahogy növekedett, mosolyával bearanyozta szülei mindennapjait.
Amikor a leányka felnőtt, férjet választott magának a falubeli ifjak közül. És mostmár két családot kellett eltartania a parányi földdarabnak. De ha szűkösen is, boldogan éltek, mert egy nap született egy édes pici gyermek, akinek mindenki nagyon örült. A kisleánykát mindenki szerette, óvta, féltette.
Amikor hat éves lett, beíratták az iskolába lent a faluban. A szép szőke teremtést mindenki hamar megszerette. Csendes, illedelmes és szorgalmas volt.
Nagyon jó tanuló lett. Szeretett a többiekkel játszadozni, eszes, okos teremtés vált belőle.

Az idő csendesen folydogált a megszokott mederben a néma, óriás hegyek között. Nyárra tél és télre nyár... ahogyan mindig is volt és mindig is lesz. Mert az idő nem áll meg... ballag rendületlenül.

Aztán egy nap rossz híreket hoztak a faluba. Valahol, innen nagyon-nagyon messze kitört a háború! Esténként titokban erről suttogtak a felnőttek, a gyerekek az iskolában erről beszéltek naphosszat. Mindenki félt. De mindenki azt remélte: ide nem ér el a háború szele.
Aztán egyszer csak besorozták az épkézláb férfiakat, időset, fiatalt, és menni kellett, nem volt pardon.


Csak az egészen öreg férfiak maradhattak otthon az asszonyokkal és gyermekekkel. Volt nagy sírás-rívás, a családok támasz nélkül maradtak.
Így történt ez a hegyen is. A férfiaknak menni kellett, egyedül maradt az asszony, a lánya és a kisunoka.

Telt-múlt az idő. Aztán egyszer hadifoglyokat hoztak a faluba. Elhelyezték őket azoknál a házaknál, ahol a legnagyobb szükség volt a kétkezi munkájukra. Így került egy hadifogoly a hegyre is. Idegen a hegyre.

Teltek az évek, a háborúnak csak nem akart vége szakadni. Egyre több családnál gyászoltak a faluban, mert megjött a passzus a férj, vagy apa, vagy a fiú eltűntnek nyilvánításáról vagy halálhíréről...
A hegyen szomorúan teltek a mindennapok. Várták a férfiak visszatértét, de csak nem akartak azok megjönni. S egy nap ide is meghozták a papírt... mindkét férfiról.

A hegyen a hadifogoly addigra már elég jól beszélte a nyelvet. Mindent megértett. Együttérzett a háziakkal nagy bánatukban. Arra gondolt, hogy valaki őt is így siratja odahaza. Lehet, hogy neki is halálhírét költötték már. És a szép barna lány, akitől a pályaudvaron búcsúzott? Vajon ő vár-e rá? És a szülei? A kis falut elkerülte-e a háború szele? Ha egyszer hazakerül, megtalálja-e még a házat, ahol született, az ismerősöket és barátokat? Összeszorította a szívét a szomorúság.

Szomorú időszak vette kezdetét a hegyen.

Az idős asszony ágynak esett, s nem tudott többé meggyógyulni. Hiába a gondos ápolás, elvitte őt egy reggelre a bánat. A falu kicsinyke temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Egyedül maradt a fiatalasszony a kislányával. S bár a férfi segített mindenben, azért mégis nagyon egyedül érezte magát.
Naphosszat csak sóhajtozott, emésztődött férje utáni bánatában. Valahogyan nem tudott beletörődni az elvesztésébe. A kislányával is keveset törődött. Ezért szegényke sokszor volt szomorú. Gyakran az idegen mellé szegődött, amint az a ház körüli munkákat végezte. Pedig azelőtt inkább a házban játszadozott, vagy az anyja mellett töltötte az időt. De mostanában az özvegy már alig szólt, csak némán tett-vettt, így a gyerek számára igazán nem volt jó társaság... A kislány úgy érezte, anyja már nem szereti őt...
Az idegen megpróbálta vígasztalni. Sokat beszélgettek, amennyire az idegen nyelvtudása ezt engedte. De a férfi minden igyekezetével azon volt, hogy a kislányt megnyugtassa: igenis szereti őt az édesanyja, csak túl sok bánat érte az elmúlt időszakban, és nem tud megbirkózni vele...

