Orkok
Bobby Leng:
Orkok
Fantasy-mese
A hatalmas termetű ork a szikla kiszögellésén állt, savószínű szemei a távoli láthatárt kémlelték. Egyik kezét csípőjén, másikat lándzsáján nyugtatta, amelyet kinyújtott karjával messzire tartott maga mellett. A szikla, amelyen állt, a tengerpartot övező hegyláncolat részeként a tenger felőli oldalon, a csúcs felé alig félúton állt, erősen megdőlt, és a szakadék fölé kinyúlva egy sárkányfejhez volt hasonlatos. Ennek a sárkányfej alakú sziklának a tetején állt az ork, alant, a szikla alatti széles, széltől védett, növényekkel dúsan benőtt szakadékban rejtőzött maroknyi serege, meglapulva, csendben, vezérére várakozva.
A magasban keselyűk köröztek, talán az elkövetkező csata előérzete zaklatta fel őket, ki tudja. Mindenesetre egyre többen lettek, eleinte csak néhányan, majd tizenöt-húsz jól fejlett példány is rikácsolt már a magasban. Jelenlétükkel elárulhatják a rejtőző orkokat - gondolta a vezér, s gondterhelten ráncolta a homlokát. Ezüstös halványkék hosszú testszőrét összekuszálta a tenger felől mindig fúvó szél, a sós víz illatát mélyen beszívta tüdejébe. Sóhajtott. Lenézett megbúvó övéire, leguggolt. Latolgatta: melyik oldalon jusson a mélybe, mihamarabb. A tengerpart kémlelése egyik irányból sem hozott eredményt: nem látta közeledni az ellenséges csapatot. Lehet, hogy nem is a nyílt víz felől, hanem a sziklák között fognak közelíteni - jutott eszébe hirtelen.
Amikor az orkok meglátták közeledni a vezérüket, üvöltözni kezdtek örömükben. Nagyon unták már a várakozást: egész éjjel itt bújkáltak, és immár delelőre hág a nap, éhesek és szomjasak, de a vezér megtiltotta, hogy elhagyják a kanyont.
Most majd - remélték - végre kimerészkedhetnek innen. De nem így történt. A vezér maga köré intette a hatalmas, fekete lényeket. Azok mormogva odagyűltek, elégedetlenségüket a vezér is jól látta. Felmutatott a magasba, a köröző keselyűkre. Azok megértették: más rejtekhelyet kell keresniük, így túlságosan nyilvánvaló a jelenlétük. De ugyanakkor nem akarták elhagyni ezt a védett helyet sem, mert oldalt a sziklák védelmében, elöl-hátul pedig védekezve megnyerhetőnek gondolták a csatát, amely rájuk várt.
Mert a csata elkerülhetetlen volt. A terület, amelyet meg akartak szerezni maguknak, igen jó vadászterület, különféle vadak sokasága élt a bővizű zuhatagokkal tarkított hegyláncolattal körülvett sík vidéken.
A csapat már régóta vándorolt. Nőstényeiket, porontyaikat hátrahagyták, élelem és védelem nélkül. Már egy hete gyalogoltak, élelemmel teli terület után kutatva. A hely, ahol eddig éltek, bizony megfogyatkozott élelemben: már alig tudtak valamit elejteni, de a kevés ennivaló már nem volt elég az egész törzs számára. Ezért választották hát az egyetlen megoldást: el kell hagyniuk azt a helyet, újat kell keresniük.
Persze tisztában voltak azzal, hogy akármerre is haladnak, másik ork csapatokba, vagy más ellenséges törzsbe ütközhetnek, és harcot kell vívniuk az új területért. De mit tehettek volna? Ez az élet törvénye, ez alól nem lehet kibújni. Tudták ezt jól, így hát felkerekedtek, hogy életben maradhassanak.
Most végre olyan helyet találtak, amely elég nagy, és vízben, vadban bővelkedik. De ez a terület már másé: egy kisebb ork nemzetség vetette itt meg a lábát, akiknek egész törzse a völgy felőli oldalon megbúvó barlangokban szállásolta el magát.
