A meseíró meg a mézeskalács
Bobby Leng:
A meseíró meg a mézeskalács
igaz történet alapján
Egyszer régen, Németország vad rengetegébe, hegyektől ölelt mély völgyébe a meseíró odaérkezett.
A fogadóban megszállt és másnap kirándulni indult. A kocsmáros óva intette, hogy az erdőbe semmiképp ne menjen. A meseíró kíváncsisága azonnal lángrakapott és kérdezősködött, hogy miért tilos? Mondta a kocsmáros: boszorkány lakik az erdőnek kellős közepében.
Több se kellett, azonnal nekivágott, hogy megkeresse a boszorkányt, mert hitte is, nem is a dolgot. Napokig járta az erdőt, de semmit nem talált. Egy nap aztán egy tisztásra érkezett, ahol valaha házikó állott, de ma már csak a romjai vannak halomban. Akkor a meseíró visszament a fogadóba, és másnap a levéltárba, meg a nyilvántartóba ment.
Onnan minden iratot megszerzett, ami kellett, hogy valaha kié volt a kicsike ház.
Megtudta, hogy régebben élt a városban egy család, akik mézes sütemények készítését találták fel.
A süteménynek nagy lett a keletje a háború után, mert felerősítette a legyengült szervezetet. De a receptre nagyon vigyáztak, senkinek nem árulták el. Volt egy lányuk is, akinek neve Irene volt.
Akkor egy fiatalember és a lánytestvére megirigyelte amazok nagy szerencséjét, és gondolták, megszerzik maguknak a receptet valahogy. De ők nem adták.
Akkor a fiatalember, kinek neve John volt, udvarolni kezdett Irenének, aki nem sejtette valódi szándékát.
A lány szülei meghaltak, de a lány még mindig nem mondott igent a fiúnak, hiszen nem szerette őt. Akkor a fiatalember meg a nővére megfenyegették a lányt, hogy erőnek erejével elveszik a receptet tőle.
A lány titkolta a recept hollétét, jól elrejtette azt. De nagyon félt, ezért aztán kimenekült az erdő közepébe, ott épített magának kis házat és a ház mellé kemencét, amiben tovább sütheti a mézes süteményeket.
Hetente egyszer lovaskocsi jött hozzá a városból, de mivel félt, titokban kellett tartani az útvonalat a kocsisnak.
A fiatalember meg a nővére nem tudott belenyugodni, hogy elveszítették a lehetőséget a meggazdagodásra.
Így elhatározták, hogy megkeresik Irenét. Valahogy megtudták, hogy az erdőben lakik, de nagyon messzire. Ezért elindultak megkeresni, de nem találták, és majdnem eltévedtek. Gondolták, másnap újra megpróbálják és John kavicsokat tett a zsebébe, azokat dobta a földre, amerre jártak, mert azt gondolta, hogy visszafelé megkeresi a kavicsokat és könnyen kitalálnak az erdőből, nem fognak eltévedni.
Végül meg is találták a házat, és megfenyegették Irenét, hogy adja át a mézes sütemények receptjét.
Ámde ő megmakacsolta magát és nem adta oda. Akkor megölték és a kemencében elégették szegényt.
Kutatták-keresték a receptet mindenfelé a házban. Kint és bent és még a ház tetejét és falait is lebontották. De a receptnek nem akadtak a nyomára. Dolgavégezetlen mentek haza.
Csakhogy amikor a városból a kocsis jött a mézes süteményekért, meglátta, hogy mi történt. Nem sejthette, ki tette. De azonnal értesítette a hatóságokat, akik nyomozni kezdtek. Kiderült, hogy kik voltak a tettesek, és bíróság elé állították majd el is ítélték őket. Így börtönben végezték.
Ezek az adatok a perirat dokumentumaiban szerepeltek. Ezt a meseíró elolvasta, és elhatározta, megkeresi a receptet. Mert valahol csak meg kell annak lennie, ha rá nem talált valaki azóta.
Visszament hát az erdő közepébe a ház romjaihoz és keresgélt-kutatott a romok között. A kemence romjai közt emberi csontokra akadt. Ezek minden bizonnyal Irenéé lehettek. Majd amikor tovább keresgélt, a kemence alapjába beépítve megtalálta a mézes sütemények receptjét is. Akkor visszament a fogadóba, és írni kezdett. És megírta a Jancsi és Juliska című mesét, amelyet azóta is minden kisgyerek és felnőtt nagyon jól ismer.
