Mese a természet gyermekeiről
Bobby Leng:
Mese a természet gyermekeiről
Egyszer, régen, amikor még ti meg sem születtetek, de még a nagyapátok se, akkoriban valahol, egy hatalmas földrészen különös emberek éltek. Kis csoportokban, külön területeken, szétszóródva, egymástól messzire ütötték fel sátraikat, és azt ették, amit az erdő-mező adott. Vadásztak és gyűjtögettek, s voltak olyan csoportok is, akik földet műveltek és vetettek, s arattak: kukoricát, paprikát, miegymást. Ezzel egészítették ki az ételeiket, étrendjüket.
Ezek a kis csoportok, törzsek annyi területen vadásztak, halásztak és gyűjtögettek, hogy az így megszerzett élelem nekik és állataiknak, lovaiknak épp elég volt, sőt: télire is gyűjtöttek annyit, hogy tavaszig kitartson. Nagyobb földterületre, erdőre nem volt szükségük. De arra azért ügyeltek, hogy patak, vagy folyó legyen ezen a területen, ahonnan az ivóvizet nyerhetik maguknak és állataiknak, növényeiknek, és ahol halászhatnak.
Ámde néha be-betévedtek egymás területére, s ilyenkor nagy hajcihő vette kezdetét, mert az élelem a legfontosabb, s ha azt más szerzi meg, akkor ők éhezni lesznek kénytelenek. Ezért rögtön fegyvert ragadtak: nyilat, kisbaltát, amit tomahawknak hívtak, és dárdát, botot, meg ami épp a kezük ügyébe akadt, és csépelték egymást, amíg el nem űzték az idegen betolakodót. Néha azonban ez nem sikerült, és az idegenek győztek.
Voltak olyan törzsek, akik nagyon harcos, erőszakos emberekből álltak, és igyekeztek elszedni mások javait, élelmét, állatbőröket, lovakat.
Az ilyen törzsektől minden más törzs félt. El is kerülték a földjüket, hogyha csak tehették.
De egy nap történt valami, ami megváltoztatta addigi életük megszokott rendjét.
Ugyanis a földrész partjainál hatalmas hajók kötöttek ki, és arról sok ember szállt a partra sok apró csónakkal.
Ettől kezdve ezeknek a törzseknek nem volt nyugovásuk. Az idegen emberek bejárták a rengeteg erdőket, és ha találtak valamit, ami megtetszett nekik, akkor azt erőnek erejével, erőszakkal elvették, s ha kellett, lemészárolták érte az egész törzset, utána pedig magukkal vitték a javaikat.
Ezeket a megszerzett javakat felhordták a hajóikra, majd eltávoztak. Igen ám, de nemsokára újabb hajók érkeztek: még több, még hatalmasabb. És a hajók egyre csak érkeztek, érkeztek, rengeteg embert hozva magukkal, akik elözönlötték az egész földrészt.
Ettől kezdve a törzseknek nem volt nyugtuk. Az idegenek mindent felforgattak, mindent elvettek, a törzseket elűzték földjeikről, majd a helyükön ők telepedtek le. Rönkházakat építettek, ami miatt sok fát kivágtak a hatalmas erdőkből. Ők vadászták le a törzsek vadászterületein a vadakat, így a törzsek éheztek, és elmenekültek. Eleinte fel északra, de ott is utolérte őket a sorsuk: nagyon sokan áldozatul estek a bevándorló telepesek terjeszkedésének.
A törzsek hiába fogtak már össze, hogy elűzzék az újonnan jötteket: fegyvereik nem voltak elég hatékonyak, mert az idegenek durranós fegyvereket - puskákat - is hoztak magukkal, amelyek messziről is képesek voltak ölni, meg éles hosszú „késeket”, kardokat is hoztak, s ezeknek a fegyvereknek az egyszerű törzsi nyilak, lándzsák nem tudtak ellenállni. Még a legharciasabb törzs sem tudta ezekkel felvenni a versenyt, ők is meghátrálásra kényszerültek, és a hegyek közé menekültek, mint a többi törzs.