Ez a törzs ismeretlen faj volt a betolakodók számára: világos bőrük, egyenes tartásuk, furcsa fegyvereik sosem látott nemzetségre utaltak. De mindegy: akkor is kell ez a föld, kell, és kész. Ha nem megy szépszerével, elveszik. Megküzdenek érte, ha kell.
Az elmúlt napokat megfigyeléssel töltötték. Az itteni vadászok mindig áthaladnak egy hágón a tenger irányába. Miért, azt még nem tudták. De gondolták, hogy a vadászat arra is eredményes lehet, mert amikor visszatértek, hosszú faáganra aggatott hosszúkás lények sokaságát cipelték a vállukon, ketten-ketten fogva a súlyos rúd végeit.
A jövevények tehát sötétedéskor elrejtőztek a hágóhoz közeli szakadék mélyén. Figyelmüket semmi nem kerülhette el: vezérüket figyelték, amint az kora hajnaltól a sziklaorom kiszögellésén állt, mintha maga is része lenne.
Amikor a vezér tudtukra adta, hogy nem látta közeledni a vadászokat, elkeseredtek.
A vezér elindult, maga után intve a csapatot. Felmásztak a mélyből a sziklás falon, át a víz felé eső oldalra. Éppen az utolsó ork is kijutott, hatalmas súlya alatt gurulva omlottak a mélybe kisebb-nagyobb göröngyök, kőkoloncok. A vezér rosszallóan nézett rá. Nem kell zajt csapni!
Ekkor, éppen ebben a pillanatban tűnt fel a kis csapat a parti fövenyen. Vállukon ormótlan dorongokat cipeltek, amelyeken tegnap a zsákmányt vitték haza övéiknek.
Most elkanyarodtak a sziklák közé. A jövevények összenéztek: most mi legyen? De nem sokáig kellett tanakodniuk, mert a kis csapat máris előbukkant, valami furcsa kivájt fatörzseket húzva maguk után a homokban a víz felé.
Betaszigálták a vízbe a fura alkotmányokat, beleugráltak, és valami kisebb lapos botokkal, lécfélékkel hajtották magukat befelé a mély víz felé.
A jövevények nem értették, mit csinálnak amazok ott lent. Ilyet még nem láttak eddig. Most aztán várhatnak, ki tudja meddig!
Közben a keselyűk a part fölé vitorláztak, és leszálltak a fövenyre. Most látták csak a jövevények, hogy a parton a tegnapi vadászat madarványai hevernek szanaszét: ez csalta hát ide a madarakat, s nem a csata reménye, nem a csatát érezték meg!
A vezér megkönnyebbülten sóhajtott. Akkor hát nem is fedezhetik fel őket amazok... akik már messzire bent jártak a nyílt vizen.
Vártak hát. Közben egyre éhesebbek lettek. De nem mehettek most vadászni: a sorsukat eldöntő viaskodás előtt állnak, meg kell várniuk a vadászokat, hogy megküzdjenek velük.
Esteledett. A víz felől most végre megérkeztek a fura alkotmányokon a helybeliek. Lehettek úgy húszan-harmincan. Amit még a fogyatkozó fényben is jól lehetett látni ilyen közelről: volt köztük egy apró termetű, teljesen más színű is. Lehet, hogy más faj tagja, de hogy hogyan került közéjük, azt nem lehetett tudni. Nem jellemző az orkokra, hogy más fajbélit befogadjanak.
Ami a legfurcsább volt az egészben, hogy úgy látszott: ő a vezér. Ilyen nyeszlett egy fickó, aztán hogy hallgatnak rá! Hadonászva irányítja a többit, ő megy elöl: úgy tűnik, igen nagy a tekintélye.
A jövevények közelebb lopóztak a sziklák között. Gondolták: meglepik a kis csapatot, és akkor a csata kimenetele a javukra fog eldőlni. Mert az látszott, hogy az alantiak nem számítanak semmi váratlanra, teljesen gyanútlanul tesznek-vesznek a parton.
