Az alma
Bobby Leng:
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
Az alma
A tél mostoha volt, nagy hó esett, és a rigóknak már nem volt mit enniük. Az ember tudta, hogy szeretik az almát. A sarki zöldségesnél megvette az összes legolcsóbb almát, aztán az udvaron mindenhová tett belőle néhány darabot.
A rigók csapatostul szálldostak ide-oda a házak, kertek fölött. Ha bogyókat találtak, együtt fogyasztották el.
De ha almát találnak...? Az teljesen más.
Az alma csodálatos, lédús, édes gyümölcs. Piros és sárga orcájával vidáman mosolyog a fehér havon. A rigók néhányan leszállnak, de az alma azé lesz, aki a legerőszakosabb, és el tudja zavarni a többit. Felfújja magát, szétterjeszti a szárnyait és páros lábbal ugrándozva támad a többieknek. Úgyhogy végül egyedül marad, és övé lesz az egész csodálatos gyümölcs.
Ez mindig így van. A férfi ezt már tapasztalatból tudta. Mert régóta csinálja már, hogy almát visz a rigóknak a parkokba, és mindenhova, ahol ilyenkor, ha erős a tél, rendszeresen megjelennek.
Az udvar közepén egy nagyobbacska hókupac emelkedett. Ide hányta el a járdákról a havat a férfi. De közben minduntalan újabb és újabb hó esett, úgyhogy a kupacot érintetlen, hófehér friss puha hó borította. Ide is tett néhány szép piros almaszemet. És valami furcsa szeszélynek engedelmeskedve, a fészer hófödte, lejtős tetejére is feldobott néhány nagyobb gyümöcsöt. Nem sokat, mert tudta, hogy az a pár rigó, aki kiválasztja a helyet, hogy itt táplálkozzon, nem tud sokat enni, és az alma másnapra megfagy és nagyon kemény lesz...
Aztán várt.
Egyszer csak a fészer tetejére leszállt hat-hét rigó. Végül annyian maradtak, ahány alma. Néma csöndben csipegettek, nagy falatokat téptek le az almából. Aztán jóllaktak, és elrepültek... egy kivételével. Egy ittmaradt. Az almája már félig elfogyasztva, de őbelé már egy falat se fér. De nem tágított. Lekuporodott a hóba az alma mellé, lábait betakarta a tollaival, és várakozott. Kis idő múlva ismét falatozni kezdett, aztán ismét pihent. A férfi elunta a figyelését, dolga után látott.
Végül besötétedett, és a rigó elrepült. Az ember csak másnap reggel, amikor új almákat helyezett ki, akkor látta, hogy az alma elfogyott. Csak a csutkája maradt meg, olyasformán, mint amilyen formája a homokórának van. A gyümölcs java részét megette a rigó. Igaz, hogy alig-alig bírta megenni, de mégis elfogyasztotta. Nem hagyott belőle másnak. Úgy vélte: az a biztos, ha most megeszi az egészet. Mert ki tudja, mi lesz holnap.
Nem ismerte a férfit. Nem tudhatta, hogy az ember mindig, minden nap, ameddig a nagy hó, ameddig a kemény fagy tart, és ameddig a rigók a településről el nem mennek: egyszóval egész télen minden áldott nap fog kitenni almákat. Mert nem hagyja, hogy éhezzenek ezek a szép, cserfes, furcsa hangú madarak. Mint ahogy oly sok éve már, sohasem.
A zöldséges örült, mert minden olcsó almáját el tudta adni. Az ember örült, mert olcsón kapott eledelt a madaraknak. És a madár... a madarak is biztosan örültek. Mert minden nap leszálltak a parkokba, ahová minden nap vitt a férfi almadarabkákat és egész almákat is, meg leszálltak az udvarára, meg a fészertetőre, és az udvaron a hókupacra, hogy addig csipegessék a szép színes gyümölcsöt, ameddig csak el nem fogy. Mindig, minden nap. Mindig, minden télen.
De nemcsak ők szeretik az almát, hanem a csonttollúak is. Ők azonban ritka vendégek ezen a tájon. A nagy tél elől nagyobb csapatokban vonulnak. Ők is éhesek ám! Mit szeretnek ők? Az olajakácok kerek, sárgabélű magvait! Aztán a Júliaborbolya kékes, hosszúkás, fürtös, hamvas magjait, amelyet a rigók is olyan szívesen fogyasztanak. Meg a tüskétlen japánakác fürtökben csüngő, hosszú, ragacsos, lédús magjait. Ezt a magot senki más nem fogyasztja. Furcsa, de ez a mag képtelen kikelni. Csak akkor tud, ha a csonttollúak előtte megették, megemésztették, és kiürítették.
Volt év, hogy tavasszal sok kis akácfa kelt mindenütt, ahol csak megtelepedtek ezek a madarak a télen.
