A temető II.
Bobby Leng
A temető
II.
igaz történet alapján
Az iparoslegények az ivóban már eléggé felöntöttek a garatra, s hősiességükről ódákat zengtek egymásnak, vagyis jó nagyokat lódítottak a saját bátorságukat, erejüket dicsérve, magasztalva.
Egyik történet követte a másikat, sehogyse akart vége szakadni, a kocsmáros és felesége jókat kuncogtak rajtuk a kármentőben.
Aztán az egyik iparoslegény egyszer csak azt mondta:
- Én olyan bátor vagyok, hogy éjjel még a temetőbe is ki merek menni!
No erre a többiek nagyot nevettek. Sehogyse akarták elhinni neki. De ő addig-addig erősködött, amíg végül megegyeztek benne, hogy fogadást kötnek rá, hogy nem meri megtenni. S ha mégis, akkor legközelebb a kocsmai fogyasztását a többiek fizetik. De csak akkor, ha egy éjszakát a temetőben tölt.
Részeg fejjel mindenik nagyon bátor volt, főleg az, aki állította, hogy meg meri tenni.
El is jött a másnap este, és az ivóban megitta a „célzóvizet”: egy jó kupica pálinkát amúgy bátorítónak, s elbúcsúzott a többiektől és elindult, hogy az ígéretét beváltsa. Ki is ment a temetőbe. Akkoriban az volt a szokás, hogy az iparossegédek, éppúgy, mint az iparosok maguk, hogy egy szem ruhájukat védjék és óvják, vastag szövetből készült kötényt hordtak. A legények sokszor még hazamenet se vették le a kötényt, hanem rajtuk maradt, s úgy ültek be a kocsmába iszogatni.
Nos hát, ez a legény is magán felejtette a kötényt, úgy ment a temetőbe. Ott a sötétben mindenféle neszezések és apró, sustorgó zajok hallatszottak mindenfelől. Bizonyára kis rágcsálók, bogarak, rókák ténferegtek, vadászgattak a sírok között. De ő meg volt róla győződve, hogy a halottak motoszkálnak. Pedig azok szegények már nem ártanak senkinek és ahol hagyták őket, onnan nem tudnak mozdulni többé.
De a legénynek biza eléggé inába szállt a bátorsága. Nem messze az egyik sír mellett egy jókora rózsabokor terpeszkedett, hát odalopakodott, és lekushadt melléje, egészen legugyorodott, leguggolt, úgy lesett félve körbe-körbe. Nem látott semmit, de bizony a zajok egyre hangosabbak lettek, mintha közelednének!
Jól összehúzta magát, nehogy rátaláljanak véletlenül és bántsák a rémek vagy mik. Amikor a lába már egészen elgémberedett, gondolta, kiegyenesíti, és fel akart állni lassan, csendben. De nem tudott: hátulról valaki fogta, nem engedte. Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor, de mozdulni se tudott: valaki fogta a ruháját, nem engedte.
Hátranézni nem mert a legény, félt, hogy milyen látványban lenne része. Így hát úgymaradt, lekuporodva, rettegve a sötétben. Egészen rosszul érezte magát, a szíve vadul kalapált és a torkában dobogott, mígnem teljesen elalélt: elájult szegény feje.
Másnap a többiek hiába várták az ivóba, hogy megkérdezhessék, mit végzett. Keresni kezdték, s hát a temetőben találták meg a rózsabokor alatt - holtan. A haja teljesen fehérre őszült félelmében szegénynek. Hogy mitől, azt csak akkor értették meg, amikor fel akarták emelni a földről, hogy lefektethessék, kiegyenesíthessék tagjait: a köténye madzagja beakadt a rózsabokor tövisei közé, ahogy ott fészkelődött a bokor alatt. Úgy beletekeredett, felszúródott a tövisekbe a madzag, hogy nem tudták kibogozni: le kellett vágni onnan.
Ekkor megértették, hogy ez okozhatta a halálát: azt hihette, hogy valaki fogja hátulról a ruháját, és félelmében megállt a szíve.
Ez már jó régen történt, mégis sokszor mesélik még itt-ott a környéken.