A hosszú dorongokra, amelyeket a parton hagytak, most felakasztgatják sorban a kivájt fatörzsekből előszedett zsákmányt, amíg néhányan a sziklák közé rejtik az alkotmányokat.
A jövevények most lerohantak a hegyoldalon, ordítozva, hatalmas zajt csapva. A meglepett lenti csapat semmit nem tett, csak álltak némán, mozdulatlanul. Munkájukat abbahagyva várakoztak. De nem látszott rajtuk nyoma sem a félelemnek, fegyvereik a földön hevertek, fel sem vették őket. Csak álltak, és vártak.
Amikor a támadó csapat odaért, akkor sem mozdultak. Az apró kis szerzet kivált most a többiek közül, eléjük ment. A rohanó ork csapat megtorpant. Vezérükre néztek: most mi legyen? Az feltartotta lándzsáját, ami azt jelentette: állj!
Erre mindenki megállt, ott, ahol volt, és várták az új parancsot.
Az apró figura felnézett a hatalmas ork vezérre. Szemében semmi félelem, tartása nem megadó, hanem dacos, egyenes. Akkor ismerte fel az ork vezér: ember. Nem közülük való! Hogyan lehet az orkok vezére ember? Sehogyan sem értette.
Az emberke most megszólalt:
- Légy üdvözölve. Látom, mi a szándékod. Mi nem vagyunk harcos törzs. A tengerben rengeteg az élelem, jut nektek is. Ha azért jöttetek, hogy elfoglaljátok a helyünket, akkor azt ajánlom, jöjjetek és telepedjetek le. De mi nem harcolunk, és nem is megyünk el innen. Hozd ide a törzsedet, sok barlang van még, ami üres. És megtanítalak titeket is halászni, mint ahogyan az én törzsemet megtanítottam rá.
Csodálkozást látok a szemedben. Nem érted, hogyan lehetek én a vezér, ugye? A nagy víz túloldaláról való vagyok, sok jó társammal indultunk hatalmas hajókkal annak idején. De nagy viharba kerültünk, és a hajóink zátonyra futottak innen nem messzire. Ez a törzs rámtalált, és nem öltek meg. Hálából, hogy befogadtak, minden tudásomat átadtam nekik. Már nem harcolunk, békében élünk. Nem megyünk el másfelé, nem keresünk más vidéket, jó itt nekünk. Már nemcsak vadászunk, de halászunk is, jöjj közelebb, és győződj meg magad.
A kis ember intett a kezével, és a zsákmányhoz vezette a hatalmas orkot. Az elismerően csettintett a nyelvével, hátranézett maroknyi várakozó seregére.
Óriási ezüstös szőrzetű kezét a kis csupasz ember vállára tette. Elismerően bólintott, ami azt jelentette: rendben van, elfogadja az ajánlatot.
Visszaindult csapatához, mormogva beszéltek valamit, majd elhagyták a partot, és a sziklás hegyoldalt megmászva eltűntek a szürkületben.
Az ember vezette kis csapat pedig fogta a zsákmányt, és hazaindult.
Igyekezniük kell, ha a teljes sötétség beállta előtt még a barlangoknál akarnak lenni. Az otthon maradóknak holnap sok dolga lesz a mai zsákmánnyal is, mint mindig: a napon és a tűznél meg kell szárítani, és a barlang hűvös mélyén eltárolni, kövekkel letakarni, nehogy valami kárt tegyen benne. Mert hosszú lesz a tél, és hideg. Akkor majd jólesik a tűz mellett a nyáron gyűjtött szárított gyümölcsökből, magvakból és húsokból készült étel. Mert az ember agyagból égetett edényeket is készített, mostmár nemcsak a forró kövön sült hús vagy gyökér az élelmük, mint a többi ork törzsnek.
Az emberke gondterhelten bandukolt a csapat élén. Jó is, hogy nem látják, hogy gond gyötri. Bizony, az új törzs felbukkanásával megszaporodnak a gondok, a tennivalók. De harcolni a területért esztelenség lett volna: annyi élelem van körös-körül, hogy sokkal többen is meg tudnának belőle élni. Mégis, minél többen lesznek, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy előbb-utóbb összeférhetetlenség, rendzavarás, acsarkodás lesz, és akkor már nem lesz elég az ő szava. Mert az új törzsnek másik parancsnoka van, őrá nem fognak hallgatni.