Az asszony minden héten lement a faluba. A kis földecskén termelt jóféle gyümölcsöt, zöldséget vitte eladni, s az érte kapott pénzen megvásárolta mindazt, ami a háztartáshoz kellett. S ha szúkösen is éltek, de éhezniük nem kellett, és a kislánynak is jutott néha egy-egy új ruhadarab, ha a régi tönkrement a sok mosásban, vagy kinőtte azt.


Történt egyszer, hogy amikor az asszony egy délután a heti bevásárlásból visszafelé tartott, szörnyű vihar támadt. A vihar tépte-cibálta az óriás fenyőket, s azok jajongva hajladoztak, recsegtek-ropogtak a rettenetes szélben. Az asszony sietve kapaszkodott egyre feljebb a keskeny ösvényen, s már majdnem elérte a földecskéjük szélét, amikor egy óriási, mohos, korhadó törzsű famatuzsálem nagyot reccsenve kidőlt nem messze tőle. A hatalmas fa éppen az ösvény felé zuhant. Ágai fennakadtak ugyan a környező fák ágain, de a több tonnányi súlyt csak percekig tudták megtartani. A hatalmas fa nagy robajjal zuhant a földre, éppen oda, ahol az asszony haladt. Már nem tudott elmenekülni, a súlyos, vastag ágak alá szorult.
Próbált kievickélni valahogyan, de sehogy se sikerült. A kosár tartalma szertegurult a sáros földön.
Az asszony próbált kiáltozni, hátha meghallják. De a vihar olyan erővel tombolt, a rengeteg erdő annyira zúgott-morajlott a szélben, hogy a vékonyka hangot senki se hallhatta meg...
A kiáltások egyre erőtlenebbek lettek. Az asszony kimerült, minden ereje elhagyta. Az eső továbbra is zuhogott, mintha dézsából öntenék. A vihar ereje cseppet sem csillapodott: dühödt erővel tépte, cibálta a hegy oldalában az öreg erdő fáit.
Az asszony elveszítette eszméletét.

A hegyi kis házban a férfi, miután minden munkával végzett, nyugovóra készült kis kamrájában. Nyugtalanította, hogy az asszony még nem tért vissza a faluból. Hallotta a fák zúgását, az esőcseppek hangos kopogással verték a háztetőt, a kamra falában a repedésekben, a deszkák között a szél befütyült.
A férfi megborzongott. A nagy házban a kislányra gondolt, aki egyedül várja az édesanyját. Biztosan ő is aggódik már.
Vajon mit tegyen? Elinduljon megkeresni? Igen, ezt kell tennie...
Magára kanyarított egy régi rossz kabátot: elázni az is jó lesz, - és kilépett az udvarra.
A nagy ház felé nézett. Az ajtóban állt a kislány, vastag kendőbe burkolózva. Várta az anyját...

A férfi elindult lefelé a lejtőn.
Alig haladt valamelyest a félhomályban, amikor észrevette a kidőlt fát keresztben az ösvényen. Meglátta a kosarat is, és a szétshóródott holmit. De az asszonyt nem látta sehol, hiába kémlelt körös-körül. Kiáltozni kezdte a nevét, de válasz nem jött sehonnan. Gyorsan összeszedte a kosár tartalmát, és felsietett vele a házhoz. Odaadta a kislánynak, majd visszaindult.
Az eső még mindig olyan erővel zuhogott, hogy alig lehetett valamit látni tőle. Az ember visszament a kidőlt fához. Körbejárta, félrehajtotta a lombokat, ágakat. Gondolta, hogy hátha alatta lehet az a szegény asszony...
És valóban: a hatalmas faóriás vastag ágai alatt, beszorulva ott feküdt öntudatlanul, sárosan, vizesen, sebektől vérezve...
Hamar, hamar, kiszedni hamar! - lüktetett a férfi agyában. De vajon egyedül képes lesz-e leemelni róla az irdatlan fatömeget? Meg kell próbálnia, nem tehet egyebet.

Akárhogy próbálta, nem tudta megmozdítani az ágakat, a fát. Először arra gondolt, hogy segítséget hoz a faluból. De az sok időbe telik, és most minden perc számít...
Amilyen hamar csak tudott, fűrészt, baltát hozott a házból, azzal darabolta a fát, hogy kiszabadíthassa végre a szerencsétlenül jártat.

