A kartondoboz
Bobby Leng:
A kartondoboz
Igaz történet
A festékesbolt udvarán kartondobozban két kiskutya nyüszített. Nem kellettek senkinek, nem akadt, aki befogadná őket.
Egy nő vásárolt a boltban. Meghallotta a mocorgást, nyüszizést. Megnézte, és azonnal magához vette őket. Szépen növekedtek, játékosak, aranyosak voltak.
Az egyik szürkésbarna volt, nagy fekete foltokkal, lógó fülekkel és hosszú farokkal, ő nagyon bújós volt, amolyan kezeske. A másik, a fekete vadabb, durvább, önzőbb, irigyebb, mindent elvett a másiktól, kitúrta a simogatásból, és mindig ő szeretett volna az első, a fontos lenni. Neki hosszabb szőre volt, és hullámos. Kiderült, hogy német drótszőrű vizsla fajták.
Sajnos, ahogy növekedtek, a bújós, világosabb kiskutya nagyon súlyosan megbetegedett, és az állatorvos nem tudott rajta segíteni. El is pusztult szegény.
A fekete kutyára haragudott a gazdi olykor, mert amikor szépen megágyazott a beteg kutyusnak, azt a fekete kihúzkodta alóla mindig. Nem hagyta békén pihenni. Miért, nem tudta megfejteni.
A fekete kutya felnőtt, de mindig magának való maradt. Nem igazán hagyta magát babusgatni, öntörvényű és morgós lett. Azért a simogatást állta, a maga módján szerette is a gazdáját. Ezt a szeméből olvasta ki. A gazdi is szerette, de a kutyus nem mindig hagyta magát szeretni. Inkább arrébb ment, valahogy nem esett neki jól biztosan.
Sok évet töltöttek együtt. A kutyus is, gazdi is megöregedtek. A kutyus egyszer csak elbújt, és el is pusztult. Biztosan azért bújt el, mert érezte, hogy elérkezett az ideje. A gazdi meg-megsimogatta, de előcsalni még a legfinomabb falatokkal se tudta többé. Hiába tette neki oda a finomságokat és vizet, már nem sok hasznát vette szegény. Egy reggelre aztán végleg elment.
VÉGE
A kartondoboz
Igaz történet
A festékesbolt udvarán kartondobozban két kiskutya nyüszített. Nem kellettek senkinek, nem akadt, aki befogadná őket.
Egy nő vásárolt a boltban. Meghallotta a mocorgást, nyüszizést. Megnézte, és azonnal magához vette őket. Szépen növekedtek, játékosak, aranyosak voltak.
Az egyik szürkésbarna volt, nagy fekete foltokkal, lógó fülekkel és hosszú farokkal, ő nagyon bújós volt, amolyan kezeske. A másik, a fekete vadabb, durvább, önzőbb, irigyebb, mindent elvett a másiktól, kitúrta a simogatásból, és mindig ő szeretett volna az első, a fontos lenni. Neki hosszabb szőre volt, és hullámos. Kiderült, hogy német drótszőrű vizsla fajták.
Sajnos, ahogy növekedtek, a bújós, világosabb kiskutya nagyon súlyosan megbetegedett, és az állatorvos nem tudott rajta segíteni. El is pusztult szegény.
A fekete kutyára haragudott a gazdi olykor, mert amikor szépen megágyazott a beteg kutyusnak, azt a fekete kihúzkodta alóla mindig. Nem hagyta békén pihenni. Miért, nem tudta megfejteni.
A fekete kutya felnőtt, de mindig magának való maradt. Nem igazán hagyta magát babusgatni, öntörvényű és morgós lett. Azért a simogatást állta, a maga módján szerette is a gazdáját. Ezt a szeméből olvasta ki. A gazdi is szerette, de a kutyus nem mindig hagyta magát szeretni. Inkább arrébb ment, valahogy nem esett neki jól biztosan.
Sok évet töltöttek együtt. A kutyus is, gazdi is megöregedtek. A kutyus egyszer csak elbújt, és el is pusztult. Biztosan azért bújt el, mert érezte, hogy elérkezett az ideje. A gazdi meg-megsimogatta, de előcsalni még a legfinomabb falatokkal se tudta többé. Hiába tette neki oda a finomságokat és vizet, már nem sok hasznát vette szegény. Egy reggelre aztán végleg elment.
VÉGE