Az Elvarázsolt erdő
AZ ELVARÁZSOLT ERDŐ
fantasy mese
Tartalom
A varázsló lánya megharagszik egy várúr fiára, amiért nem akarja feleségül venni. Ezért egész népével egyetemben erdővé varázsolja. Csak a húgát kímélte meg, de őt is csak addig, amíg meg nem töri a varázst, amit nagyon nehéz, furfangos próbával kell véghezvinnie...
Egyszer háborúskodás támad, amelyben szintén a varázslólány keze van... Egy lovag, a húg szerelme elindul a vámpírok és lidércek földjén keresztül, hogy segítséget hívjon.
Mi történik velük, és az erdővé lett néppel? Megtörhet-e valaha a varázs?
AZ ELVARÁZSOLT ERDŐ
fantasy mese
Big Eniac ötletéből
Valamikor, évszázadokkal ezelőtt Dugárföld keleti határán állt egy hatalmas vár. A vár gazdája egy igen gazdag hadúr volt, kinek többszáz, talán többezer jó katonája védelmezte földjeit.
Katonáit falvainak fiataljaiból toborozta, jól kiképezte és jól meg is fizette őket, családjaiknak biztos megélhetést biztositva. A kiöregedett katonákat nagyobb vagyonnal bocsátotta szabadon, és földjén bárhol letelepedhettek.
Egyszer a hadúr szép fiatal felesége egy ikerpárnak adott életet, egy aranyhajú fiúcskát és egy éjfekete hajú kisleányt hozott a világra. Az aranyhajú ifjú az Angel nevet kapta, a szénfekete hajú kisleánykának pedig a Bársonyka nevet adták.
A gyermekek növekedtek, s őket jó mesterek nevelték, oktatták mindenféle tudásra.
Amikor aztán elérték a tizenöt évet, a fiút édesapja maga mellé vette, s mindig magával vitte. Ő oktatta becsületre, tisztességre, bátorságra, kardforgatásra, igazságosságra.
A kisleányka az édesanyja mellett megtanult szépen himezni, énekelni, hárfát pengetni, hogy hogyan fonja be éjfekete szép haját, a nehéz selymekből, brokátokból és csipkékből készült szép ruhákat miként kell viselni, embereségesen bánni a szolgákkal, s bájt, kecsességet és minden egyebet megtanult.
Teltek-múltak az évek. Éppen az ikrek huszadik születésnapjára készült mindenki a várban, nagy volt a sürgés-forgás, sütöttek, főztek a konyhában, amikor jelentették a vár urának, hogy Ormandorföld zászlója alatt fényes küldöttség érkezik.
Amikor aztán az úr fogadta a követeket, elmondták, hogy jövetelük célja nem más, mint az, hogy szövetségre lépjenek a hadúrral. A születésnap miatt elnapolták a tárgyalásokat, s igy a küldöttség számára a legjobb szobákat nyittatták, kiséretüket az udvar végében álló szolgák házában szállásolták el.
Volt közöttük egy nagyon szép barna hajú, igéző fekete szemű szép szolgálólány, ki után megfordultak a katonák, ha végigment az udvaron. Hazájában kérője is akadt szép számmal, de ő sorra mind kikosarazta őket.
E szépséges hajadonról senki nem sejtette, hogy Janina ő, a Fehér Mágus leánya.
Apja, a Fehér Mágus messze földön nagy tiszteletnek örvendhetett: szerette népét, varázslatait népe boldogulására használta, és segitett a bajbajutottakon. Gyógyitó hatású varázsfőzeteitől minden beteg meggyógyult.
Janina édesapja mellett minden fortélyt, varázslatot megtanult, ellesett. Azonban tudását az emberek ellen, azok bosszantására, ártalmára használta. Végtelen gonoszságában arra vetemedett, hogy apja ellenségét, a Fekete Mágust felkereste, hogy megkérje: tanitsa ki őt minden gonosz mágiára, ártó varázslásra.
Minden nap titokban kiszökött a palotából, varázshatalmát felhasználva eljutott a Fekete Mágushoz, s ott mindent megtanult, amit csak lehetett.
Amikor ez apja tudomására jutott, féktelen haragjában kitagadta lányát, és e szavakkal bocsátotta útjára:
- Ha majd valami jót teszel az emberekért, ha megtanulod, mi az az emberség, ha bebizonyitod, hogy szemernyi jó is van a szivedben, visszafogadlak, de addig a palotában többé nincs helyed.
Elszegődött hát Janina egy tartomány főúri kastélyába, történetesen ez nem volt egyéb, mint az Ormandorok fejedelmének kastélya. Szolgálólány lett belőle. Senki sem tudta róla, hogy ki ő valójában.
Igy került a küldöttség kiséretéhez.
Egyszer, amint a vendégházból kilépett, egy szép aranyhajú ifjút pillantott meg, ki a lova nyergébe pattant és kivágtatott a kastélyból. Szive azonnal szerelemre lobbant, akár akarta, akár nem akarta.
Megtudakolta, ki légyen a szép ifjú, s nagyon megörült, midőn elmondták neki, hogy a vendéglátó hadúr fia, Angel az ifjú.
Elképzelte, amint őt az ifjú feleségül veszi majdan, s akkor ismét varázsolhat kedvére, berendezhet magának laboratóriumot a kastélyban.
Ahogy telt-múlt az idő, minden alkalmat megragadott, hogy a szép ifjú közelében lehessen. Azonban az reá sem hederitett, ami nagyon elkeseritette a varázsló lányát.
Pedig latba vetette minden praktikáját, de a fiú szivét mégsem tudta maga felé forditani.
Kudarca arra sarkallta, hogy megszólitsa az ifjút - pedig a szolgálónak tilos volt a felsőbb kasztbelieket megszólitania, ha azok nem adtak rá engedélyt.
- Nem tetszem neked? - mórikálta magát Angel előtt.
Angel végre ráemelte tekintetét, végigmérte, hosszan időzött pillantása a leány szép arcán, igéző fekete szemén.
- Szép vagy - mondta az ifjú nagysokára, majd elfordult, s ment volna a dolga után.
- Elvennél-e feleségül? - szólt még utána a lány.
- Nem gondolok még a házasságra... téged pedig nem ismerlek - válaszolta az ifjú vissza se nézve, s ment tovább.
- Úúúúgy? - kiáltotta gúnyosan a varázslólány. - Halld hát meg átkomat!
Változz ezeréves almafává, s rajtad aranyalma teremjen! Százévenként egyszer eljövök hozzád ugyanezen nap éjjelén, s egy éjszakára ismét ifjú lehetsz. Ha még akkor is azt mondod, hogy nem leszel az enyém, visszaváltozol újabb száz évre! Népedből, katonáidból, apádból és anyádból sudár fa légyen, s sűrű erdőként éljenek ezután. Palotád legyen kicsiny házikó az erdő közepén, s őrizze egy sárkány, ki kerek tó mélyén szunnyad csendesen mindaddig, mig nyugalmát meg nem zavarják. Egyes-egyedül testvérhugod marad ember - s mindörökre ifjú, mindaddig, mig meg nem vált átkom alól. De csak akkor tud megváltani, ha olyat tesz, amit nem akar, ha olyannal teszi, ami nem az, aminek látszik, s éppen akkor, amikor holdtölte után feljön a nap. De hiába vált meg téged és pereputtyodat, ő maga elveszíti az örökifjúságát, megöregszik és meghal!
Ha nem tud megváltani titeket, akkor fa maradsz népeddel együtt mindörökre! Ha mégis igent mondasz. egybekelünk, és megtörik a varázs. Ha nemet mondasz, akkor azonnal el kell indulnod, hogy kijuss az erdőből, mire megvirrad, s amíg ember vagy, s úgy megválthatod néped s magad. De úgyis felébred a sárkány, és megakadályoz abban, hogy kijuss. Mert ha az enyém nem leszel, nem lehetsz soha senkié sem! - kiáltotta, és szörnyűséges kacagásra fakadt a varázsló lánya.
És akkor az ifjú lábai gyökeret eresztettek, mélyen a fekete földbe, karjai erős ágakká, haja aranylevelekké. Elkezdett nőni. Nőttön nőtt, és olyan magas lett, hogy a legalsó ágait alig érhette volna fel emberfia. És törzse olyan vastag lett, hogy hat ember sem érte volna körül. De ágain aranyvirágok nyiltak az aranylevelek között, csillogása messzire ragyogott.
Harcos népéből olyan sűrű erdő kerekedett, hogy sötétség boritotta, napfény nem tudott behatolni az ágak közé.
Egyes-egyedül a fiú ikertestvére, a szép fekete hajú leány, Bársonyka maradt meg emberi mivoltában. Szegény semmit, de semmit sem értett. De amikor látta, mi történik, ijedtében elkezdett futni, futni ki az erdőből, de mindhiába, a varázslólány hangja mindenütt utolérte.
- Hiába futsz te leány, testvéredet csak úgy szabadithatod meg, ha olyat teszel, amit nem akarsz, azzal, ami nem az, aminek látszik és csakis akkor, ha felkel a nap a telehold után! Mindaddig ifjú maradsz, s testvéred és néped erdő, amig ezt véghez nem viszed! Hallod?! - és kacagott, kacagott, gonoszul, rémisztően.
Futott szegény Bársonyka, sokáig bolyongott a félhomályos, sűrű erdőben. Mindvégig hallotta a fák suttogását, sóhajtozását, ágaik ruháját és haját tépték, de végül kijutott az erdőből, ki a szabadba.
Ott leült a zöld pázsitra, s arcát kezébe temetve zokogott, zokogott, mig a kimerültségtől el nem nyomta az álom.
Amikor felébredt, reggel volt. Elindult valamerre, maga sem tudta, merre. Aztán a szomszédos Nevela-föld tartományi fejedelmének kastélyába felfogadták szolgálónak. Hamar megszerették szorgalma, szelidsége miatt.
De minden nap, amikor felkelt, abban reménykedett: talán ez lesz az a nap, amikor végre megtörheti valahogyan a varázslatot.
És minden este, amikor besötétedett, felment a bástyára, hogy elnézzen az erdő felé. Ilyenkor mindig hallani vélte bátyja hangját, az erdő fáinak sóhajtozását. De nemcsak ő hallotta, hallotta minden más teremtett lélek, ki ilyenkor még ébren volt. Az emberek félve bújtak össze házaikban...
Az emberekből lett fák koronája fölé magasodott az aranyalmafa, arany levelei, virágai messzire csillogtak, akár a hold, akár a nap fénye ragyogta is be. Volt, aki azt gondolta: ha egy virágot letéphetne, egész életére gazdaggá tenné. És ha e bátor vállalkozó behatolt a sűrű, homályos erdőbe, bizony, soha nem jött ki onnan többé. És többen is voltak, kik azt gondolták: nekik sikerülni fog! De mindhiába: az elvarázsolt erdőből nem volt kiút.
Ezért aztán az évek során nevet is kapott az erdő: elnevezték Holtak Erdejének.
Mindeközben teltek-múltak az évek, sőt évtizedek, évszázadok. Bársonyka mellett sorban öregedtek és haltak meg az emberek, csak ő maradt mindig fiatal. Titkát azonban soha nem árulta el senkinek.
Bársonyka minden éjjel feljött a várfalra. És minden századik év ugyanaznap éjjelén, holdtöltekor az erdő fái hangosan jajongni kezdtek, és szél támadt, s a lány ilyenkor megborzongott a félelemtől.
--------------------------------
Nevelaföld hatalmas tartományi várkastélya kőcsipkés tornyaival a sikság közepén magasodott. Ez volt a tartomány utolsó végvára a határszélen. Épitői valaha erős, magas földsánccal vették körül, falainak tövében meredek falú mély
várárok húzódott. E vár hivatott védelmezni a tartományt az idegen behatolóktól. A vár lakói abból a kondehor nemzetségből valók, kik valamikor régen e vidéken telepedtek le, s közülük sokan igen jó harcosokká váltak. És igy volt ez nemzedékről nemzedékre.
A hatalmas várban többszáz zsoldos katona, páncélos vitéz egészitette ki a végvár, a vidék védelmét, és messzehordó ágyúk és kővetők tucatjai sorakoztak a várfalakon.
Már hosszú-hosszú idő óta nem akadt senki, aki ellenséges szándékkal mert volna közeledni.
Távol, a nyugati szemhatár szélén húzódott a Holtak Erdeje.
Az erdőn túl terül el Dugárföld, lakói harcos nép hirében állnak. E harcosok szivesen elszegődnek jó pénzért bárki szolgálatába, és nemigen szoktak csatát veszteni. Hirük messze földön elterjedt.
A nevelai kondehorok nem féltek a dugár harcosoktól, hiszen nem féltek ők soha senkitől... Egyébként is, a két ország között ott húzódott a Holtak Erdeje.
Mégis, a nevela vár bástyáin őrök sétáltak fel s alá éjjel és nappal, s figyelték a környéket. Igy történt ez azon a bizonyos éjszakán is, amikor az egyik őrszem jelentette kapitányának, hogy hatalmas sereget lát közeledni a Holtak Erdejének északi szeglete felől.
A kapitány azonnal a várfokra sietett, s hunyorogva nézett a holdas éjszakában a jelzett irányba. Látta a hatalmas sereget közeledni, szivébe nyugtalanság költözött.
De arcizma sem rándult: nem engedhette, hogy katonái megtudják, mint érez. Elsőként tízegynéhány főből felderitő csapatot szervezett a legbátrabb katonáiból. Nekik kellett a közelgő sereg közelébe lopakodniuk, hogy megpróbálják kideriteni kilétüket és szándékukat.
A kis csapat kerülő úton indult az óriási sereg elébe, oldalról igyekezett megközeliteni. Nem volt ez könnyű feladat a sík terepen, de a sereg közelébe érve leszálltak lovaikról, bokrok mögé húzódva várták be, s kémlelték ki mibenlétüket.
Amikor már elhaladt a sereg, felpattantak lovaikra, jó vargabetűt leirva lóhalálában nyargaltak vissza a várba, hogy elmondják kapitányuknak: a dugár zsoldosok közelednek, állig felfegyverkezve, néma csendben. Egyenese e vár felé tartanak, kétség nem fér hát hozzá: meg akarják támadni a nevela várat.
A kapitány azonnal riadóztatta valamennyi katonáját és zsoldosát. Az élelmiszereket, fegyvereket és lőszereket a legjobban védhető részbe hordatta, oda kellett menniük a nőknek és gyermekeknek, öregeknek is.
Majd teljes fegyverben a mellvédre parancsolta katonái egyharmadát, készenlétbe a többit, de pihenőre.
Igy várták a dugár sereget.
Már delelőre járt, midőn a dugár sereg letáborozott a nevela vár körül. Teljesen körbevették a várat. Sátrakat vertek, tüzet raktak.
Majd egyszer csak fehér zászlót lengete követ jött a vár alá.
Felkiáltott:
- Adjátok át a várat, különben a földdel tesszük egyenlővé! -
- Ki küldött? - kérdezte a kapitány.
- A Holtak Erdejének Szelleme! - kiáltotta a követ.
- Tartományunkat, népünket védeni fogjuk utolsó csepp vérünkig! - válaszolt a kapitány, s ezzel elhagyta a mellvédet.
