A kenyér
Bobby Leng:
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
A kenyér
A fiatalasszonynak kisfia született. A gyermek nagyon jó baba volt, sokat aludt, nyugodt volt, csendes, békés, szemlélődő. Amíg aludt, az asszony varrogatott, kötött, horgolt. Kis ruhácskákat, kabátkát, sapkát, és saját magának is, meg a férjének is sokmindent megvarrt, elkészített.
Aztán beköszöntött az ősz, majd közeledett a tél. A ház a falu szélén volt, szemben vele hatalmas rét terült el. A réten sok varjú gyülekezett, nagy károgással. Volt köztük nagyfejű, szürke mellényes, kisebb termetű csóka is szép számmal, csattogásukat nem tudta elnyomni a varjak károgása.
Az eget ólomszürke hófelhők borították, a hideg északi szél felborzolta a madarak éjfekete, acélos-kékesen csillogó tollát. Fázva, tétován sétálgattak a mezőn, néha le-lecsaptak erős, hatalmas csőrükkel: ilyenkor bizonyára eltévedt bogár vagy egér akadt az útjukba. Szegények éhesek lehettek. Ilyenkor tél elején, télvíz idején nagy csapatok verődnek össze. Nyáron az erdőkben, kisebb kolóniákban költenek, de mostanra elfogy az élelem, és bizony nagy távolságot kell megtenniük, hogy a szántásokon, mezőkön valami eleségre bukkanjanak.
A fiatalasszony a házuk ablakába kölest, kukoricadarát és napraforgómagot szórt. Eleinte nem sokat: nem tudta, megtalálják-e az éhes cinkék, verebek, meg a többi aprócska itt telelő madárka. Az első napokban csak néhány madár fedezte fel a terülj-terülj asztalkát. De aztán mind többen lettek, végül már veszekedtek is a magokért, s annyian voltak, hogy az ablakpárkányról lelökdösték egymást. Pedig az asszony többször is dugig töltötte a párkányt mindenféle magocskákkal, s a pici gyerekkel a meleg szobából figyelték, hogyan esznek az ég apró napszámosai.
De az asszony, ahányszor csak elnézett a mező felé, fájó szívvel figyelte a nagy fekete madarakat, akik mind többen és többen lettek. Minden reggel korán megérkeztek, de délután, alkonyat előtt ismét elmentek. És ez így ment minden áldott nap.
Aztán az asszony kitalálta, mit tehetne. Összetépkedte falatkákra a háznál talált száraz kenyeret, majd felkutatta a padláson az öreg diót is, és a ház előtt húzódó széles földútra szórta, szerteszéjjel.
Az éhes madarak észrevették, hogy valamit dobál az asszony az útra. Először csak néhányan röpültek föléje, s lebegve szemlélték, mit csinál. Szárnyukat tépte a az erős, hideg északi szél, tollaikat összekócolta a magasban, amint ott vitorláztak kiterjesztett szárnyukkal az út fölött.
Az asszony igyekezett befejezni a műveletet. Beszaladt a szobába, s leste: elfogadják-e szerény adományát az éhező állatok?
Igen, elfogadták. Egyre többen szálltak az útra, de sajnos, nem jutott mindegyiküknek a finom falatokból.
A kenyérfalatot felkapva elszálltak. Volt, aki több darabkát is igyekezett megkaparintani hatalmas csőrével, őt üldözőbe vették a többiek, akiknek nem jutott. Akkor az asszony elment a boltba, és vett még kenyeret. Többet is. És újra széttépkedte kis falatkákra, és ismét szerteszórta az úton.
Ezt naponta többször is megtette. És utána az ablakból figyelte, hogy hogyan fogy el az utolsó morzsáig az ő adománya.
Boldog volt. Szóval kifejezni aligha lehetne, mennyire.
És a madarak minden reggel megjelentek. És az asszony csak szórta a kenyérdarabokat, amennyit csak bírt, amennyit a pénze engedett.
És ez így ment éveken át, minden télen.
Az ablakban a kicsi madarak csipogtak és csipegették, darabolták csőrükkel a magokat. Sokan voltak, olyan sokan, hogy csak úgy nyüzsögtek: szinte az egész párkány mozogni, hullámzani látszott tőlük.