Azok a törzsek, akik már ősidők óta a hegyek ormain építkeztek, azt hitték, biztonságban vannak a beözönlő hordáktól. Hiszen kövekből emelt hatalmas templomaik, s városaik és víznyerő helyeik magas kőfallal voltak körülvéve. Csodálatos, szimmetrikus építészeti remekművek voltak ezek az épületek, amelyeket belül gazdagon díszített aranyozással fedtek. Aranyból készült tárgyaik vallási célokat szolgáltak, és papjaik hatalmas tudással rendelkeztek. Ezek a törzsek egymástól messzire éltek, távoli hegyeken, elszigetelten.
Amikor az idegenek megszállták e hatalmas földrészt, katonákat is hoztak magukkal, állig felfegyverkezve, és amikor ellepték az országot, ezeket a gazdag helyeket kifosztották, lakóit megölték vagy elűzték.
Ezek a törzsek rövid idő alatt teljesen felszámolódtak, eltűntek a Föld színéről. Ők voltak a Maya, a Tolték, az Azték indiánok, és ki tudja, hányféle törzs még.
Azóta sok-sok idő eltelt. A telepesek pedig egyre többen lettek, az őslakos törzseket pedig bekerített, kijelölt területekre száműzték, ahol azóta is élnek.
Az elvett gazdag, zsíros földeken a betolakodók leszármazottjai gazdálkodnak azóta is. A dús legelőkön saját barmaikat legeltetik, s a sűrű erdőkből saját hasznukra vágják ki a fákat. Óriási, sokmilliós városaikban jólétben élnek, miközben az őslakosok valahol, távoli vidékeken, tenyérnyi területeken, félreeső, sovány földeken tengetik életüket, megfosztva mindentől, ami az övék volt valaha.
Az őslakos törzsek összezsugorodott élettérben, rezervátumokban élnek azóta is. Senki sem kártalanította őket elvett javaikért, földjeikért. A betolakodók pedig azóta is élvezik e hatalmas, gazdag föld javait. S élnek, mint Marci Hevesben: vagyis nagyon is jól. Mit sem törődve azzal, hogy éltek itt egykor valakik, akiké mindez volt, s akik mind e mai napig jogos tulajdonosai lennének minden egyes fűszálnak, fának, virágnak, halnak és vadnak, amit csak e földrész megterem.
Ezek a vad törzsek voltak az indiánok. A Sosonok, a Cherokee-k, a Sheyenne-ek, a Feketelábúak, az Apache-ok, a Huronok, a Mohikánok, a Komancs, az Irokéz, a Sziú és a többi törzs... Nehéz lenne felsorolni a sokféle törzset.
Régen kerek sátrakban, wigwamokban éltek, amelyeket állatbőrökkel fedtek, hogy télen se fázzanak. Őzbőr ruhájukat hímzésekkel, hajukat tollakkal ékesítették, lábukat puha mokasszinba bújtatták, nesztelen léptekkel jártak-keltek. Övükben éles tőr, rézszínű bőrükön megcsillant a napsugár. Az öregek bölcsen vezették a törzseket, a törzsfőnökre mindenki hallgatott.
De jött az új világ, amelybe ez a fajta életforma már nem fért bele, száműzetett távoli vidékekre, s helyét egy modern, civilizáltnak és modernnek nevezett harsogó kavalkád vette át.
De az indiánok utódjait élteti a remény. Mert azt remélik és várják, hogy egyszer eljön az idő, amikor majd visszakaphatják földjeiket, és visszatérhetnek a régi, ősi életmódhoz. Hogy ismét ők lehessenek a természet gyermekei. A természeté, amelyet annyira tiszteltek, amelytől soha nem vettek el többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt... a természeté, amelynek isteneit, szellemeit annyira tisztelték, hogy semmiképpen sem akarták megharagítani őket. Hiszen a természettől függött az életük, s ezt jól tudták mindannyian. Óvták hát, és vigyáztak rá, a természetre, amelynek részei voltak.
Remélik hát, hogy egyszer eljön az ő idejük, és hogy akkor még lesznek indiánok, és nem lesz túl késő...
Vajon túl naiv ez a remény?
