A szívtelen apa
Bobby Leng
VALÓSÁGOS TÖRTÉNETEK SOROZAT
A szívtelen apa
A gyermek megszületett. Kislány lett, szőke, fehér bőrű. Vidám, mindig izgő-mozgó, virgonc kisgyerek.
Az apa nem örült túlságosan. Fiút szeretett volna, bár az elsőszülött gyermek fiúcska lett. Nagy becsben tartotta, és bár nem ismerte be még magának sem, csak ő számított. Még a feleségére sem fordított különösebb gondot. Szeretetét nem tudta kimutatni, de az is lehet, hogy nem is szerette a csendes, apró szőke asszonyt.
A kislányka lassacskán megtanult járni. De ha mentek valahová, akkor a babakocsiba kellett tenni, mert apró lábai nem bírták az utat, a távolságot. A babakocsi fehér volt, csónak alakú, alacsony. A fiúcska mellettük baktatott a homokos dűlőúton, anyja szoknyáját fogva. Az asszonynak két kézzel kellett markolnia a babakocsi fogantyúját, csak úgy tudta nagynehezen a mély homokban tolni a nehéz szerkezetet, amely mélyen süppedt a porhanyós talajba.
A kislány folyton izgett-mozgott a babakocsiban, amely ilyenkor finoman hullámzott le-fel a rugókon. Egy ilyen alkalommal a gyermek megbillent, egyensúlyát elveszítette, és átesett a babakocsi peremén. Azonnal kifordult helyéből az egyik lába, a combcsont elmozdult kápájából, vájatából, felcsúszott a gyermek derekáig.
A gyermek ordított, sírt, nagy fájdalmai voltak. Kórházba kellett vinni, ahol megműtötték, és visszahelyezték a gömbölyű végű combcsontot a helyére. A beavatkozás és a gyógyszerek sok pénzébe kerültek a családnak.
A gyermek lassacskán meggyógyult. Ugyanolyan virgonc lett, mint annakelőtte. Már nem is fájt a csípője, tudott ugrabugrálni is. Minden visszatért hát a régi kerékvágásba.
Mígnem egy napon ismét a babakocsi foglya lett a gyermek. És a baj nem váratott sokáig magára: ismét kiesett.
Az előzőleg, a műtét során helyreállított izmok, ízület még nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a bajt, és a csontok ismét összecsúsztak...
A gyermek sírt, az anya sírt, és a fiúcska is szepegett. Nagy volt az ijedelem: mi lesz most? Ismét meg kell műttetni, helyre kell rakatni a pici lábat, mert így mégse maradhat egész életére!
De az apa másként döntött.
- Nem költök rá többet! - hangzott kegyetlen szentenciája.
Így is lett. Mivel az asszonynak önálló keresete nem volt, abból éltek, amit a férfi keresett, így nem tudott mit tenni a férje akarata ellenére, és egyébként is engedelmes feleség volt...
A férfi pedig inkább elnézte, hogy a pici gyerek erősen sántítva élje mindennapjait, kínlódva, kecélve járjon, elnézte, hogy nem tud futni, hogy nem tud olyan önfeledten játszani, mint a többi környékbeli gyermek, hogy még az is gondot jelent számára, hogy behajlítsa beteg lábát. A combcsont mostmár végérvényesen beékelődött a csípőcsont mellé, derékmagasságban, lassacskán betokosodott, és így maradt egész életére.
Az apának nem fájt, hogy így látja a gyermeket. Nem fájt a szíve, a lelke: nem érdekelte. Értéktelen gyermek, hiszen lány!
Az asszony nagyon sajnálta a kislányát. Látta szenvedését, látta, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki, hogy amikor lép, előre nem tud a beteg lábával, mert az csak hátrafelé hajlik. Látta, hogy mennyit kínlódik még egy egyszerű lábmosásnál is, hiszen nem tud lehajolni, mert a lába miatt a csípője nem enged... Hogy csak úgy tud lehajolni valamicskét, hogy a beteg lábát hátrafelé kinyújtva tartja... hogy guggolni nem tud, csak térdepelni, és az is milyen fájdalmas!
Szegény asszony, durva férjétől ő is sokat szenvedett. Mostohán bánt vele a férfi, csak a fiút szerette. Ő volt a mindene, minden gondolata. Az asszonya meg a lánya egyáltalán nem érdekelte, csak nyűg volt a számára.