A szép fekete hajú leány, az örökifjú Bársonyka mindeközben az egyik bástya árnyékában lapult. Hallotta e szavakat, szive összeszorult. Tudta, hogy nem lehet a Holtak Erdejének küldötte a követ, hiszen az erdőnek nincsen "szelleme", mely leigázni akarná a nevelai kondehorokat. De ezt rajta kivül senki más nem tudhatta, s ő nem beszélhet...
- Reggel támadunk! - kiáltotta még a követ, majd elvonult.
A vár védői aggódva gondoltak a reggelre, de biztak jó fegyvereikben, bátorságukban.
---------------------------
Reggel megindult a támadás. Kőhajitókkal és ágyúkkal támadták a várat, de a vastag falak állták a sarat.
Hosszú napok, hetek teltek el igy. Majd száz hosszú nap és száz hosszú éjszaka. A százegyedik reggelen a kapitány végigjárta a falakat, szemrevételezett minden egyes sérülést. Látta, hogy a falak már nem sokáig birják, itt-ott széles repedések gyengitik, nagy lyukak tátonganak. Tudta, hogy
nemsokára a meggyengült falakon át az ellenség behatol, s akkor nekik nem lesz kegyelem...
Szemrevételezte a maradék készleteket. Már csak néhány hétre elegendő az élelmiszer ekkora lélekszám részére. A fegyverek egy része tönkrement, az ágyúk némelyike annyira felforrósodott, hogy alig lehet megközeliteni. A katonák egyharmada elesett, a zsoldos páncélosok többsége a falakon az ágyúk, kővetők kezelésénél serénykedik. A többiek pihennek, vagy megsebesültek. A sebesültek ellátásában az asszonyoknak a nevelai varázsló és a gyermekek segitenek. Az öregek a fegyvereket töltik, igy próbálnak segiteni a holtfáradt védőknek.
Lőszer még van bőségesen, de a katonák már elcsigázottak. Éjszaka őrséget állnak azok, akik csak csekély mértékben sebesültek, addig a harcban megfáradt katonák alszanak, pihennek. Nappal a sebesültek pihennek, erőt gyűjtenek az újabb harcba állitásukhoz.
Eddig közelharcra csak a falak tetején volt szükség. Az ellenség hosszú dorongokat hozott magával, s a dugár katonák azon másznak fel, de a kondehor harcosok sorra visszaverték a támadást. A vérveszteség mégis számottevő, tudta ezt a kapitány, tudták a védők, és tudta még a legkisebb gyermek is a végvárban.
De az ellenség soraiban is látható volt a veszteség. A sátrak egy részét lebontották, jónéhány ágyú és kőhajitó gép tönkrement. A gyűrűn kivül a sírok száma napról-napra szaporodott, ezt a várbeliek jól látták. A támadások lendülete veszitett erejéből, de a dugár sereg létszáma még igy is többszöröse volt a védőkének.
A kapitány tudta: nem sokáig tudják már tartani a várat.
Hivatta a varázslót, s igy szólt hozzá:
- Erősitsd meg a fegyvereket és adj harcosaimnak új erőt! - A varázsló igy válaszolt:
- A fegyvereket csata előtt varázsfőzetbe áztattam, s legerősebb varázsigéimet olvastam rájuk. Harcosaiddal varázsfőzeteimet itatom, a betegek sebeit gyógyfüvekkel kötözöm. Ennél többet nem tehetek, uram.
- Tudod, hogy nemsokára legyőznek minket! Mit tanácsolsz hát?
- Ormandorföld a szövetségesünk, uram. Talán ők segithetnének
rajtunk - mondta a varázsló.
- Hogyan juttathatnánk el hozzájuk üzenetünket? - kérdezte a kapitány.
A varázsló igy felelt:
- Minden holdtöltekor a drakul vámpirok hegyének keleti lejtőjén a hármas kőhalomnál tart találkozót három tartomány varázslója, hogy a földből sugárzó jó erőkkel feltöltődve, hatalmukban erősödjenek: kiraföld, ormandorföld varázslója, s én vagyok a harmadik. Én most nem mehetek, mert a sebesülteknek van rám szüksége. De ha oda tudsz küldeni valakit, aki értesitené az ormandorok varázslóját, s az továbbitaná üzenetünket, talán küldenének felmentő sereget, s mi megmenekülhetnénk.
- Rendben van, igy teszek - mondta a kapitány, s magához kérette tiz legjobb vitézét. Ezek között három páncélos zsoldos vitéz lovag is akadt, kiknek bátorság volt a szivében, erő a karjában, s furfangos ész a koponyájában.
Ezek közül kell tehát kiválasztania, ki lesz az, aki majd el kell hogy menjen a drakul hegyre. De ki légyen az? Egyiket sem küldi szivesen, hiszen lehet, hogy nem tér vissza... Az is lehet, hogy az ostromlók gyűrűjén sem jut át... Szomorú kötelesség, de mit tehetne egyebet?
Úgy döntött hát, hogy nem ő választ: önként kell hogy vállalja valamelyikük.
Elmondta, mi lenne a feladat. Megkérdezte, ki vállalná el. Néma csend, mindenki mérlegel. Hiszen a vár védelmében derekasan kivették a részüket valamennyien, s most számos sebesülés borítja a testüket... Fáradtak, kimerültek...
Hirtelen előlépett Arman, a legderekabb páncélos zsoldos lovag. Vállára omló szőke hullámos fürtjeit, lányos, lágy vonásait, okos kék szemét egy pillanatig elnézte a kapitány, s szivét melegség öntötte el. Arra gondolt, hogy ha lett volna egy fia, talán ilyen lehetett volna... igen. Talán.
Arman, a vitéz lovag sudár termete, erős karja, szálfaegyenes tartása előkelő származásra utalt. Azt beszélik, valaha egy messzi nemzetség fejedelmének udvarában élt, talán a fia lehetett, de erről soha nem beszélt senkinek.
A kapitány most igy szólt:
- Készülődj hát az útra, jó lovag. Búcsúzz el barátaidtól, fegyvertársaidtól, kedvesedtől, mert amint besötétedik, indulnod kell. A hely, ahova menned kell, négy napi járóföldre van innen, és gyalog kell menned, mert csak igy maradhatsz észrevétlen. Páncélodra szükség lesz, de észrevehetik, ha megcsillan rajta a hold fénye. Ezért végy föléje fekete köpenyt, s igy talán át tudsz jutni a dugár sereg gyűrűjén.
Ekkor a varázsló intette magához a fiút, s mutatta: kövesse.
A laboratóriumába vezette, s ott egy különleges főzetet készitett, majd kérte a lovagot, adja át kardját.
Akkor a kardot megöntözte a főzettel, titokzatos varázsigéket mormolt fölötte, majd visszaadta a lovagnak. Igy szólt hozzá: - E kard vezetni fog téget, s megvédelmez, ha bajban leszel. Erejét megtapasztalod majd, ha szükséged lesz rá. De ki nem adhatod a kezedből, mert akkor varázsereje elvész. Most pedig menj, készits élelmet és italt magadnak az útra, s pihenhetsz is még egy kicsit indulás előtt.
A sudár ifjú szobájába vonult. Megtisztitotta páncélzatát, előkészitette köpenyét. Tarisznyájába kenyeret és száritott húst készitett, jóféle bort töltött kulacsába. Amikor mindezzel végzett, sóhajtott, s elindult, hogy megkeresse kedvesét.
Kedvesét, aki nem volt más, mint Bársonyka.
A szépséges hajadon a sebesülteket ápolta. Amikor meglátta a lovagot, felállt és eléje sietett.
A lovag igy szólt hozzá:
- El kell mennem még az éjjel. Lehet, hogy soha többé nem láthatjuk egymást. Búcsúzni jöttem... - A szép leány nem kérdezett semmit. Szép barna szemébe könnyek szöktek, ajkát keményen összeszoritotta. Nem szólt. Intett az ifjúnak: kövesse.
A fürdőházba vezette, s ott illatos füvekből forró fürdőt készitett kedvesének. Utána fehér gyolccsal megtörülte, majd egy finom krémmel bekente a testét.
Közben gondolatban őseihez fohászkodott, hogy védelmezzék meg az ifjút minden bajtól, veszedelemtől az útján, s vezessék hozzá vissza épségben, egészségben.
De hangosan egy szót sem szólt, csak szép szemének szomorúsága árulta el, hogy mennyire szenved.
Az ifjú nézte a leányt, és eszébe ötlött: a szép szemek mindig szomorúak. Nem tudta, miért, hiszen akárhányszor kérdezte az okát, a leány soha nem felelt. Mi lehet a titka? Látta sokszor, hogy a leány éjjelente felmegy a bástyához, s elnéz a Holtak Erdeje felé. Nem tudta, miért, talán nem is akarta tudni. De a lányt olyankor szívből sajnálta.
Most is, amint szótlanul tesz-vesz körülötte, sugárzik róla a szomorúság. A lovag felöltötte ruháit, átölelte és megcsókolta. A leány hozzásimult, és sokáig, sokáig álltak igy. Majd elbúcsúzott a leánytól, s szállására ment, hogy pihenjen még az indulásig. Fájt a szive, hogy kedvesét el kell hagynia, de mégjobban fájt, hogy akik jók voltak hozzá, elpusztulhatnak, ha nem teszi meg, amit kértek tőle.
-------------------------------
Arman lovag már két napja ment gyalogosan kelet felé. Páncélja szinte elviselhetetlenül nyomta rettenetes súlyával. Jó lett volna végre megszabadulni tőle. De ezt nem tehette, mig célba nem ér, s lehet, hogy még akkor sem.
Nappal a forró napsütés felhevitette a páncélt, ilyenkor izzadság itatta át az alatta lévő ruházatot. A felforrósodott fém égette a testét, felhólyagosodott bőre rettenetesen fájt... És éjjel, amikor lehűlt a levegő, a páncél s alatta az izzadságtól nedves ruha hideg lett, hogy didergett, vacogott alatta... Jaj, meddig tart még az út? Fáradtságtól elgyötört teste mikor pihenhet meg végre?
De csak ment, kardja markolatán a keze, tettre készen. Alig pihent, csak ment. Néha, amikor már úgy érezte, nem birja tovább, leheveredett egy fa tövébe, hátát a fatörzsnek támasztotta, szemét lehunyva arra gondolt: talán jobb lenne meghalni... de menni kell, menni!
Páncélját nem vehette le, hiszen ez itt már a lápi boszorkák földje, kik éjjel lidérceket küldenek a jótét halandók megbabonázására, hogy belőlük örökös szolgákat szerezzenek maguknak.
Már negyedik napja volt úton. Élelme, itala mind elfogyott. Nagyon, nagyon fáradt volt már... Esteledett. A drakulok hegye már szinte csak karnyújtásnyira... De még előtte zsombékos, tocsogós, vizenyős mezőn kell áthaladnia, hogy a hegyet elérje. S a hegyen át is kell kelnie, amig tart az éj... Igyekezz, igyekezz, jó lovag! - biztatta önmagát.
Vigyázva, óvatosan lépegetett a süppedős talajon. Tudta, hogy egy rossz lépés, és örökre elmerül a feneketlen mocsárban... Tudta azt is, hogy a lápi boszorkák nem szeretik, ha valaki háborgatja évezredes nyugalmukat. Lidérceik kékes fényben lebegve, légies tündérhajadonok képében könnyű táncot lejtenek a sűrű homályban, magukkal csalogatva az eltévedt, gyanútlan halandókat... akiket aztán örökre elnyel a mocsár.
De a lovag tanitója intelmeire emlékezett, ki annak idején, gyermekkorában óva intette őt s társait. Sok-sok történetet elmesélt, s a gyermeki szívekben ezek mind megragadtak, mint kutya szőrében a bogáncs.
Most tehát leeresztette sisakrostélyát, mert tudta, hogy ha tekintete sötétben marad, nincs veszély. De ha a hold fénye megcsillan a szemében, akkor a lidérceknek hatalmuk lesz felette, s magukkal ragadják a mocsár mélységes fenekére.
Ment hősiesen, nehéz páncélját cipelve a süppedékes talajon. Lába alól minden lépésnél víz tört elő, bugyogva, kénes gőzöket lehellve. Olyan fáradt volt, hogy már alig tudta magát vonszolni, pedig tudta, hogy igyekeznie kellene...
S akkor meglátta a ködben a lebegő lidércfényeket. Ahogy közeledett feléjük, egyre jobban eluralkodott lelkében a félelem. Mert nem félt ő semmitől, ha szemtől szemben kellett harcolnia, akármilyen ellenféllel is... De ez itt, ez ismeretlen erő, ezzel nem tudja, hogyan bánjon el...
- Csak óvatosan, óvatosan! - biztatta magát gondolatban.
Közeledett. A tejfehér ködből kecses, törékeny lányok tűntek elő. Kezükkel összekapaszkodva, kört formálva táncoltak. Lábuk nem érintette a talajt, lebegve forogtak, hajladoztak. Közben halkan, igézően énekeltek valami furcsa, varázslatos, soha nem hallott éneket, amely megbabonázza, rabul ejti a szíveket.
A szép lidérchajadonok légies tánca nem hagyta az ifjú szivét sem érintetlenül. A látvány oly igéző volt, hogy vére felvorrt, a lágy ének fülében zsongott. Már-már úgy érezte, nem tud ellenállni, s csatlakozik táncukhoz, de eszébe jutott a kard, a bűverejű kard. Kirántotta hüvelyéből, s magasan a feje fölé tartotta azt.
A kard most hirtelen fényleni kezdett, egyre erősebben ragyogott. Vakító fénye elömlött a lápon. A lidércek abban a pillanatban semmivé váltak, eltűntek. A lovag megkönnyebbülten sóhajtott.
Kardját nem tette vissza hüvelyébe, hanem magasan a feje fölött tartva igyekezett a hegy felé. A kard pedig vezette, fényével bevilágitva az utat, amint a varázsló mondotta volt.
Végre elérte a hegy lábát. Mostmár eltehette kardját. Legalábbis úgy gondolta. Felnézett. Hihetetlennek tűnt, hogy éjfélig megmássza és elérje a keleti lejtőt. Még, ha a drakul vámpírokkal nem is találkozik, akkor is szinte lehetetlen
vállalkozás, gondolta.
Néhány perc pihenőt tartott csupán, s máris indult fel az ösvényen.
-------------------------------
Amikor a hegy oldalában, félúton megállt, hogy megpihenjen, észrevette, hogy a hegycsúcs alatti hatalmas szikla kiszögellése mögött mozgolódás támad. Közben felhő takarta el a holdat, s ahol az imént a mozgolódást vélte észlelni, onnan vámpirok serege rajzott elő.
Ismét eszébe ötlött egykori tanitója szava:
"Tudnotok kell, gyermekeim, a vámpírok holdtalan éjszakákon támadnak. Meleg emberi és állati vérrel táplálkoznak, mit harapásuk által okozott sebből tudnak megszerezni. A vámpírharapástól a következő napon vámpírrá válik a szerencsétlen halandó, úgy vigyázzatok! Van, hogy a gyanútlan utazót megtévesztik: más alakba bújva megvendégelik étellel-itallal, s ha a vándor elfogadja, szintúgy vámpírrá válik...”
Akkorra már oda is értek a drakul vámpírok. Repülve jöttek. Földre ereszkedtek, körülvették a lovagot. Tudta a lovag, hogy páncélja csak ideig-óráig nyújthat számára védelmet. Szedte hát a lábát sebesen, közben pedig varázserejű kardjával csapkodott maga körül. Nem is tudták egy ideig megközeliteni őt. Közülük többen a kardtól halálosan megsebesülve rogytak a földre.