VÉGE
A meseíró meg a mézeskalács
igaz történet alapján
Egyszer régen, Németország vad rengetegébe, hegyektől ölelt mély völgyébe a meseíró odaérkezett.
A fogadóban megszállt és másnap kirándulni indult. A kocsmáros óva intette, hogy az erdőbe semmiképp ne menjen. A meseíró kíváncsisága azonnal lángrakapott és kérdezősködött, hogy miért tilos? Mondta a kocsmáros: boszorkány lakik az erdőnek kellős közepében.
Több se kellett, azonnal nekivágott, hogy megkeresse a boszorkányt, mert hitte is, nem is a dolgot. Napokig járta az erdőt, de semmit nem talált. Egy nap aztán egy tisztásra érkezett, ahol valaha házikó állott, de ma már csak a romjai vannak halomban. Akkor a meseíró visszament a fogadóba, és másnap a levéltárba, meg a nyilvántartóba ment.
Onnan minden iratot megszerzett, ami kellett, hogy valaha kié volt a kicsike ház.
Megtudta, hogy régebben élt a városban egy család, akik mézes sütemények készítését találták fel.
A süteménynek nagy lett a keletje a háború után, mert felerősítette a legyengült szervezetet. De a receptre nagyon vigyáztak, senkinek nem árulták el. Volt egy lányuk is, akinek neve Irene volt.
Akkor egy fiatalember és a lánytestvére megirigyelte amazok nagy szerencséjét, és gondolták, megszerzik maguknak a receptet valahogy. De ők nem adták.
Akkor a fiatalember, kinek neve John volt, udvarolni kezdett Irenének, aki nem sejtette valódi szándékát.
A lány szülei meghaltak, de a lány még mindig nem mondott igent a fiúnak, hiszen nem szerette őt. Akkor a fiatalember meg a nővére megfenyegették a lányt, hogy erőnek erejével elveszik a receptet tőle.
A lány titkolta a recept hollétét, jól elrejtette azt. De nagyon félt, ezért aztán kimenekült az erdő közepébe, ott épített magának kis házat és a ház mellé kemencét, amiben tovább sütheti a mézes süteményeket.
Hetente egyszer lovaskocsi jött hozzá a városból, de mivel félt, titokban kellett tartani az útvonalat a kocsisnak.
A fiatalember meg a nővére nem tudott belenyugodni, hogy elveszítették a lehetőséget a meggazdagodásra.
Így elhatározták, hogy megkeresik Irenét. Valahogy megtudták, hogy az erdőben lakik, de nagyon messzire. Ezért elindultak megkeresni, de nem találták, és majdnem eltévedtek. Gondolták, másnap újra megpróbálják és John kavicsokat tett a zsebébe, azokat dobta a földre, amerre jártak, mert azt gondolta, hogy visszafelé megkeresi a kavicsokat és könnyen kitalálnak az erdőből, nem fognak eltévedni.
Végül meg is találták a házat, és megfenyegették Irenét, hogy adja át a mézes sütemények receptjét.
Ámde ő megmakacsolta magát és nem adta oda. Akkor megölték és a kemencében elégették szegényt.
Kutatták-keresték a receptet mindenfelé a házban. Kint és bent és még a ház tetejét és falait is lebontották. De a receptnek nem akadtak a nyomára. Dolgavégezetlen mentek haza.
Csakhogy amikor a városból a kocsis jött a mézes süteményekért, meglátta, hogy mi történt. Nem sejthette, ki tette. De azonnal értesítette a hatóságokat, akik nyomozni kezdtek. Kiderült, hogy kik voltak a tettesek, és bíróság elé állították majd el is ítélték őket. Így börtönben végezték.
Ezek az adatok a perirat dokumentumaiban szerepeltek. Ezt a meseíró elolvasta, és elhatározta, megkeresi a receptet. Mert valahol csak meg kell annak lennie, ha rá nem talált valaki azóta.
Visszament hát az erdő közepébe a ház romjaihoz és keresgélt-kutatott a romok között. A kemence romjai közt emberi csontokra akadt. Ezek minden bizonnyal Irenéé lehettek. Majd amikor tovább keresgélt, a kemence alapjába beépítve megtalálta a mézes sütemények receptjét is. Akkor visszament a fogadóba, és írni kezdett. És megírta a Jancsi és Juliska című mesét, amelyet azóta is minden kisgyerek és felnőtt nagyon jól ismer.
VÉGE