A fiú, aki sírni tudott
Bobby Leng:
A fiú, aki sírni tudott
Igaz történetek sorozat
A fiú alig múlt húsz éves. Motorkerékpárjával néha átrándult a szomszédos faluba az ottani szórakozóhelyre, a bálba. A bálat a kultúrház hatalmas báltermében rendezték, hol havonta, hol ritkábban. Ilyenkor élőzene volt: minden bálban más és más zenekar - hol híresebb, hol kevésbé híres - adta a zenét. A bálok ideje alatt nem volt a kultúrházban italmérés, sem üdítőital, sem pedig szeszesital. A fal mellett a tűzoltó meg a rendőr egymás mellett álltak, néha kimentek az előtérbe, kicsit beszélgetni.
A fiú egy kultúrrendezvényen megismerkedett egy itteni duci leányzóval. A barna hajú, barna szemű lány kedves volt, mosolygós. Azonnal megtetszettek egymásnak. Aztán már együtt jártak a rendezvényekre, és hétvégente is találkoztak, hol a lány szüleinél, hol a szórakozóhelyen. A lány szülei és a bátyja szintén megkedvelte az idegen fiút. Mert a fiú csendes szavú volt, udvarias, mosolygós - mint majdnem minden fiatal akkoriban.
Egy alkalommal elhívták őket egy nagyszabású esküvőre. Ott a barna hajú lány koszorúslány lett, a párja pedig a fiú, szintén szépen kiöltözve. A csoportkép, amely róluk készült, arról árulkodott, hogy szeretik egymást. Szépek voltak, vidámak, gondtalanok - ifjúi szívük minden ártatlanságával.
Telt-múlt az idő. A fiatalok jól megvoltak, a hétvégi találkozók alkalmával eljártak szórakozni. A fiú ilyenkor a motorbiciklijét a lány szüleinél hagyta. Letámasztotta az udvaron, tudta: nem fog hozzányúlni senki sem. Sem a családból, sem idegen azt nem fogja bántani, ellopni, szétszerelni. Mert a közbiztonság az csakugyan közbiztonság volt akkoriban. A rendőrnek volt - igenis volt! - tekintélye, hallgattak a szavára, féltek tőle, mert amit az mondott vagy tett, az szentírásnak számított, és nem lehetett semmilyen módon megvesztegetni. Meg se próbálta senki, annyira tisztelték és tartották a törvényt is tiszteletben annyira, hogy nem akartak rács mögé kerülni - nem úgy, mint manapság.
Egy ilyen alkalommal, amikor bálat rendeztek a szomszédos faluban, ahol a lány is lakott, a fiú ismét motorbiciklijére pattant, de ezúttal a kisebbik lánytestvérét is hozta magával. Idősebb lánytestvére már férjhez ment, és kirepült a családi fészekből, de ez a kisebb, ez mindenáron vele akart menni. Hát jó - gondolta a fiú - most az egyszer elviszem, de többé nem, nem és nem! Nem fogok vigyázni rá, majd ha nagyobb, idősebb lesz, eljárhat a fiújával ő is szórakozni, addig meg csak maradjon otthon! - gondolta.
A bál jó volt, mindenki élvezte a zenét és mindenki talált párt magának. A fiú testvérét is felkérte egy fiatal fiú, aztán táncoltak ők is, ki-ki a maga párjával.
De eljött a bál vége, és a fiatalok - csapatostul, zajongva, beszélgetve, nevetgélve - indultak hazafelé.
A fiú, a testvére, a barna duci leányzó, és annak bátyja is hazaindultak. A fiú meg a duci lány nem szóltak egész úton. Fagyos volt a hangulat, a fiú húga érezte: valami nincs rendben, de még nem tudta, mi.
Amikor hazaértek, a szülők már aludtak. Csendben mentek be a házba, ahová udvariasan beinvitálták őket a háziak. De aztán a duci lányt a bátyja átcibálta karjánál fogva a szomszéd szobába, becsukta az ajtót. A csukott ajtón át is jól lehetett hallani a vitatkozás hangjait. Aztán azt is, hogy a fiú lekever néhány pofont a lánynak. Az hangosan sírt.
Az idegenek csak álltak ott meglepetten. Erre nem számítottak. El akartak csak búcsúzni illendően, ahogyan kell.
A húg kérdően nézett a fiúra: mi történt?
- Mással ment el táncolni, velem már nem akart. Egész idő alatt hiába kerestem. Miért nem mondta meg, hogy már nem szeret? Miért így kell megtudnom?
Sötét szemébe könnyek szöktek. Szívét összeszorította valami iszonyatos bánat. Miért kellett ennek így lennie? Most legszívesebben hangosan sírt volna. Könnyei egyre jobban patakzottak végig az arcán - nem bánta. Egyáltalán nem. Nem akart gátat szabni érzéseinek, hiszen a jelenlévők úgyis tudják, mennyire ragaszkodik a szeretett lányhoz. Sőt, gondolatban már az esküvőt tervezgette... igazán komoly szándékai voltak. És most íme, itt ez az idétlen helyzet, s vége van, nincs mit tenni. Úgy érezte: megszakad a szíve. És pont most hozta el a húgát! Az meg csak áll itt, és bámul, és nézi, ahogy ő szenved... Ó, hogy mennyire tud is fájni a szív! Hogy lehet ezt túlélni, kibírni? Ó, jaj, hogyan tovább?!
