A kisveréb
Bobby Leng:
A kisveréb
Igaz történetek sorozat
A gyerek a falu határában a mezőt járta. A rétet belepte a hó, közeledett a tél vége, a nap melegen sütött. De azért annyira nem volt meleg, hogy olvadt volna. A szél nem fújt, a fehér hó szikrázott a napsütésben. A gyerek hunyorogva kémlelt körbe-körbe.
Nem tudta, mit keres idekint. Tétovázott. Valahogy most nem tudta, merre menjen. Megállt.
Nyáron olyan szép itt. A nádasban a gödrökben meggyűlt vízben békák kuruttyolnak, a fodormenta illata áthatja a nádast, az iszalag felfut a nádszálakon - fehér tölcséres virágai sorakoznak a vékony spirális száron - vigyázni kell ám olyankor itt minden lépésnél! A zsombék könnyedén lesüllyed a léptek súlya alatt, s aztán kész a baj - már rá is tapadt az ember lábára egy fél tucat pióca! Azokat aztán leszedni kész művészet - amíg meg nem szívja magát, nem esik le, viszont nagyon fájdalmas, ezt minden falusi gyerek tudja.
Tavasszal a nádas szélében sárga vízililiom virít, aztán van itt másfajta virág is, aminek a gyerek a nevét se tudja, de szokott belőle csokorszám szedni, s bevinni az édesanyjának, hogy tegye vázába.
Most azonban tél van még, a tavaszra egy kicsit még várni kell. Tavasszal az olvadt hó megtölti a lapályt, olyankor se vége, se hossza az elöntött területeknek. A sekély víz visszatükrözi az ég sötétkékjét, a tavaszi szél apró, sűrű hullámokat borzol rajta - a házilag készített egyszerű vitorláshajó nagyszerűen siklik rajta. Olyan csodálatos játék az!
De most még ropog a hó a gyerek lába alatt, ahogy egyre távolodik. Közben nézelődik. Lassan halad. Nehéz terep ez, gyakran a lába elé néz. A fűcsomókat vékonyan fedte be a hó, kis apró buckáknak látszanak, ahogy az összefüggő fehérség szinte a láthatárig húzódik.
A gyerek most is úgy halad: maga elé mered, lassan lépeget a ropogó talajon. Most valamit észrevett. Megáll.
Egyhelyütt a fűcsomók között kis mélyedés. A kis mélyedést vékony, egybefüggő jégréteg fedi, olyasformán néz ki, mintha kis ablak volna, ami felfelé néz, az ég felé. Az egész nem nagyobb, mint a gyerek két tenyere együttvéve.
De a jég alatt valami mozog. Mi lehet az? Nem jól látni. A gyerek közelhajol. Ilyenkor nincsen béka, vagy gyík, még siklókígyó se, ami beszorulhatott volna... Néhány pillanat, és felismerte, hogy mi lehet az. Egy picike kismadár! Egy veréb! Ott ugrándozik szegényke a jég alatt, verdes a kis szárnyaival, talán még csipog is, azt nem hallani. Jaj! - gondolja a gyerek. Hiszen elfogy a levegője, megfullad, aztán meg megfagy éjjel!
Hogyan kerülhetett ide?! Ki tudja? De most ez nem is fontos, csak az, hogy AZONNAL ki kell szabadítani!
A gyerek kis öklével rácsapott - persze nem nagy erővel - a jégre. Nem akarta, hogy a madárkának baja essék A jég összetört, a kismadár pedig huss! - mintha ott se lett volna, fel a levegőbe, felszállt, fel, magasra, még magasabbra, aztán eltűnt.
A gyerek követte a szemével, ameddig csak látta. A napfény elkápráztatta a szemét. Hunyorogva nézte a szikrázó kék, felhőtlen eget. Már nem látta sehol a kis madarat.
Néhány percig még ott guggolt a fűcsomók mellett, gondolkodott, hogy miként lehetséges az, ami történt, de megfejteni nem tudta, bárhogyan is törte a fejét.
Lassan elindult hazafelé.
Mi volt az az erő, indíttatás, ami arra késztette, hogy éppen most, éppen akkor, és éppen oda menjen? Télen nem szokott kimenni a mezőre. Az utakra szánkózni, meg a többiekkel hógolyócsatázni, azt igen. De a rét ilyenkor nem csábítja a gyerekfélét: nem látni, hol mélyebb, hamar megmerül a cipő, csizma a hó alatti gödörben, meg a szánkót is nehéz húzni, mert nem egyenes, és nem is kemény rajta a hó - szóval semmi élvezet télen errefelé.
Mégis most, először eljött ide, éppen ide, éppen most - mi vezérelte a lépteit? Sokat gondolkodott rajta még később is, napok, hetek múlva is. Gondolta, hogy azért kellett arra mennie, mert meg kellett mentenie a madárkát. Biztosan ez volt az oka - gondolta. Más okosat kisütni nem tudott. Így hát napirendre tért felette. Aztán az egészet el is felejtette. Csak sokára, sok-sok esztendő múltával, felnőtt korában mesélte el egyszer valakinek.