Aztán történt valami, ami megijesztette az asszonyt.
Amikor kisfiával a függöny mögött megbújva figyelték az éhes madárkák lakmározását, egyszer csak egy kistermetű ragadozómadár csapott le az ablak elé, felriasztva a kis madarakat, s igyekezett elfogni közülük magának egyet.
Ekkor úgy döntött, hogy kint a kertben az öreg barackfán fog elhelyezni etetőt, mert az ablaktól nem tud elmenekülni a sok kis ingyenmunkás.
Így is tett. A barackfára olajosflakonokat akasztott, körben, s a fa alól eltakarította a lehullott lombot, és oda is szórt bőven a magvakból.
Mostmár gondolt a vadgalambokra is: szórt ki borsót, kukoricát, búzát is.
Aztán ezt is figyelték a kisfiával. Arra voltak kíváncsiak: vajon hányféle madárka látogatja az etetőt?
Volt ott végül már mindenféle kismadár. Színesek, szépek, vörösek, tarkák, olyanok is, amilyeneket azelőtt a kertben még sohasem láttak. Összeszámoltak vagy tízféle madarat. Nagy volt a boldogság!
Aztán a nagy kertben néhány varjú is leszállt, ők is kaptak kenyérkét.
Teltek az évek. Az asszony minden télen így cselekedett. Bent a kertben az apróbb madarakat etette, kint az úton pedig a varjakat. Sok kenyér, és sok zsáknyi mag elfogyott tavaszig.
Aztán egyszer, az egyik télen hiába szórta ki a kenyeret az útra. A varjak csak köröztek fölötte, de nem szálltak le érte. Messzebb, a mezőn sokan voltak, felborzolt tollal, behúzott nyakkal ácsorogtak, károgtak. Figyeltek, de nem jöttek közelebb. Vajon mi lehet a baj? Nem tudott az asszony rájönni sehogyan sem. Amikor a varjak elmentek, összeszedte a szétszórt falatkákat, és kivitte a szemközti mezőre, ott szórta széjjel. Gondolta, hátha ez egy másik csapat, és nem mernek leszállni az útra.
Másnap ismét szórt ki az útra kenyeret, de megint nem jöttek a madarak közelebb. Sőt, a mezőn szétszórt falatkákat sem szedték össze...
Az asszony nem értette, mi történhetett.
Még néhány napig próbálkozott, aztán észrevette, hogy a varjak mind kevesebben vannak. Végül nem jött már egy sem. Elmentek, végleg.
Az asszony szomorú volt. Furcsamód addig volt boldog, ameddig tudta, hogy segíthet, amíg adni tudott. De most... valahogy olyan rosszul érintette a dolog. Ő rontott el valamit talán?... Nem, azt nem hiszi.
Maradt hát a kert, ahol várták a magot minden reggel az éhes madárkák tucatjai.
És minden reggel, ahogy kivilágosodott, sok-sok magot szórt ki az öreg barackfa alá. Ha hó esett, és eltakarta a földet, akkor elsöpörte, és a megtisztított földre szórta a magvakat, szemeket.
És a madarak csak jöttek, és csicseregtek, csipogtak, elszálltak, majd ismét visszajöttek, mindaddig, amíg az utolsó szem is el nem fogyott.
A sok üres napraforgóhéjat el kellett seperni, s csak úgy lehetett másnap újra kirakni az új adagot.
Mázsaszám fogyasztották az eleséget a kis jószágok.
Közben a gyermek is nőtt, nődögélt, született kistestvére is. Ha eljött a tél, mostmár ők is segítettek az etetésben: minden reggel együtt vitték az eleséget a fához, s töltötték az etetőbe, és szórták a fa alá, széles körben - hogy mindenki hozzáférjen, aki éhes.
-------------
Aztán egy nap az asszony és a gyerekek elköltöztek. Sajnos, oda már nem tudtak többé vinni magvakat. De az új helyen, ahol laktak, folytatták, amit amott már elkezdtek oly régen: itt is etetőket helyeztek ki, nem is egyet. Az etetőket többször kellett tölteni naponta: reggel is, délben is, mert mire a munkából vagy iskolából hazajöttek, addigra mindegyik kiürült már.