De mostmár mindegy: előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna, hogy felfedezi valaki más is ezt a csodálatos helyet. Még szerencse, hogy sikerült megegyeznie velük. Talán még hasznuk is lesz belőle - vidámodott meg egy pillanatra. Mert ha újabb csapatok, törzsek törnének rájuk, akkor a harcosok, akiket most egész nemzetségükkel együtt befogadnak, talán meg fogják őket védelmezni ellenük - remélte.
Most tehát várakozással tekintett a történések elébe. Sok nap telik még el, amíg megérkeznek a jövevények, mert a nőstényekkel, apró porontyokkal, holmikkal megrakottan nem könnyű a haladás. Sokáig eltarthat. Addig még sokszor fog felkelni és lenyugodni a nap, és még csak nyárelőn tartanak. Sokszor kell még kifutni a vízre, sokszor kell még éjjeli vadászatra indulni, hogy ne csak a mindennapokra, de télire is elég legyen az élelem.
Fel hát, búbánatra, aggodalomra nincs idő, különben is, a többiek nem érzik át az események felelősségét, mibenlétét: egyszerű lelkek, nagyon is egyszerűek. De azért van itt ő, talán azért sodorta ide a sors, hogy ő legyen az, aki új színt vihet az életükbe, új életmódot taníthat meg nekik. Háborúzni nem kell - remélte - megteszik azt mások helyettük. Ők pedig élik szép csendben az életüket, morzsolják mindennapjaikat békességben, csendességben - küzdelmesen, melyet az elemekkel kell nap mint nap folytatniuk. Mert a tenger nem mindig békés. Nem mindig engedi, hogy kifussanak, van, amikor akkora hullámok csapkodnak, hogy minduntalan visszadobják a vízijárműveiket. És vannak napok, amikor szakad az eső, és vadászni se lehet, mert a vad is elbújuk a vackára, azt senki meg nem találhatja. Olyankor pedig mit lehet tenni a vadásznak? Ülni a tűz mellett a barlangban, és farigcsálni a fegyvereket, játszani a porontyokkal, hallgatmi a visongásukat, ahogy egymást dögönyözik, és nézni, amint a nőstények készítik az ennivalót, tisztítják a bőröket, megigazítják a fekhelyeket... Unalmas, igen. De jön a másnap, és akkor ismét felkerekedhetnek, és teszik a dolgukat.
Mert ez az élet rendje. A túlélésé. Mindig azt teszik, amit kell. Élnek, ha hagyják őket. Harcolnak, ha muszáj. Mert az életüket, törzsüket meg kell védelmezni. Ugyanúgy, mint a vadak, azok is megvédik magukat, ahogyan tudják. Örök harc az élet, tudják ezt jól. Aki erősebb, mindig az a győztes. Aki gyenge, elesik, ő lesz a vesztes. És a vesztesek az enyészeté lesznek. De az erős túlélhet mindent. Ez az élet célja, rendje.
Mindent túlélni. Ez vezérli minden élőlény cselekedeteit. Még a növények is harcban állnak egymással, hogy a fényre törekedve, jó táptalajon erőre kapva túléljék egymást, elnyomják a gyengét a saját javukra. Milyen kegyetlen is ez, ugye? Pedig, sajnos, erről szól a LÉT maga. Csakis erről. Mindig, minden körülményben, minden időben, amióta világ a világ, és ameddig világ lesz a világ, és amíg csak élő él benne. Ha csak kettő is, de akkor is az erősebb fogja túlélni a gyengét.
Bizony. Ez nem lehet másként. Ez a természet működésének alapja, rendje, mibenléte. Hogy miért? Arra a választ még senki nem találta meg. Talán soha nem is fogja. Tudomásul kell venni, hogy így van, és kész. És élni. Ha lehet.