A feje zúgott, a szíve a torkában dobogott - könnyei meg egyre csak záporoztak le az arcán.
Aztán felocsúdott. Lehajtotta a fejét, kézfejével letörölte az arcáról a könnyeket. Mostmár érezte, hogy ez a helyzet mennyire komikus is egyben, nemcsak szomorú. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében - pedig nem is ő tehet az egészről. Vagy legalábbis remélte. Nem is értette, hogyan történhetett mindez. Semmi jelét nem tapasztalta, nem vette észre eddig, hogy a lány már nem szeretné, vagy hogy a terhére lenne. Ugyanolyan kedves volt vele, mint eddig. Csak ott, a bálon... hát szóval, ott nem viselkedett illendően. Megalázó helyzetbe hozta őt a többiek előtt, úgy érezte.
Bántotta, hogy a duci lányt megpofozta a testvére - miért kellett ezt? Semmi szükség rá! Nem is ér az semmit... - gondolta. Vége van már, így is, meg úgy is. Akármit is tehet...
Csendesen várt néhány percig - gondolta, csak úgy illene, hogy elbúcsúzzanak - immár örökre.
A szomszéd szobából a duci lány meg a bátyja előjöttek, a fiúk kezet fogtak, elköszöntek, de a lány nem szólt, csak könnyes szemét törölgette, lehajtott fejjel kiment a konyhába. Biztosan ő is szégyellte magát nagyon. És már nem tudott a fiú szemébe nézni.
A szomszéd falubeli fiú még várt néhány pillanatig, aztán a húgával kimentek az udvarra. A motorbiciklit kitolták az utcára, felpattantak rá, és aztán irány haza!
Soha többé nem mentek abba a faluba szórakozni. De a csoportkép az esküvőről - amin mint koszorús pár volt több fiatal párral együtt a szomszéd faluberli duci barna lány, meg a fiú - megmaradt örök emlékül. Mert azt azért megőrizte. Miért? Ki tudja. A lélek bonyolult szerkezet, a szív méginkább. Miért akart rá emlékezni? Ő sem tudta. Csak úgy. Mert emlékezni kell. A szépre legalább.
VÉGE
A fiú, aki sírni tudott
Igaz történetek sorozat
A fiú alig múlt húsz éves. Motorkerékpárjával néha átrándult a szomszédos faluba az ottani szórakozóhelyre, a bálba. A bálat a kultúrház hatalmas báltermében rendezték, hol havonta, hol ritkábban. Ilyenkor élőzene volt: minden bálban más és más zenekar - hol híresebb, hol kevésbé híres - adta a zenét. A bálok ideje alatt nem volt a kultúrházban italmérés, sem üdítőital, sem pedig szeszesital. A fal mellett a tűzoltó meg a rendőr egymás mellett álltak, néha kimentek az előtérbe, kicsit beszélgetni.
A fiú egy kultúrrendezvényen megismerkedett egy itteni duci leányzóval. A barna hajú, barna szemű lány kedves volt, mosolygós. Azonnal megtetszettek egymásnak. Aztán már együtt jártak a rendezvényekre, és hétvégente is találkoztak, hol a lány szüleinél, hol a szórakozóhelyen. A lány szülei és a bátyja szintén megkedvelte az idegen fiút. Mert a fiú csendes szavú volt, udvarias, mosolygós - mint majdnem minden fiatal akkoriban.
Egy alkalommal elhívták őket egy nagyszabású esküvőre. Ott a barna hajú lány koszorúslány lett, a párja pedig a fiú, szintén szépen kiöltözve. A csoportkép, amely róluk készült, arról árulkodott, hogy szeretik egymást. Szépek voltak, vidámak, gondtalanok - ifjúi szívük minden ártatlanságával.
Telt-múlt az idő. A fiatalok jól megvoltak, a hétvégi találkozók alkalmával eljártak szórakozni. A fiú ilyenkor a motorbiciklijét a lány szüleinél hagyta. Letámasztotta az udvaron, tudta: nem fog hozzányúlni senki sem. Sem a családból, sem idegen azt nem fogja bántani, ellopni, szétszerelni. Mert a közbiztonság az csakugyan közbiztonság volt akkoriban. A rendőrnek volt - igenis volt! - tekintélye, hallgattak a szavára, féltek tőle, mert amit az mondott vagy tett, az szentírásnak számított, és nem lehetett semmilyen módon megvesztegetni. Meg se próbálta senki, annyira tisztelték és tartották a törvényt is tiszteletben annyira, hogy nem akartak rács mögé kerülni - nem úgy, mint manapság.
