A temető I.
Bobby Leng
A temető
I.
igaz történet alapján
A temetőben dús fű nőtt, az öreg juhász délután beterelte a nyájat legelészni, aztán rájuk esteledett, és ottmaradt a nyájával. Subáját leterítette egy sírhantra, leült és elköltötte soványka vacsoráját, amit még a tarisznya alján lelt, - a kenyérke és a szalonna héját a kutyának dobta, aki csillogó szemmel, lógó nyelvvel ott lihegett a lába mellett, várta a vacsorát - majd az öreg meghúzta a kulacsát, aminek az alján csak néhány kortyocska kotyogott már - aztán elballagott a kúthoz, és ott egy rossz lukas vödörben vizet húzott, megtöltötte kulacsát, és a vödröt a földre tette, hogy a pulija és a szomjazó juhok is ihassanak. Többször is meghúzta a vödröt, vagyis újból s újból vizet merített a gémeskútból, mert a lyukon keresztül a vödör hamar eleresztette a tartalmát. Aztán mikor mindent elrendezett, visszaballagott a subájához, és leheveredett, hogy aludjék kissé.
A nap már lebukott a láthatár mögött, beállt a szürkület, majd az is egyre hátrébb szorult, egyre nagyobb teret engedett a sötétnek, az éjszakának - majd teljesen besötétedett, csak a feljövő hold adott valamicske félhomályt.
Az öreg juhász már éppen elszenderedni készült, amikor egyszercsak egy lovas szekér hangjaira figyelt fel. Meghallotta a lovak patájának dobogását, csattogását a kemény agyagos földúton, és a szekér nyikorgását az egyenetlen, billegős talajon a súlyos teher alatt. A szekér magasra rakodva szénával, sietősen haladt a falu felé, a derengésben alig lehetett kivenni, hogy az illatos széna tetején három férfi kuporgott. Fáradtak voltak már nagyon: egész nap a szénát gyűjtötték a mezőn, a lovak is kimerültek, ideje hazaérni. Hiszen vállukat nemcsak a mai nap munkájának súlya nyomta, meg a nagy meleg, hanem az előző hetekben végzett kaszálás is: a hosszú szálú füvet is ők kaszálták le, amit pár nap múlva megforgattak, hogy az alsó fele is megszáradjon. A nap heve jól kiszikkasztotta a levágott fűből a nedvességet, így mostmár össze lehetett gyűjteni. Vasvillákkal hordták kupacokba, a maradékot széles fejű gereblyével húzták össze, rakták boglyákba, majd amikor a szekér megérkezett, felrakodták mindet. Ez már az utolsó fuvar lesz, napok óta hordják haza, hogy télire legyen a jószágnak alom és ennivaló a jászolba.
Kora hajnalban kezdték ma is, amikor a harmat még ott csillog mindenütt és csajhos lesz tőle az ember lábbelije, nadrágszára. Kaszálni is jobb harmatban, mert a fűszálak nedvesek, és jobban viszi a kasza, nem hajlik el az éle elől.
Hanem a temető melletti útkanyarulatban a szekér belecsúszott a sok erre járó szekér fakereke által kivájt kátyúba, és elakadt. Szegény fáradt lovak sehogyse tudták kirángatni onnan. A férfiak leugráltak a szekérről, és próbálták ők is emelgetni, dehát nagyon nehéz volt a szénával súlyosan megrakott szekér, bizony sehogyse boldogultak. Hiába mondták annyiszor, hogy: „Hó-rukk, hó-rukk,”, a szekér meg se mozdult.
Haj, vakarták a fejüket az emberek, a kalapjukat feltolták a fejük búbjára, és tanakodtak, morfondíroztak, hogy hát segítség kéne.
Az öreg juhász nézte-nézte, igen sajnálta őket. Vicces kedvében volt, gondolta, megtréfálja őket. Odakiáltott hát:
- Hányan menjünk? -
A férfiak felkapták a fejüket. A hang a temetőből jött, a sötétből, nem láttak sehol senkit, egész megdermedtek rémületükben. Pár pillanatig néma csendben álltak, bénultan az ijedtségtől: ne-ne, a halottak azért mégse jöjjenek segíteni...
Rettentő félelmük megsokszorozta erejüket, egy pillanat alatt kikapták a szekeret a kátyúból, aztán usgyi, amilyen gyorsan csak tudtak, elhajtottak onnan. A szekér mellett szaladtak, fel se ültek, még annyit se vártak.
Az öreg juhász meg csak somolygott a bajusza alatt, hogy lám, azért mégiscsak segített, ha nem is a testi erejével, hanem az eszével.
Ez a történet azóta is szájról-szájra jár a környéken, s fel-felemlegetik nevetve, pedighát már igencsak régen történt!
