Syuron.hu

Megtörtént eset alapján

A férfi nem volt mindig hajléktalan. Valaha volt élete, családja, egzisztenciája... mindene. Mára ezeket mind-mind elveszítette. Önhibájából-e, avagy sem, azt ma már nagyon nehéz lenne megmondani. Nem is tépelődik rajta már. Volt idő, amikor még fájt, hogy egyedül van, és sokszor a betevő falat is hiányzik, mert munkát sehol nem kap: az egészségeseknek sincsen. S amikor meglátják, már nem is állnak vele szóba. Gondozatlan külseje, szesztől bűzlő lehellete elriasztja még a legjószándékúbb munkáltatót is. Néha bemegy tisztálkodni valamelyik hajléktalanszállóra, de egyébként valahogy elvan. Már évek óta. Hosszú-hosszú évek óta.

Egyszer kiderült valahogy, talán rádöbbent, vagy segítettek neki ebben, hogy bizony nemileg elhajlik, erősen. A saját neme kezdte érdekelni. Miért, miért nem, nem tudni. De mégis, valahogy mindig belegabalyodott egy-egy ócska kapcsolatba, amely sehová nem vezetett - illetve, dehogynem: a HIV-pozitívsághoz, egyenes úton.

Amikor megtudta, megijedt. Vagy inkább elszomorodott. Talán kétségbe is esett. Elmondták neki, és így tisztában volt vele, hogy az élete innentől kezdve fabatkát sem ér. Még annyit sem, mint annak előtte. Már nem épkézláb embernek számít. Persze, amikor valaki megtudta, hogy a saját neme vonzza, már az is taszító volt, hát még, ha az is kiderült, hogy beteg.

A férfi sokat imádkozott. Egyébként is vallásos volt, de valahogy az idők folyamán elveszítette a hitét. Most azonban, hogy ilyen dolgokkal kellett szembenéznie, vagyis azzal, hogy megrövidült az élete jelentősen, hát bizony ismét közel került Istenhez. Legalábbis úgy érezte.

Aztán mind betegebb lett. Hiába gyógyszer, hiába minden, késő már. Pedig még nem volt öreg, élete delén járt, s ha jól sáfárkodott volna, most lenne karrierje csúcsán, mostanra már beérett volna fáradozásának gyümölcse, gyermekei is felnőttek mostanra, s kicsit lazíthatott volna, nem kellett volna már a pénzt annyira hajszolni...
De mindez már a semmibe veszett. Tisztában volt vele, hogy ő, csakis ő tehet róla, hogy ide jutott. Mert miért kellett másokra hallgatnia?! Ha küzd ellene, ha küzd az ellen, hogy belevigyék az efféle fiú-fiú játékokba, most nem tartana itt. Vagy még ez is jobb, mint hajléktalanul majd egy télen megfagyni egy padon a parkban? Hát még az is lehet. De azért ez a vég eléggé csúfos vég, bizony, az. Látott a kórházban elég olyan beteget, akik így mentek el, dicstelenül, szégyenkezve, csontig soványodva, nagy szenvedések közepette, és bizony azt is észre kellett vennie, hogy mindenki óvatos velük kapcsolatban, mert senki nem szeretne megfertőződni... Hát ez lett a könnyelműségből, az italos, átmulatott éjszakákból, a haverok tisztátalan bulijaiból - de már késő.

A családját kéne értesíteni. De nem, minek. Úgyis csak szégyenkeznie kéne. Nem, azt mégse akarja. Dacos düh szállta meg. Nem csak az ő hibája, hogy nincs már családja. A felesége épp annyira hibás. Csak az asszony a gyerekekkel a lakásban maradhatott, alóla meg valahogy kicsúszott a talaj. Eleinte tetszett is neki a kötetlen élet, mert nincsen felelősség, nem kell senkihez alkalmazkodnia. Mostanra azonban már talán meg is bánta, hogy kilépett a mókuskerékből. Hiszen mások olyan jól megvannak úgy, neki miért nem felelt meg akkor? Tudja, igen, tudja, hogy sokat veszekedtek. De miért? Már nem is emlékszik. Talán legtöbbet azért, mert ő lenézte az asszony munkáját, aki ezért folyton megsértődött, s vitatkozni, majd kiabálni kezdett, ő pedig elrohant... A gyerekek szegények mit sem értettek ebből, még kicsik voltak.... ma már látja, hogy nem kellett volna leszólnia azt a fajta munkát sem, bár nem járt nagy keresettel, mégis szegény asszony egész nap a gyárban gürizett, utána rohant a gyerekekért az oviba, aztán meg még főznie, mosnia, takarítania kellett... Ma már tudja, hogy neki sem volt könnyű, őt kiszolgálni, aki ha hazatért, lerúgta a cipőt, beledobta magát a fotelba, újságot vett elő, és onnan kezdve se látott, se hallott. Ha szóltak hozzá, csak annyit mondott, hogy dolgozott ő nap közben eleget, hagyják békén, fáradt...