Nagysokára aztán végre sikerült. Már egészen besötétedett, alig látott valamit. Amikor végre szabaddá vált a fekvő alak, felkapta, és minden erejét összeszedve igyekezett vele fel a házba.

A kislány még mindig az ajtóban állt. Amikor meglátta a férfit, ölében az anyjával, szélesre tárta az ajtát, utat engedett nekik. A férfi letette az ágyra az alélt nőt. A kislány törülközőt hozott, letörülte az asszony arcáról, kezéről a véres sarat.
Aztán a vizes ruhákat vette le róla, meleg takarót terített rá. Szerencsére csak horzsolásokat, zúzódásokat látott az anyja testén, törést vagy mély sebet nem talált.
Eközben a férfi a konyhában forró teát készített.

Az asszony lassan magához tért. Ivott a forró teából, kihűlt testében jólesően szétáramlott a meleg. Elaludt.

Nehéz napok következtek. Nem érezte jól magát, de tette a dolgát, mint mindig. De belázasodott. Szervezete átfázott, s néhány nap múlva ágynak esett. Tüdőgyulladást kapott.
Egyre betegebb lett. A láz nem csillapodott, pedig orvost is hívtak hozzá, de semmilyen szer nem használt. Egyre gyengébb lett. Már enni sem tudott, mindene fájt, s csak aludt, vagy lehunyt szemmel feküdt naphosszat. Már nem kelt fel.
Annyira legyengült, hogy érezte: nincs tovább. Már nem harcolt. Elfáradt. Halálosan elfáradt...
A kislánya ott volt mellette éjjel-nappal, vígasztalta, ápolta, de ő egyre csak sorvadozott.

A férfi minden munkát elvégzett a ház körül. Szinte csodálattal nézte a kislányt, aki - meghazudtolva zsenge korát - ápolta a beteget.
Elnézte a kis szőke gyermeket, amint anyja körül tesz-vesz, vagy éppen csak csendesen üldögél mellette. Milyen kedves, odaadó teremtés! Pedig még csak tizenkét éves... mégis olyan komolysággal tevékenykedik, akárcsak egy felnőtt.


De az asszony, az odaadó ápolás ellenére is napról-napra egyre csak fogyott, végül örökre lehunyta láztól csillogó szemeit.

Nagy csend borult a házra. A kislány nem sírt, nem hullatott könnyet. Befelé forduló lett, attól kezdve egyetlen szót sem szólt többé. Nem lehetett rávenni, hogy járjon iskolába. Ha szóltak hozzá, nem válaszolt. Csak ült naphosszat, lehajtott fejjel.
Szegénykének nem maradt senkije - gondolta a férfi. A temetés után aztán kézenfogta a kislányt, és sorra bekopogtatott a falusi házak ajtaján. Szerette volna, ha valaki befogadja a kis árvát. De senki sem akadt, aki megtette volna. Hiszen minden családnak megvolt a maga gondja-baja, és még egy éhes szájat betömni... nem, nem tudta elvállalni senki.


Visszaballagtak hát a hegyre, és éltek csendben, szótlanul kettecskén.
A férfi egykor sötét haja, szakálla, bajsza időközben teljesen megőszült, hófehér lett. Pedig még nem volt öreg... testében nem, csak szívében, lelkében.

Aztán egy verővényes napon örömhír járta be a falut: vége a háborúnak!
A hír eljutott a hegyre is. A férfi tudta, hogy végre már hazamehet az övéihez, az ő hazájába, és tudta, hogy így tesz minden fogolytársa is a faluban.

Az évek során a falusiak megkedvelték a becsületes, szorgos férfiakat, és könnyek között búcsúztatták őket.

A férfi eladogatott mindent a faluban, amit csak lehetett. Így tett szert némi kis pénze, hogy hazautazzon az árván maradt gyermekkel az ő hazájába, övéihez.

Aztán összecsomagolta kevéske személyes holmiját, a kislánynak némi ruhafélét, még valamicske ennivalót is összekészített, s elindultak le a hegyről, el innen, haza... haza.
Majd felneveli a kislányt odahaza valahogy.
A gyermek nem ellenkezett, ment mellette csendesen, lehajtott fejjel. Neki már mindegy, minden mindegy... hiszen nem maradt senkije, senkije ezen a világon.