A kis madarak pedig azóta is, minden télen visszatérnek, de nemcsak télen! Az év többi szakaszában is ott csicseregnek, csipognak, ugrándoznak a fák ágai között, és leszedik a hernyókat, amit találnak. Az öreg diófa beteg ágait a harkály tartja rendben, cserébe a dióért, amit a fán talál. Nagy öröm, ha egy madárka megjelenik a fán, és énekével boldogsággal tölti el az ember szívét. Hát még, ha csapatostul jönnek! Olyankor jobb, ha az ember megáll egyhelyben, nem mozdul, hogy ne zavarja őket. Mert úgyis csak egy röpke időre vendégek ők, aztán másfelé visz az útjuk. Folyton keresnek, kutatnak. Sokat kell dolgozniuk a napi betevőért, főként, ha utódokat is gondoznak... Bizony.
A varjak azóta is át-átvonulnak ezen a tájon. De azóta sem telepednek meg a téli napokon a környező réteken. Sok-sok kilométerre innen azonban nagy számban láthatóak, főként a városok környékén.
Csak remélni lehet, hogy másvalakinek is eszébe jut e madarakat megszánni és etetni... mert a kenyér nemcsak a miénk. Ne legyünk önzőek. Gondoljunk a szűkölködőkre, az éhezőkre, a nélkülözőkre. Nem csak az emberek között vannak ilyenek, sohase felejtsük! A természetnek részei ők, mint ahogyan mi magunk. Létük fontos, fontosabb, mint az emberé. Részesei, fontos alkotóelemei a láncolatnak, mely összefűzi a természet apró darabkáit. Elképzelhetetlen és felmérhetetlen, mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnének. Mi minden borulna fel hirtelen? Ugyanakkor, ha az EMBER tűnne el... észrevenné-e a természet?... Aligha. A hely, amit elfoglalunk magunknak, hirtelen felszabadulna, s más élőlényeknek válna élőhelyéül...
És a kenyér... a kenyér, s amiből lett: a búza. A vetés. A szántás. A szántó traktor vagy lovas eke, ami után ott röpködnek a sirályok, ott sétálgatnak nemcsak a gólyák, hanem a varjak is, csapatostul, és szedegetik a búzára veszélyes pajorokat, rovarokat, egereket... Így segítenek, hogy jó vetés legyen, és a jó vetés jó termést hozzon, és a jó termésből jó liszt legyen, amiből majd jó kenyeret süthetünk... és amiből adakozhatunk.
Mert ez a lényeg.
VÉGE
ááááááááá
És a rigók, akik az almát szeretik? Bizony, ők is éhesek ám télen! A szép piros almákat észreveszik messziről a fehér havon! Melléje kuporodnak, és nagyokat csipkednek belőle hegyes csőrükkel. Egy rigó képes egy nagy almát megenni egy nap!
Aztán a csonttollúak! Ők ritka vendégek ezen a tájon. A nagy tél elől nagyobb csapatokban vonulnak. Ők is éhesek ám! Mit szeretnek ők? Az olajakácok kerek, sárgabélű magvait! Aztán a Júliaborbolya kékes, hosszúkás, fürtös, hamvas magjait, amelyet a rigók is olyan szívesen fogyasztanak. Meg a tüskétlen japánakác fürtökben csüngő, hosszú, ragacsos, lédús magjait. Furcsa, de ez a mag képtelen kikelni. Csak akkor tud, ha a csonttollúak előtte megették, megemésztették, és kiürítették.
Volt év, hogy annyi kis akácfa kelt mindenütt, ahol csak megtelepedtek ezek a madarak, hogy hihetetlen.
A csonttolllúak csapatosan szállnak, édesen halk ciripelő hangot adnak. A házak között, az utak mellett, mindenütt felfedezik az ilyen fákat, és addig nem mennek el, amíg egyetlen szem ennivaló is akad rajtuk. De ők is szeretik ám az almát! Leszállnak érte a fákról, és csipegetik. Csak jó, ha el van darabolva. Könnyebben el tudják fogyasztani. Nem úgy, mint a rigók... A rigóknak egészben is jó. Mindegy, csak sok legyen. Szegénykék.
Az ég madarai télen is éhesek. Képzeljük csak el! Mi mindennap ehetünk, ők pedig csak akkor, ha találnak valamit... Belegondolni is rémes!