VÉGE
Orkok
Fantasy-mese
A hatalmas termetű ork a szikla kiszögellésén állt, savószínű szemei a távoli láthatárt kémlelték. Egyik kezét csípőjén, másikat lándzsáján nyugtatta, amelyet kinyújtott karjával messzire tartott maga mellett. A szikla, amelyen állt, a tengerpartot övező hegyláncolat részeként a tenger felőli oldalon, a csúcs felé alig félúton állt, erősen megdőlt, és a szakadék fölé kinyúlva egy sárkányfejhez volt hasonlatos. Ennek a sárkányfej alakú sziklának a tetején állt az ork, alant, a szikla alatti széles, széltől védett, növényekkel dúsan benőtt szakadékban rejtőzött maroknyi serege, meglapulva, csendben, vezérére várakozva.
A magasban keselyűk köröztek, talán az elkövetkező csata előérzete zaklatta fel őket, ki tudja. Mindenesetre egyre többen lettek, eleinte csak néhányan, majd tizenöt-húsz jól fejlett példány is rikácsolt már a magasban. Jelenlétükkel elárulhatják a rejtőző orkokat - gondolta a vezér, s gondterhelten ráncolta a homlokát. Ezüstös halványkék hosszú testszőrét összekuszálta a tenger felől mindig fúvó szél, a sós víz illatát mélyen beszívta tüdejébe. Sóhajtott. Lenézett megbúvó övéire, leguggolt. Latolgatta: melyik oldalon jusson a mélybe, mihamarabb. A tengerpart kémlelése egyik irányból sem hozott eredményt: nem látta közeledni az ellenséges csapatot. Lehet, hogy nem is a nyílt víz felől, hanem a sziklák között fognak közelíteni - jutott eszébe hirtelen.
Amikor az orkok meglátták közeledni a vezérüket, üvöltözni kezdtek örömükben. Nagyon unták már a várakozást: egész éjjel itt bújkáltak, és immár delelőre hág a nap, éhesek és szomjasak, de a vezér megtiltotta, hogy elhagyják a kanyont.
Most majd - remélték - végre kimerészkedhetnek innen. De nem így történt. A vezér maga köré intette a hatalmas, fekete lényeket. Azok mormogva odagyűltek, elégedetlenségüket a vezér is jól látta. Felmutatott a magasba, a köröző keselyűkre. Azok megértették: más rejtekhelyet kell keresniük, így túlságosan nyilvánvaló a jelenlétük. De ugyanakkor nem akarták elhagyni ezt a védett helyet sem, mert oldalt a sziklák védelmében, elöl-hátul pedig védekezve megnyerhetőnek gondolták a csatát, amely rájuk várt.
Mert a csata elkerülhetetlen volt. A terület, amelyet meg akartak szerezni maguknak, igen jó vadászterület, különféle vadak sokasága élt a bővizű zuhatagokkal tarkított hegyláncolattal körülvett sík vidéken.
A csapat már régóta vándorolt. Nőstényeiket, porontyaikat hátrahagyták, élelem és védelem nélkül. Már egy hete gyalogoltak, élelemmel teli terület után kutatva. A hely, ahol eddig éltek, bizony megfogyatkozott élelemben: már alig tudtak valamit elejteni, de a kevés ennivaló már nem volt elég az egész törzs számára. Ezért választották hát az egyetlen megoldást: el kell hagyniuk azt a helyet, újat kell keresniük.
Persze tisztában voltak azzal, hogy akármerre is haladnak, másik ork csapatokba, vagy más ellenséges törzsbe ütközhetnek, és harcot kell vívniuk az új területért. De mit tehettek volna? Ez az élet törvénye, ez alól nem lehet kibújni. Tudták ezt jól, így hát felkerekedtek, hogy életben maradhassanak.
Most végre olyan helyet találtak, amely elég nagy, és vízben, vadban bővelkedik. De ez a terület már másé: egy kisebb ork nemzetség vetette itt meg a lábát, akiknek egész törzse a völgy felőli oldalon megbúvó barlangokban szállásolta el magát.