Arman lovag nagyon elfáradt a szüntelen hadakozásban. Az épen maradt vámpírok már egészen közel merészkedtek, szemük vörösen izzott a sötétben, hallotta vad lihegésüket. Karjaikkal feléje kapkodtak, göcsörtös ujjaikkal, hegyes karmaikkal megpróbáltak a páncél réseibe nyúlni, hogy a páncélt leszakitva a védtelenné vált emberre vessék magukat, s minden csepp vérét megkaparintsák.
Ekkor előbújt a felhők mögül a hold, fényével bevilágította a hegyoldalt. A drakulok hirtelen levegőbe emelkedtek és eltűntek. A hold fényénél nincsen hatalmuk, tudta ezt a lovag jól. Igyekezett hát, hogy elérje a hegycsúcsot, majd a keleti lejtőt a hármas kőhalommal.
Felért a tetőre. Már látni vélte a túlsó oldalon a helyet, ahol találkozhatik a varázslókkal. De ekkor ismét felhők takarták el a holdat. Sietve szaladni kezdett a lovag lefelé a lejtős ösvényen, de mindhiába igyekezett olyan nagyon, a vámpírok ismét a nyomában voltak. Amikor beérték, a leghatalmasabb rávetette magát és a földre döntötte. A lovag már nem tudta kirántani hüvelyéből varázserejű kardját.
Ráadásul az eséstől leesett az egyik karjának páncélja is...
Azonnal észrevette ezt a hatalmas termetű vámpír. Fogait mélyen a lovag húsába vájta. Arman érezte a testében szétáradó égető fájdalmat, érezte a kicsorduló vér melegségét. Karját nem tudta kiszabaditani a vámpír szoritásából. Másik karjával derekasan küzdött, ütött-vágott maga körül, lábainak rúgásától messze repültek az óvatlanul közelítő drakulok.
Már nagyon fájt a karja, érezte, ahogy gyengülni kezd, ahogy minden ereje elhagyja... Itt hát a vég!
--------------------------------
A hold most ismét előbukkant, s a vámpirok kénytelen-kelletlen elhagyták a hegyoldalt, visszatértek rejtekhelyükre.
A lovag minden erejét összeszedve megpróbált felállni, de a nehéz páncél folyton visszarántotta. Ledobta hát magáról, sisakjától és kardjától is megszabadult. Annál is inkább, hiszen tudta: védelmet az ő számára már egyik sem adhat: vámpírrá lesz, nincs menekvés. Csak elérje még a találkahelyet... Csak kitartson még addig...
Terhétől megszabadulva nagynehezen felállt, és bukdácsolva, botladozva elindult lefelé az ösvényen.
Nem tudta, mennyi idő telt el, nem érzékelte az idő múlását. Agyában forrón lüktetett a vér, karja égetően sajgott, s most is szivárgott a sebből a vére. Gyenge volt, nagyon gyenge. Csak még egy kicsit birja... Csak még egy kicsit... Rogyadozó lába folyton meg-megbotlott az ösvényt boritó kövekben, de csak ment, vánszorgott tovább, célja felé.
Egyszer csak arra eszmélt, hogy ott tornyosulnak előtte a hatalmas kőkoloncok. Íme hát a három kőóriás, egymás mellett szorosan, mintha őrt állnának e kietlen, kopár vidéken.
Elhomályosuló tekintetét körbehordozta a tájon. Nem látott élő lelket. Úgy vélte: elkésett.
"Minden hiába volt... Minden hiába..." Ez volt az utolsó gondolata, s lerogyott az egyik kőóriás tövébe.
Agyára sötétség borult, puha, bársonyos... Már nem fájt semmi. Csönd volt, súlyos, néma csönd.
Ám akkor a nyugati ég alján rettenetes villámok cikáztak végig, feltámadt a szél. Aztán esőfelhők boritották el az eget. A villámlás fénye bevilágitotta a vidéket. Két árnyék vetődött a sziklákra.
A két árnyék a lovag fölé hajolt, nézték az eszméletlen ifjút. Felfedezték alkarján a drakulsebet. Az egyik alak lehajolt, a sebzett kart tenyerébe fogta, varázsigéket mormolt, mire a seb hirtelen hegedni kezdett.
A másik alak a lovag fejére tette egyik tenyerét, másikat az ég felé emelte, segitségért fohászkodott minden mágusok fejedelméhez. És érezte, hogy a lovag eszméletre tér, megmozdul.
Akkor a két alak hátralépett, várakozóan, némán álltak köpenyükbe burkolózva.
A lovag lassan feleszmélt. Csodálkozva érezte, hogy karja már nem fáj, s ereje is visszatért. Úgy vélte, e két sötét alaknak köszönheti ezt. Talán mégis időben érkezett?
- Nevelaföld varázslója küldött engem. Ti vagytok ormandorföld és kiraföld varázslói?
A két idegen némán bólintott.
- Segitségért jöttem hozzátok. Ormandorföld a szövetségesünk. Szükségünk lenne egy jó erős seregre. Tartományunk székhelyét megtámadták a dugár harcosok, s oly sokan vannak, hogy néhány napon belül elfoglalják várunkat... Vigyétek el a hirt ormandorföldre, hogy segitségüket várjuk, mielőbb induljanak.
A titokzatos alakok némán álltak, a lovag szemébe néztek kutatva. Végül egyikük megszólalt:
- Elviszem a hirt fejedelmünknek. Megkérem, inditson sereget megsegitésetekre. Velem tartasz?
Arman lovag tagadóan rázta fejét:
- Nem mehetek... - s karjára nézett.
- Ne félj, meggyógyult. Nem leszel vámpír.
A lovag csodálkozva nézett fel. Hálásan mondta:
- Köszönöm nektek, hogy meggyógyítottatok. De nagyon fáradt vagyok, pihennem kell egy keveset. Itt várom meg a sereget. - mondta a lovag.
A varázslók elbúcsúztak. Mire Arman felocsúdott, már sehol nem látta őket... úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna.
Az ég kitisztult, a viharfelhők is eltűntek. A hold ismét fényesen ragyogott.
--------------------------------
Arman most nem messzire onnan megpillantott egy kicsiny házikót. Ablakából fényt látott derengeni. Arra vette az útját. Most érezte csak igazán, mennyire fáradt és éhes. "Hátha szállást kapnék éjszakára, s talán valami harapnivaló is akad" gondolta.
Nemsokára odaért, bekopogtatott. Elhaló hang szólt:
- Bújj be, idegen! -
Belépett. Az első pillanatban úgy vélte, nincs senki teremtett lélek a házban. De aztán meglátta a tűzhely mellett a hintaszéket, benne töpörödött anyóka, ölében fekete macska összekuporodva.
A lovag illendően köszöntötte az anyókát, s megkérdezte, tudna-e neki szállást adni éjszakára.
Az anyóka a sarokban álló lócára mutatott. Majd megkérdezte:
- Éhes vagy-e, idegen? -
- Igen, öreganyám. Nagyon éhes vagyok.
- Ülj le, majd a szolgálóm hoz neked enni, inni.
Akkor a fekete macska felugrott az anyó öléből, kifutott az ajtón.
Egyszer csak egy fekete hajú, fekete szemű, fekete ruhás leány libbent be a szobába, karján hatalmas sültes tál, rajta illatozó, frissen sült pecsenye. Másik kezében korsót lóbált, melyből minden lépésénél kiloccsant néhány csepp ital.
A pecsenyét és a korsót a lócára tette a legény mellé.
Mosolygott, majd kifordult az ajtón.
- Egyél csak, fiam, egyél - mondta az anyóka mosolyogva. A lovag nem kérette magát sokáig, nekilátott derekasan.
Evett-evett, s elfogyott a pecsenye, elfogyott a jóféle bor is.
Elálmosodott. Végigdőlt a lócán, és azonnal elnyomta az álom.
Ekkor az anyóka ledobta magáról takaróit, ruganyosan felpattant, s igy szólt:
- Aludj csak, aludj... Hiába gyógyitott meg az a két vén bolond! Mágus Ozmond és Sabur, Kiraföld varázslója azt hitték, túljárhatnak az eszemen! Hát nem! - s ezen szavakra izzó szemű drakullá vált. Fekete köpenyébe burkolózott, s kacagva eltűnt az éjszakában.
Egyszerre eltűnt a ház a tűzhellyel és hintaszékkel együtt, és a lóca sem volt sehol. A lovag a puszta földön aludt, és nem is ébredt fel, oly mély és kábult volt az álma.
---------------------------------
Egyszerre lódobogás verte fel a csendet. Magasan járt már a nap. Arman ijedten kapta fel a zajra a fejét, s felült fektéből. Kicsit furcsán érezte magát. Bizonyára a sok befalt pecsenye megülte a gyomrát, és a jóféle bor megárthatott - gondolta. Szemét bántotta a fény, alig látott valamit, annyira elvakitották a napsugarak.
Észrevette, hogy a puszta földön fekszik. Nem értette, hová lett a ház és az anyóka, de sokat nem is törhette a fejét, mert egyszerre csak ott volt az ormandor sereg.
Eléjük pattant.
A lovak ijedten hőköltek hátra. A harcosok fegyvereikhez kaptak, vezérük kirántotta kardját és felemelte.
- Ne közelíts, mert megjárod! - kiáltotta.
- Én vagyok nevelaföld hírnöke! - A sereg felmorajlott, itt-ott nevetés harsant.
- Teee? - nézett végig rajta gúnyosan a vezér.
Tekintetét követve végignézett magán a lovag. Rémülten látta, hogy öltözéke helyett most fekete ruha fedi a testét, kezei pedig, ó, mily rettenet! Karmokban végződő, göcsörtös ujjai lettek! Hát mégis, mégis vámpírrá vált? Azonnal rádöbbent, hogy az anyóka... hogy aki megvendégelte, nem lehetett más, mint drakul... Jaj, milyen kár, hogy nem jutott eszébe egykori mestere intelme!
Elkeseredett. A nap heve iszonyúan égette testét, szeretett volna elbújni.
Hirtelen, maga sem értette hogyan, felemelkedett a levegőbe, s a hegyorom kiugrója mögé repült. Ott szorongott a kicsiny nyílásban a többi vámpír, zsákmányra éhesen, az éjszaka beálltára várva.
Arman behúzódott egy sötét szegletbe. Érezte, amint fájdalom árad szét a testében, lelkét az emberek iránti gyűlölet járja át. Iszonyú szomjúság gyötörte, de nem vízre szomjazott... Egyre rémültebb lett... Nehezen vette tudomásul, hogy vámpírrá lett, igen, nincs mit tenni...
Nagyon hssszúnak tetszett a nap. Amikor végre leszállt az est, a drakulok felemelkedtek a levegőégbe, s az ormandor sereg után vetették magukat. Úgy vélték: kedvükre lakmározhatnak végre!
A lovagból lett drakul is velük tartott. Lelkében kétféle akarat vívódott egymással: a régi énje, s az új. A jó és a rossz.
Amikor a drakulok a lovasokra vetették magukat, ő hirtelen megváltoztatta útirányát: a nevela vár felé vette az útját.
Amikor reggel lett, el kellett rejtőznie, s megvárni az estét. Közben a sereg megközelitette a várat. Szerencsére a drakulok támadását fegyvereikkel vissza tudták verni, így nem szenvedett a sereg veszteséget.
Már jól látszott a harcoló dugárok sokasága a falaknál, s füst és korom, csatazaj szállt a vár falairól az ég felé.
Az ormandor sereg körülvette a dugárokat, letáboroztak. Hiszen az út után némiképp pihenniük kell. Egyébként is, újból közelgett az est.
A vámpírrá lett lovag közben rejtekében várta az est beköszöntét. Maga sem tudta, mit tesz, talán csak egyetlen vágy égett a lelkében, erősen, kitéphetetlenül: látni szerette volna még egyszer, utoljára imádott kedvesét.
Leszállt az est. A hold még nem jött fel az égre, a sűrű homályban az ember szinte még az orráig sem látott. Elindult hát Arman is...
A vár bástyájára ereszkedett. A falak félig már leomlottak körös-körül, de a bástyák még valamelyest tartották magukat. Füstszag terjengett, de a csatazaj elült. Minden jótét lélek pihenni tért. Ha a nap ismét felkel, újra kezdődik a harc,
talán a végső... Most megpillantotta a lány karcsú alakjának körvonalait, lenge ruháját meg-meglebbentette a hűvös szél.
A közelébe lopózott, halkan, óvatosan. Nem akarta megijeszteni. A lány mégis meghallotta a neszt, s hirtelen megfordult. Ijedten hőkölt hátra, arcán rémület, kezét védekezőn maga elé tartotta. Arman közelebb lépett, karját kitárta.
A lány csak hátrált, de nem sikoltott. A félelemtől hang nem jött ki a torkán.
- Ne hidd, hogy bántani akarlak. Inkább egy kérésemet szeretném, ha teljesítenéd. Szerezz egy tőrt és döfd a szivembe. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy valakit is bántani fogok... Érzem, nem sokáig tudok ellenállni, hiszen látod, vámpírrá lettem...
A lány felismerte szerelmetes lovagja hangját. Mindent megértett. Sápadt arcán könnyek csorogtak végig. Egy pillanatra feledte félelmét. Odalépett, Arman mellére hajtotta a fejét és zokogott, zokogott véget nem érően, szívettépően.
Hogyan tehetné meg, amit kedvese kér? Még akkor sem, így sem... nem, soha!
Sokáig álltak igy. Bársonyka közelségétől Arman szivében újra fellángolt a szerelem. Bársonyka lehunyta a szemét. Nem bírta nézni, mivé lett az ifjú, akit úgy szeretett... Az nem lehet! Az eltorzult arc, a vörösben izzó szemek... De az ölelése oly jólesett most is, mint annyiszor. Biztonságot, erőt ad... a két kar, amely körbefonja, érezte, mindentől, minden rossztól megvédi... tudja. Megvédi, biztosan. És a rossz álom eltűnik, ha kinyitja újra a szemét...
Álltak némán, összesímulva. Észrevétlen múltak a percek. Lassan hajnalodni kezdett. Az ifjú tudta, hogy most meg kell halnia, ha el nem rejtőzik a nap fénye elől. De nem mozdult. Iszonyatos fájdalmat érzett a testében, de ő csak állt, karjában szépséges kedvese. Már nem volt mit veszítenie...
És ahogy elömlött a tájon a fény, felemelte a szép leány arcát, búcsúcsókot lehelt annak lehunyt szemhéjára, arcára...
Bársonyka nem merte kinyitni a szemét, mert félt, hogy amit lát, elborzasztja... iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy mostmár mindig így fogja látni imádott kedvesét. Összefacsarodott a gondolatra a szíve, úgy sajgott, úgy fájt, hogy szinte belebolondult. Arman észrevette a lány arcán az undort. Majd meghasadt a szive. De mit tehet? Mit tehetne? Már semmit, semmit...
Késő. Túlságosan késő.
Már csak egy végső ölelést, egy utolsó csókot akart, semmi mást. Egyetlen, utolsó, fájdalmas, édes csókot... Aztán úgyis vége...