Aztán elváltak.

Ma már nem tenné. Megpróbálna megértő lenni... Ha nagyon akarná, biztosan sikerülne. És akkor nem tért volna rá a tévútra, ami ide vezetett...
Már késő. Mindennek vége.

A férfi könnyei végigperegtek borostás, nyűtt, gondozatlan arcán. Gondolatban imádkozott.
Gondolatai minduntalan egy dolog körül jártak: „mi is, akik MÁSOK vagyunk, mi is Isten teremtményei vagyunk! „
Mert hogy biztosan sok ember jár hasonló cipőben, arra gondolt. És hogy akik emiatt megfertőződtek, ők is sokan vannak, mert ezt hallotta, és olvasni is lehetett róla egy időben az újságokban. Világszerte nő a számuk, és vannak helyek, ahol kiközösítik őket, és félnek tőlük, ők pedig harcolnak a jogaikért, de ha felfedik a helyzetüket, régen rossz... Elbocsátják őket a munkahelyükről, és senki sem akarja alkalmazni őket. Meg is lehet érteni: egy-egy ilyen miatt nem sodorható veszélybe másik száz, vagy többszáz ember testi épsége, egészsége! Ők sem hibáztathatók ezért!
Emlékszik rá, valamikor, amikor kisgyerek volt, és még ifjúkorában is, „más”-nak, úgymond „meleg”-nek lenni tilos volt, vagyis tiltották, el kellett titkolni, mert büntették is, börtönnel. Mindenki féltette tőlük a fiatal fiúkat. Hogy nő is lehetett „más”, arról nem hallott. Ma meg már hobbiból is megteszik, vallják magukról a mai fiatalok, kipróbálják, megtetszik, mert a kábítószer és a szesz feloldja, eltörli a gátlásaikat, és mindent szabad, mint annak idején Amerikában a hippy-korszak idején... No, hát az se vezetett sehova! Szabadság hazája, óh! Mire volt jó? Végül a lázadó szelleműek is csak beadták a derekukat, amikor már nem volt apuci és anyuci pénzéből, és nem tudtak megélni... Elmúlt felettük is az idő, bizony. A kommunáknak befellegzett, amikor egy csomó ki tudja ki által gyártott gyerkőc szaladgált a sátrak között, mert róluk, az iskoláztatásukról is gondoskodni kellett mostmár... és innentől mégis beléptek az életükbe a szabályok, már nem lehetett szabályok nélkül élni... már felelősséggel tartoztak a gyerekeik iránt, és már nem is volt olyan jó a nincstelenség, a „repülés”, a „mindenki mindenkivel” illetve „bárki bárkivel” elv. Mert, mint utóbb kiderült, csak erről szólt az egész...
És most a mi fiataljaink akarnak „szabadon” élni és szeretni. De ez nem szabadság, ez szabadosság. Látja ezt már jól. És azt, hogy a fiatalok szórakozásból és unalomból csapódnak a saját nemű társaikhoz, mert nincs elvárás, nincs szégyenérzet - szerinte csak ezért, mert sok ilyennel találkozott az idők folyamán - azt ő sem nézi jó szemmel. Mostmár elmondhatja, megbotránkozik olykor. Pedig ő is a „más”-ok közé tartozik, vagy legalábbis mostmár.
Azt is tudja, hogy senki sem születik „más”-nak. Illetve néhányan, akiket gonoszul megtréfált a természet, és mindkét ivarszervvel rendelkeznek. Ők nem tehetnek róla. De ma már ez ellen is lehet tenni: az orvostudomány különféle műtétekkel megoldhatja a problémát vagy egyik, vagy másik nemi jelleg felé. De mivel az ember tudatos lény, úgy gondolja, a tudattal mindent szabályozni, korlátozni és módosítani lehet. Mert ha nem így lenne, akkor nem EMBER-nek hívnának minket, hanem mi is ösztönlények lennénk, mint az állatok - úgy gondolja.
Vagyis: ha tudati szinten meg lehet oldani különféle betegségeket, lelkieket és fizikaiakat egyaránt, akkor úgy igaz, hogy ezt is meg lehet gyógyítani. Mert mostmár látja, hogy ez is CSAK EGY BETEGSÉG A SOK KÖZÜL. Vagyis EGYIKE A SOKFÉLE PSICHIKAI BETEGSÉGNEK.
Mert, hogy őt belevitték, talán kicsit tetszett is neki, és az ital miatt kontrollja se volt, az igaz. De a fiatalok, őket ki kéne gyógyítani, amíg nem késő. Látja, hogy egyre szaporodik a számuk, mind a fiúk, mind a lányok közt nagyon sok a saját neme iránt vonzódó ma már. Nem hiszi, hogy ez így van rendjén.
Talán a nagy szabadság ára is ez. Mert régen nem volt szabad szexről szóló cikkeket írni, olvasni, ilyen jellegű újságokat kiadni, ami tele van mezítelen férfi és női képekkel. Meg olyan írásokkal, hogy ihaj! És nem volt a televízióban sem szexcsatorna... Sőt, az üzletszerű kéjelgést is tiltották és büntették.
És mivel most mind az üzletszerű kéjelgés szabad, mind az újságok tömkelege szól a szex különféle fajairól, sőt, pornográf kiadványok is akadnak szép számmal és akár kölcsönzőből kikölcsönözhető videokazetta a legordenárébb, akár állattal szeretkező nők és férfiak pornográf filmjeivel, hát nem is lehet elcsodálkozni azon, hogy a saját nemében keresi a szerelmet valaki, hiszen az ellenkező neműektől már hányingere van, annyira kitárulkoznak... és olyan közönségesek tudnak lenni.
És mostmár érti, hogy miért szaporodott el világszerte a gyermekek molesztálása. Mert a felnőttek világa nem rejt semmi titkot már, a férfiak nem találnak semmi rejtélyeset a hölgyekben, és a nők sem a férfiakban. Hát hová vezet ez, ugyan, hová?

