A meggyfa meséje
Bobby Leng:
A meggyfa meséje
igaz történet
Egyszer egy picinyke házikót eladtak a gazdái. Alacsony, régi-régi, guggonülő kis parasztház volt, parányi virágoskerttel. Az előző tulajdonos füves részt is kialakított itt, meg volt málna, mogyoróbokor, szőlő is néhány tő, de legfőképpen tavaszi virágok, sőt, még fehér orgona is. Meg egy kis tujabokor, no és néhány virágzó, virágával díszlő kis díszfácska.
Az új tulajék mindet-mindet kivágták. Csak a kis tujabokor meg a tavaszi virágok maradtak.
De még valami megmaradt: egy csodálatos, óriási, bőtermő szépséges meggyfa az udvar közepén. Az udvar, a kert dísze ő, Ő, így csupa nagybetűvel. Ez megilleti. El is mesélem, miért.
A meggyfa nőtt, növekedett, miközben a ház és kert tulajdonosai jöttek-mentek az idők folyamán. Aki ültette, szerette a fát, mert már kicsi korában is bőségesen termett, finom, nagyszemű és édes meggyet.
Szóval, teltek-múltak az évek, és jöttek a legújabb tulajdonosok. Ők aztán azonnal ki akarták vágni a meggyfát is, mert aggat a garázsnak - mondták. Meg kell a gyereknek a hinta, és olyan kicsi a kert, nincsen hová tenni, majd a meggyfa helyére...
És akkor jött valaki. Egy Idegen, aki nagyon szerette a szépséges meggyfát. Pedig haszna nem volt belőle, egyszerűen csak csodálta. Tavasszal, amikor hófehér virágruhába bújt, télen, amikor vadgalambok és rigók laktak a sűrű ágak között, meg nyáron, amikor olyan volt a lombja, egységes, tömör, arányos, szabályos, olyan szép, hogy szebb már nem is lehetett volna... Meg ősszel, amikor pirosra, aranyra váltottak a levelek... Szóval mindig nagyon tetszett neki az óriási fa.
Már az előző gazda is ki akarta vágni, mert szélső ágai elérték a szomszédos ház tetejét. De ez az Idegen minden tudását, beszélőképességét latba vetette, és harcolt a fa életéért. És a fa megmenekült.
De ez az előző tulajdonos tudta, hogy eladja a házat, és az utolsó nyár termését mással szedette le. Egy idegennel. Az idegen férfi felmászott a gyönyörű fa csúcsára, az ágak recsegtek-ropogtak, elhajoltak, törtek, sérültek, a lomb hullott, marokkal szedte, kíméletlenül az érett gyümölcsöt a durva férfi, miközben folyamatosan beszélt a fa alatt álló tulajdonosnak, egyfolytában, be nem állt a szája... Nem figyelt a munkájára, a fára, hogy ne sérüljön... A rengeteg meggyet aztán elosztották, de a fa ágai törötten lógtak, vékonyabb ágacskái bénán, hervadtan, törötten, élettelenül lifegtek a szélben.
Az Idegen látta mindezt, és nagyon sajnálta a fát. Ez volt a környék egyetlen egészséges fája, a többi meggyfa az egész környéken, sőt az egész faluban szinte - gonbabetegségektől szenvedett, míg ezt az egyet soha nem támadta meg egyetlen betegség sem. De most, hogy a törések, zúzódások utat nyitottak a betegségeknek, majd most alighanem sajnos ez megváltozik...
Nos, egyszóval jött a jegújabb tulajdonos, és ki akarta vágni. Az Idegen ismét beavatkozott, úgy érezte, nem hagyhatja, hogy a bőtermő szépséges fa végleg elvesszen! Hiszen kisgyermekes családról van szó, ugyan már, hát kell a gyümölcs, és annyit terem, hogy még télire is el lehet tenni belőle, és még akkor is elég akár több családnak is, - ugyanúgy, mint eddig minden esztendőben!
Így hát nem volt más hátra, meg kellett győznie őket, hogy ne vágják ki a gyönyörű, hatalmas fát. Elmondta, hogy minden évben mennyire sokat terem. Elmondta, hogy milyen szép. Elmondta, hogy az árnyéka milyen értékes, amikor perzsel a nap, és rekkenő a hőség. Elmondta, hogy az autó az árnyékában parkolhat, és elmondta azt is, hogy a kisgyermeknek is jobb az árnyékában játszani, mint a tűző napon.
Végül győzött. A fa megmenekült. Csak az alsó ágát vágták le, hogy az autó beférjen alá...
Az utcán állt két japánakácfa Ágait mindig más vágta le, mikor kit bíztak meg vele. Sajnos, felette futott el a villanyvezeték, ami miatt vissza kellett nyírni minden tavasszal. Nos, hát ezeket a fákat is ki akarták ők vágni. A két fa úgy lett hajdan, jó hatvan évvel ezelőtt ültetve, hogy éppen pontosan a két ablak elé, így amikor tűz a forró nyári nap, akkor az árnyéka éppen az ablakra vetül, így nem engedi be a nagy meleget a házba, még akkor sem, ha az ablak nyitva van.