Ajkával még egyszer, utoljára, óvatosan, puhán megérintette a leány piros ajkát. Bársonyka először vonakodva, undorral, de megadóan tűrte, hagyta... Aztán maga sem értette, miért, de olyan elsöprő érzés lett rajta úrrá, amit csak a szerelmesek ismerhetnek... Egy pillanatra úgy érezte, hogy szívének teljes melegével szeret, ugyanúgy, mint azelőtt... mintha semmi nem történt volna... semmi rossz. Ebben az utolsónak hitt forró csókban benne volt Arman és Bársonyka minden érzése, minden vágya, a világmindenség összes fájdalma, boldogsága... és boldogtalansága.
A drakullá lett ifjút hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába.
Bizsergést, forróságot, majd újra rettenetes fájdalmat érzett minden porcikájában, de olyannyira, hogy szinte összerogyott fájdalmában. Minden elsötétült a szeme előtt, a lány karjába kellett kapaszkodnia, hogy a földre ne omoljon nagy gyengeségében... aztán elveszítette az eszméletét.
Hosszú percek teltek el, mire föleszmélt. Ám ekkorra ismét a régi Arman lovag volt már... Minden rossz elmúlt, mintha csak egy rémlátomás, egy rossz álom lett volna csupán... Nagyon, nagyon boldog volt.
Kedvesére nézett. A szép lány arca szinte ragyogott az örömtől. A felkelő nap fényével behintette, bearanyozta őket, s egy pillanatig elfelejtették, hol vannak, mi történik körülöttük: csak egymásnak örültek.
-------------------------------
Ahogy a nap fénye elömlött a tájon, lent, a várfal körül mozgolódás támadt. De mozgolódni kezdett az ormandor sereg is. És az történt, amire igazán senki nem számitott: az ormandor sereg csatlakozott a dugár harcosokhoz, s együttes erővel indult támadásra a vár ellen.
Hogyan lehetséges ez? Senki sem értette a végvárban.
Ám ekkor a távolban, a szemhatár szélén a mozdulatlan Holtak Erdeje hirtelen hatalmas, fülükig hatoló sóhajtással lerázta sok évszázados mozdulatlanságát, s visszaváltozott azzá, ami volt valaha, egykoron. Szolgák, katonák serege ujjongott örömében... S hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, óriási palota körvonalai bontakoztak ki a hajnali homályból, a mind magasabbrra hágó nap fénye megcsillant csipkés tornyain.
Bársonyka mindezt látta, és megértette, hogy mi történt: végre megtört a varázs. Hogyan lehetséges ez?
Talán a fivére igent mondott a rettenetes bocsorkánynak? Nem, nem, az lehetetlen... Vagy talán... talán ő tett valamit, amivel... De mit tett ő? Semmit... Vagy talán mégis?
Igen, igen... Hiszen a varázslónő azt mondta: Megtörik a varázs, ha olyat tesz, amit nem akar, azzal, aki nem az, aminek látszik, és épp akkor, ha a nap felkel a telehold után... És az ifjú, akit szeretett, vámpírrá lett, és más volt, de mégis az ő szerelme... nem az, aminek látszott... és ő nem, egyáltalán nem akarta megcsókolni, mert elborzadt tőle, iszonyodott, undorodott... de mégis megtette, mert a szívének nem tudott parancsolni... s eközben felkelt a nap... miközben a telehold lenyugodott... Így, csakis így történhetett, hogy megtört végre a rettenetes, sok évszázados varázs.
Mostmár nem kell többé félnie, aggódnia, mostmár minden rendben lesz...
De ugyanakkor szívébe markolt a félelem: mi lesz, ha Arman, a szép ifjú lovag megtudja, hogy... hogy ő már nagyon-nagyon öreg, s rövidesen elfogy, meghal...
Sóhajtott. Most nem akart erre gondolni.
A távolból most fegyverek csillogását vették észre: a fákból visszaváltozott katonák sereget alkotva sebesen közeledtek. Csak a leány tudta, senki más, hogy kik ők: testvére jön a felmentő sereggel.
--------------------------------
Amikor a mozdulatlanságra kárhoztatott erdő feléledt s belőle ismét emberek lettek, az aranyalmafából pedig ismét Angel, a szép ifjú, a kunyhóból gyönyörűséges palota, akkor az ifjú felsietett a toronyba. A parányi szobácskában messzelátója még mindig ott volt az ablak előtt, amivel valaha réges-régen a tájat, eget-földet kémlelte minden éjjel.
Most is ide igyekezett. Nem tudta, hugát hol találhatja, gondolta, belenéz a messzelátójába, minden égtáj felé, hátha valahol meglátja, megtalálja őt, a kedves testvért. Tudta, hogy csakis ő lehetett, ő volt, aki megszabaditotta végre népét és családját a rettenetes átok alól.
S akkor messzelátóján keresztül meglátta, amint a távolban a nevela vár ostromlott, füstölgő romjain ott áll szeretett testvére egy ifjúval az oldalán. Látta a vár körül a sok-sok ellenséget, amint szörnyű erővel támadják a várat... És látta, hogy inognak a falak, lángok lobbannak, és sűrű fekete füst gomolyog, száll az ég felé...
Azonnal lerohant a toronyból, s kiadta a parancsot: lóra, fegyverbe, vitézek!
Azonnal ő is lóra pattant. Kivágtatott a kastély udvaráról a sokszáz fős állig felfegyverzett katona élén, és lóhalálában igyekeztek a nevela vár felmentésére. Amikor odaértek, szörnyű pusztitást végeztek a támadók soraiban. Gyorsan szétverték a megmaradt ellenséges ormandor és dugár seregeket. A maradék katonákat, vezéreket pedig foglyul ejtették.
Azután pedig Angel elindult, hogy megkeresse Bársonykát, hogy megölelje végre...
------------------------------
A kapitány vallatóra fogta az ormandor és dugár seregek vezéreit. A foglyok elmondták, hogy Janina, a Fehér Mágus leánya volt, ki kincseket, gazdagságot, örök ifjuságot igért, ha lerombolják a várat, s elpusztitják lakóit. Ugyanezt ígérte az ormandor seregnek is, ha csatlakoznak a dugár
harcosokhoz...
Csak Bársonyka testvérbátyja, Angel tudta, hogy Janina, a varázslólány miért tette mindezt. Azért, hogy elpusztitsa húgát, hogy a varázs meg ne törhessen, s őt arra kényszeritse, hogy elvegye feleségül... Abban reménykedett.
Aggasztotta azonban, hogy tudta azt is: húga hamarosan meghal. Érezte, hogy valamit tennie kellene, hogy ez ne történhessen meg, de hogy mit, azt nem tudta. Talán, ha megkeresné Janinát...
Eljött az este. Együtt voltak mind a kastély egy épen maradt termében. Ünnepelniük kellett volna, de valahogy nem tudtak örülni... Gyászos hangulat uralkodott a teremben.
Angel úgy érezte, el kell mondania mindent. Magyarázattal tartozik, hogyan is került ő ide, hogyan is történhetett, hogy megszabadította az ostromlóktól a vár lakóit...
Körben elhelyezkedtek a vár lakói. Akkor Angel mesélni kezdett.
- Fejedelemségünkben mindenki boldogan élt, amig el nem jött a nap, amikor a varázslólány elhatározta, hogy feleségül jön hozzám. Én azonban nem akartam őt elvenni, mert nem volt szerelem iránta a szivemben. Ő megharagudott rám és egész népemet s családomat úgy büntette meg, hogy minden embert a tartományban fává változtatott, belőlem aranyalmafát varázsolt, csillogó aranylevelekkel, virágokkal, melyek bűvöletbe ejtették a kapzsi embersziveket.
Azok az emberek, kik elvetődtek oda, az erdő mélyén a kis tó partjára, a tóparton álló hatalmas aranyalmafához, és csak megérintették az aranyleveleket, vagy letéptek egy aranyalmaát, jaj volt azoknak, mert abban a szempillantásban fává változtak, és soha többé nem tértek onnan vissza. Igy gyarapodott az erdő évről-évre... Ebből az erdőből soha többé nem jött ki élő emberfia, azért nevezték el a Holtak Erdejének.
De a varázslólány minden századik évben egy éjszakán eljött, letépett ágaimról egy aranyalmát. A levelek csengése-bongása felébresztette az alvó fákat, fájdalmasan jajongani és sóhajtozni kezdtek, de mozdulni nem tudtak, mert gyökereik mélyen a földbe vájtak. Ilyenkor én egy éjszakára visszaváltozhattam emberré. És ő mindannyiszor újra megkérdezte, akarok-e már a férje lenni, s én mindig azt válaszoltam:
- Ha igazán szeretnél, lemondanál erről. De tudom, hogy szived gonosz, azért büntetsz. Ha engem nem is szánsz, legalább népemet kíméld meg, és engedd szabadon, oldozd fel az átkodat! Ne akard, hogy a férjed legyek, soha nem szerettelek, és nem foglak szeretni téged!
- Sajnálod a népedet? Akkor most fuss, te bolond, és meglátjuk, kijutsz-e? De én tudom, hogy úgysem fogsz győzni soha!
Akkor a letépett aranyalmát elguritotta, be a tóba. A tó vize fodrozódni kezdett, szinte bugyogott, forrt, s kiemelkedett belőle a sárkány. Lángot lehelt hatalmas szája, s csak emelkedett-emelkedett föl, föl a fák fölé.
A szájából füst szállt, a füst elárasztotta az erdőt. A lángokkal megperzselte az emberekből lett fák koronáját, melytől azok még hangosabban jajveszékeltek.
Akkor én futni kezdtem, futni ki az erdőből, hogy pirkadatig kijussak belőle, de akkor a varázslólány megparancsolta a sárkánynak, hogy fújjon ködöt a fák közé. Akkor aztán olyan sűrű köd lepte el az erdőt, hogy az orromig sem láttam, és bizony eltévedtem. Sokáig bolyongtam, majd lerogytam a földre, s a kimerültségtől elveszitettem az eszméletemet. És ez megismétlődött minden alkalommal... Ilyenkor, ha aztán magamhoz tértem, ismét aranyalmafa képében álltam a tóparton a házikó mellett, és nem tudtam mozdulni többé. Csak arra gondoltam, hogy eljön majd ismét a következő századik év ugyanezen napjának éjjele, és én újra megpróbálok kijutni az erdőből, hogy megmentsem magam, testvéremet és népemet...
- Végül hogyan szabadultatok meg a varázslattól? - kérdezte a vár kapitánya. - Talán igent mondtál annak a szörnyű boszorkánynak?
- Nem, nem... A húgom törte meg a varázslatot.
- A húgod? Ki ő?
- Hogyan? Nem tudod, ki ő? Ő Bársonyka, az én édes húgom.
Morajlás futott végig a hallgatóságon. Hiszen mindenki ismerte és szerette, tisztelte ezt a szép, mindig szomorú hajadont.
- Ő tehát a te testvérhúgod? És hogyan szabadított meg titeket? Meséld el, kérlek!
- A varázslólány örök ifjúságot adott a húgomnak, azzal, hogy megválthasson minket, ha egy teleholdas éjszaka után, napkeltekor olyat tesz, amit nem is akar, és olyannal, ami nem az, aminek látszik... S ma napkeltekor megtört a varázs. Hogy hogyan, arra csak ő tudná a választ...
Bársonyka előre jött testvére, Angel mellé. Zavarában hol elsápadt, hol pír öntötte el az arcát.
- Halljuk hát! - kiáltották a teremből többen is.
Ő nagyot sóhajtott, erőt vett magán, és belekezdett:
- Amikor már rosszul állt a csata kimenetele, a kapitány elküldte Armant segítségért. De át kellett kelnie a drakul vámpírok földjén, és sajnos, nem tudom, hogyan, de ő is vámpírrá lett...
Amikor visszatért és megláttam őt, azt hittem, belehalok... olyan rettenetes volt... Telehold volt éjjel, a fényénél még ijesztőbbnek láttam... Iszonyodtam tőle. Ő pedig elbúcsúzott tőlem... mert így nem tudott, nem akart élni... és megcsókolt... én is megcsókoltam, mert... mert szerettem őt... és éppen akkor feljött a nap. Hát így történt... azt hiszem.
Arman aztán elmesélte az egybegyűlteknek, hogyan is történt, hogy vámpír lett belőle azon az éjszakán...
Az emberek néma csöndben hallgatták a történeteket. Pisszenés sem hallatszott. Amikor Arman is befejezte az elbeszélését, mindenki elhagyta a termet, dolga után nézett. Csak Bársonyka, Arman és Angel maradtak a helyükön.
Bársonyka azon gondolkodott, hogyan mondja el kedvesének, mi vár reá.
Amikor Arman megtudta, hogy kedvese hamarosan meghal, a szíve összefacsarodott bánatában. Mit tegyen, hogy megmentse kedvesét?
Amikor eljött az este, és nyugovóra tértek, ő éberen gondolkodott. Elszánta magát: megkeresi a Fehér Mágus leányát, hogy Bársonyka életben maradhasson, s egybekelhessenek végre.
Amint pirkadt, lóra kapott, s elvágtatott, senki sem tudta, hova. Úttalan utakon száguldott végig, s boldog-boldogtalant megkérdezett: mit tudnak a Fehér Mágus leányáról, merre van, hol leli. Voltak, kik még nem is hallottak felőle, de akadt olyan, ki tudni vélte: a Fekete Mágus kastélyában él. Amikor napok múlva ráakadt a Fekete Mágus kastélyára, azonnal bevágtatott a kapun. Félrelökte az eléálló őröket, hiába akarták tartóztatni. S amikor a szolgálóktól megtudta, hogy fenn van az örökifjú varázslólány a toronyszobában, egyenesen hozzá rohant. Kopogtatás nélkül nyitott be, s azonnal rákiáltott:
- Vond vissza varázslatodat, különben miszlikbe apritalak! - De a lány csak mosolygott, nem vette komolyan. Akkor a lovag odalépett, mellének szegezte kardja hegyét, s dühösen igy szólt:
- Márpedig most megtöröd a varázst, különben meghalsz! - Janina, a gonosz varázslólány látta már, hogy ez nem tréfadolog, s megpróbált füstbe burkolózva eltűnni a lovag elől.
De a lovagot szörnyű düh öntötte el, s hatalmasat csapott a kardjával.
És láss csodát: hirtelen eltűntek a varázsfőzeteket tartalmazó üstök és korsók, eltűnt a lány, csak súlyos köpenye hullott a földre. Arman csalódottan állt ott néhány pillanatig. Szomorúan gondolt arra, hogy hiába, Bársonykát el fogja veszíteni...
Nem volt mit tenni, lerohant a lépcsőn, ki a várból, s lóhalálában indult vissza kedveséhez.
Rettegett, hogy már holtan találja. De azt nem tudná elviselni!
Ilyen s ehhez hasonló gondolatok gyötörték mindvégig, mig holtfáradtan meg nem érkezett a nevela várba.
De kedvese szaladt eléje, ifjan és szépségesen. És akkor megértette az ifjú: amikor varázserejű kardjával a varázslónő felé csapott, azt elérte a kard éle, igy az semmivé vált, elporladt hirtelen, minden gonoszságával és varázsszerével együtt. Mert a kard megtartotta varázserejét, amit akkor kapott, amikor ő segítséget kérni indult... Csak így történhetett, csakis így. Szerencsére...
Akkor Arman és Bársonyka egybekeltek. Boldogságban, szerelemben éltek a nevela várban. Sokáig, nagyon sokáig... amíg csak éltek.