Ez a törzs ismeretlen faj volt a betolakodók számára: világos bőrük, egyenes tartásuk, furcsa fegyvereik sosem látott nemzetségre utaltak. De mindegy: akkor is kell ez a föld, kell, és kész. Ha nem megy szépszerével, elveszik. Megküzdenek érte, ha kell.
Az elmúlt napokat megfigyeléssel töltötték. Az itteni vadászok mindig áthaladnak egy hágón a tenger irányába. Miért, azt még nem tudták. De gondolták, hogy a vadászat arra is eredményes lehet, mert amikor visszatértek, hosszú faáganra aggatott hosszúkás lények sokaságát cipelték a vállukon, ketten-ketten fogva a súlyos rúd végeit.
A jövevények tehát sötétedéskor elrejtőztek a hágóhoz közeli szakadék mélyén. Figyelmüket semmi nem kerülhette el: vezérüket figyelték, amint az kora hajnaltól a sziklaorom kiszögellésén állt, mintha maga is része lenne.
Amikor a vezér tudtukra adta, hogy nem látta közeledni a vadászokat, elkeseredtek.
A vezér elindult, maga után intve a csapatot. Felmásztak a mélyből a sziklás falon, át a víz felé eső oldalra. Éppen az utolsó ork is kijutott, hatalmas súlya alatt gurulva omlottak a mélybe kisebb-nagyobb göröngyök, kőkoloncok. A vezér rosszallóan nézett rá. Nem kell zajt csapni!
Ekkor, éppen ebben a pillanatban tűnt fel a kis csapat a parti fövenyen. Vállukon ormótlan dorongokat cipeltek, amelyeken tegnap a zsákmányt vitték haza övéiknek.
Most elkanyarodtak a sziklák közé. A jövevények összenéztek: most mi legyen? De nem sokáig kellett tanakodniuk, mert a kis csapat máris előbukkant, valami furcsa kivájt fatörzseket húzva maguk után a homokban a víz felé.
Betaszigálták a vízbe a fura alkotmányokat, beleugráltak, és valami kisebb lapos botokkal, lécfélékkel hajtották magukat befelé a mély víz felé.
A jövevények nem értették, mit csinálnak amazok ott lent. Ilyet még nem láttak eddig. Most aztán várhatnak, ki tudja meddig!
Közben a keselyűk a part fölé vitorláztak, és leszálltak a fövenyre. Most látták csak a jövevények, hogy a parton a tegnapi vadászat madarványai hevernek szanaszét: ez csalta hát ide a madarakat, s nem a csata reménye, nem a csatát érezték meg!
A vezér megkönnyebbülten sóhajtott. Akkor hát nem is fedezhetik fel őket amazok... akik már messzire bent jártak a nyílt vizen.
Vártak hát. Közben egyre éhesebbek lettek. De nem mehettek most vadászni: a sorsukat eldöntő viaskodás előtt állnak, meg kell várniuk a vadászokat, hogy megküzdjenek velük.
Esteledett. A víz felől most végre megérkeztek a fura alkotmányokon a helybeliek. Lehettek úgy húszan-harmincan. Amit még a fogyatkozó fényben is jól lehetett látni ilyen közelről: volt köztük egy apró termetű, teljesen más színű is. Lehet, hogy más faj tagja, de hogy hogyan került közéjük, azt nem lehetett tudni. Nem jellemző az orkokra, hogy más fajbélit befogadjanak.
Ami a legfurcsább volt az egészben, hogy úgy látszott: ő a vezér. Ilyen nyeszlett egy fickó, aztán hogy hallgatnak rá! Hadonászva irányítja a többit, ő megy elöl: úgy tűnik, igen nagy a tekintélye.
A jövevények közelebb lopóztak a sziklák között. Gondolták: meglepik a kis csapatot, és akkor a csata kimenetele a javukra fog eldőlni. Mert az látszott, hogy az alantiak nem számítanak semmi váratlanra, teljesen gyanútlanul tesznek-vesznek a parton.