VÉGE
A temető
I.
igaz történet alapján
A temetőben dús fű nőtt, az öreg juhász délután beterelte a nyájat legelészni, aztán rájuk esteledett, és ottmaradt a nyájával. Subáját leterítette egy sírhantra, leült és elköltötte soványka vacsoráját, amit még a tarisznya alján lelt, - a kenyérke és a szalonna héját a kutyának dobta, aki csillogó szemmel, lógó nyelvvel ott lihegett a lába mellett, várta a vacsorát - majd az öreg meghúzta a kulacsát, aminek az alján csak néhány kortyocska kotyogott már - aztán elballagott a kúthoz, és ott egy rossz lukas vödörben vizet húzott, megtöltötte kulacsát, és a vödröt a földre tette, hogy a pulija és a szomjazó juhok is ihassanak. Többször is meghúzta a vödröt, vagyis újból s újból vizet merített a gémeskútból, mert a lyukon keresztül a vödör hamar eleresztette a tartalmát. Aztán mikor mindent elrendezett, visszaballagott a subájához, és leheveredett, hogy aludjék kissé.
A nap már lebukott a láthatár mögött, beállt a szürkület, majd az is egyre hátrébb szorult, egyre nagyobb teret engedett a sötétnek, az éjszakának - majd teljesen besötétedett, csak a feljövő hold adott valamicske félhomályt.
Az öreg juhász már éppen elszenderedni készült, amikor egyszercsak egy lovas szekér hangjaira figyelt fel. Meghallotta a lovak patájának dobogását, csattogását a kemény agyagos földúton, és a szekér nyikorgását az egyenetlen, billegős talajon a súlyos teher alatt. A szekér magasra rakodva szénával, sietősen haladt a falu felé, a derengésben alig lehetett kivenni, hogy az illatos széna tetején három férfi kuporgott. Fáradtak voltak már nagyon: egész nap a szénát gyűjtötték a mezőn, a lovak is kimerültek, ideje hazaérni. Hiszen vállukat nemcsak a mai nap munkájának súlya nyomta, meg a nagy meleg, hanem az előző hetekben végzett kaszálás is: a hosszú szálú füvet is ők kaszálták le, amit pár nap múlva megforgattak, hogy az alsó fele is megszáradjon. A nap heve jól kiszikkasztotta a levágott fűből a nedvességet, így mostmár össze lehetett gyűjteni. Vasvillákkal hordták kupacokba, a maradékot széles fejű gereblyével húzták össze, rakták boglyákba, majd amikor a szekér megérkezett, felrakodták mindet. Ez már az utolsó fuvar lesz, napok óta hordják haza, hogy télire legyen a jószágnak alom és ennivaló a jászolba.
Kora hajnalban kezdték ma is, amikor a harmat még ott csillog mindenütt és csajhos lesz tőle az ember lábbelije, nadrágszára. Kaszálni is jobb harmatban, mert a fűszálak nedvesek, és jobban viszi a kasza, nem hajlik el az éle elől.
Hanem a temető melletti útkanyarulatban a szekér belecsúszott a sok erre járó szekér fakereke által kivájt kátyúba, és elakadt. Szegény fáradt lovak sehogyse tudták kirángatni onnan. A férfiak leugráltak a szekérről, és próbálták ők is emelgetni, dehát nagyon nehéz volt a szénával súlyosan megrakott szekér, bizony sehogyse boldogultak. Hiába mondták annyiszor, hogy: „Hó-rukk, hó-rukk,”, a szekér meg se mozdult.
Haj, vakarták a fejüket az emberek, a kalapjukat feltolták a fejük búbjára, és tanakodtak, morfondíroztak, hogy hát segítség kéne.
Az öreg juhász nézte-nézte, igen sajnálta őket. Vicces kedvében volt, gondolta, megtréfálja őket. Odakiáltott hát:
- Hányan menjünk? -
A férfiak felkapták a fejüket. A hang a temetőből jött, a sötétből, nem láttak sehol senkit, egész megdermedtek rémületükben. Pár pillanatig néma csendben álltak, bénultan az ijedtségtől: ne-ne, a halottak azért mégse jöjjenek segíteni...
Rettentő félelmük megsokszorozta erejüket, egy pillanat alatt kikapták a szekeret a kátyúból, aztán usgyi, amilyen gyorsan csak tudtak, elhajtottak onnan. A szekér mellett szaladtak, fel se ültek, még annyit se vártak.
Az öreg juhász meg csak somolygott a bajusza alatt, hogy lám, azért mégiscsak segített, ha nem is a testi erejével, hanem az eszével.
Ez a történet azóta is szájról-szájra jár a környéken, s fel-felemlegetik nevetve, pedighát már igencsak régen történt!
VÉGE