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
A kenyér
A fiatalasszonynak kisfia született. A gyermek nagyon jó baba volt, sokat aludt, nyugodt volt, csendes, békés, szemlélődő. Amíg aludt, az asszony varrogatott, kötött, horgolt. Kis ruhácskákat, kabátkát, sapkát, és saját magának is, meg a férjének is sokmindent megvarrt, elkészített.
Aztán beköszöntött az ősz, majd közeledett a tél. A ház a falu szélén volt, szemben vele hatalmas rét terült el. A réten sok varjú gyülekezett, nagy károgással. Volt köztük nagyfejű, szürke mellényes, kisebb termetű csóka is szép számmal, csattogásukat nem tudta elnyomni a varjak károgása.
Az eget ólomszürke hófelhők borították, a hideg északi szél felborzolta a madarak éjfekete, acélos-kékesen csillogó tollát. Fázva, tétován sétálgattak a mezőn, néha le-lecsaptak erős, hatalmas csőrükkel: ilyenkor bizonyára eltévedt bogár vagy egér akadt az útjukba. Szegények éhesek lehettek. Ilyenkor tél elején, télvíz idején nagy csapatok verődnek össze. Nyáron az erdőkben, kisebb kolóniákban költenek, de mostanra elfogy az élelem, és bizony nagy távolságot kell megtenniük, hogy a szántásokon, mezőkön valami eleségre bukkanjanak.
A fiatalasszony a házuk ablakába kölest, kukoricadarát és napraforgómagot szórt. Eleinte nem sokat: nem tudta, megtalálják-e az éhes cinkék, verebek, meg a többi aprócska itt telelő madárka. Az első napokban csak néhány madár fedezte fel a terülj-terülj asztalkát. De aztán mind többen lettek, végül már veszekedtek is a magokért, s annyian voltak, hogy az ablakpárkányról lelökdösték egymást. Pedig az asszony többször is dugig töltötte a párkányt mindenféle magocskákkal, s a pici gyerekkel a meleg szobából figyelték, hogyan esznek az ég apró napszámosai.
De az asszony, ahányszor csak elnézett a mező felé, fájó szívvel figyelte a nagy fekete madarakat, akik mind többen és többen lettek. Minden reggel korán megérkeztek, de délután, alkonyat előtt ismét elmentek. És ez így ment minden áldott nap.
Aztán az asszony kitalálta, mit tehetne. Összetépkedte falatkákra a háznál talált száraz kenyeret, majd felkutatta a padláson az öreg diót is, és a ház előtt húzódó széles földútra szórta, szerteszéjjel.
Az éhes madarak észrevették, hogy valamit dobál az asszony az útra. Először csak néhányan röpültek föléje, s lebegve szemlélték, mit csinál. Szárnyukat tépte a az erős, hideg északi szél, tollaikat összekócolta a magasban, amint ott vitorláztak kiterjesztett szárnyukkal az út fölött.
Az asszony igyekezett befejezni a műveletet. Beszaladt a szobába, s leste: elfogadják-e szerény adományát az éhező állatok?
Igen, elfogadták. Egyre többen szálltak az útra, de sajnos, nem jutott mindegyiküknek a finom falatokból.
A kenyérfalatot felkapva elszálltak. Volt, aki több darabkát is igyekezett megkaparintani hatalmas csőrével, őt üldözőbe vették a többiek, akiknek nem jutott. Akkor az asszony elment a boltba, és vett még kenyeret. Többet is. És újra széttépkedte kis falatkákra, és ismét szerteszórta az úton.
Ezt naponta többször is megtette. És utána az ablakból figyelte, hogy hogyan fogy el az utolsó morzsáig az ő adománya.
Boldog volt. Szóval kifejezni aligha lehetne, mennyire.
És a madarak minden reggel megjelentek. És az asszony csak szórta a kenyérdarabokat, amennyit csak bírt, amennyit a pénze engedett.
És ez így ment éveken át, minden télen.
Az ablakban a kicsi madarak csipogtak és csipegették, darabolták csőrükkel a magokat. Sokan voltak, olyan sokan, hogy csak úgy nyüzsögtek: szinte az egész párkány mozogni, hullámzani látszott tőlük.
Aztán történt valami, ami megijesztette az asszonyt.