VÉGE
Mese a természet gyermekeiről
Egyszer, régen, amikor még ti meg sem születtetek, de még a nagyapátok se, akkoriban valahol, egy hatalmas földrészen különös emberek éltek. Kis csoportokban, külön területeken, szétszóródva, egymástól messzire ütötték fel sátraikat, és azt ették, amit az erdő-mező adott. Vadásztak és gyűjtögettek, s voltak olyan csoportok is, akik földet műveltek és vetettek, s arattak: kukoricát, paprikát, miegymást. Ezzel egészítették ki az ételeiket, étrendjüket.
Ezek a kis csoportok, törzsek annyi területen vadásztak, halásztak és gyűjtögettek, hogy az így megszerzett élelem nekik és állataiknak, lovaiknak épp elég volt, sőt: télire is gyűjtöttek annyit, hogy tavaszig kitartson. Nagyobb földterületre, erdőre nem volt szükségük. De arra azért ügyeltek, hogy patak, vagy folyó legyen ezen a területen, ahonnan az ivóvizet nyerhetik maguknak és állataiknak, növényeiknek, és ahol halászhatnak.
Ámde néha be-betévedtek egymás területére, s ilyenkor nagy hajcihő vette kezdetét, mert az élelem a legfontosabb, s ha azt más szerzi meg, akkor ők éhezni lesznek kénytelenek. Ezért rögtön fegyvert ragadtak: nyilat, kisbaltát, amit tomahawknak hívtak, és dárdát, botot, meg ami épp a kezük ügyébe akadt, és csépelték egymást, amíg el nem űzték az idegen betolakodót. Néha azonban ez nem sikerült, és az idegenek győztek.
Voltak olyan törzsek, akik nagyon harcos, erőszakos emberekből álltak, és igyekeztek elszedni mások javait, élelmét, állatbőröket, lovakat.
Az ilyen törzsektől minden más törzs félt. El is kerülték a földjüket, hogyha csak tehették.
De egy nap történt valami, ami megváltoztatta addigi életük megszokott rendjét.
Ugyanis a földrész partjainál hatalmas hajók kötöttek ki, és arról sok ember szállt a partra sok apró csónakkal.
Ettől kezdve ezeknek a törzseknek nem volt nyugovásuk. Az idegen emberek bejárták a rengeteg erdőket, és ha találtak valamit, ami megtetszett nekik, akkor azt erőnek erejével, erőszakkal elvették, s ha kellett, lemészárolták érte az egész törzset, utána pedig magukkal vitték a javaikat.
Ezeket a megszerzett javakat felhordták a hajóikra, majd eltávoztak. Igen ám, de nemsokára újabb hajók érkeztek: még több, még hatalmasabb. És a hajók egyre csak érkeztek, érkeztek, rengeteg embert hozva magukkal, akik elözönlötték az egész földrészt.
Ettől kezdve a törzseknek nem volt nyugtuk. Az idegenek mindent felforgattak, mindent elvettek, a törzseket elűzték földjeikről, majd a helyükön ők telepedtek le. Rönkházakat építettek, ami miatt sok fát kivágtak a hatalmas erdőkből. Ők vadászták le a törzsek vadászterületein a vadakat, így a törzsek éheztek, és elmenekültek. Eleinte fel északra, de ott is utolérte őket a sorsuk: nagyon sokan áldozatul estek a bevándorló telepesek terjeszkedésének.
A törzsek hiába fogtak már össze, hogy elűzzék az újonnan jötteket: fegyvereik nem voltak elég hatékonyak, mert az idegenek durranós fegyvereket - puskákat - is hoztak magukkal, amelyek messziről is képesek voltak ölni, meg éles hosszú „késeket”, kardokat is hoztak, s ezeknek a fegyvereknek az egyszerű törzsi nyilak, lándzsák nem tudtak ellenállni. Még a legharciasabb törzs sem tudta ezekkel felvenni a versenyt, ők is meghátrálásra kényszerültek, és a hegyek közé menekültek, mint a többi törzs.