A hosszú dorongokra, amelyeket a parton hagytak, most felakasztgatják sorban a kivájt fatörzsekből előszedett zsákmányt, amíg néhányan a sziklák közé rejtik az alkotmányokat.
A jövevények most lerohantak a hegyoldalon, ordítozva, hatalmas zajt csapva. A meglepett lenti csapat semmit nem tett, csak álltak némán, mozdulatlanul. Munkájukat abbahagyva várakoztak. De nem látszott rajtuk nyoma sem a félelemnek, fegyvereik a földön hevertek, fel sem vették őket. Csak álltak, és vártak.
Amikor a támadó csapat odaért, akkor sem mozdultak. Az apró kis szerzet kivált most a többiek közül, eléjük ment. A rohanó ork csapat megtorpant. Vezérükre néztek: most mi legyen? Az feltartotta lándzsáját, ami azt jelentette: állj!
Erre mindenki megállt, ott, ahol volt, és várták az új parancsot.
Az apró figura felnézett a hatalmas ork vezérre. Szemében semmi félelem, tartása nem megadó, hanem dacos, egyenes. Akkor ismerte fel az ork vezér: ember. Nem közülük való! Hogyan lehet az orkok vezére ember? Sehogyan sem értette.
Az emberke most megszólalt:
- Légy üdvözölve. Látom, mi a szándékod. Mi nem vagyunk harcos törzs. A tengerben rengeteg az élelem, jut nektek is. Ha azért jöttetek, hogy elfoglaljátok a helyünket, akkor azt ajánlom, jöjjetek és telepedjetek le. De mi nem harcolunk, és nem is megyünk el innen. Hozd ide a törzsedet, sok barlang van még, ami üres. És megtanítalak titeket is halászni, mint ahogyan az én törzsemet megtanítottam rá.
Csodálkozást látok a szemedben. Nem érted, hogyan lehetek én a vezér, ugye? A nagy víz túloldaláról való vagyok, sok jó társammal indultunk hatalmas hajókkal annak idején. De nagy viharba kerültünk, és a hajóink zátonyra futottak innen nem messzire. Ez a törzs rámtalált, és nem öltek meg. Hálából, hogy befogadtak, minden tudásomat átadtam nekik. Már nem harcolunk, békében élünk. Nem megyünk el másfelé, nem keresünk más vidéket, jó itt nekünk. Már nemcsak vadászunk, de halászunk is, jöjj közelebb, és győződj meg magad.
A kis ember intett a kezével, és a zsákmányhoz vezette a hatalmas orkot. Az elismerően csettintett a nyelvével, hátranézett maroknyi várakozó seregére.
Óriási ezüstös szőrzetű kezét a kis csupasz ember vállára tette. Elismerően bólintott, ami azt jelentette: rendben van, elfogadja az ajánlatot.
Visszaindult csapatához, mormogva beszéltek valamit, majd elhagyták a partot, és a sziklás hegyoldalt megmászva eltűntek a szürkületben.
Az ember vezette kis csapat pedig fogta a zsákmányt, és hazaindult.
Igyekezniük kell, ha a teljes sötétség beállta előtt még a barlangoknál akarnak lenni. Az otthon maradóknak holnap sok dolga lesz a mai zsákmánnyal is, mint mindig: a napon és a tűznél meg kell szárítani, és a barlang hűvös mélyén eltárolni, kövekkel letakarni, nehogy valami kárt tegyen benne. Mert hosszú lesz a tél, és hideg. Akkor majd jólesik a tűz mellett a nyáron gyűjtött szárított gyümölcsökből, magvakból és húsokból készült étel. Mert az ember agyagból égetett edényeket is készített, mostmár nemcsak a forró kövön sült hús vagy gyökér az élelmük, mint a többi ork törzsnek.
Az emberke gondterhelten bandukolt a csapat élén. Jó is, hogy nem látják, hogy gond gyötri. Bizony, az új törzs felbukkanásával megszaporodnak a gondok, a tennivalók. De harcolni a területért esztelenség lett volna: annyi élelem van körös-körül, hogy sokkal többen is meg tudnának belőle élni. Mégis, minél többen lesznek, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy előbb-utóbb összeférhetetlenség, rendzavarás, acsarkodás lesz, és akkor már nem lesz elég az ő szava. Mert az új törzsnek másik parancsnoka van, őrá nem fognak hallgatni.