Pedig a Biblia is úgy írja: a család a gyermek, az apa és az anya. De a jelenlegi állapot szerint egy férfi meg egy férfi, vagy egy nő és nő nem hozhat világra gyermeket, nem nevelhet, nem lehetséges.
És az azonos neműek együttélése, adott esetben akár házassága soha nem lehet elfogadott és természetes. Mert nem az. Mert természetellenes. És jó lenne, ha visszazökkenne minden a régi kerékvágásba...
Mert az ember feladata itt a Földön a szaporodás, a fajfenntartás, az élet továbbvitele. A Biblia is úgy mondja: Szaporodjatok, és sokasodjatok, népesítsétek be a Földet!
De az azonos neműek erre soha nem lesznek képesek. Vegyük például, ha egy ilyen „pár” magához vesz egy gyermeket, mondjuk örökbe fogad. A gyermek milyen lelkületű lesz, hogyan, milyen körülmények között nevelkedik? Soha nem lesz egészséges apa-anya képe. Mondjuk, ha azt látja, hogy apu megpuszilja a másik bácsit, akiről azt mondta, hogy a barátja... vagy mit mond, kije az neki, az is apukája? Vagy ha két nő nevel egy gyermeket, akkor kik ők neki, vagy egymásnak? Ha barátnői egymásnak, akkor miért „szeretgetik” egymást? Lehet egészséges lelkületű vagy identitású gyermeket nevelni ilyen körülmények között? Bizony, ő sem szeretné, ha ilyen környezetben nőttek volna fel a gyermekei! El se tudja képzelni! Brrrr, még rágondolni is rossz! Szerencsére nem így történt, a volt felesége egyedül ugyan, de tisztességgel felnevelte - nélküle - a gyerekeket, és mostmár tiszteli őt ezért. Így, utólag. Szegény asszony, milyen jó lenne, ha elmondhatná neki egyszer, a halála előtt...