VÉGE
A temető
II.
igaz történet alapján
Az iparoslegények az ivóban már eléggé felöntöttek a garatra, s hősiességükről ódákat zengtek egymásnak, vagyis jó nagyokat lódítottak a saját bátorságukat, erejüket dicsérve, magasztalva.
Egyik történet követte a másikat, sehogyse akart vége szakadni, a kocsmáros és felesége jókat kuncogtak rajtuk a kármentőben.
Aztán az egyik iparoslegény egyszer csak azt mondta:
- Én olyan bátor vagyok, hogy éjjel még a temetőbe is ki merek menni!
No erre a többiek nagyot nevettek. Sehogyse akarták elhinni neki. De ő addig-addig erősködött, amíg végül megegyeztek benne, hogy fogadást kötnek rá, hogy nem meri megtenni. S ha mégis, akkor legközelebb a kocsmai fogyasztását a többiek fizetik. De csak akkor, ha egy éjszakát a temetőben tölt.
Részeg fejjel mindenik nagyon bátor volt, főleg az, aki állította, hogy meg meri tenni.
El is jött a másnap este, és az ivóban megitta a „célzóvizet”: egy jó kupica pálinkát amúgy bátorítónak, s elbúcsúzott a többiektől és elindult, hogy az ígéretét beváltsa. Ki is ment a temetőbe. Akkoriban az volt a szokás, hogy az iparossegédek, éppúgy, mint az iparosok maguk, hogy egy szem ruhájukat védjék és óvják, vastag szövetből készült kötényt hordtak. A legények sokszor még hazamenet se vették le a kötényt, hanem rajtuk maradt, s úgy ültek be a kocsmába iszogatni.
Nos hát, ez a legény is magán felejtette a kötényt, úgy ment a temetőbe. Ott a sötétben mindenféle neszezések és apró, sustorgó zajok hallatszottak mindenfelől. Bizonyára kis rágcsálók, bogarak, rókák ténferegtek, vadászgattak a sírok között. De ő meg volt róla győződve, hogy a halottak motoszkálnak. Pedig azok szegények már nem ártanak senkinek és ahol hagyták őket, onnan nem tudnak mozdulni többé.
De a legénynek biza eléggé inába szállt a bátorsága. Nem messze az egyik sír mellett egy jókora rózsabokor terpeszkedett, hát odalopakodott, és lekushadt melléje, egészen legugyorodott, leguggolt, úgy lesett félve körbe-körbe. Nem látott semmit, de bizony a zajok egyre hangosabbak lettek, mintha közelednének!
Jól összehúzta magát, nehogy rátaláljanak véletlenül és bántsák a rémek vagy mik. Amikor a lába már egészen elgémberedett, gondolta, kiegyenesíti, és fel akart állni lassan, csendben. De nem tudott: hátulról valaki fogta, nem engedte. Megpróbálta egyszer, kétszer, háromszor, de mozdulni se tudott: valaki fogta a ruháját, nem engedte.
Hátranézni nem mert a legény, félt, hogy milyen látványban lenne része. Így hát úgymaradt, lekuporodva, rettegve a sötétben. Egészen rosszul érezte magát, a szíve vadul kalapált és a torkában dobogott, mígnem teljesen elalélt: elájult szegény feje.
Másnap a többiek hiába várták az ivóba, hogy megkérdezhessék, mit végzett. Keresni kezdték, s hát a temetőben találták meg a rózsabokor alatt - holtan. A haja teljesen fehérre őszült félelmében szegénynek. Hogy mitől, azt csak akkor értették meg, amikor fel akarták emelni a földről, hogy lefektethessék, kiegyenesíthessék tagjait: a köténye madzagja beakadt a rózsabokor tövisei közé, ahogy ott fészkelődött a bokor alatt. Úgy beletekeredett, felszúródott a tövisekbe a madzag, hogy nem tudták kibogozni: le kellett vágni onnan.
Ekkor megértették, hogy ez okozhatta a halálát: azt hihette, hogy valaki fogja hátulról a ruháját, és félelmében megállt a szíve.
Ez már jó régen történt, mégis sokszor mesélik még itt-ott a környéken.
VÉGE