De a lánykának óriási akaratereje volt. Segített az édesanyjának a ház melletti kert és szőlő megművelésében, sőt, ahogy cseperedett, a szomszédos uradalom halastavában még úszni is megtanult az ottani gyerekektől.
Később a többi környékbeli fiatallal eljártak a messzi, sok kilométerre lévő falu mozijába vasárnap délutánonként, este pedig a bálba. De minden vasárnap reggel együtt mentek a fiatalok a templomba, a szentmisére, a harang hívó szavára. Összekapaszkodva, karonfogva, nyolc-tíz lány, a fiúk pedig kísérték őket. Közben viccelődtek, évődtek egymással. A fiatalok már csak ilyenek, vidámak, önfeledtek, még akkor is, ha nagyon szegények, mert a jókedv elfeledteti a mindennapok gondját-baját.
A sánta, bice-bóca lány is megtanult még táncolni is. Bicegve, de kecsesen keringett a párjával a parketten a helyi önkéntes tűzoltókból verbuválódott zenekar muzsikájára.
Egy kicsit ilyenkor elfeledte a sorsát, és tudott örülni, vidámnak lenni erre a kis időre.
Azután egy napon fiútestvére megnősült, és messzire került. A lány pedig férjhez ment, szerencsére akadt férfi, aki vele akarta leélni az életét.
A fiatalasszony nagyon sokat dolgozott. Sokszor a férje helyett is, mert az gyakran betegeskedett. Gyermekeik születtek, és még többet kellett dolgozni. Mostmár volt tehénke az istállóban, meg egy fekete-fehér kecske is, kacsák, amelyeket az asszony kukoricával tömött a kamrában, hogy jó kövérek legyenek, meg voltak tyúkok, és a gyerekek kedvéért volt macska is. Volt házőrző kutya is, de azt láncon tartották, mert féltették a gyerekeket.
A sok munka miatt nagyon fájt a beteg lába. Az orvos kétféle gyógyszert is felírt neki, amit minden nap többször is be kellett vennie. Az egyik gyógyszer apró szemei fekete csokoládéval voltak bevonva, a másik fajta gyógyszer rózsaszínű cukormázzal, és a lapos szemek nagyok voltak.
Aztán már ez sem volt elég. Akkor már fekvőbeteg lett az asszony, annyira erős fájdalmai voltak, hogy nem tudott felkelni. Iszappakolást hozattak neki, amit meg kellett melegíteni, és felkenni a beteg, fájós lábra, bokától csípőig, aztán betekergetni ruhával, és betakarni, melegen tartani. Ezt naponta többször meg kellett ismételni. Szegény asszony nagyon sokat szenvedett.
Aztán lassan meggyógyult, annyira, hogy már fel tudott kelni. Aztán elmúlt ez is, mint minden rossz, és mostmár ismét csak a gyógyszereket kellett szednie, amivel aztán annyira csillapodott a fájdalom, hogy ismét tudott dolgozni.
Amikor a gyermekei nagyok lettek, és önállóan dolgoztak, keresővé lettek, felajánlották az édesanyjuknak, hogy összeadják a műtét árát, műttesse meg magát, tétesse helyre a csontját, és akkor úgy tud majd járni, mint bárki más. Mert a fájdalmai nem múltak el, elkísérték, nem hagyták békén sohasem.
Az asszony akkor azt felelte:
- Nem merek belevágni. Akkor újra kéne tanulni járni. Már nem akarom... -
Beletörődött, belenyugodott a sorsába, nem akart már rajta változtatni. Pedig még korántsem volt öreg! Körülbelül ötven éves lehetett akkor!
Minden rábeszélés hiábavaló volt, nem volt hajlandó változtatni sorsán.
Lassan a gyerekei is belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, és bár nagyon sajnálták, de nem tudtak mit tenni. Ha ő nem akarja, akkor nekik is el kell fogadniuk a helyzetet.