- VÉGE -
fantasy mese
Tartalom
A varázsló lánya megharagszik egy várúr fiára, amiért nem akarja feleségül venni. Ezért egész népével egyetemben erdővé varázsolja. Csak a húgát kímélte meg, de őt is csak addig, amíg meg nem töri a varázst, amit nagyon nehéz, furfangos próbával kell véghezvinnie...
Egyszer háborúskodás támad, amelyben szintén a varázslólány keze van... Egy lovag, a húg szerelme elindul a vámpírok és lidércek földjén keresztül, hogy segítséget hívjon.
Mi történik velük, és az erdővé lett néppel? Megtörhet-e valaha a varázs?
AZ ELVARÁZSOLT ERDŐ
fantasy mese
Big Eniac ötletéből
Valamikor, évszázadokkal ezelőtt Dugárföld keleti határán állt egy hatalmas vár. A vár gazdája egy igen gazdag hadúr volt, kinek többszáz, talán többezer jó katonája védelmezte földjeit.
Katonáit falvainak fiataljaiból toborozta, jól kiképezte és jól meg is fizette őket, családjaiknak biztos megélhetést biztositva. A kiöregedett katonákat nagyobb vagyonnal bocsátotta szabadon, és földjén bárhol letelepedhettek.
Egyszer a hadúr szép fiatal felesége egy ikerpárnak adott életet, egy aranyhajú fiúcskát és egy éjfekete hajú kisleányt hozott a világra. Az aranyhajú ifjú az Angel nevet kapta, a szénfekete hajú kisleánykának pedig a Bársonyka nevet adták.
A gyermekek növekedtek, s őket jó mesterek nevelték, oktatták mindenféle tudásra.
Amikor aztán elérték a tizenöt évet, a fiút édesapja maga mellé vette, s mindig magával vitte. Ő oktatta becsületre, tisztességre, bátorságra, kardforgatásra, igazságosságra.
A kisleányka az édesanyja mellett megtanult szépen himezni, énekelni, hárfát pengetni, hogy hogyan fonja be éjfekete szép haját, a nehéz selymekből, brokátokból és csipkékből készült szép ruhákat miként kell viselni, embereségesen bánni a szolgákkal, s bájt, kecsességet és minden egyebet megtanult.
Teltek-múltak az évek. Éppen az ikrek huszadik születésnapjára készült mindenki a várban, nagy volt a sürgés-forgás, sütöttek, főztek a konyhában, amikor jelentették a vár urának, hogy Ormandorföld zászlója alatt fényes küldöttség érkezik.
Amikor aztán az úr fogadta a követeket, elmondták, hogy jövetelük célja nem más, mint az, hogy szövetségre lépjenek a hadúrral. A születésnap miatt elnapolták a tárgyalásokat, s igy a küldöttség számára a legjobb szobákat nyittatták, kiséretüket az udvar végében álló szolgák házában szállásolták el.
Volt közöttük egy nagyon szép barna hajú, igéző fekete szemű szép szolgálólány, ki után megfordultak a katonák, ha végigment az udvaron. Hazájában kérője is akadt szép számmal, de ő sorra mind kikosarazta őket.
E szépséges hajadonról senki nem sejtette, hogy Janina ő, a Fehér Mágus leánya.
Apja, a Fehér Mágus messze földön nagy tiszteletnek örvendhetett: szerette népét, varázslatait népe boldogulására használta, és segitett a bajbajutottakon. Gyógyitó hatású varázsfőzeteitől minden beteg meggyógyult.
Janina édesapja mellett minden fortélyt, varázslatot megtanult, ellesett. Azonban tudását az emberek ellen, azok bosszantására, ártalmára használta. Végtelen gonoszságában arra vetemedett, hogy apja ellenségét, a Fekete Mágust felkereste, hogy megkérje: tanitsa ki őt minden gonosz mágiára, ártó varázslásra.
Minden nap titokban kiszökött a palotából, varázshatalmát felhasználva eljutott a Fekete Mágushoz, s ott mindent megtanult, amit csak lehetett.
Amikor ez apja tudomására jutott, féktelen haragjában kitagadta lányát, és e szavakkal bocsátotta útjára:
- Ha majd valami jót teszel az emberekért, ha megtanulod, mi az az emberség, ha bebizonyitod, hogy szemernyi jó is van a szivedben, visszafogadlak, de addig a palotában többé nincs helyed.
Elszegődött hát Janina egy tartomány főúri kastélyába, történetesen ez nem volt egyéb, mint az Ormandorok fejedelmének kastélya. Szolgálólány lett belőle. Senki sem tudta róla, hogy ki ő valójában.
Igy került a küldöttség kiséretéhez.
Egyszer, amint a vendégházból kilépett, egy szép aranyhajú ifjút pillantott meg, ki a lova nyergébe pattant és kivágtatott a kastélyból. Szive azonnal szerelemre lobbant, akár akarta, akár nem akarta.
Megtudakolta, ki légyen a szép ifjú, s nagyon megörült, midőn elmondták neki, hogy a vendéglátó hadúr fia, Angel az ifjú.
Elképzelte, amint őt az ifjú feleségül veszi majdan, s akkor ismét varázsolhat kedvére, berendezhet magának laboratóriumot a kastélyban.
Ahogy telt-múlt az idő, minden alkalmat megragadott, hogy a szép ifjú közelében lehessen. Azonban az reá sem hederitett, ami nagyon elkeseritette a varázsló lányát.
Pedig latba vetette minden praktikáját, de a fiú szivét mégsem tudta maga felé forditani.
Kudarca arra sarkallta, hogy megszólitsa az ifjút - pedig a szolgálónak tilos volt a felsőbb kasztbelieket megszólitania, ha azok nem adtak rá engedélyt.
- Nem tetszem neked? - mórikálta magát Angel előtt.
Angel végre ráemelte tekintetét, végigmérte, hosszan időzött pillantása a leány szép arcán, igéző fekete szemén.
- Szép vagy - mondta az ifjú nagysokára, majd elfordult, s ment volna a dolga után.
- Elvennél-e feleségül? - szólt még utána a lány.
- Nem gondolok még a házasságra... téged pedig nem ismerlek - válaszolta az ifjú vissza se nézve, s ment tovább.
- Úúúúgy? - kiáltotta gúnyosan a varázslólány. - Halld hát meg átkomat!
Változz ezeréves almafává, s rajtad aranyalma teremjen! Százévenként egyszer eljövök hozzád ugyanezen nap éjjelén, s egy éjszakára ismét ifjú lehetsz. Ha még akkor is azt mondod, hogy nem leszel az enyém, visszaváltozol újabb száz évre! Népedből, katonáidból, apádból és anyádból sudár fa légyen, s sűrű erdőként éljenek ezután. Palotád legyen kicsiny házikó az erdő közepén, s őrizze egy sárkány, ki kerek tó mélyén szunnyad csendesen mindaddig, mig nyugalmát meg nem zavarják. Egyes-egyedül testvérhugod marad ember - s mindörökre ifjú, mindaddig, mig meg nem vált átkom alól. De csak akkor tud megváltani, ha olyat tesz, amit nem akar, ha olyannal teszi, ami nem az, aminek látszik, s éppen akkor, amikor holdtölte után feljön a nap. De hiába vált meg téged és pereputtyodat, ő maga elveszíti az örökifjúságát, megöregszik és meghal!
Ha nem tud megváltani titeket, akkor fa maradsz népeddel együtt mindörökre! Ha mégis igent mondasz. egybekelünk, és megtörik a varázs. Ha nemet mondasz, akkor azonnal el kell indulnod, hogy kijuss az erdőből, mire megvirrad, s amíg ember vagy, s úgy megválthatod néped s magad. De úgyis felébred a sárkány, és megakadályoz abban, hogy kijuss. Mert ha az enyém nem leszel, nem lehetsz soha senkié sem! - kiáltotta, és szörnyűséges kacagásra fakadt a varázsló lánya.
És akkor az ifjú lábai gyökeret eresztettek, mélyen a fekete földbe, karjai erős ágakká, haja aranylevelekké. Elkezdett nőni. Nőttön nőtt, és olyan magas lett, hogy a legalsó ágait alig érhette volna fel emberfia. És törzse olyan vastag lett, hogy hat ember sem érte volna körül. De ágain aranyvirágok nyiltak az aranylevelek között, csillogása messzire ragyogott.
Harcos népéből olyan sűrű erdő kerekedett, hogy sötétség boritotta, napfény nem tudott behatolni az ágak közé.
Egyes-egyedül a fiú ikertestvére, a szép fekete hajú leány, Bársonyka maradt meg emberi mivoltában. Szegény semmit, de semmit sem értett. De amikor látta, mi történik, ijedtében elkezdett futni, futni ki az erdőből, de mindhiába, a varázslólány hangja mindenütt utolérte.
- Hiába futsz te leány, testvéredet csak úgy szabadithatod meg, ha olyat teszel, amit nem akarsz, azzal, ami nem az, aminek látszik és csakis akkor, ha felkel a nap a telehold után! Mindaddig ifjú maradsz, s testvéred és néped erdő, amig ezt véghez nem viszed! Hallod?! - és kacagott, kacagott, gonoszul, rémisztően.
Futott szegény Bársonyka, sokáig bolyongott a félhomályos, sűrű erdőben. Mindvégig hallotta a fák suttogását, sóhajtozását, ágaik ruháját és haját tépték, de végül kijutott az erdőből, ki a szabadba.
Ott leült a zöld pázsitra, s arcát kezébe temetve zokogott, zokogott, mig a kimerültségtől el nem nyomta az álom.
Amikor felébredt, reggel volt. Elindult valamerre, maga sem tudta, merre. Aztán a szomszédos Nevela-föld tartományi fejedelmének kastélyába felfogadták szolgálónak. Hamar megszerették szorgalma, szelidsége miatt.
De minden nap, amikor felkelt, abban reménykedett: talán ez lesz az a nap, amikor végre megtörheti valahogyan a varázslatot.
És minden este, amikor besötétedett, felment a bástyára, hogy elnézzen az erdő felé. Ilyenkor mindig hallani vélte bátyja hangját, az erdő fáinak sóhajtozását. De nemcsak ő hallotta, hallotta minden más teremtett lélek, ki ilyenkor még ébren volt. Az emberek félve bújtak össze házaikban...
Az emberekből lett fák koronája fölé magasodott az aranyalmafa, arany levelei, virágai messzire csillogtak, akár a hold, akár a nap fénye ragyogta is be. Volt, aki azt gondolta: ha egy virágot letéphetne, egész életére gazdaggá tenné. És ha e bátor vállalkozó behatolt a sűrű, homályos erdőbe, bizony, soha nem jött ki onnan többé. És többen is voltak, kik azt gondolták: nekik sikerülni fog! De mindhiába: az elvarázsolt erdőből nem volt kiút.
Ezért aztán az évek során nevet is kapott az erdő: elnevezték Holtak Erdejének.
Mindeközben teltek-múltak az évek, sőt évtizedek, évszázadok. Bársonyka mellett sorban öregedtek és haltak meg az emberek, csak ő maradt mindig fiatal. Titkát azonban soha nem árulta el senkinek.
Bársonyka minden éjjel feljött a várfalra. És minden századik év ugyanaznap éjjelén, holdtöltekor az erdő fái hangosan jajongni kezdtek, és szél támadt, s a lány ilyenkor megborzongott a félelemtől.
--------------------------------
Nevelaföld hatalmas tartományi várkastélya kőcsipkés tornyaival a sikság közepén magasodott. Ez volt a tartomány utolsó végvára a határszélen. Épitői valaha erős, magas földsánccal vették körül, falainak tövében meredek falú mély
várárok húzódott. E vár hivatott védelmezni a tartományt az idegen behatolóktól. A vár lakói abból a kondehor nemzetségből valók, kik valamikor régen e vidéken telepedtek le, s közülük sokan igen jó harcosokká váltak. És igy volt ez nemzedékről nemzedékre.
A hatalmas várban többszáz zsoldos katona, páncélos vitéz egészitette ki a végvár, a vidék védelmét, és messzehordó ágyúk és kővetők tucatjai sorakoztak a várfalakon.
Már hosszú-hosszú idő óta nem akadt senki, aki ellenséges szándékkal mert volna közeledni.
Távol, a nyugati szemhatár szélén húzódott a Holtak Erdeje.
Az erdőn túl terül el Dugárföld, lakói harcos nép hirében állnak. E harcosok szivesen elszegődnek jó pénzért bárki szolgálatába, és nemigen szoktak csatát veszteni. Hirük messze földön elterjedt.
A nevelai kondehorok nem féltek a dugár harcosoktól, hiszen nem féltek ők soha senkitől... Egyébként is, a két ország között ott húzódott a Holtak Erdeje.
Mégis, a nevela vár bástyáin őrök sétáltak fel s alá éjjel és nappal, s figyelték a környéket. Igy történt ez azon a bizonyos éjszakán is, amikor az egyik őrszem jelentette kapitányának, hogy hatalmas sereget lát közeledni a Holtak Erdejének északi szeglete felől.
A kapitány azonnal a várfokra sietett, s hunyorogva nézett a holdas éjszakában a jelzett irányba. Látta a hatalmas sereget közeledni, szivébe nyugtalanság költözött.
De arcizma sem rándult: nem engedhette, hogy katonái megtudják, mint érez. Elsőként tízegynéhány főből felderitő csapatot szervezett a legbátrabb katonáiból. Nekik kellett a közelgő sereg közelébe lopakodniuk, hogy megpróbálják kideriteni kilétüket és szándékukat.
A kis csapat kerülő úton indult az óriási sereg elébe, oldalról igyekezett megközeliteni. Nem volt ez könnyű feladat a sík terepen, de a sereg közelébe érve leszálltak lovaikról, bokrok mögé húzódva várták be, s kémlelték ki mibenlétüket.
Amikor már elhaladt a sereg, felpattantak lovaikra, jó vargabetűt leirva lóhalálában nyargaltak vissza a várba, hogy elmondják kapitányuknak: a dugár zsoldosok közelednek, állig felfegyverkezve, néma csendben. Egyenese e vár felé tartanak, kétség nem fér hát hozzá: meg akarják támadni a nevela várat.
A kapitány azonnal riadóztatta valamennyi katonáját és zsoldosát. Az élelmiszereket, fegyvereket és lőszereket a legjobban védhető részbe hordatta, oda kellett menniük a nőknek és gyermekeknek, öregeknek is.
Majd teljes fegyverben a mellvédre parancsolta katonái egyharmadát, készenlétbe a többit, de pihenőre.
Igy várták a dugár sereget.
Már delelőre járt, midőn a dugár sereg letáborozott a nevela vár körül. Teljesen körbevették a várat. Sátrakat vertek, tüzet raktak.
Majd egyszer csak fehér zászlót lengete követ jött a vár alá.
Felkiáltott:
- Adjátok át a várat, különben a földdel tesszük egyenlővé! -
- Ki küldött? - kérdezte a kapitány.
- A Holtak Erdejének Szelleme! - kiáltotta a követ.
- Tartományunkat, népünket védeni fogjuk utolsó csepp vérünkig! - válaszolt a kapitány, s ezzel elhagyta a mellvédet.