VÉGE
A kisveréb
Igaz történetek sorozat
A gyerek a falu határában a mezőt járta. A rétet belepte a hó, közeledett a tél vége, a nap melegen sütött. De azért annyira nem volt meleg, hogy olvadt volna. A szél nem fújt, a fehér hó szikrázott a napsütésben. A gyerek hunyorogva kémlelt körbe-körbe.
Nem tudta, mit keres idekint. Tétovázott. Valahogy most nem tudta, merre menjen. Megállt.
Nyáron olyan szép itt. A nádasban a gödrökben meggyűlt vízben békák kuruttyolnak, a fodormenta illata áthatja a nádast, az iszalag felfut a nádszálakon - fehér tölcséres virágai sorakoznak a vékony spirális száron - vigyázni kell ám olyankor itt minden lépésnél! A zsombék könnyedén lesüllyed a léptek súlya alatt, s aztán kész a baj - már rá is tapadt az ember lábára egy fél tucat pióca! Azokat aztán leszedni kész művészet - amíg meg nem szívja magát, nem esik le, viszont nagyon fájdalmas, ezt minden falusi gyerek tudja.
Tavasszal a nádas szélében sárga vízililiom virít, aztán van itt másfajta virág is, aminek a gyerek a nevét se tudja, de szokott belőle csokorszám szedni, s bevinni az édesanyjának, hogy tegye vázába.
Most azonban tél van még, a tavaszra egy kicsit még várni kell. Tavasszal az olvadt hó megtölti a lapályt, olyankor se vége, se hossza az elöntött területeknek. A sekély víz visszatükrözi az ég sötétkékjét, a tavaszi szél apró, sűrű hullámokat borzol rajta - a házilag készített egyszerű vitorláshajó nagyszerűen siklik rajta. Olyan csodálatos játék az!
De most még ropog a hó a gyerek lába alatt, ahogy egyre távolodik. Közben nézelődik. Lassan halad. Nehéz terep ez, gyakran a lába elé néz. A fűcsomókat vékonyan fedte be a hó, kis apró buckáknak látszanak, ahogy az összefüggő fehérség szinte a láthatárig húzódik.
A gyerek most is úgy halad: maga elé mered, lassan lépeget a ropogó talajon. Most valamit észrevett. Megáll.
Egyhelyütt a fűcsomók között kis mélyedés. A kis mélyedést vékony, egybefüggő jégréteg fedi, olyasformán néz ki, mintha kis ablak volna, ami felfelé néz, az ég felé. Az egész nem nagyobb, mint a gyerek két tenyere együttvéve.
De a jég alatt valami mozog. Mi lehet az? Nem jól látni. A gyerek közelhajol. Ilyenkor nincsen béka, vagy gyík, még siklókígyó se, ami beszorulhatott volna... Néhány pillanat, és felismerte, hogy mi lehet az. Egy picike kismadár! Egy veréb! Ott ugrándozik szegényke a jég alatt, verdes a kis szárnyaival, talán még csipog is, azt nem hallani. Jaj! - gondolja a gyerek. Hiszen elfogy a levegője, megfullad, aztán meg megfagy éjjel!
Hogyan kerülhetett ide?! Ki tudja? De most ez nem is fontos, csak az, hogy AZONNAL ki kell szabadítani!
A gyerek kis öklével rácsapott - persze nem nagy erővel - a jégre. Nem akarta, hogy a madárkának baja essék A jég összetört, a kismadár pedig huss! - mintha ott se lett volna, fel a levegőbe, felszállt, fel, magasra, még magasabbra, aztán eltűnt.
A gyerek követte a szemével, ameddig csak látta. A napfény elkápráztatta a szemét. Hunyorogva nézte a szikrázó kék, felhőtlen eget. Már nem látta sehol a kis madarat.
Néhány percig még ott guggolt a fűcsomók mellett, gondolkodott, hogy miként lehetséges az, ami történt, de megfejteni nem tudta, bárhogyan is törte a fejét.
Lassan elindult hazafelé.
Mi volt az az erő, indíttatás, ami arra késztette, hogy éppen most, éppen akkor, és éppen oda menjen? Télen nem szokott kimenni a mezőre. Az utakra szánkózni, meg a többiekkel hógolyócsatázni, azt igen. De a rét ilyenkor nem csábítja a gyerekfélét: nem látni, hol mélyebb, hamar megmerül a cipő, csizma a hó alatti gödörben, meg a szánkót is nehéz húzni, mert nem egyenes, és nem is kemény rajta a hó - szóval semmi élvezet télen errefelé.
Mégis most, először eljött ide, éppen ide, éppen most - mi vezérelte a lépteit? Sokat gondolkodott rajta még később is, napok, hetek múlva is. Gondolta, hogy azért kellett arra mennie, mert meg kellett mentenie a madárkát. Biztosan ez volt az oka - gondolta. Más okosat kisütni nem tudott. Így hát napirendre tért felette. Aztán az egészet el is felejtette. Csak sokára, sok-sok esztendő múltával, felnőtt korában mesélte el egyszer valakinek.
VÉGE