Egy ilyen alkalommal, amikor bálat rendeztek a szomszédos faluban, ahol a lány is lakott, a fiú ismét motorbiciklijére pattant, de ezúttal a kisebbik lánytestvérét is hozta magával. Idősebb lánytestvére már férjhez ment, és kirepült a családi fészekből, de ez a kisebb, ez mindenáron vele akart menni. Hát jó - gondolta a fiú - most az egyszer elviszem, de többé nem, nem és nem! Nem fogok vigyázni rá, majd ha nagyobb, idősebb lesz, eljárhat a fiújával ő is szórakozni, addig meg csak maradjon otthon! - gondolta.
A bál jó volt, mindenki élvezte a zenét és mindenki talált párt magának. A fiú testvérét is felkérte egy fiatal fiú, aztán táncoltak ők is, ki-ki a maga párjával.
De eljött a bál vége, és a fiatalok - csapatostul, zajongva, beszélgetve, nevetgélve - indultak hazafelé.
A fiú, a testvére, a barna duci leányzó, és annak bátyja is hazaindultak. A fiú meg a duci lány nem szóltak egész úton. Fagyos volt a hangulat, a fiú húga érezte: valami nincs rendben, de még nem tudta, mi.
Amikor hazaértek, a szülők már aludtak. Csendben mentek be a házba, ahová udvariasan beinvitálták őket a háziak. De aztán a duci lányt a bátyja átcibálta karjánál fogva a szomszéd szobába, becsukta az ajtót. A csukott ajtón át is jól lehetett hallani a vitatkozás hangjait. Aztán azt is, hogy a fiú lekever néhány pofont a lánynak. Az hangosan sírt.
Az idegenek csak álltak ott meglepetten. Erre nem számítottak. El akartak csak búcsúzni illendően, ahogyan kell.
A húg kérdően nézett a fiúra: mi történt?
- Mással ment el táncolni, velem már nem akart. Egész idő alatt hiába kerestem. Miért nem mondta meg, hogy már nem szeret? Miért így kell megtudnom?
Sötét szemébe könnyek szöktek. Szívét összeszorította valami iszonyatos bánat. Miért kellett ennek így lennie? Most legszívesebben hangosan sírt volna. Könnyei egyre jobban patakzottak végig az arcán - nem bánta. Egyáltalán nem. Nem akart gátat szabni érzéseinek, hiszen a jelenlévők úgyis tudják, mennyire ragaszkodik a szeretett lányhoz. Sőt, gondolatban már az esküvőt tervezgette... igazán komoly szándékai voltak. És most íme, itt ez az idétlen helyzet, s vége van, nincs mit tenni. Úgy érezte: megszakad a szíve. És pont most hozta el a húgát! Az meg csak áll itt, és bámul, és nézi, ahogy ő szenved... Ó, hogy mennyire tud is fájni a szív! Hogy lehet ezt túlélni, kibírni? Ó, jaj, hogyan tovább?!
A feje zúgott, a szíve a torkában dobogott - könnyei meg egyre csak záporoztak le az arcán.
Aztán felocsúdott. Lehajtotta a fejét, kézfejével letörölte az arcáról a könnyeket. Mostmár érezte, hogy ez a helyzet mennyire komikus is egyben, nemcsak szomorú. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében - pedig nem is ő tehet az egészről. Vagy legalábbis remélte. Nem is értette, hogyan történhetett mindez. Semmi jelét nem tapasztalta, nem vette észre eddig, hogy a lány már nem szeretné, vagy hogy a terhére lenne. Ugyanolyan kedves volt vele, mint eddig. Csak ott, a bálon... hát szóval, ott nem viselkedett illendően. Megalázó helyzetbe hozta őt a többiek előtt, úgy érezte.
Bántotta, hogy a duci lányt megpofozta a testvére - miért kellett ezt? Semmi szükség rá! Nem is ér az semmit... - gondolta. Vége van már, így is, meg úgy is. Akármit is tehet...
Csendesen várt néhány percig - gondolta, csak úgy illene, hogy elbúcsúzzanak - immár örökre.
A szomszéd szobából a duci lány meg a bátyja előjöttek, a fiúk kezet fogtak, elköszöntek, de a lány nem szólt, csak könnyes szemét törölgette, lehajtott fejjel kiment a konyhába. Biztosan ő is szégyellte magát nagyon. És már nem tudott a fiú szemébe nézni.
A szomszéd falubeli fiú még várt néhány pillanatig, aztán a húgával kimentek az udvarra. A motorbiciklit kitolták az utcára, felpattantak rá, és aztán irány haza!
Soha többé nem mentek abba a faluba szórakozni. De a csoportkép az esküvőről - amin mint koszorús pár volt több fiatal párral együtt a szomszéd faluberli duci barna lány, meg a fiú - megmaradt örök emlékül. Mert azt azért megőrizte. Miért? Ki tudja. A lélek bonyolult szerkezet, a szív méginkább. Miért akart rá emlékezni? Ő sem tudta. Csak úgy. Mert emlékezni kell. A szépre legalább.
VÉGE