A szép fekete hajú leány, az örökifjú Bársonyka mindeközben az egyik bástya árnyékában lapult. Hallotta e szavakat, szive összeszorult. Tudta, hogy nem lehet a Holtak Erdejének küldötte a követ, hiszen az erdőnek nincsen "szelleme", mely leigázni akarná a nevelai kondehorokat. De ezt rajta kivül senki más nem tudhatta, s ő nem beszélhet...
- Reggel támadunk! - kiáltotta még a követ, majd elvonult.
A vár védői aggódva gondoltak a reggelre, de biztak jó fegyvereikben, bátorságukban.
---------------------------
Reggel megindult a támadás. Kőhajitókkal és ágyúkkal támadták a várat, de a vastag falak állták a sarat.
Hosszú napok, hetek teltek el igy. Majd száz hosszú nap és száz hosszú éjszaka. A százegyedik reggelen a kapitány végigjárta a falakat, szemrevételezett minden egyes sérülést. Látta, hogy a falak már nem sokáig birják, itt-ott széles repedések gyengitik, nagy lyukak tátonganak. Tudta, hogy
nemsokára a meggyengült falakon át az ellenség behatol, s akkor nekik nem lesz kegyelem...
Szemrevételezte a maradék készleteket. Már csak néhány hétre elegendő az élelmiszer ekkora lélekszám részére. A fegyverek egy része tönkrement, az ágyúk némelyike annyira felforrósodott, hogy alig lehet megközeliteni. A katonák egyharmada elesett, a zsoldos páncélosok többsége a falakon az ágyúk, kővetők kezelésénél serénykedik. A többiek pihennek, vagy megsebesültek. A sebesültek ellátásában az asszonyoknak a nevelai varázsló és a gyermekek segitenek. Az öregek a fegyvereket töltik, igy próbálnak segiteni a holtfáradt védőknek.
Lőszer még van bőségesen, de a katonák már elcsigázottak. Éjszaka őrséget állnak azok, akik csak csekély mértékben sebesültek, addig a harcban megfáradt katonák alszanak, pihennek. Nappal a sebesültek pihennek, erőt gyűjtenek az újabb harcba állitásukhoz.
Eddig közelharcra csak a falak tetején volt szükség. Az ellenség hosszú dorongokat hozott magával, s a dugár katonák azon másznak fel, de a kondehor harcosok sorra visszaverték a támadást. A vérveszteség mégis számottevő, tudta ezt a kapitány, tudták a védők, és tudta még a legkisebb gyermek is a végvárban.
De az ellenség soraiban is látható volt a veszteség. A sátrak egy részét lebontották, jónéhány ágyú és kőhajitó gép tönkrement. A gyűrűn kivül a sírok száma napról-napra szaporodott, ezt a várbeliek jól látták. A támadások lendülete veszitett erejéből, de a dugár sereg létszáma még igy is többszöröse volt a védőkének.
A kapitány tudta: nem sokáig tudják már tartani a várat.
Hivatta a varázslót, s igy szólt hozzá:
- Erősitsd meg a fegyvereket és adj harcosaimnak új erőt! - A varázsló igy válaszolt:
- A fegyvereket csata előtt varázsfőzetbe áztattam, s legerősebb varázsigéimet olvastam rájuk. Harcosaiddal varázsfőzeteimet itatom, a betegek sebeit gyógyfüvekkel kötözöm. Ennél többet nem tehetek, uram.
- Tudod, hogy nemsokára legyőznek minket! Mit tanácsolsz hát?
- Ormandorföld a szövetségesünk, uram. Talán ők segithetnének
rajtunk - mondta a varázsló.
- Hogyan juttathatnánk el hozzájuk üzenetünket? - kérdezte a kapitány.
A varázsló igy felelt:
- Minden holdtöltekor a drakul vámpirok hegyének keleti lejtőjén a hármas kőhalomnál tart találkozót három tartomány varázslója, hogy a földből sugárzó jó erőkkel feltöltődve, hatalmukban erősödjenek: kiraföld, ormandorföld varázslója, s én vagyok a harmadik. Én most nem mehetek, mert a sebesülteknek van rám szüksége. De ha oda tudsz küldeni valakit, aki értesitené az ormandorok varázslóját, s az továbbitaná üzenetünket, talán küldenének felmentő sereget, s mi megmenekülhetnénk.
- Rendben van, igy teszek - mondta a kapitány, s magához kérette tiz legjobb vitézét. Ezek között három páncélos zsoldos vitéz lovag is akadt, kiknek bátorság volt a szivében, erő a karjában, s furfangos ész a koponyájában.
Ezek közül kell tehát kiválasztania, ki lesz az, aki majd el kell hogy menjen a drakul hegyre. De ki légyen az? Egyiket sem küldi szivesen, hiszen lehet, hogy nem tér vissza... Az is lehet, hogy az ostromlók gyűrűjén sem jut át... Szomorú kötelesség, de mit tehetne egyebet?
Úgy döntött hát, hogy nem ő választ: önként kell hogy vállalja valamelyikük.
Elmondta, mi lenne a feladat. Megkérdezte, ki vállalná el. Néma csend, mindenki mérlegel. Hiszen a vár védelmében derekasan kivették a részüket valamennyien, s most számos sebesülés borítja a testüket... Fáradtak, kimerültek...
Hirtelen előlépett Arman, a legderekabb páncélos zsoldos lovag. Vállára omló szőke hullámos fürtjeit, lányos, lágy vonásait, okos kék szemét egy pillanatig elnézte a kapitány, s szivét melegség öntötte el. Arra gondolt, hogy ha lett volna egy fia, talán ilyen lehetett volna... igen. Talán.
Arman, a vitéz lovag sudár termete, erős karja, szálfaegyenes tartása előkelő származásra utalt. Azt beszélik, valaha egy messzi nemzetség fejedelmének udvarában élt, talán a fia lehetett, de erről soha nem beszélt senkinek.
A kapitány most igy szólt:
- Készülődj hát az útra, jó lovag. Búcsúzz el barátaidtól, fegyvertársaidtól, kedvesedtől, mert amint besötétedik, indulnod kell. A hely, ahova menned kell, négy napi járóföldre van innen, és gyalog kell menned, mert csak igy maradhatsz észrevétlen. Páncélodra szükség lesz, de észrevehetik, ha megcsillan rajta a hold fénye. Ezért végy föléje fekete köpenyt, s igy talán át tudsz jutni a dugár sereg gyűrűjén.
Ekkor a varázsló intette magához a fiút, s mutatta: kövesse.
A laboratóriumába vezette, s ott egy különleges főzetet készitett, majd kérte a lovagot, adja át kardját.
Akkor a kardot megöntözte a főzettel, titokzatos varázsigéket mormolt fölötte, majd visszaadta a lovagnak. Igy szólt hozzá: - E kard vezetni fog téget, s megvédelmez, ha bajban leszel. Erejét megtapasztalod majd, ha szükséged lesz rá. De ki nem adhatod a kezedből, mert akkor varázsereje elvész. Most pedig menj, készits élelmet és italt magadnak az útra, s pihenhetsz is még egy kicsit indulás előtt.
A sudár ifjú szobájába vonult. Megtisztitotta páncélzatát, előkészitette köpenyét. Tarisznyájába kenyeret és száritott húst készitett, jóféle bort töltött kulacsába. Amikor mindezzel végzett, sóhajtott, s elindult, hogy megkeresse kedvesét.
Kedvesét, aki nem volt más, mint Bársonyka.
A szépséges hajadon a sebesülteket ápolta. Amikor meglátta a lovagot, felállt és eléje sietett.
A lovag igy szólt hozzá:
- El kell mennem még az éjjel. Lehet, hogy soha többé nem láthatjuk egymást. Búcsúzni jöttem... - A szép leány nem kérdezett semmit. Szép barna szemébe könnyek szöktek, ajkát keményen összeszoritotta. Nem szólt. Intett az ifjúnak: kövesse.
A fürdőházba vezette, s ott illatos füvekből forró fürdőt készitett kedvesének. Utána fehér gyolccsal megtörülte, majd egy finom krémmel bekente a testét.
Közben gondolatban őseihez fohászkodott, hogy védelmezzék meg az ifjút minden bajtól, veszedelemtől az útján, s vezessék hozzá vissza épségben, egészségben.
De hangosan egy szót sem szólt, csak szép szemének szomorúsága árulta el, hogy mennyire szenved.
Az ifjú nézte a leányt, és eszébe ötlött: a szép szemek mindig szomorúak. Nem tudta, miért, hiszen akárhányszor kérdezte az okát, a leány soha nem felelt. Mi lehet a titka? Látta sokszor, hogy a leány éjjelente felmegy a bástyához, s elnéz a Holtak Erdeje felé. Nem tudta, miért, talán nem is akarta tudni. De a lányt olyankor szívből sajnálta.
Most is, amint szótlanul tesz-vesz körülötte, sugárzik róla a szomorúság. A lovag felöltötte ruháit, átölelte és megcsókolta. A leány hozzásimult, és sokáig, sokáig álltak igy. Majd elbúcsúzott a leánytól, s szállására ment, hogy pihenjen még az indulásig. Fájt a szive, hogy kedvesét el kell hagynia, de mégjobban fájt, hogy akik jók voltak hozzá, elpusztulhatnak, ha nem teszi meg, amit kértek tőle.
-------------------------------
Arman lovag már két napja ment gyalogosan kelet felé. Páncélja szinte elviselhetetlenül nyomta rettenetes súlyával. Jó lett volna végre megszabadulni tőle. De ezt nem tehette, mig célba nem ér, s lehet, hogy még akkor sem.
Nappal a forró napsütés felhevitette a páncélt, ilyenkor izzadság itatta át az alatta lévő ruházatot. A felforrósodott fém égette a testét, felhólyagosodott bőre rettenetesen fájt... És éjjel, amikor lehűlt a levegő, a páncél s alatta az izzadságtól nedves ruha hideg lett, hogy didergett, vacogott alatta... Jaj, meddig tart még az út? Fáradtságtól elgyötört teste mikor pihenhet meg végre?
De csak ment, kardja markolatán a keze, tettre készen. Alig pihent, csak ment. Néha, amikor már úgy érezte, nem birja tovább, leheveredett egy fa tövébe, hátát a fatörzsnek támasztotta, szemét lehunyva arra gondolt: talán jobb lenne meghalni... de menni kell, menni!
Páncélját nem vehette le, hiszen ez itt már a lápi boszorkák földje, kik éjjel lidérceket küldenek a jótét halandók megbabonázására, hogy belőlük örökös szolgákat szerezzenek maguknak.
Már negyedik napja volt úton. Élelme, itala mind elfogyott. Nagyon, nagyon fáradt volt már... Esteledett. A drakulok hegye már szinte csak karnyújtásnyira... De még előtte zsombékos, tocsogós, vizenyős mezőn kell áthaladnia, hogy a hegyet elérje. S a hegyen át is kell kelnie, amig tart az éj... Igyekezz, igyekezz, jó lovag! - biztatta önmagát.
Vigyázva, óvatosan lépegetett a süppedős talajon. Tudta, hogy egy rossz lépés, és örökre elmerül a feneketlen mocsárban... Tudta azt is, hogy a lápi boszorkák nem szeretik, ha valaki háborgatja évezredes nyugalmukat. Lidérceik kékes fényben lebegve, légies tündérhajadonok képében könnyű táncot lejtenek a sűrű homályban, magukkal csalogatva az eltévedt, gyanútlan halandókat... akiket aztán örökre elnyel a mocsár.
De a lovag tanitója intelmeire emlékezett, ki annak idején, gyermekkorában óva intette őt s társait. Sok-sok történetet elmesélt, s a gyermeki szívekben ezek mind megragadtak, mint kutya szőrében a bogáncs.
Most tehát leeresztette sisakrostélyát, mert tudta, hogy ha tekintete sötétben marad, nincs veszély. De ha a hold fénye megcsillan a szemében, akkor a lidérceknek hatalmuk lesz felette, s magukkal ragadják a mocsár mélységes fenekére.
Ment hősiesen, nehéz páncélját cipelve a süppedékes talajon. Lába alól minden lépésnél víz tört elő, bugyogva, kénes gőzöket lehellve. Olyan fáradt volt, hogy már alig tudta magát vonszolni, pedig tudta, hogy igyekeznie kellene...
S akkor meglátta a ködben a lebegő lidércfényeket. Ahogy közeledett feléjük, egyre jobban eluralkodott lelkében a félelem. Mert nem félt ő semmitől, ha szemtől szemben kellett harcolnia, akármilyen ellenféllel is... De ez itt, ez ismeretlen erő, ezzel nem tudja, hogyan bánjon el...
- Csak óvatosan, óvatosan! - biztatta magát gondolatban.
Közeledett. A tejfehér ködből kecses, törékeny lányok tűntek elő. Kezükkel összekapaszkodva, kört formálva táncoltak. Lábuk nem érintette a talajt, lebegve forogtak, hajladoztak. Közben halkan, igézően énekeltek valami furcsa, varázslatos, soha nem hallott éneket, amely megbabonázza, rabul ejti a szíveket.
A szép lidérchajadonok légies tánca nem hagyta az ifjú szivét sem érintetlenül. A látvány oly igéző volt, hogy vére felvorrt, a lágy ének fülében zsongott. Már-már úgy érezte, nem tud ellenállni, s csatlakozik táncukhoz, de eszébe jutott a kard, a bűverejű kard. Kirántotta hüvelyéből, s magasan a feje fölé tartotta azt.
A kard most hirtelen fényleni kezdett, egyre erősebben ragyogott. Vakító fénye elömlött a lápon. A lidércek abban a pillanatban semmivé váltak, eltűntek. A lovag megkönnyebbülten sóhajtott.
Kardját nem tette vissza hüvelyébe, hanem magasan a feje fölött tartva igyekezett a hegy felé. A kard pedig vezette, fényével bevilágitva az utat, amint a varázsló mondotta volt.
Végre elérte a hegy lábát. Mostmár eltehette kardját. Legalábbis úgy gondolta. Felnézett. Hihetetlennek tűnt, hogy éjfélig megmássza és elérje a keleti lejtőt. Még, ha a drakul vámpírokkal nem is találkozik, akkor is szinte lehetetlen
vállalkozás, gondolta.
Néhány perc pihenőt tartott csupán, s máris indult fel az ösvényen.
-------------------------------
Amikor a hegy oldalában, félúton megállt, hogy megpihenjen, észrevette, hogy a hegycsúcs alatti hatalmas szikla kiszögellése mögött mozgolódás támad. Közben felhő takarta el a holdat, s ahol az imént a mozgolódást vélte észlelni, onnan vámpirok serege rajzott elő.
Ismét eszébe ötlött egykori tanitója szava:
"Tudnotok kell, gyermekeim, a vámpírok holdtalan éjszakákon támadnak. Meleg emberi és állati vérrel táplálkoznak, mit harapásuk által okozott sebből tudnak megszerezni. A vámpírharapástól a következő napon vámpírrá válik a szerencsétlen halandó, úgy vigyázzatok! Van, hogy a gyanútlan utazót megtévesztik: más alakba bújva megvendégelik étellel-itallal, s ha a vándor elfogadja, szintúgy vámpírrá válik...”
Akkorra már oda is értek a drakul vámpírok. Repülve jöttek. Földre ereszkedtek, körülvették a lovagot. Tudta a lovag, hogy páncélja csak ideig-óráig nyújthat számára védelmet. Szedte hát a lábát sebesen, közben pedig varázserejű kardjával csapkodott maga körül. Nem is tudták egy ideig megközeliteni őt. Közülük többen a kardtól halálosan megsebesülve rogytak a földre.