Így aztán soha többé nem került szóba a dolog. Mindenki, aki csak ismerte, akik szerették és az idegenek is, elfogadták olyannak, amilyen. Nála már ez volt a megszokott, a természetes. És persze a faluban, ahol laktak, nem ő volt az egyetlen ilyen. Volt olyan asszony is, akinek mindkét combcsontja ment ki a helyéből, vagyis mindkét lábára lett csípőficamos. Ezt így mondják. Ő már nem csak az egyik lábára bicegett, hanem mindkettőre, valahogy úgy, hogy egészen ingó járása lett, jobbra-balra erősen dőlt, amikor lépett. Szegény, el lehet képzelni, min ment keresztül egész életében!
Teltek, múltak az évek. A lelketlen apa megöregedett. Felesége apróra töpörödött, pici anyóka lett. A házuk kint volt a határban, a homokdombok között. A férfi valaha a szomszédos uradalomnak volt egy ideig az intézője.
Amikor megöregedtek, csak a kertecskét művelték a ház mellett. A rossz homokon sokat kellett öntözni. Az ásott kútban mindig elegendő víz volt, a kútágas láncán lógó vasvödröt nem kellett túl mélyen meríteni.
De akármilyen rossz is volt az a talaj, olyan szép nagyszemű szamóca sehol máshol nem termett akkoriban. A férfi lánya a piacra hordta, mindig nagyon sokat el lehetett adni belőle. Műanyag zacskókba tették a hatalmas szemeket, kikilózva. A zacskón előzőleg lyukakat vágtak, hogy ne párásodjon és ne penészedjen be a szamóca. Mindig el tudták adni, akármennyi is volt...
A szép szemeket nem engedte a férfi a feleségének megenni. A kiválogatott, félig rothadt szemek a szemétdombra kerültek. Azt mondta: egyen abból, válogasson magának.
A szótlan kis öregasszony persze nem mert ellene szólni, mert ha szólt, akkor a férfi, aki valamivel fiatalabb volt, erősebb, nagydarab, rögtön megverte. Már félt tőle...
Aztán a pöttöm anyóka elment, örökre lehunyta szemeit. Beteg volt, kis ideig a lányánál volt, ahol ápolták, de nem tudott náluk megmaradni, a sajátjába vágyott.
Hát ráhagyták: nem tudtak egyebet tenni.
Aztán, egy éjjel, a lánya arra riadt fel, hogy olyanfajta dörrenést vélt hallani, mint amikor a szekrényajtóra ököllel hatalmasat ráütnek... Érezte, tudta: az édesanyja elment, elment örökre. Elment, de így adott jelet neki, búcsúzóul, utoljára.
A lelketlen apa egyedül maradt. Már nem tudta magát ellátni, ezért a lánya főzött rá, az unokák vitték iskola után neki az ételt. Aztán már ez se volt jó, mert beteg lett, és leesett éjjel az ágyáról, nagyon megütötte magát, és senki nem volt vele, aki ápolja.
Akkor a lánya építtetett neki egy kis szobát a házukhoz, ami a tornácra nyílt. A tornácra tették az öregember padját, amin naphosszat pipázgatott, elnézegette a virágokat, meg ahogy a család apraja-nagyja lót-fut egész nap. Meg is jegyezte többször is:
- Ti mindig csak szaladtok! -
Az öregember valamikor huszár volt. A lánya férjének sokat mesélt. Az hallgatagon ült a hokedlin, és figyelt. Sokszor elbóbiskolt, annyira fáradt volt szegény a sok munkától.
Az öregember sokszor beszélt a fiáról, oda vágyott hozzá, a messzi faluba.
A fia viszont nem törődött vele. Megvolt neki is a maga élete, az apja csak nyűg volt a számára. Hatalmas házát a falu közepétől nem messze építette a régi nádfödeles ház udvarán. A régi házat meghagyta, kamra lett belőle.
Ha az apja megkívánta, hogy nála legyen, akkor ide, az udvar végébe, a régi kis házba szállásolták el. A nagy házba nem kellett bemennie, nem is szívesen vették, és ő ezt észrevette, de mégis csak itt szeretett lenni, a fia közelében. A fia gyermekei voltak a számára a minden...
Aztán néhány hét után kitelt a becsület, vissza kellett hogy menjen a lánya házába.
Az öreg magának való, mogorva ember volt. Nem igazán volt jó a kapcsolata az unokáival. Csak a lánya férjét szerette egy kicsit, legalábbis úgy tűnt. Vele megértette magát. Lehet, hogy az öregek már mind ilyenek?