Azok a törzsek, akik már ősidők óta a hegyek ormain építkeztek, azt hitték, biztonságban vannak a beözönlő hordáktól. Hiszen kövekből emelt hatalmas templomaik, s városaik és víznyerő helyeik magas kőfallal voltak körülvéve. Csodálatos, szimmetrikus építészeti remekművek voltak ezek az épületek, amelyeket belül gazdagon díszített aranyozással fedtek. Aranyból készült tárgyaik vallási célokat szolgáltak, és papjaik hatalmas tudással rendelkeztek. Ezek a törzsek egymástól messzire éltek, távoli hegyeken, elszigetelten.
Amikor az idegenek megszállták e hatalmas földrészt, katonákat is hoztak magukkal, állig felfegyverkezve, és amikor ellepték az országot, ezeket a gazdag helyeket kifosztották, lakóit megölték vagy elűzték.
Ezek a törzsek rövid idő alatt teljesen felszámolódtak, eltűntek a Föld színéről. Ők voltak a Maya, a Tolték, az Azték indiánok, és ki tudja, hányféle törzs még.
Azóta sok-sok idő eltelt. A telepesek pedig egyre többen lettek, az őslakos törzseket pedig bekerített, kijelölt területekre száműzték, ahol azóta is élnek.
Az elvett gazdag, zsíros földeken a betolakodók leszármazottjai gazdálkodnak azóta is. A dús legelőkön saját barmaikat legeltetik, s a sűrű erdőkből saját hasznukra vágják ki a fákat. Óriási, sokmilliós városaikban jólétben élnek, miközben az őslakosok valahol, távoli vidékeken, tenyérnyi területeken, félreeső, sovány földeken tengetik életüket, megfosztva mindentől, ami az övék volt valaha.
Az őslakos törzsek összezsugorodott élettérben, rezervátumokban élnek azóta is. Senki sem kártalanította őket elvett javaikért, földjeikért. A betolakodók pedig azóta is élvezik e hatalmas, gazdag föld javait. S élnek, mint Marci Hevesben: vagyis nagyon is jól. Mit sem törődve azzal, hogy éltek itt egykor valakik, akiké mindez volt, s akik mind e mai napig jogos tulajdonosai lennének minden egyes fűszálnak, fának, virágnak, halnak és vadnak, amit csak e földrész megterem.
Ezek a vad törzsek voltak az indiánok. A Sosonok, a Cherokee-k, a Sheyenne-ek, a Feketelábúak, az Apache-ok, a Huronok, a Mohikánok, a Komancs, az Irokéz, a Sziú és a többi törzs... Nehéz lenne felsorolni a sokféle törzset.
Régen kerek sátrakban, wigwamokban éltek, amelyeket állatbőrökkel fedtek, hogy télen se fázzanak. Őzbőr ruhájukat hímzésekkel, hajukat tollakkal ékesítették, lábukat puha mokasszinba bújtatták, nesztelen léptekkel jártak-keltek. Övükben éles tőr, rézszínű bőrükön megcsillant a napsugár. Az öregek bölcsen vezették a törzseket, a törzsfőnökre mindenki hallgatott.
De jött az új világ, amelybe ez a fajta életforma már nem fért bele, száműzetett távoli vidékekre, s helyét egy modern, civilizáltnak és modernnek nevezett harsogó kavalkád vette át.
De az indiánok utódjait élteti a remény. Mert azt remélik és várják, hogy egyszer eljön az idő, amikor majd visszakaphatják földjeiket, és visszatérhetnek a régi, ősi életmódhoz. Hogy ismét ők lehessenek a természet gyermekei. A természeté, amelyet annyira tiszteltek, amelytől soha nem vettek el többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt... a természeté, amelynek isteneit, szellemeit annyira tisztelték, hogy semmiképpen sem akarták megharagítani őket. Hiszen a természettől függött az életük, s ezt jól tudták mindannyian. Óvták hát, és vigyáztak rá, a természetre, amelynek részei voltak.
Remélik hát, hogy egyszer eljön az ő idejük, és hogy akkor még lesznek indiánok, és nem lesz túl késő...
Vajon túl naiv ez a remény?
VÉGE