Arman lovag nagyon elfáradt a szüntelen hadakozásban. Az épen maradt vámpírok már egészen közel merészkedtek, szemük vörösen izzott a sötétben, hallotta vad lihegésüket. Karjaikkal feléje kapkodtak, göcsörtös ujjaikkal, hegyes karmaikkal megpróbáltak a páncél réseibe nyúlni, hogy a páncélt leszakitva a védtelenné vált emberre vessék magukat, s minden csepp vérét megkaparintsák.
Ekkor előbújt a felhők mögül a hold, fényével bevilágította a hegyoldalt. A drakulok hirtelen levegőbe emelkedtek és eltűntek. A hold fényénél nincsen hatalmuk, tudta ezt a lovag jól. Igyekezett hát, hogy elérje a hegycsúcsot, majd a keleti lejtőt a hármas kőhalommal.
Felért a tetőre. Már látni vélte a túlsó oldalon a helyet, ahol találkozhatik a varázslókkal. De ekkor ismét felhők takarták el a holdat. Sietve szaladni kezdett a lovag lefelé a lejtős ösvényen, de mindhiába igyekezett olyan nagyon, a vámpírok ismét a nyomában voltak. Amikor beérték, a leghatalmasabb rávetette magát és a földre döntötte. A lovag már nem tudta kirántani hüvelyéből varázserejű kardját.
Ráadásul az eséstől leesett az egyik karjának páncélja is...
Azonnal észrevette ezt a hatalmas termetű vámpír. Fogait mélyen a lovag húsába vájta. Arman érezte a testében szétáradó égető fájdalmat, érezte a kicsorduló vér melegségét. Karját nem tudta kiszabaditani a vámpír szoritásából. Másik karjával derekasan küzdött, ütött-vágott maga körül, lábainak rúgásától messze repültek az óvatlanul közelítő drakulok.
Már nagyon fájt a karja, érezte, ahogy gyengülni kezd, ahogy minden ereje elhagyja... Itt hát a vég!
--------------------------------
A hold most ismét előbukkant, s a vámpirok kénytelen-kelletlen elhagyták a hegyoldalt, visszatértek rejtekhelyükre.
A lovag minden erejét összeszedve megpróbált felállni, de a nehéz páncél folyton visszarántotta. Ledobta hát magáról, sisakjától és kardjától is megszabadult. Annál is inkább, hiszen tudta: védelmet az ő számára már egyik sem adhat: vámpírrá lesz, nincs menekvés. Csak elérje még a találkahelyet... Csak kitartson még addig...
Terhétől megszabadulva nagynehezen felállt, és bukdácsolva, botladozva elindult lefelé az ösvényen.
Nem tudta, mennyi idő telt el, nem érzékelte az idő múlását. Agyában forrón lüktetett a vér, karja égetően sajgott, s most is szivárgott a sebből a vére. Gyenge volt, nagyon gyenge. Csak még egy kicsit birja... Csak még egy kicsit... Rogyadozó lába folyton meg-megbotlott az ösvényt boritó kövekben, de csak ment, vánszorgott tovább, célja felé.
Egyszer csak arra eszmélt, hogy ott tornyosulnak előtte a hatalmas kőkoloncok. Íme hát a három kőóriás, egymás mellett szorosan, mintha őrt állnának e kietlen, kopár vidéken.
Elhomályosuló tekintetét körbehordozta a tájon. Nem látott élő lelket. Úgy vélte: elkésett.
"Minden hiába volt... Minden hiába..." Ez volt az utolsó gondolata, s lerogyott az egyik kőóriás tövébe.
Agyára sötétség borult, puha, bársonyos... Már nem fájt semmi. Csönd volt, súlyos, néma csönd.
Ám akkor a nyugati ég alján rettenetes villámok cikáztak végig, feltámadt a szél. Aztán esőfelhők boritották el az eget. A villámlás fénye bevilágitotta a vidéket. Két árnyék vetődött a sziklákra.
A két árnyék a lovag fölé hajolt, nézték az eszméletlen ifjút. Felfedezték alkarján a drakulsebet. Az egyik alak lehajolt, a sebzett kart tenyerébe fogta, varázsigéket mormolt, mire a seb hirtelen hegedni kezdett.
A másik alak a lovag fejére tette egyik tenyerét, másikat az ég felé emelte, segitségért fohászkodott minden mágusok fejedelméhez. És érezte, hogy a lovag eszméletre tér, megmozdul.
Akkor a két alak hátralépett, várakozóan, némán álltak köpenyükbe burkolózva.
A lovag lassan feleszmélt. Csodálkozva érezte, hogy karja már nem fáj, s ereje is visszatért. Úgy vélte, e két sötét alaknak köszönheti ezt. Talán mégis időben érkezett?
- Nevelaföld varázslója küldött engem. Ti vagytok ormandorföld és kiraföld varázslói?
A két idegen némán bólintott.
- Segitségért jöttem hozzátok. Ormandorföld a szövetségesünk. Szükségünk lenne egy jó erős seregre. Tartományunk székhelyét megtámadták a dugár harcosok, s oly sokan vannak, hogy néhány napon belül elfoglalják várunkat... Vigyétek el a hirt ormandorföldre, hogy segitségüket várjuk, mielőbb induljanak.
A titokzatos alakok némán álltak, a lovag szemébe néztek kutatva. Végül egyikük megszólalt:
- Elviszem a hirt fejedelmünknek. Megkérem, inditson sereget megsegitésetekre. Velem tartasz?
Arman lovag tagadóan rázta fejét:
- Nem mehetek... - s karjára nézett.
- Ne félj, meggyógyult. Nem leszel vámpír.
A lovag csodálkozva nézett fel. Hálásan mondta:
- Köszönöm nektek, hogy meggyógyítottatok. De nagyon fáradt vagyok, pihennem kell egy keveset. Itt várom meg a sereget. - mondta a lovag.
A varázslók elbúcsúztak. Mire Arman felocsúdott, már sehol nem látta őket... úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna.
Az ég kitisztult, a viharfelhők is eltűntek. A hold ismét fényesen ragyogott.
--------------------------------
Arman most nem messzire onnan megpillantott egy kicsiny házikót. Ablakából fényt látott derengeni. Arra vette az útját. Most érezte csak igazán, mennyire fáradt és éhes. "Hátha szállást kapnék éjszakára, s talán valami harapnivaló is akad" gondolta.
Nemsokára odaért, bekopogtatott. Elhaló hang szólt:
- Bújj be, idegen! -
Belépett. Az első pillanatban úgy vélte, nincs senki teremtett lélek a házban. De aztán meglátta a tűzhely mellett a hintaszéket, benne töpörödött anyóka, ölében fekete macska összekuporodva.
A lovag illendően köszöntötte az anyókát, s megkérdezte, tudna-e neki szállást adni éjszakára.
Az anyóka a sarokban álló lócára mutatott. Majd megkérdezte:
- Éhes vagy-e, idegen? -
- Igen, öreganyám. Nagyon éhes vagyok.
- Ülj le, majd a szolgálóm hoz neked enni, inni.
Akkor a fekete macska felugrott az anyó öléből, kifutott az ajtón.
Egyszer csak egy fekete hajú, fekete szemű, fekete ruhás leány libbent be a szobába, karján hatalmas sültes tál, rajta illatozó, frissen sült pecsenye. Másik kezében korsót lóbált, melyből minden lépésénél kiloccsant néhány csepp ital.
A pecsenyét és a korsót a lócára tette a legény mellé.
Mosolygott, majd kifordult az ajtón.
- Egyél csak, fiam, egyél - mondta az anyóka mosolyogva. A lovag nem kérette magát sokáig, nekilátott derekasan.
Evett-evett, s elfogyott a pecsenye, elfogyott a jóféle bor is.
Elálmosodott. Végigdőlt a lócán, és azonnal elnyomta az álom.
Ekkor az anyóka ledobta magáról takaróit, ruganyosan felpattant, s igy szólt:
- Aludj csak, aludj... Hiába gyógyitott meg az a két vén bolond! Mágus Ozmond és Sabur, Kiraföld varázslója azt hitték, túljárhatnak az eszemen! Hát nem! - s ezen szavakra izzó szemű drakullá vált. Fekete köpenyébe burkolózott, s kacagva eltűnt az éjszakában.
Egyszerre eltűnt a ház a tűzhellyel és hintaszékkel együtt, és a lóca sem volt sehol. A lovag a puszta földön aludt, és nem is ébredt fel, oly mély és kábult volt az álma.
---------------------------------
Egyszerre lódobogás verte fel a csendet. Magasan járt már a nap. Arman ijedten kapta fel a zajra a fejét, s felült fektéből. Kicsit furcsán érezte magát. Bizonyára a sok befalt pecsenye megülte a gyomrát, és a jóféle bor megárthatott - gondolta. Szemét bántotta a fény, alig látott valamit, annyira elvakitották a napsugarak.
Észrevette, hogy a puszta földön fekszik. Nem értette, hová lett a ház és az anyóka, de sokat nem is törhette a fejét, mert egyszerre csak ott volt az ormandor sereg.
Eléjük pattant.
A lovak ijedten hőköltek hátra. A harcosok fegyvereikhez kaptak, vezérük kirántotta kardját és felemelte.
- Ne közelíts, mert megjárod! - kiáltotta.
- Én vagyok nevelaföld hírnöke! - A sereg felmorajlott, itt-ott nevetés harsant.
- Teee? - nézett végig rajta gúnyosan a vezér.
Tekintetét követve végignézett magán a lovag. Rémülten látta, hogy öltözéke helyett most fekete ruha fedi a testét, kezei pedig, ó, mily rettenet! Karmokban végződő, göcsörtös ujjai lettek! Hát mégis, mégis vámpírrá vált? Azonnal rádöbbent, hogy az anyóka... hogy aki megvendégelte, nem lehetett más, mint drakul... Jaj, milyen kár, hogy nem jutott eszébe egykori mestere intelme!
Elkeseredett. A nap heve iszonyúan égette testét, szeretett volna elbújni.
Hirtelen, maga sem értette hogyan, felemelkedett a levegőbe, s a hegyorom kiugrója mögé repült. Ott szorongott a kicsiny nyílásban a többi vámpír, zsákmányra éhesen, az éjszaka beálltára várva.
Arman behúzódott egy sötét szegletbe. Érezte, amint fájdalom árad szét a testében, lelkét az emberek iránti gyűlölet járja át. Iszonyú szomjúság gyötörte, de nem vízre szomjazott... Egyre rémültebb lett... Nehezen vette tudomásul, hogy vámpírrá lett, igen, nincs mit tenni...
Nagyon hssszúnak tetszett a nap. Amikor végre leszállt az est, a drakulok felemelkedtek a levegőégbe, s az ormandor sereg után vetették magukat. Úgy vélték: kedvükre lakmározhatnak végre!
A lovagból lett drakul is velük tartott. Lelkében kétféle akarat vívódott egymással: a régi énje, s az új. A jó és a rossz.
Amikor a drakulok a lovasokra vetették magukat, ő hirtelen megváltoztatta útirányát: a nevela vár felé vette az útját.
Amikor reggel lett, el kellett rejtőznie, s megvárni az estét. Közben a sereg megközelitette a várat. Szerencsére a drakulok támadását fegyvereikkel vissza tudták verni, így nem szenvedett a sereg veszteséget.
Már jól látszott a harcoló dugárok sokasága a falaknál, s füst és korom, csatazaj szállt a vár falairól az ég felé.
Az ormandor sereg körülvette a dugárokat, letáboroztak. Hiszen az út után némiképp pihenniük kell. Egyébként is, újból közelgett az est.
A vámpírrá lett lovag közben rejtekében várta az est beköszöntét. Maga sem tudta, mit tesz, talán csak egyetlen vágy égett a lelkében, erősen, kitéphetetlenül: látni szerette volna még egyszer, utoljára imádott kedvesét.
Leszállt az est. A hold még nem jött fel az égre, a sűrű homályban az ember szinte még az orráig sem látott. Elindult hát Arman is...
A vár bástyájára ereszkedett. A falak félig már leomlottak körös-körül, de a bástyák még valamelyest tartották magukat. Füstszag terjengett, de a csatazaj elült. Minden jótét lélek pihenni tért. Ha a nap ismét felkel, újra kezdődik a harc,
talán a végső... Most megpillantotta a lány karcsú alakjának körvonalait, lenge ruháját meg-meglebbentette a hűvös szél.
A közelébe lopózott, halkan, óvatosan. Nem akarta megijeszteni. A lány mégis meghallotta a neszt, s hirtelen megfordult. Ijedten hőkölt hátra, arcán rémület, kezét védekezőn maga elé tartotta. Arman közelebb lépett, karját kitárta.
A lány csak hátrált, de nem sikoltott. A félelemtől hang nem jött ki a torkán.
- Ne hidd, hogy bántani akarlak. Inkább egy kérésemet szeretném, ha teljesítenéd. Szerezz egy tőrt és döfd a szivembe. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy valakit is bántani fogok... Érzem, nem sokáig tudok ellenállni, hiszen látod, vámpírrá lettem...
A lány felismerte szerelmetes lovagja hangját. Mindent megértett. Sápadt arcán könnyek csorogtak végig. Egy pillanatra feledte félelmét. Odalépett, Arman mellére hajtotta a fejét és zokogott, zokogott véget nem érően, szívettépően.
Hogyan tehetné meg, amit kedvese kér? Még akkor sem, így sem... nem, soha!
Sokáig álltak igy. Bársonyka közelségétől Arman szivében újra fellángolt a szerelem. Bársonyka lehunyta a szemét. Nem bírta nézni, mivé lett az ifjú, akit úgy szeretett... Az nem lehet! Az eltorzult arc, a vörösben izzó szemek... De az ölelése oly jólesett most is, mint annyiszor. Biztonságot, erőt ad... a két kar, amely körbefonja, érezte, mindentől, minden rossztól megvédi... tudja. Megvédi, biztosan. És a rossz álom eltűnik, ha kinyitja újra a szemét...
Álltak némán, összesímulva. Észrevétlen múltak a percek. Lassan hajnalodni kezdett. Az ifjú tudta, hogy most meg kell halnia, ha el nem rejtőzik a nap fénye elől. De nem mozdult. Iszonyatos fájdalmat érzett a testében, de ő csak állt, karjában szépséges kedvese. Már nem volt mit veszítenie...
És ahogy elömlött a tájon a fény, felemelte a szép leány arcát, búcsúcsókot lehelt annak lehunyt szemhéjára, arcára...
Bársonyka nem merte kinyitni a szemét, mert félt, hogy amit lát, elborzasztja... iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy mostmár mindig így fogja látni imádott kedvesét. Összefacsarodott a gondolatra a szíve, úgy sajgott, úgy fájt, hogy szinte belebolondult. Arman észrevette a lány arcán az undort. Majd meghasadt a szive. De mit tehet? Mit tehetne? Már semmit, semmit...
Késő. Túlságosan késő.
Már csak egy végső ölelést, egy utolsó csókot akart, semmi mást. Egyetlen, utolsó, fájdalmas, édes csókot... Aztán úgyis vége...