Aztán az öregember is elment. Egyszer rosszul lett, és a lépcsőre leült. Amikor leült, azt mondta:
- No, mostmár jó. -
Éjjel pedig örökre lehunyta szürkéskék szemeit.
-------------
A lánya régen a helyi termelőszövetkezet kertészetében dolgozott. Aztán később háztartásbeli lett, egészen addig, amíg a férje egyszer azt nem mondta:
- Én már tovább nem tartalak el. Keress magadnak munkát! -
Akkor az asszony megsértődött. Nagyon rosszul esett neki. Hiszen annyit dolgozott egész addigi életében, művelte a kertet, a szőlőt, a kukoricást, gondozta a jószágokat, nevelte a gyermekeket, és íme, amikor a gyerekek már nagyok, sőt, van, amelyik férjhez ment, és van, amelyik megnősült, most bolondul meg a férje! Azt mondta:
- Majd meglátod, hogy ha dolgozni megyek, többet fogok az asztalra tenni, mint te! -
Munkát vállalt a termelőszövetkezet melléküzemágában, és ledolgozott több mint tíz évet. Jól keresett.
Amikor az első fizetését hazavitte, letette az asztalra.
- Látod, apjukom? Több, mint a tied! Számold csak meg! - mondta büszkén.
A férje megilletődött. Elszégyellte magát. Soha többé nem szuttyongatta, macerálta a feleségét ezzel.
Az asszonynak sokat fájt a lába. A melléküzemágban két műszakban dolgozott, ülőmunkát végzett. Szerette és értette, tudta is, amit csinált. Jó munkás volt, kevés beszédű, becsületes. Szerették és tisztelték. Bár teljesítménybérben dolgozott, és szalagmunkában, mégis elég jól keresett.
Az ülőmunkától aztán még jobban fájt a lába. A gyógyszereket még mindig szedte.
Aztán eljött a pillanat, amikor végre nyugdíjazták. Akkor már nem volt szőlő, amit művelni kellett, sem nagy gazdaság, csak néhány tyúkocska, meg az apja háza kis szőlővel. Azt a kis szőlőt azért még művelték közösen. Kerékpárral jártak ki, gondozták a kis területet.
A fiútestvér messze lakott, ezért nem akarta a kis házat a szőlővel. Lemondott hát róla, ők pedig megváltották, így lett az övék teljesen az örökség.
A fájós lábú asszony sokat emlegette az apját. Sokszor felhozta, hogy az apja csak a fiát, vagyis az ő testvérét szerette, mindig azt emlegette. Fájt neki. Egész életében fájt, nem tudta elfelejteni. Mindig seb maradt a lelkében.
De sajnos ő sem lett különb. Gyermekei közül csak a fiút szerette, őt ajnározta. A lányokat nem sokba nézte, sokszor megalázta őket bántó szavaival.
Ilyenkor bizonyára nem gondolt arra, hogy milyen érzés volt neki, amikor az apja ővele is ugyanígy bánt. Szívtelenül, lelketlenül. Szeretettelenül.
Mégis, amit ővele tett az apja, az megbocsáthatatlan. Fel sem ér néhány - vagy akár sok - bántó szóval. Mert amit tett, az égbekiáltó bűn. Azt nem lehet meg nem történtté tenni, vagy megbocsátani. Mégis, talán mégis megbocsátást nyert az asszony legbelső gondolataiban, még ha fájt is, fájt egész életében, és megszenvedte, nagyon is megszenvedte.
Nem hitte, hogy lelketlen apja élete során csak egyszer is megbánta volna tettét, döntését. Pedig nem a szegénység, hanem a makacsság volt az oka hajdani végzetes döntésének.
Soha nem beszéltek róla, sem az apjával, sem a rokonsággal. Csak a gyerekei nézték szenvedését, fájdalmas arckifejezését, mindennapi gyötrődését. De ők soha nem kérdezték meg az öregembert: miért döntött úgy, ahogyan döntött. Nem merték. Mert úgy tanulták: az időseket tisztelni kell.
Mindig, minden körülményben. Akkor is, mégis. Mindennek ellenére. Örökkön-örökké. Éltükben, holtukban.