De mostmár mindegy: előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna, hogy felfedezi valaki más is ezt a csodálatos helyet. Még szerencse, hogy sikerült megegyeznie velük. Talán még hasznuk is lesz belőle - vidámodott meg egy pillanatra. Mert ha újabb csapatok, törzsek törnének rájuk, akkor a harcosok, akiket most egész nemzetségükkel együtt befogadnak, talán meg fogják őket védelmezni ellenük - remélte.
Most tehát várakozással tekintett a történések elébe. Sok nap telik még el, amíg megérkeznek a jövevények, mert a nőstényekkel, apró porontyokkal, holmikkal megrakottan nem könnyű a haladás. Sokáig eltarthat. Addig még sokszor fog felkelni és lenyugodni a nap, és még csak nyárelőn tartanak. Sokszor kell még kifutni a vízre, sokszor kell még éjjeli vadászatra indulni, hogy ne csak a mindennapokra, de télire is elég legyen az élelem.
Fel hát, búbánatra, aggodalomra nincs idő, különben is, a többiek nem érzik át az események felelősségét, mibenlétét: egyszerű lelkek, nagyon is egyszerűek. De azért van itt ő, talán azért sodorta ide a sors, hogy ő legyen az, aki új színt vihet az életükbe, új életmódot taníthat meg nekik. Háborúzni nem kell - remélte - megteszik azt mások helyettük. Ők pedig élik szép csendben az életüket, morzsolják mindennapjaikat békességben, csendességben - küzdelmesen, melyet az elemekkel kell nap mint nap folytatniuk. Mert a tenger nem mindig békés. Nem mindig engedi, hogy kifussanak, van, amikor akkora hullámok csapkodnak, hogy minduntalan visszadobják a vízijárműveiket. És vannak napok, amikor szakad az eső, és vadászni se lehet, mert a vad is elbújuk a vackára, azt senki meg nem találhatja. Olyankor pedig mit lehet tenni a vadásznak? Ülni a tűz mellett a barlangban, és farigcsálni a fegyvereket, játszani a porontyokkal, hallgatmi a visongásukat, ahogy egymást dögönyözik, és nézni, amint a nőstények készítik az ennivalót, tisztítják a bőröket, megigazítják a fekhelyeket... Unalmas, igen. De jön a másnap, és akkor ismét felkerekedhetnek, és teszik a dolgukat.
Mert ez az élet rendje. A túlélésé. Mindig azt teszik, amit kell. Élnek, ha hagyják őket. Harcolnak, ha muszáj. Mert az életüket, törzsüket meg kell védelmezni. Ugyanúgy, mint a vadak, azok is megvédik magukat, ahogyan tudják. Örök harc az élet, tudják ezt jól. Aki erősebb, mindig az a győztes. Aki gyenge, elesik, ő lesz a vesztes. És a vesztesek az enyészeté lesznek. De az erős túlélhet mindent. Ez az élet célja, rendje.
Mindent túlélni. Ez vezérli minden élőlény cselekedeteit. Még a növények is harcban állnak egymással, hogy a fényre törekedve, jó táptalajon erőre kapva túléljék egymást, elnyomják a gyengét a saját javukra. Milyen kegyetlen is ez, ugye? Pedig, sajnos, erről szól a LÉT maga. Csakis erről. Mindig, minden körülményben, minden időben, amióta világ a világ, és ameddig világ lesz a világ, és amíg csak élő él benne. Ha csak kettő is, de akkor is az erősebb fogja túlélni a gyengét.
Bizony. Ez nem lehet másként. Ez a természet működésének alapja, rendje, mibenléte. Hogy miért? Arra a választ még senki nem találta meg. Talán soha nem is fogja. Tudomásul kell venni, hogy így van, és kész. És élni. Ha lehet.
VÉGE