Amikor kisfiával a függöny mögött megbújva figyelték az éhes madárkák lakmározását, egyszer csak egy kistermetű ragadozómadár csapott le az ablak elé, felriasztva a kis madarakat, s igyekezett elfogni közülük magának egyet.
Ekkor úgy döntött, hogy kint a kertben az öreg barackfán fog elhelyezni etetőt, mert az ablaktól nem tud elmenekülni a sok kis ingyenmunkás.
Így is tett. A barackfára olajosflakonokat akasztott, körben, s a fa alól eltakarította a lehullott lombot, és oda is szórt bőven a magvakból.
Mostmár gondolt a vadgalambokra is: szórt ki borsót, kukoricát, búzát is.
Aztán ezt is figyelték a kisfiával. Arra voltak kíváncsiak: vajon hányféle madárka látogatja az etetőt?
Volt ott végül már mindenféle kismadár. Színesek, szépek, vörösek, tarkák, olyanok is, amilyeneket azelőtt a kertben még sohasem láttak. Összeszámoltak vagy tízféle madarat. Nagy volt a boldogság!
Aztán a nagy kertben néhány varjú is leszállt, ők is kaptak kenyérkét.
Teltek az évek. Az asszony minden télen így cselekedett. Bent a kertben az apróbb madarakat etette, kint az úton pedig a varjakat. Sok kenyér, és sok zsáknyi mag elfogyott tavaszig.
Aztán egyszer, az egyik télen hiába szórta ki a kenyeret az útra. A varjak csak köröztek fölötte, de nem szálltak le érte. Messzebb, a mezőn sokan voltak, felborzolt tollal, behúzott nyakkal ácsorogtak, károgtak. Figyeltek, de nem jöttek közelebb. Vajon mi lehet a baj? Nem tudott az asszony rájönni sehogyan sem. Amikor a varjak elmentek, összeszedte a szétszórt falatkákat, és kivitte a szemközti mezőre, ott szórta széjjel. Gondolta, hátha ez egy másik csapat, és nem mernek leszállni az útra.
Másnap ismét szórt ki az útra kenyeret, de megint nem jöttek a madarak közelebb. Sőt, a mezőn szétszórt falatkákat sem szedték össze...
Az asszony nem értette, mi történhetett.
Még néhány napig próbálkozott, aztán észrevette, hogy a varjak mind kevesebben vannak. Végül nem jött már egy sem. Elmentek, végleg.
Az asszony szomorú volt. Furcsamód addig volt boldog, ameddig tudta, hogy segíthet, amíg adni tudott. De most... valahogy olyan rosszul érintette a dolog. Ő rontott el valamit talán?... Nem, azt nem hiszi.
Maradt hát a kert, ahol várták a magot minden reggel az éhes madárkák tucatjai.
És minden reggel, ahogy kivilágosodott, sok-sok magot szórt ki az öreg barackfa alá. Ha hó esett, és eltakarta a földet, akkor elsöpörte, és a megtisztított földre szórta a magvakat, szemeket.
És a madarak csak jöttek, és csicseregtek, csipogtak, elszálltak, majd ismét visszajöttek, mindaddig, amíg az utolsó szem is el nem fogyott.
A sok üres napraforgóhéjat el kellett seperni, s csak úgy lehetett másnap újra kirakni az új adagot.
Mázsaszám fogyasztották az eleséget a kis jószágok.
Közben a gyermek is nőtt, nődögélt, született kistestvére is. Ha eljött a tél, mostmár ők is segítettek az etetésben: minden reggel együtt vitték az eleséget a fához, s töltötték az etetőbe, és szórták a fa alá, széles körben - hogy mindenki hozzáférjen, aki éhes.
-------------
Aztán egy nap az asszony és a gyerekek elköltöztek. Sajnos, oda már nem tudtak többé vinni magvakat. De az új helyen, ahol laktak, folytatták, amit amott már elkezdtek oly régen: itt is etetőket helyeztek ki, nem is egyet. Az etetőket többször kellett tölteni naponta: reggel is, délben is, mert mire a munkából vagy iskolából hazajöttek, addigra mindegyik kiürült már.