VÉGE
VALÓSÁGOS TÖRTÉNETEK SOROZAT
A szívtelen apa
A gyermek megszületett. Kislány lett, szőke, fehér bőrű. Vidám, mindig izgő-mozgó, virgonc kisgyerek.
Az apa nem örült túlságosan. Fiút szeretett volna, bár az elsőszülött gyermek fiúcska lett. Nagy becsben tartotta, és bár nem ismerte be még magának sem, csak ő számított. Még a feleségére sem fordított különösebb gondot. Szeretetét nem tudta kimutatni, de az is lehet, hogy nem is szerette a csendes, apró szőke asszonyt.
A kislányka lassacskán megtanult járni. De ha mentek valahová, akkor a babakocsiba kellett tenni, mert apró lábai nem bírták az utat, a távolságot. A babakocsi fehér volt, csónak alakú, alacsony. A fiúcska mellettük baktatott a homokos dűlőúton, anyja szoknyáját fogva. Az asszonynak két kézzel kellett markolnia a babakocsi fogantyúját, csak úgy tudta nagynehezen a mély homokban tolni a nehéz szerkezetet, amely mélyen süppedt a porhanyós talajba.
A kislány folyton izgett-mozgott a babakocsiban, amely ilyenkor finoman hullámzott le-fel a rugókon. Egy ilyen alkalommal a gyermek megbillent, egyensúlyát elveszítette, és átesett a babakocsi peremén. Azonnal kifordult helyéből az egyik lába, a combcsont elmozdult kápájából, vájatából, felcsúszott a gyermek derekáig.
A gyermek ordított, sírt, nagy fájdalmai voltak. Kórházba kellett vinni, ahol megműtötték, és visszahelyezték a gömbölyű végű combcsontot a helyére. A beavatkozás és a gyógyszerek sok pénzébe kerültek a családnak.
A gyermek lassacskán meggyógyult. Ugyanolyan virgonc lett, mint annakelőtte. Már nem is fájt a csípője, tudott ugrabugrálni is. Minden visszatért hát a régi kerékvágásba.
Mígnem egy napon ismét a babakocsi foglya lett a gyermek. És a baj nem váratott sokáig magára: ismét kiesett.
Az előzőleg, a műtét során helyreállított izmok, ízület még nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a bajt, és a csontok ismét összecsúsztak...
A gyermek sírt, az anya sírt, és a fiúcska is szepegett. Nagy volt az ijedelem: mi lesz most? Ismét meg kell műttetni, helyre kell rakatni a pici lábat, mert így mégse maradhat egész életére!
De az apa másként döntött.
- Nem költök rá többet! - hangzott kegyetlen szentenciája.
Így is lett. Mivel az asszonynak önálló keresete nem volt, abból éltek, amit a férfi keresett, így nem tudott mit tenni a férje akarata ellenére, és egyébként is engedelmes feleség volt...
A férfi pedig inkább elnézte, hogy a pici gyerek erősen sántítva élje mindennapjait, kínlódva, kecélve járjon, elnézte, hogy nem tud futni, hogy nem tud olyan önfeledten játszani, mint a többi környékbeli gyermek, hogy még az is gondot jelent számára, hogy behajlítsa beteg lábát. A combcsont mostmár végérvényesen beékelődött a csípőcsont mellé, derékmagasságban, lassacskán betokosodott, és így maradt egész életére.
Az apának nem fájt, hogy így látja a gyermeket. Nem fájt a szíve, a lelke: nem érdekelte. Értéktelen gyermek, hiszen lány!
Az asszony nagyon sajnálta a kislányát. Látta szenvedését, látta, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki, hogy amikor lép, előre nem tud a beteg lábával, mert az csak hátrafelé hajlik. Látta, hogy mennyit kínlódik még egy egyszerű lábmosásnál is, hiszen nem tud lehajolni, mert a lába miatt a csípője nem enged... Hogy csak úgy tud lehajolni valamicskét, hogy a beteg lábát hátrafelé kinyújtva tartja... hogy guggolni nem tud, csak térdepelni, és az is milyen fájdalmas!
Szegény asszony, durva férjétől ő is sokat szenvedett. Mostohán bánt vele a férfi, csak a fiút szerette. Ő volt a mindene, minden gondolata. Az asszonya meg a lánya egyáltalán nem érdekelte, csak nyűg volt a számára.