A férfi gondolataiba merülve ballagott. Még azt sem tudta, mi vár rá. Illetve rájuk... mostmár. De bízott az övéiben, abban, hogy két keze munkájával megteremti majd az otthonát és békességben élheti majd az életét. És élt benne a remény, hogy megtalálhatja övéit: idős szüleit, és a lányt, aki egykor megígérte, hogy várni fog rá... Gondolataiba merülve lépdelt az úton. A kislány szótlanul ballagott mellette.


------
A vasútállomás nagyon messze volt. A férfi azt sem tudta, elég lesz-e a pénze hazáig. Meg, hogy a határon átengedik-e... mindegyik határon. Mert messze van az a kis ország, innen nagyon-nagyon messze.

A háború utáni fejetlenség segítségére volt. A határt nem őrizték, a vonat meg sem állt, csak száguldott tova. Aztán megállt végül egy nagy város állomásán, ahonnan már nem vezetett tovább sínpár. A háborúban megsemmisült az is, mint oly sok minden...
A férfi a kislánnyal gyalogosan kelt útra a faluja felé.

Az út nagyon-nagyon hosszú volt. Sok-sok napon át gyalogoltak az úttalan utakon. Meg-megálltak, megpihentek. Éjszakára a kislányt betakargatta a saját kabátjával, hogy meg ne fázzon. Ő pedig hátát egy fának vetette, és ülve aludt valamicskét. De nem aludt mélyen: aggodalom volt a szívében.

Már minden élelmük elfogyott, amikor végre megpillantotta a távolban az ismerős falut.

A végtelennek tűnő utazás végén a kis faluban befordult a férfi a kislánnyal az ismerős utcába. A háború nem viselte meg nagyon a települést: itt nem volt gyár, üzem, a közelben nem voltak fontos létesítmények, így nem bombáztak errefelé. A házak épen maradtak. De hogy akik lakták egykoron, élnek-e még, ki tudja?

Most érezte csak a férfi a türelmetlenséget. Fáradtságát elfeledve, sietősen lépdelt egyre közelebb a házhoz, amelyben egykor született. A kislány alig tudta vele tartani a lépést.

De amint közelebb ért, a deszkakerítés kidőlt-bedőlt foghíjain át látta, hogy a ház környékét, az udvart, a kertet felverte a gyom, a ház ablaküvegei kitörtek, a zsalugáter tépetten lóg... a nádtető néhol már beszakadt, és a kémény is ledőlt...

Istenem, Istenem, jaj nekem - suttogta,, miközben a félig nyitott kiskapun át belépett, maga után vonszolva a kelletlen gyereket.

Végigverekedték magukat a hatalmas gyomok között a házig. Az ajtó régen kiszakadt már, tátongó üresség fogadta őket a félhomályos helyiségben. Bútor egyáltalán nem volt, és a falak repedezetten, omladozva, málladozva gyászolták egykori dicsőségüket.



Összeszorult szívvel állt ott, némán. A gyermek, aki mindezidáig egyetlen szót sem szólt, hirtelen átölelte a férfi derekát, bátorítólag. A férfi megsímogatta a gyerek szöszke haját. A gyerek akkor felnézett rá, s a félhomályban is látta, hogy a férfi hangtalanul sír, könnyei végigperegnek az arcán.

Álltak ott egy ideig, hallgatagon, mígnem egyszer csak a férfi kézen fogta a gyereket és elindult kifelé a lakatlan házból.


A szomszédos utcában volt egykor az a ház, ahol lakott a lány, akit ő annyira szeretett... és a lány viszontszerette őt.
Az ismerős ház előtt idegesen topogott. A házat rendben tartották, az udvaron száradó ruhákat lobogtatott a friss szél. Hátul a kertben baromfiak kapirgáltak, a kerítéshez aprócska kislány szaladt egy kiskutyával, amikor meglátta az idegeneket. Arcát a kerítés léceihez nyomta, a lécek között leskelt kíváncsian. A kicsi kutya vékonyka hangján néhányat vakkantott, amire egy megtermett kutya tápászkodott fel a ház előtt, és komótosan a kerítéshez ballagott.
Amikor meglátta az idegeneket, haragosan ugatni kezdett.

A kutyaugatásra egy asszony jött oda. A férfi megismerte: ő volt az a lány, igen...