Azt nem tudja, ő képes volna-e valaha a volt feleségével, vagy egy másik asszonnyal új életet kezdeni ezek után... persze, ha nem lenne halálos beteg. Talán igen. Ha megemberelné magát, akkor biztosan sikerülne is. De vajon ki lenne képes ezek után vele élni? Tudva, hogy miket csinált? Hát, fogas kérdés. Sokat rágódott már rajta. Csakhogy késő már, végképpen késő. A halál kapujában persze megbánta már, és nagyon sokat imádkozik. Most úgy érzi, bűnt követett el. Mert ez is a tízparancsolat egyikének megszegése: ne paráználkodj. Hát mi ez, ha nem az? Mert természetellenes, ezért nem lehet szeretet, szerelem két azonos nemű között. Ezt most is így hiszi. Annak ellenére, hogy voltak férfi kapcsolatai.
Tudja, hogy Isten úgy teremtette a férfit és a nőt, hogy kiegészítsék egymást. A férfi nem egészítheti ki a másik férfit, és a nő sem a másik nőt, mert nemileg nem alkalmas rá. A teste nem arra lett teremtve, nincsen rá megfelelő szerve, és ez így helyes. Ha nem így lenne, akkor Isten mindenkit egyformára teremt, és a növényeket, és az állatokat is... hogy minden semleges nemű legyen, és önmaga képes legyen szaporodni.
Igaz, az állatvilágban is, meg a növényvilágban is akad kivétel, mint például az állatvilágban a csigák, amelyek hímnősek, vagy a növényvilágban a mogyoró, amelyen egyszerre található meg a porzós és a termős virág is - de az ember NEM ilyen. Nem erre van rendeltetve. Most úgy tűnik, lázadozik ez ellen. Nem tetszik neki a TÖRVÉNY, a SZABÁLY, nem hajlandó betartani. Legalábbis egy részük nem. És azt mondják a többieknek, akik prüszkölve utasítják el ezt, hogy nekik van igazuk, és mi az, hogy nem fogadja el a többség?! Igenis, rájuk kell kényszeríteni!

Emlékszik a nagy humorista néhány mondatára, amikor egyszer, nagyon régen azt mondta: „Volt idő, amikor tiltották. Mostmár szabad. Emberek, disszidáljunk, ne várjuk meg, amíg muszáj lesz!” Természetesen, a „meleg”-ekre mondta ezt. Hát tényleg ilyen szomorú a helyzet? Efelé haladunk? Nem, azt ne! Az már egyenesen Szodoma és Gomorra lenne!