De a lánykának óriási akaratereje volt. Segített az édesanyjának a ház melletti kert és szőlő megművelésében, sőt, ahogy cseperedett, a szomszédos uradalom halastavában még úszni is megtanult az ottani gyerekektől.
Később a többi környékbeli fiatallal eljártak a messzi, sok kilométerre lévő falu mozijába vasárnap délutánonként, este pedig a bálba. De minden vasárnap reggel együtt mentek a fiatalok a templomba, a szentmisére, a harang hívó szavára. Összekapaszkodva, karonfogva, nyolc-tíz lány, a fiúk pedig kísérték őket. Közben viccelődtek, évődtek egymással. A fiatalok már csak ilyenek, vidámak, önfeledtek, még akkor is, ha nagyon szegények, mert a jókedv elfeledteti a mindennapok gondját-baját.
A sánta, bice-bóca lány is megtanult még táncolni is. Bicegve, de kecsesen keringett a párjával a parketten a helyi önkéntes tűzoltókból verbuválódott zenekar muzsikájára.
Egy kicsit ilyenkor elfeledte a sorsát, és tudott örülni, vidámnak lenni erre a kis időre.
Azután egy napon fiútestvére megnősült, és messzire került. A lány pedig férjhez ment, szerencsére akadt férfi, aki vele akarta leélni az életét.
A fiatalasszony nagyon sokat dolgozott. Sokszor a férje helyett is, mert az gyakran betegeskedett. Gyermekeik születtek, és még többet kellett dolgozni. Mostmár volt tehénke az istállóban, meg egy fekete-fehér kecske is, kacsák, amelyeket az asszony kukoricával tömött a kamrában, hogy jó kövérek legyenek, meg voltak tyúkok, és a gyerekek kedvéért volt macska is. Volt házőrző kutya is, de azt láncon tartották, mert féltették a gyerekeket.
A sok munka miatt nagyon fájt a beteg lába. Az orvos kétféle gyógyszert is felírt neki, amit minden nap többször is be kellett vennie. Az egyik gyógyszer apró szemei fekete csokoládéval voltak bevonva, a másik fajta gyógyszer rózsaszínű cukormázzal, és a lapos szemek nagyok voltak.
Aztán már ez sem volt elég. Akkor már fekvőbeteg lett az asszony, annyira erős fájdalmai voltak, hogy nem tudott felkelni. Iszappakolást hozattak neki, amit meg kellett melegíteni, és felkenni a beteg, fájós lábra, bokától csípőig, aztán betekergetni ruhával, és betakarni, melegen tartani. Ezt naponta többször meg kellett ismételni. Szegény asszony nagyon sokat szenvedett.
Aztán lassan meggyógyult, annyira, hogy már fel tudott kelni. Aztán elmúlt ez is, mint minden rossz, és mostmár ismét csak a gyógyszereket kellett szednie, amivel aztán annyira csillapodott a fájdalom, hogy ismét tudott dolgozni.
Amikor a gyermekei nagyok lettek, és önállóan dolgoztak, keresővé lettek, felajánlották az édesanyjuknak, hogy összeadják a műtét árát, műttesse meg magát, tétesse helyre a csontját, és akkor úgy tud majd járni, mint bárki más. Mert a fájdalmai nem múltak el, elkísérték, nem hagyták békén sohasem.
Az asszony akkor azt felelte:
- Nem merek belevágni. Akkor újra kéne tanulni járni. Már nem akarom... -
Beletörődött, belenyugodott a sorsába, nem akart már rajta változtatni. Pedig még korántsem volt öreg! Körülbelül ötven éves lehetett akkor!
Minden rábeszélés hiábavaló volt, nem volt hajlandó változtatni sorsán.
Lassan a gyerekei is belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, és bár nagyon sajnálták, de nem tudtak mit tenni. Ha ő nem akarja, akkor nekik is el kell fogadniuk a helyzetet.