Az asszony zavarba jött, amikor meglátta a férfit. Aztán egy férfi is előtűnt a házból. A jövevény nem ismerte. Biztosan nem ebből a faluból való - gondolta - akkor ismerném... a régieket mind ismerem.

Az asszony beinvitálta a férfit és a kislányt, bevezette őket a szobába és hellyel kínálta őket. A férje is bejött, ő is leült.
Az asszony egy borítékot tett a férfi elé az asztalra. A férfi felvette, forgatta, nézegette. A címzés az ő szüüleinek szól. A pecsét... összeszorult a szíve. Kivette a levelet, és olvasta.
„/Tudatjuk, hogy.... a ....csatában .......-én eltűnt. Holttestét nem találták, ezért fent nevezettet eltűntnek nyilvánítjuk...”

Mindent értett.

Zavart csend állt közéjük.
Egyikük sem szólt egy szót sem.
De az bizonyos, hogy mostmár semmi és senki nincs, amiért, akiért itt kellene maradnia. Itt a faluban, itt az országban... a hazájában. Mostmár itt lett ő hirtelen idegen, nagyon, nagyon idegen. Ürességet, hideg űrt érzett a szívében. El innen, csak el... mindegy hová, merre, de ittmaradni nem bírna...
Torkát összeszorította valami fura érzés... sírhatnékja támadt. De férfi létére nem sírhat!
Az asszony elmondta, hogy a háborút idegen faluban töltötték, mert kitelepítették őket, amikor közeledett a front. A férfi szüleiről semmit nem tud, csak annyit, hogy a visszatelepüléskor nem voltak a falubeliek között... Hogy ottmaradtak-e abban a másik faluban, vagy mi lett velük, nem tudja senki. A temetőben hiába is keresné őket, nem találná...
Az asszony férje a másik faluból való, de ő sem tudott róluk semmit. Eltűntek... eltűntek, mint annyian akkoriban. A falubeliek közül mások is elmaradtak... Hogy hová lettek, senki nem tudja. A másik falu temetőjében kéne megnézni - tanácsolták neki.
Igen, ezt kéne tenni. Csakis ott lehetnek - gondolta - mert ha élnének, itt lennének az otthonukban...
A másik falu egy óra járásra volt csupán. Ő elmegy, megkeresi a sírjukat a temetőben, de a gyereknek pihennie kell... Megkérte a háziakat, addig hadd maradjon a kislány, amíg ő odavan...
Beleegyeztek szívesen. Megkínálták ennivalóval, és a gyerek némi szabódás után neki is látott derekasan. Bár nem értette a nyelvüket, de ahányszor csak szóltak hozzá, mindig visszamosolygott. Nagyon kedvesek voltak hozzá.

Már késő este volt, amikor a férfi visszatért. Nagyon-nagyon fáradt volt, és szomorú. A szomszéd temetőben csakugyan megtalálta a sírjukat. A helyi pap segített neki. A haláluk körülményeiről nem sokat tudott mondani ő sem. Új pap ő, nem ő temette el őket, akkor még egy másik faluban lakott.
A szülők sírját benőtte már a fű. Néhány vadvirág nyílt rajta csupán... Milyen szomorú, hogy elmentek, hogy már nem tudja nekik elmesélni, mi minden történt vele az idegen országban, hogy már soha nem mondhatja el nekik: mennyire szerette őket... De érezte, hogy a szívében mindörökre vele lesznek, hallja a hangjukat, látja arcukat, ahogy mosolyognak... Amíg ő él, ők is élni fognak.
Letérdelt a sír mellé, sokáig imádkozott. A pap vele mormolta az imákat, aztán elbúcsúztak egymástól, s ki-ki ment a saját dolgára. A férfi tudta: soha nem fog ide visszatérni. A temető kapujából még egyszer visszanézett. Úgy érezte: a szíve ittmarad, hogy megszakad bánatában.
De mennie kell, mert neki még dolga van. Neki még felelőssége van, még fel kell nevelnie azt a gyermeket. A másét... mert neki nincs. Nem lehetett... az élet megvonta tőle a kegyet, hogy saját gyermeke legyen. Talán jobb is így... ki tudja. Az életben sajnos nem mindenre van magyarázat...