Az ő környékükön is volt egy asszony, aki úgy született, hogy félig férfi volt. Senki nem tudta pontosan, hogyan is valójában, csak azt látták, hogy férfiruhában jár, férfiként viselkedik, de ugyanakkor fejkendőt viselt. A kisgyermekek féltek tőle, mint mindentől, ami nem normális. A felnőttek nem beszéltek róla, de tartottak ők is tőle. Sőt, bátran állithatja, hogy meg is vetették. Nem nagyon beszéltek vele, és ő is visszahúzódó életet élt. Alig mozdult ki otthonából, csak nagyritkán lehetett utcán látni. Sajnos, ővele elbánt a természet, mostmár tudja. Akkor még kisgyerek volt, az az asszony ma már nem él. De a maiak már nem veleszületett betegség, hanem butaság miatt kerülnek ilyen szituációba. Egymást viszik bele, talán eleinte tetszik is nekik, de az egészséges társadalom mégis megveti őket. A társadalom fura intézmény. Ha valakinek a családjában nincs ilyen, akkor: „fogadjuk el, ők is emberek”. De ha a családban valaki ilyenné válik, akkor hirtelen megijednek, és már nem is olyan egyértelmű, hogy el kell fogadni. Amikor már az ő fiukat akarja úgymond „oltár elé” vinni egy másik fiatalember, vagy amikor azt látják, hogy a lányuk egy másik lánnyal csókolózik, mondjuk, a kapuban, vagy egyéb hasonló eset adódik. Akkor már ugye nem is olyan egyértelmű. Még azt is hallotta nemegyszer, hogy egyenesen undorító.
Lehet, hogy igazuk van. Ha jobban belegondol, tényleg megvetendő. Mégis, ha valaki belemerült, nehéz kimászni belőle. Ő is így járt.
De már nem is akar változtatni, már késő.
Amikor megtudta, hogy fertőző, minden kapcsolatát megszakította, onnantól kezdve teljesen egyedül tengeti az életét hol itt, hol ott. Nagyon vigyáz, hogy ne érintkezzen senkivel, különösen akkor, ha felsérti valahol a bőrét, ha vérző sebe van. Nagyon vigyáznia kell, nem akar senkinek ártani. Néha, amikor kórházba kell mennie, mert nagyon rosszul van, akkor is sajnálja szegény nővérkéket meg az orvosokat, akik más betegekkel is foglalkoznak, hiszen ők nem vihetik tovább a fertőzést, ugye?
Nagyon kemény dolog ez, így élni. Talán kicsit szerencse is, hogy ilyen rövidre van szabva, ha már fertőződött valaki. Legalább rövid az az idő, ameddig másokat megfertőzhet.
Hallotta, hogy külföldön, különösen a négerek lakta országokban - ahonnan ez a szörnyű betegség is származik és ahonnan elterjedt a világon - szóval, hogy azokban az országokban arra törekednek az orvosok, hogy ne haljanak meg az AIDS-ben szenvedők. Gyógyszerekkel látják el őket, és gyógyítják őket, ahogyan csak lehet. Igen ám, csakhogy arra nem gondolnak, hogy minél tovább él egy ilyen fertőzött egyén, annál tovább fennáll a veszély, hogy másokat - esetenként sokakat - megfertőz. Mert ezekben az országokban a tradíció az, hogy egy férfinak minél több gyermeke születik, annál férfiasabbnak számít, az se fontos, hány nőtől. És a nők pedig mindaddig kötelesek szülni, amíg csak képesek rá, így egy-egy asszony tíz-húsz gyermeket is világra hozhat... Mire jó akkor az, hogy meggyógyítják a szerencsétleneket? Egészségesek soha többé nem lesznek, viszont szaporítják azok számát, akik megbetegszenek, őáltaluk. Mert a vérüknek nem tudnak parancsolni, azt olvasta valahol. Meg nem is akarnak, mert a hagyomány, a kultúra azt követeli tőlük. A gyermekek már betegen születnek, és ezáltal is újra- és újratermelődik a betegek száma, csak szaporodik, és azáltal, hogy repülőgéppel néhány óra alatt a világ legtávolabbi sarkába is képes az ember eljutni, nincsen határ, ami megállíthatná a betegségek terjedését, hiszen hozzák-viszik azok, akik ide-oda járkálnak a világban.
Talán ez a tisztátalan viselkedés, életmód lesz az emberiség halála. Lehet, hogy ez törvényszerű is. Nem a háborúkban esik el a világ népességének túlnyomó része, nem a fegyverektől kell rettegni, hanem a fertőző betegségektől, mert az emberi könnyelműségnek, butaságnak, tisztátalanságnak nincsen határa. Hát ettől rettegjetek, emberek! És talán lehet - és kellene is - tenni ellene valamit! Csak nehogy késő legyen!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a nap huszonnégy órájában. Mert nem buta ember ő, tanult ember, attól még, hogy most itt tart, ahol tart... Attól, hogy ő halálos beteg, attól még a gondolatai lehetnek józanok, egészségesek. Legalábbis úgy hiszi, úgy reméli. Csak már nincsen, akivel megoszthatná őket... már nincs. Csak Isten. Isten, a mindenütt jelenvaló.


És a kérdés folyton-folyvást ott zakatol a fölében: „Mi hát a szándéka Istennek mivelünk? Mi is az Ő teremtményei, az ő gyermekei vagyunk! Ki felel erre? Ki tud erre megfelelni? „



VÉGE