Ajkával még egyszer, utoljára, óvatosan, puhán megérintette a leány piros ajkát. Bársonyka először vonakodva, undorral, de megadóan tűrte, hagyta... Aztán maga sem értette, miért, de olyan elsöprő érzés lett rajta úrrá, amit csak a szerelmesek ismerhetnek... Egy pillanatra úgy érezte, hogy szívének teljes melegével szeret, ugyanúgy, mint azelőtt... mintha semmi nem történt volna... semmi rossz. Ebben az utolsónak hitt forró csókban benne volt Arman és Bársonyka minden érzése, minden vágya, a világmindenség összes fájdalma, boldogsága... és boldogtalansága.
A drakullá lett ifjút hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába.
Bizsergést, forróságot, majd újra rettenetes fájdalmat érzett minden porcikájában, de olyannyira, hogy szinte összerogyott fájdalmában. Minden elsötétült a szeme előtt, a lány karjába kellett kapaszkodnia, hogy a földre ne omoljon nagy gyengeségében... aztán elveszítette az eszméletét.
Hosszú percek teltek el, mire föleszmélt. Ám ekkorra ismét a régi Arman lovag volt már... Minden rossz elmúlt, mintha csak egy rémlátomás, egy rossz álom lett volna csupán... Nagyon, nagyon boldog volt.
Kedvesére nézett. A szép lány arca szinte ragyogott az örömtől. A felkelő nap fényével behintette, bearanyozta őket, s egy pillanatig elfelejtették, hol vannak, mi történik körülöttük: csak egymásnak örültek.
-------------------------------
Ahogy a nap fénye elömlött a tájon, lent, a várfal körül mozgolódás támadt. De mozgolódni kezdett az ormandor sereg is. És az történt, amire igazán senki nem számitott: az ormandor sereg csatlakozott a dugár harcosokhoz, s együttes erővel indult támadásra a vár ellen.
Hogyan lehetséges ez? Senki sem értette a végvárban.
Ám ekkor a távolban, a szemhatár szélén a mozdulatlan Holtak Erdeje hirtelen hatalmas, fülükig hatoló sóhajtással lerázta sok évszázados mozdulatlanságát, s visszaváltozott azzá, ami volt valaha, egykoron. Szolgák, katonák serege ujjongott örömében... S hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, óriási palota körvonalai bontakoztak ki a hajnali homályból, a mind magasabbrra hágó nap fénye megcsillant csipkés tornyain.
Bársonyka mindezt látta, és megértette, hogy mi történt: végre megtört a varázs. Hogyan lehetséges ez?
Talán a fivére igent mondott a rettenetes bocsorkánynak? Nem, nem, az lehetetlen... Vagy talán... talán ő tett valamit, amivel... De mit tett ő? Semmit... Vagy talán mégis?
Igen, igen... Hiszen a varázslónő azt mondta: Megtörik a varázs, ha olyat tesz, amit nem akar, azzal, aki nem az, aminek látszik, és épp akkor, ha a nap felkel a telehold után... És az ifjú, akit szeretett, vámpírrá lett, és más volt, de mégis az ő szerelme... nem az, aminek látszott... és ő nem, egyáltalán nem akarta megcsókolni, mert elborzadt tőle, iszonyodott, undorodott... de mégis megtette, mert a szívének nem tudott parancsolni... s eközben felkelt a nap... miközben a telehold lenyugodott... Így, csakis így történhetett, hogy megtört végre a rettenetes, sok évszázados varázs.
Mostmár nem kell többé félnie, aggódnia, mostmár minden rendben lesz...
De ugyanakkor szívébe markolt a félelem: mi lesz, ha Arman, a szép ifjú lovag megtudja, hogy... hogy ő már nagyon-nagyon öreg, s rövidesen elfogy, meghal...
Sóhajtott. Most nem akart erre gondolni.
A távolból most fegyverek csillogását vették észre: a fákból visszaváltozott katonák sereget alkotva sebesen közeledtek. Csak a leány tudta, senki más, hogy kik ők: testvére jön a felmentő sereggel.
--------------------------------
Amikor a mozdulatlanságra kárhoztatott erdő feléledt s belőle ismét emberek lettek, az aranyalmafából pedig ismét Angel, a szép ifjú, a kunyhóból gyönyörűséges palota, akkor az ifjú felsietett a toronyba. A parányi szobácskában messzelátója még mindig ott volt az ablak előtt, amivel valaha réges-régen a tájat, eget-földet kémlelte minden éjjel.
Most is ide igyekezett. Nem tudta, hugát hol találhatja, gondolta, belenéz a messzelátójába, minden égtáj felé, hátha valahol meglátja, megtalálja őt, a kedves testvért. Tudta, hogy csakis ő lehetett, ő volt, aki megszabaditotta végre népét és családját a rettenetes átok alól.
S akkor messzelátóján keresztül meglátta, amint a távolban a nevela vár ostromlott, füstölgő romjain ott áll szeretett testvére egy ifjúval az oldalán. Látta a vár körül a sok-sok ellenséget, amint szörnyű erővel támadják a várat... És látta, hogy inognak a falak, lángok lobbannak, és sűrű fekete füst gomolyog, száll az ég felé...
Azonnal lerohant a toronyból, s kiadta a parancsot: lóra, fegyverbe, vitézek!
Azonnal ő is lóra pattant. Kivágtatott a kastély udvaráról a sokszáz fős állig felfegyverzett katona élén, és lóhalálában igyekeztek a nevela vár felmentésére. Amikor odaértek, szörnyű pusztitást végeztek a támadók soraiban. Gyorsan szétverték a megmaradt ellenséges ormandor és dugár seregeket. A maradék katonákat, vezéreket pedig foglyul ejtették.
Azután pedig Angel elindult, hogy megkeresse Bársonykát, hogy megölelje végre...
------------------------------
A kapitány vallatóra fogta az ormandor és dugár seregek vezéreit. A foglyok elmondták, hogy Janina, a Fehér Mágus leánya volt, ki kincseket, gazdagságot, örök ifjuságot igért, ha lerombolják a várat, s elpusztitják lakóit. Ugyanezt ígérte az ormandor seregnek is, ha csatlakoznak a dugár
harcosokhoz...
Csak Bársonyka testvérbátyja, Angel tudta, hogy Janina, a varázslólány miért tette mindezt. Azért, hogy elpusztitsa húgát, hogy a varázs meg ne törhessen, s őt arra kényszeritse, hogy elvegye feleségül... Abban reménykedett.
Aggasztotta azonban, hogy tudta azt is: húga hamarosan meghal. Érezte, hogy valamit tennie kellene, hogy ez ne történhessen meg, de hogy mit, azt nem tudta. Talán, ha megkeresné Janinát...
Eljött az este. Együtt voltak mind a kastély egy épen maradt termében. Ünnepelniük kellett volna, de valahogy nem tudtak örülni... Gyászos hangulat uralkodott a teremben.
Angel úgy érezte, el kell mondania mindent. Magyarázattal tartozik, hogyan is került ő ide, hogyan is történhetett, hogy megszabadította az ostromlóktól a vár lakóit...
Körben elhelyezkedtek a vár lakói. Akkor Angel mesélni kezdett.
- Fejedelemségünkben mindenki boldogan élt, amig el nem jött a nap, amikor a varázslólány elhatározta, hogy feleségül jön hozzám. Én azonban nem akartam őt elvenni, mert nem volt szerelem iránta a szivemben. Ő megharagudott rám és egész népemet s családomat úgy büntette meg, hogy minden embert a tartományban fává változtatott, belőlem aranyalmafát varázsolt, csillogó aranylevelekkel, virágokkal, melyek bűvöletbe ejtették a kapzsi embersziveket.
Azok az emberek, kik elvetődtek oda, az erdő mélyén a kis tó partjára, a tóparton álló hatalmas aranyalmafához, és csak megérintették az aranyleveleket, vagy letéptek egy aranyalmaát, jaj volt azoknak, mert abban a szempillantásban fává változtak, és soha többé nem tértek onnan vissza. Igy gyarapodott az erdő évről-évre... Ebből az erdőből soha többé nem jött ki élő emberfia, azért nevezték el a Holtak Erdejének.
De a varázslólány minden századik évben egy éjszakán eljött, letépett ágaimról egy aranyalmát. A levelek csengése-bongása felébresztette az alvó fákat, fájdalmasan jajongani és sóhajtozni kezdtek, de mozdulni nem tudtak, mert gyökereik mélyen a földbe vájtak. Ilyenkor én egy éjszakára visszaváltozhattam emberré. És ő mindannyiszor újra megkérdezte, akarok-e már a férje lenni, s én mindig azt válaszoltam:
- Ha igazán szeretnél, lemondanál erről. De tudom, hogy szived gonosz, azért büntetsz. Ha engem nem is szánsz, legalább népemet kíméld meg, és engedd szabadon, oldozd fel az átkodat! Ne akard, hogy a férjed legyek, soha nem szerettelek, és nem foglak szeretni téged!
- Sajnálod a népedet? Akkor most fuss, te bolond, és meglátjuk, kijutsz-e? De én tudom, hogy úgysem fogsz győzni soha!
Akkor a letépett aranyalmát elguritotta, be a tóba. A tó vize fodrozódni kezdett, szinte bugyogott, forrt, s kiemelkedett belőle a sárkány. Lángot lehelt hatalmas szája, s csak emelkedett-emelkedett föl, föl a fák fölé.
A szájából füst szállt, a füst elárasztotta az erdőt. A lángokkal megperzselte az emberekből lett fák koronáját, melytől azok még hangosabban jajveszékeltek.
Akkor én futni kezdtem, futni ki az erdőből, hogy pirkadatig kijussak belőle, de akkor a varázslólány megparancsolta a sárkánynak, hogy fújjon ködöt a fák közé. Akkor aztán olyan sűrű köd lepte el az erdőt, hogy az orromig sem láttam, és bizony eltévedtem. Sokáig bolyongtam, majd lerogytam a földre, s a kimerültségtől elveszitettem az eszméletemet. És ez megismétlődött minden alkalommal... Ilyenkor, ha aztán magamhoz tértem, ismét aranyalmafa képében álltam a tóparton a házikó mellett, és nem tudtam mozdulni többé. Csak arra gondoltam, hogy eljön majd ismét a következő századik év ugyanezen napjának éjjele, és én újra megpróbálok kijutni az erdőből, hogy megmentsem magam, testvéremet és népemet...
- Végül hogyan szabadultatok meg a varázslattól? - kérdezte a vár kapitánya. - Talán igent mondtál annak a szörnyű boszorkánynak?
- Nem, nem... A húgom törte meg a varázslatot.
- A húgod? Ki ő?
- Hogyan? Nem tudod, ki ő? Ő Bársonyka, az én édes húgom.
Morajlás futott végig a hallgatóságon. Hiszen mindenki ismerte és szerette, tisztelte ezt a szép, mindig szomorú hajadont.
- Ő tehát a te testvérhúgod? És hogyan szabadított meg titeket? Meséld el, kérlek!
- A varázslólány örök ifjúságot adott a húgomnak, azzal, hogy megválthasson minket, ha egy teleholdas éjszaka után, napkeltekor olyat tesz, amit nem is akar, és olyannal, ami nem az, aminek látszik... S ma napkeltekor megtört a varázs. Hogy hogyan, arra csak ő tudná a választ...
Bársonyka előre jött testvére, Angel mellé. Zavarában hol elsápadt, hol pír öntötte el az arcát.
- Halljuk hát! - kiáltották a teremből többen is.
Ő nagyot sóhajtott, erőt vett magán, és belekezdett:
- Amikor már rosszul állt a csata kimenetele, a kapitány elküldte Armant segítségért. De át kellett kelnie a drakul vámpírok földjén, és sajnos, nem tudom, hogyan, de ő is vámpírrá lett...
Amikor visszatért és megláttam őt, azt hittem, belehalok... olyan rettenetes volt... Telehold volt éjjel, a fényénél még ijesztőbbnek láttam... Iszonyodtam tőle. Ő pedig elbúcsúzott tőlem... mert így nem tudott, nem akart élni... és megcsókolt... én is megcsókoltam, mert... mert szerettem őt... és éppen akkor feljött a nap. Hát így történt... azt hiszem.
Arman aztán elmesélte az egybegyűlteknek, hogyan is történt, hogy vámpír lett belőle azon az éjszakán...
Az emberek néma csöndben hallgatták a történeteket. Pisszenés sem hallatszott. Amikor Arman is befejezte az elbeszélését, mindenki elhagyta a termet, dolga után nézett. Csak Bársonyka, Arman és Angel maradtak a helyükön.
Bársonyka azon gondolkodott, hogyan mondja el kedvesének, mi vár reá.
Amikor Arman megtudta, hogy kedvese hamarosan meghal, a szíve összefacsarodott bánatában. Mit tegyen, hogy megmentse kedvesét?
Amikor eljött az este, és nyugovóra tértek, ő éberen gondolkodott. Elszánta magát: megkeresi a Fehér Mágus leányát, hogy Bársonyka életben maradhasson, s egybekelhessenek végre.
Amint pirkadt, lóra kapott, s elvágtatott, senki sem tudta, hova. Úttalan utakon száguldott végig, s boldog-boldogtalant megkérdezett: mit tudnak a Fehér Mágus leányáról, merre van, hol leli. Voltak, kik még nem is hallottak felőle, de akadt olyan, ki tudni vélte: a Fekete Mágus kastélyában él. Amikor napok múlva ráakadt a Fekete Mágus kastélyára, azonnal bevágtatott a kapun. Félrelökte az eléálló őröket, hiába akarták tartóztatni. S amikor a szolgálóktól megtudta, hogy fenn van az örökifjú varázslólány a toronyszobában, egyenesen hozzá rohant. Kopogtatás nélkül nyitott be, s azonnal rákiáltott:
- Vond vissza varázslatodat, különben miszlikbe apritalak! - De a lány csak mosolygott, nem vette komolyan. Akkor a lovag odalépett, mellének szegezte kardja hegyét, s dühösen igy szólt:
- Márpedig most megtöröd a varázst, különben meghalsz! - Janina, a gonosz varázslólány látta már, hogy ez nem tréfadolog, s megpróbált füstbe burkolózva eltűnni a lovag elől.
De a lovagot szörnyű düh öntötte el, s hatalmasat csapott a kardjával.
És láss csodát: hirtelen eltűntek a varázsfőzeteket tartalmazó üstök és korsók, eltűnt a lány, csak súlyos köpenye hullott a földre. Arman csalódottan állt ott néhány pillanatig. Szomorúan gondolt arra, hogy hiába, Bársonykát el fogja veszíteni...
Nem volt mit tenni, lerohant a lépcsőn, ki a várból, s lóhalálában indult vissza kedveséhez.
Rettegett, hogy már holtan találja. De azt nem tudná elviselni!
Ilyen s ehhez hasonló gondolatok gyötörték mindvégig, mig holtfáradtan meg nem érkezett a nevela várba.
De kedvese szaladt eléje, ifjan és szépségesen. És akkor megértette az ifjú: amikor varázserejű kardjával a varázslónő felé csapott, azt elérte a kard éle, igy az semmivé vált, elporladt hirtelen, minden gonoszságával és varázsszerével együtt. Mert a kard megtartotta varázserejét, amit akkor kapott, amikor ő segítséget kérni indult... Csak így történhetett, csakis így. Szerencsére...
Akkor Arman és Bársonyka egybekeltek. Boldogságban, szerelemben éltek a nevela várban. Sokáig, nagyon sokáig... amíg csak éltek.
- VÉGE -