Amikor visszatért, a háziak marasztalták őket, hogy az éjszakát itt tölthetnék, s majd csak reggel mennének tovább, de ő nem bírt volna ittmaradni. S most nem gondolt a gyermekre, akiért felelősséget vállalt.

Megköszönt mindent, aztán elköszöntek.
Itt már nincs keresnivalójuk.

- Most pedig hazamegyünk. - Igy mondta: haza.

A gyerek elmosolyodott, és a férfihoz bújt. Érezte, hogy mostmár mindörökre együtt maradnak. Az utóbbi időben úgy megszerette ezt a férfit, mintha tulajdon édesapja lenne. S érezte, hogy a férfi is gyermekeként szereti őt.


Megmaradt pénuükön élelmet vettek. De már nem maradt pénz a visszautazásra.

Csendesen gyalogoltak a sötét, poros úton. Egy szekér jött arra, felkéredzkedtek rá. Szerencsére az is arra igyekezett, amerre ők. A szekéren aztán el is aludtak.
Egyszer csak megállt a fogat, a kocsis felébresztette őket. Hálálkodva búcsúztak tőle. Szerencsére innen már nem volt messze a vasút, ahová igyekeztek.

Mivel pénzük nem volt vonatjegyre, mit tehettek volna egyebet, a sötétség leple alatt észrevétlen bemásztak egy tehervagonba, amelyben nagy ládák voltak felhalmozva. Elrejtőztek a ládák mögé. Remélték, nem fedezi fel őket senki. A férfi a kabátját leterítette a koszos padlóra, a gyermek rátelepedett és azonnal el is aludt. Nyugodtan, mélyen aludt, békés volt az álma. A vonat kerekei monoton kattogással futottak a síneken. Csak remélték, hogy jó irányba viszi őket a szerelvény...
Így utaztak állomásról állomásra, mind távolabb attól a helytől, amely valaha az otthont jelentette a férfinak.
Többször át kellett szállniuk másik vonatra, mire nagykeservesen megérkeztek a nagyvárosba, ahonnan már gyalog kellett továbbmenniük.


----


Nagysokára érkeztek vissza a hegyi házba. Semmi nem változott, csak a kert lett gazosabb. A férfi és a kislány leültek a ház előtt a kispadra, a férfi átölelte a gyerek vézna vállát. A lányka felnézett rá, talán biztatóan... s mintha mosolygott volna. Lám, ez a gyermek is érzi az ő nagy bánatát... az ő árvaságát. Mert ő is elárvult immár, mint a kislány. Két árva, egyedül, együtt.

Ahogy ültek ott kettesben a ház előtt, a nap lenyugvó fénye bearanyozta őket. Akkor a férfi szívére végre béke szállt. Valahogy végre megnyugodott. Ahogy elnézte a hatalmas fákat, körben a hatalmas hegyeket, a felhőket a hegyormok felett, olyan megnyugtatónak találta most. Még soha nem érezte ezt. De most... most minden más.
Elfogadta sorsát.

Ez a gyermek kárpótolja őt talán mindenért, minden elszenvedett fájdalomért, ürességért, kínért, szenvedésért... a hontalanságáért.
Mostmár nem hontalan többé. És nem magányos. Íme itt ez a gyermek, aki örömet hoz az életébe, aki bearanyozza napjait, és aki támaszt, vigaszt nyújthat majd öreg napjaira.

Így ültek hosszan, szótlanul.
Az ő helyük itt van. Lám, abban a hazában nem várta őt semmi és senki. Nincs ott helye, célja, élete. De itt igen, itt ez a kislány, aki számít rá, akit fel kell nevelnie, akinek ő az egyetlen támasza: aki szereti őt és akit ő is nagyon szeret, mintha tulajdon kislánya, tulajdon vére lenne. És ha körbenéz a magas hegyeken, akkor úgy érzi, itt van otthon, és az a föld, ahol felnevelkedett, a sík, poros vidék, a szélben szállingózó homokszemek, a szőlők, a poros utak, az mind már a múlté, már nem az övé. De ez itt, ez már az ő otthona, ahol jól bántak vele, ahová majd ez a kis szöszke kislány - ha megnő - férjet hoz magának, és ahol majd dajkálhatja az új kis jövevényt... és ahol majd lehunyja örökre egyszer a szemét. Mert már nem idegen többé itt a hegyen.




- VÉGE -