Hát, ezt a két fát is sikerült megmenteni. Mert az Idegen mindezt elmondta, amit az imént leírtam.
Ezt a két fát is ki akarta már az előző tulajdonos is vágni, mert ő - városi lévén - nem értékelte a fákat, látott valahol olyat, hogy derékon elvágják a vastag törzsű fát és virágcserepet tesznek rá valamilyen virággal, hogy szép legyen... De van-e szebb annál, mint egy szépséges fa egészséges lombja, önnön maga a fa, s nem valami művi csinálmány, amit szépnek kiáltunk ki?!
Az Idegen örült, hiszen mindkét tulajdonost sikerült meggyőznie igazáról. Hogy az új tulajdonosok meddig „tűrik meg”, vagy meddig értékelik a szépséges meggyfát az udvarukban, nos, az majd kiderül. De az Idegen megfogadta magában, hogy figyelemmel kíséri a fa életét, és mindent megtesz, amit csak tud, hogy a fa - életének végső határáig - a helyén maradhasson...
Hogy az Idegen miért teszi mindezt? Talán azért, mert képtelen elviselni, amikor értelmetlen halált lát. Mert a fa is élőlény, attól, hogy nem jajveszékel, amikor a fűrész az oldalába mar, attól még ugyanúgy áramlik benne az élet, és nekünk is életet ad azzal, hogy milliónyi levelével oxigént termel...
Lehet, hogy cselekedeteinek az az oka, hogy valaha ő is sokat hibázott, sok rossz döntést hozott, sokszor tévedett, és így akar egyensúlyt teremteni a lelkében.
De lehet, hogy teljesen más oka van. Még soha senkinek nem mondta el. Talán ő maga sem tudja pontosan, vagy nem biztos benne, miért ragaszkodik minden élőhöz ennyire. És talán nem is fontos... Nem EZ a fontos. Inkább az, hogy bizonyos dolgok mellett nem tud - és nem is akar - szó nélkül elmenni. Tenni akar valamit, azonnal, rögtön, amíg nem késő, mert van egy mondás, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad. Haszna nincs belőle, csak a megelégedettség, amikor az értelem győz az értelmetlenség felett. Legalábbis az ő szemszögéből nézve...
VÉGE
A meggyfa meséje
igaz történet
Egyszer egy picinyke házikót eladtak a gazdái. Alacsony, régi-régi, guggonülő kis parasztház volt, parányi virágoskerttel. Az előző tulajdonos füves részt is kialakított itt, meg volt málna, mogyoróbokor, szőlő is néhány tő, de legfőképpen tavaszi virágok, sőt, még fehér orgona is. Meg egy kis tujabokor, no és néhány virágzó, virágával díszlő kis díszfácska.
Az új tulajék mindet-mindet kivágták. Csak a kis tujabokor meg a tavaszi virágok maradtak.
De még valami megmaradt: egy csodálatos, óriási, bőtermő szépséges meggyfa az udvar közepén. Az udvar, a kert dísze ő, Ő, így csupa nagybetűvel. Ez megilleti. El is mesélem, miért.
A meggyfa nőtt, növekedett, miközben a ház és kert tulajdonosai jöttek-mentek az idők folyamán. Aki ültette, szerette a fát, mert már kicsi korában is bőségesen termett, finom, nagyszemű és édes meggyet.
Szóval, teltek-múltak az évek, és jöttek a legújabb tulajdonosok. Ők aztán azonnal ki akarták vágni a meggyfát is, mert aggat a garázsnak - mondták. Meg kell a gyereknek a hinta, és olyan kicsi a kert, nincsen hová tenni, majd a meggyfa helyére...
És akkor jött valaki. Egy Idegen, aki nagyon szerette a szépséges meggyfát. Pedig haszna nem volt belőle, egyszerűen csak csodálta. Tavasszal, amikor hófehér virágruhába bújt, télen, amikor vadgalambok és rigók laktak a sűrű ágak között, meg nyáron, amikor olyan volt a lombja, egységes, tömör, arányos, szabályos, olyan szép, hogy szebb már nem is lehetett volna... Meg ősszel, amikor pirosra, aranyra váltottak a levelek... Szóval mindig nagyon tetszett neki az óriási fa.
Már az előző gazda is ki akarta vágni, mert szélső ágai elérték a szomszédos ház tetejét. De ez az Idegen minden tudását, beszélőképességét latba vetette, és harcolt a fa életéért. És a fa megmenekült.