Így aztán soha többé nem került szóba a dolog. Mindenki, aki csak ismerte, akik szerették és az idegenek is, elfogadták olyannak, amilyen. Nála már ez volt a megszokott, a természetes. És persze a faluban, ahol laktak, nem ő volt az egyetlen ilyen. Volt olyan asszony is, akinek mindkét combcsontja ment ki a helyéből, vagyis mindkét lábára lett csípőficamos. Ezt így mondják. Ő már nem csak az egyik lábára bicegett, hanem mindkettőre, valahogy úgy, hogy egészen ingó járása lett, jobbra-balra erősen dőlt, amikor lépett. Szegény, el lehet képzelni, min ment keresztül egész életében!
Teltek, múltak az évek. A lelketlen apa megöregedett. Felesége apróra töpörödött, pici anyóka lett. A házuk kint volt a határban, a homokdombok között. A férfi valaha a szomszédos uradalomnak volt egy ideig az intézője.
Amikor megöregedtek, csak a kertecskét művelték a ház mellett. A rossz homokon sokat kellett öntözni. Az ásott kútban mindig elegendő víz volt, a kútágas láncán lógó vasvödröt nem kellett túl mélyen meríteni.
De akármilyen rossz is volt az a talaj, olyan szép nagyszemű szamóca sehol máshol nem termett akkoriban. A férfi lánya a piacra hordta, mindig nagyon sokat el lehetett adni belőle. Műanyag zacskókba tették a hatalmas szemeket, kikilózva. A zacskón előzőleg lyukakat vágtak, hogy ne párásodjon és ne penészedjen be a szamóca. Mindig el tudták adni, akármennyi is volt...
A szép szemeket nem engedte a férfi a feleségének megenni. A kiválogatott, félig rothadt szemek a szemétdombra kerültek. Azt mondta: egyen abból, válogasson magának.
A szótlan kis öregasszony persze nem mert ellene szólni, mert ha szólt, akkor a férfi, aki valamivel fiatalabb volt, erősebb, nagydarab, rögtön megverte. Már félt tőle...
Aztán a pöttöm anyóka elment, örökre lehunyta szemeit. Beteg volt, kis ideig a lányánál volt, ahol ápolták, de nem tudott náluk megmaradni, a sajátjába vágyott.
Hát ráhagyták: nem tudtak egyebet tenni.
Aztán, egy éjjel, a lánya arra riadt fel, hogy olyanfajta dörrenést vélt hallani, mint amikor a szekrényajtóra ököllel hatalmasat ráütnek... Érezte, tudta: az édesanyja elment, elment örökre. Elment, de így adott jelet neki, búcsúzóul, utoljára.
A lelketlen apa egyedül maradt. Már nem tudta magát ellátni, ezért a lánya főzött rá, az unokák vitték iskola után neki az ételt. Aztán már ez se volt jó, mert beteg lett, és leesett éjjel az ágyáról, nagyon megütötte magát, és senki nem volt vele, aki ápolja.
Akkor a lánya építtetett neki egy kis szobát a házukhoz, ami a tornácra nyílt. A tornácra tették az öregember padját, amin naphosszat pipázgatott, elnézegette a virágokat, meg ahogy a család apraja-nagyja lót-fut egész nap. Meg is jegyezte többször is:
- Ti mindig csak szaladtok! -
Az öregember valamikor huszár volt. A lánya férjének sokat mesélt. Az hallgatagon ült a hokedlin, és figyelt. Sokszor elbóbiskolt, annyira fáradt volt szegény a sok munkától.
Az öregember sokszor beszélt a fiáról, oda vágyott hozzá, a messzi faluba.
A fia viszont nem törődött vele. Megvolt neki is a maga élete, az apja csak nyűg volt a számára. Hatalmas házát a falu közepétől nem messze építette a régi nádfödeles ház udvarán. A régi házat meghagyta, kamra lett belőle.
Ha az apja megkívánta, hogy nála legyen, akkor ide, az udvar végébe, a régi kis házba szállásolták el. A nagy házba nem kellett bemennie, nem is szívesen vették, és ő ezt észrevette, de mégis csak itt szeretett lenni, a fia közelében. A fia gyermekei voltak a számára a minden...
Aztán néhány hét után kitelt a becsület, vissza kellett hogy menjen a lánya házába.
Az öreg magának való, mogorva ember volt. Nem igazán volt jó a kapcsolata az unokáival. Csak a lánya férjét szerette egy kicsit, legalábbis úgy tűnt. Vele megértette magát. Lehet, hogy az öregek már mind ilyenek?