A kis madarak pedig azóta is, minden télen visszatérnek, de nemcsak télen! Az év többi szakaszában is ott csicseregnek, csipognak, ugrándoznak a fák ágai között, és leszedik a hernyókat, amit találnak. Az öreg diófa beteg ágait a harkály tartja rendben, cserébe a dióért, amit a fán talál. Nagy öröm, ha egy madárka megjelenik a fán, és énekével boldogsággal tölti el az ember szívét. Hát még, ha csapatostul jönnek! Olyankor jobb, ha az ember megáll egyhelyben, nem mozdul, hogy ne zavarja őket. Mert úgyis csak egy röpke időre vendégek ők, aztán másfelé visz az útjuk. Folyton keresnek, kutatnak. Sokat kell dolgozniuk a napi betevőért, főként, ha utódokat is gondoznak... Bizony.
A varjak azóta is át-átvonulnak ezen a tájon. De azóta sem telepednek meg a téli napokon a környező réteken. Sok-sok kilométerre innen azonban nagy számban láthatóak, főként a városok környékén.
Csak remélni lehet, hogy másvalakinek is eszébe jut e madarakat megszánni és etetni... mert a kenyér nemcsak a miénk. Ne legyünk önzőek. Gondoljunk a szűkölködőkre, az éhezőkre, a nélkülözőkre. Nem csak az emberek között vannak ilyenek, sohase felejtsük! A természetnek részei ők, mint ahogyan mi magunk. Létük fontos, fontosabb, mint az emberé. Részesei, fontos alkotóelemei a láncolatnak, mely összefűzi a természet apró darabkáit. Elképzelhetetlen és felmérhetetlen, mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnének. Mi minden borulna fel hirtelen? Ugyanakkor, ha az EMBER tűnne el... észrevenné-e a természet?... Aligha. A hely, amit elfoglalunk magunknak, hirtelen felszabadulna, s más élőlényeknek válna élőhelyéül...
És a kenyér... a kenyér, s amiből lett: a búza. A vetés. A szántás. A szántó traktor vagy lovas eke, ami után ott röpködnek a sirályok, ott sétálgatnak nemcsak a gólyák, hanem a varjak is, csapatostul, és szedegetik a búzára veszélyes pajorokat, rovarokat, egereket... Így segítenek, hogy jó vetés legyen, és a jó vetés jó termést hozzon, és a jó termésből jó liszt legyen, amiből majd jó kenyeret süthetünk... és amiből adakozhatunk.
Mert ez a lényeg.
VÉGE
ááááááááá
És a rigók, akik az almát szeretik? Bizony, ők is éhesek ám télen! A szép piros almákat észreveszik messziről a fehér havon! Melléje kuporodnak, és nagyokat csipkednek belőle hegyes csőrükkel. Egy rigó képes egy nagy almát megenni egy nap!
Aztán a csonttollúak! Ők ritka vendégek ezen a tájon. A nagy tél elől nagyobb csapatokban vonulnak. Ők is éhesek ám! Mit szeretnek ők? Az olajakácok kerek, sárgabélű magvait! Aztán a Júliaborbolya kékes, hosszúkás, fürtös, hamvas magjait, amelyet a rigók is olyan szívesen fogyasztanak. Meg a tüskétlen japánakác fürtökben csüngő, hosszú, ragacsos, lédús magjait. Furcsa, de ez a mag képtelen kikelni. Csak akkor tud, ha a csonttollúak előtte megették, megemésztették, és kiürítették.
Volt év, hogy annyi kis akácfa kelt mindenütt, ahol csak megtelepedtek ezek a madarak, hogy hihetetlen.
A csonttolllúak csapatosan szállnak, édesen halk ciripelő hangot adnak. A házak között, az utak mellett, mindenütt felfedezik az ilyen fákat, és addig nem mennek el, amíg egyetlen szem ennivaló is akad rajtuk. De ők is szeretik ám az almát! Leszállnak érte a fákról, és csipegetik. Csak jó, ha el van darabolva. Könnyebben el tudják fogyasztani. Nem úgy, mint a rigók... A rigóknak egészben is jó. Mindegy, csak sok legyen. Szegénykék.
Az ég madarai télen is éhesek. Képzeljük csak el! Mi mindennap ehetünk, ők pedig csak akkor, ha találnak valamit... Belegondolni is rémes!