De ez az előző tulajdonos tudta, hogy eladja a házat, és az utolsó nyár termését mással szedette le. Egy idegennel. Az idegen férfi felmászott a gyönyörű fa csúcsára, az ágak recsegtek-ropogtak, elhajoltak, törtek, sérültek, a lomb hullott, marokkal szedte, kíméletlenül az érett gyümölcsöt a durva férfi, miközben folyamatosan beszélt a fa alatt álló tulajdonosnak, egyfolytában, be nem állt a szája... Nem figyelt a munkájára, a fára, hogy ne sérüljön... A rengeteg meggyet aztán elosztották, de a fa ágai törötten lógtak, vékonyabb ágacskái bénán, hervadtan, törötten, élettelenül lifegtek a szélben.
Az Idegen látta mindezt, és nagyon sajnálta a fát. Ez volt a környék egyetlen egészséges fája, a többi meggyfa az egész környéken, sőt az egész faluban szinte - gonbabetegségektől szenvedett, míg ezt az egyet soha nem támadta meg egyetlen betegség sem. De most, hogy a törések, zúzódások utat nyitottak a betegségeknek, majd most alighanem sajnos ez megváltozik...
Nos, egyszóval jött a jegújabb tulajdonos, és ki akarta vágni. Az Idegen ismét beavatkozott, úgy érezte, nem hagyhatja, hogy a bőtermő szépséges fa végleg elvesszen! Hiszen kisgyermekes családról van szó, ugyan már, hát kell a gyümölcs, és annyit terem, hogy még télire is el lehet tenni belőle, és még akkor is elég akár több családnak is, - ugyanúgy, mint eddig minden esztendőben!
Így hát nem volt más hátra, meg kellett győznie őket, hogy ne vágják ki a gyönyörű, hatalmas fát. Elmondta, hogy minden évben mennyire sokat terem. Elmondta, hogy milyen szép. Elmondta, hogy az árnyéka milyen értékes, amikor perzsel a nap, és rekkenő a hőség. Elmondta, hogy az autó az árnyékában parkolhat, és elmondta azt is, hogy a kisgyermeknek is jobb az árnyékában játszani, mint a tűző napon.
Végül győzött. A fa megmenekült. Csak az alsó ágát vágták le, hogy az autó beférjen alá...
Az utcán állt két japánakácfa Ágait mindig más vágta le, mikor kit bíztak meg vele. Sajnos, felette futott el a villanyvezeték, ami miatt vissza kellett nyírni minden tavasszal. Nos, hát ezeket a fákat is ki akarták ők vágni. A két fa úgy lett hajdan, jó hatvan évvel ezelőtt ültetve, hogy éppen pontosan a két ablak elé, így amikor tűz a forró nyári nap, akkor az árnyéka éppen az ablakra vetül, így nem engedi be a nagy meleget a házba, még akkor sem, ha az ablak nyitva van.
Hát, ezt a két fát is sikerült megmenteni. Mert az Idegen mindezt elmondta, amit az imént leírtam.
Ezt a két fát is ki akarta már az előző tulajdonos is vágni, mert ő - városi lévén - nem értékelte a fákat, látott valahol olyat, hogy derékon elvágják a vastag törzsű fát és virágcserepet tesznek rá valamilyen virággal, hogy szép legyen... De van-e szebb annál, mint egy szépséges fa egészséges lombja, önnön maga a fa, s nem valami művi csinálmány, amit szépnek kiáltunk ki?!
Az Idegen örült, hiszen mindkét tulajdonost sikerült meggyőznie igazáról. Hogy az új tulajdonosok meddig „tűrik meg”, vagy meddig értékelik a szépséges meggyfát az udvarukban, nos, az majd kiderül. De az Idegen megfogadta magában, hogy figyelemmel kíséri a fa életét, és mindent megtesz, amit csak tud, hogy a fa - életének végső határáig - a helyén maradhasson...
Hogy az Idegen miért teszi mindezt? Talán azért, mert képtelen elviselni, amikor értelmetlen halált lát. Mert a fa is élőlény, attól, hogy nem jajveszékel, amikor a fűrész az oldalába mar, attól még ugyanúgy áramlik benne az élet, és nekünk is életet ad azzal, hogy milliónyi levelével oxigént termel...
Lehet, hogy cselekedeteinek az az oka, hogy valaha ő is sokat hibázott, sok rossz döntést hozott, sokszor tévedett, és így akar egyensúlyt teremteni a lelkében.
De lehet, hogy teljesen más oka van. Még soha senkinek nem mondta el. Talán ő maga sem tudja pontosan, vagy nem biztos benne, miért ragaszkodik minden élőhöz ennyire. És talán nem is fontos... Nem EZ a fontos. Inkább az, hogy bizonyos dolgok mellett nem tud - és nem is akar - szó nélkül elmenni. Tenni akar valamit, azonnal, rögtön, amíg nem késő, mert van egy mondás, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad. Haszna nincs belőle, csak a megelégedettség, amikor az értelem győz az értelmetlenség felett. Legalábbis az ő szemszögéből nézve...
VÉGE