Aztán az öregember is elment. Egyszer rosszul lett, és a lépcsőre leült. Amikor leült, azt mondta:
- No, mostmár jó. -
Éjjel pedig örökre lehunyta szürkéskék szemeit.
-------------
A lánya régen a helyi termelőszövetkezet kertészetében dolgozott. Aztán később háztartásbeli lett, egészen addig, amíg a férje egyszer azt nem mondta:
- Én már tovább nem tartalak el. Keress magadnak munkát! -
Akkor az asszony megsértődött. Nagyon rosszul esett neki. Hiszen annyit dolgozott egész addigi életében, művelte a kertet, a szőlőt, a kukoricást, gondozta a jószágokat, nevelte a gyermekeket, és íme, amikor a gyerekek már nagyok, sőt, van, amelyik férjhez ment, és van, amelyik megnősült, most bolondul meg a férje! Azt mondta:
- Majd meglátod, hogy ha dolgozni megyek, többet fogok az asztalra tenni, mint te! -
Munkát vállalt a termelőszövetkezet melléküzemágában, és ledolgozott több mint tíz évet. Jól keresett.
Amikor az első fizetését hazavitte, letette az asztalra.
- Látod, apjukom? Több, mint a tied! Számold csak meg! - mondta büszkén.
A férje megilletődött. Elszégyellte magát. Soha többé nem szuttyongatta, macerálta a feleségét ezzel.
Az asszonynak sokat fájt a lába. A melléküzemágban két műszakban dolgozott, ülőmunkát végzett. Szerette és értette, tudta is, amit csinált. Jó munkás volt, kevés beszédű, becsületes. Szerették és tisztelték. Bár teljesítménybérben dolgozott, és szalagmunkában, mégis elég jól keresett.
Az ülőmunkától aztán még jobban fájt a lába. A gyógyszereket még mindig szedte.
Aztán eljött a pillanat, amikor végre nyugdíjazták. Akkor már nem volt szőlő, amit művelni kellett, sem nagy gazdaság, csak néhány tyúkocska, meg az apja háza kis szőlővel. Azt a kis szőlőt azért még művelték közösen. Kerékpárral jártak ki, gondozták a kis területet.
A fiútestvér messze lakott, ezért nem akarta a kis házat a szőlővel. Lemondott hát róla, ők pedig megváltották, így lett az övék teljesen az örökség.
A fájós lábú asszony sokat emlegette az apját. Sokszor felhozta, hogy az apja csak a fiát, vagyis az ő testvérét szerette, mindig azt emlegette. Fájt neki. Egész életében fájt, nem tudta elfelejteni. Mindig seb maradt a lelkében.
De sajnos ő sem lett különb. Gyermekei közül csak a fiút szerette, őt ajnározta. A lányokat nem sokba nézte, sokszor megalázta őket bántó szavaival.
Ilyenkor bizonyára nem gondolt arra, hogy milyen érzés volt neki, amikor az apja ővele is ugyanígy bánt. Szívtelenül, lelketlenül. Szeretettelenül.
Mégis, amit ővele tett az apja, az megbocsáthatatlan. Fel sem ér néhány - vagy akár sok - bántó szóval. Mert amit tett, az égbekiáltó bűn. Azt nem lehet meg nem történtté tenni, vagy megbocsátani. Mégis, talán mégis megbocsátást nyert az asszony legbelső gondolataiban, még ha fájt is, fájt egész életében, és megszenvedte, nagyon is megszenvedte.
Nem hitte, hogy lelketlen apja élete során csak egyszer is megbánta volna tettét, döntését. Pedig nem a szegénység, hanem a makacsság volt az oka hajdani végzetes döntésének.
Soha nem beszéltek róla, sem az apjával, sem a rokonsággal. Csak a gyerekei nézték szenvedését, fájdalmas arckifejezését, mindennapi gyötrődését. De ők soha nem kérdezték meg az öregembert: miért döntött úgy, ahogyan döntött. Nem merték. Mert úgy tanulták: az időseket tisztelni kell.
Mindig, minden körülményben. Akkor is, mégis. Mindennek ellenére. Örökkön-örökké. Éltükben, holtukban.
VÉGE