A csonttolllúak csapatosan szállnak, édesen halk ciripelő hangot adnak. A házak között, az utak mellett, mindenütt felfedezik az ilyen fákat, és addig nem mennek el, amíg egyetlen szem ennivaló is akad rajtuk. De ők is szeretik ám az almát! Leszállnak érte a fákról, és csipegetik. Szivesebben hozzálátnak, ha nem egészben van, hanem fel van szeletekre darabolva. Könnyebben el tudják fogyasztani. Nem úgy, mint a rigók... A rigóknak egészben is jó. Sőt, ők akkor tudnak belőle igazán nagyokat kicsípni, ha stabilan áll, nem gurul el.
Az alma szép. De nemcsak szép, hanem finom, édes, jó gyümölcs. Nemcsak az ember szereti... hanem szereti az itt telelő rigó is. Csakhogy a rigónak nem nagyon van más elesége. És a férfi ezt soha nem fogja elfelejteni.
VÉGE
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
Az alma
A tél mostoha volt, nagy hó esett, és a rigóknak már nem volt mit enniük. Az ember tudta, hogy szeretik az almát. A sarki zöldségesnél megvette az összes legolcsóbb almát, aztán az udvaron mindenhová tett belőle néhány darabot.
A rigók csapatostul szálldostak ide-oda a házak, kertek fölött. Ha bogyókat találtak, együtt fogyasztották el.
De ha almát találnak...? Az teljesen más.
Az alma csodálatos, lédús, édes gyümölcs. Piros és sárga orcájával vidáman mosolyog a fehér havon. A rigók néhányan leszállnak, de az alma azé lesz, aki a legerőszakosabb, és el tudja zavarni a többit. Felfújja magát, szétterjeszti a szárnyait és páros lábbal ugrándozva támad a többieknek. Úgyhogy végül egyedül marad, és övé lesz az egész csodálatos gyümölcs.
Ez mindig így van. A férfi ezt már tapasztalatból tudta. Mert régóta csinálja már, hogy almát visz a rigóknak a parkokba, és mindenhova, ahol ilyenkor, ha erős a tél, rendszeresen megjelennek.
Az udvar közepén egy nagyobbacska hókupac emelkedett. Ide hányta el a járdákról a havat a férfi. De közben minduntalan újabb és újabb hó esett, úgyhogy a kupacot érintetlen, hófehér friss puha hó borította. Ide is tett néhány szép piros almaszemet. És valami furcsa szeszélynek engedelmeskedve, a fészer hófödte, lejtős tetejére is feldobott néhány nagyobb gyümöcsöt. Nem sokat, mert tudta, hogy az a pár rigó, aki kiválasztja a helyet, hogy itt táplálkozzon, nem tud sokat enni, és az alma másnapra megfagy és nagyon kemény lesz...
Aztán várt.
Egyszer csak a fészer tetejére leszállt hat-hét rigó. Végül annyian maradtak, ahány alma. Néma csöndben csipegettek, nagy falatokat téptek le az almából. Aztán jóllaktak, és elrepültek... egy kivételével. Egy ittmaradt. Az almája már félig elfogyasztva, de őbelé már egy falat se fér. De nem tágított. Lekuporodott a hóba az alma mellé, lábait betakarta a tollaival, és várakozott. Kis idő múlva ismét falatozni kezdett, aztán ismét pihent. A férfi elunta a figyelését, dolga után látott.
Végül besötétedett, és a rigó elrepült. Az ember csak másnap reggel, amikor új almákat helyezett ki, akkor látta, hogy az alma elfogyott. Csak a csutkája maradt meg, olyasformán, mint amilyen formája a homokórának van. A gyümölcs java részét megette a rigó. Igaz, hogy alig-alig bírta megenni, de mégis elfogyasztotta. Nem hagyott belőle másnak. Úgy vélte: az a biztos, ha most megeszi az egészet. Mert ki tudja, mi lesz holnap.
Nem ismerte a férfit. Nem tudhatta, hogy az ember mindig, minden nap, ameddig a nagy hó, ameddig a kemény fagy tart, és ameddig a rigók a településről el nem mennek: egyszóval egész télen minden áldott nap fog kitenni almákat. Mert nem hagyja, hogy éhezzenek ezek a szép, cserfes, furcsa hangú madarak. Mint ahogy oly sok éve már, sohasem.
A zöldséges örült, mert minden olcsó almáját el tudta adni. Az ember örült, mert olcsón kapott eledelt a madaraknak. És a madár... a madarak is biztosan örültek. Mert minden nap leszálltak a parkokba, ahová minden nap vitt a férfi almadarabkákat és egész almákat is, meg leszálltak az udvarára, meg a fészertetőre, és az udvaron a hókupacra, hogy addig csipegessék a szép színes gyümölcsöt, ameddig csak el nem fogy. Mindig, minden nap. Mindig, minden télen.
De nemcsak ők szeretik az almát, hanem a csonttollúak is. Ők azonban ritka vendégek ezen a tájon. A nagy tél elől nagyobb csapatokban vonulnak. Ők is éhesek ám! Mit szeretnek ők? Az olajakácok kerek, sárgabélű magvait! Aztán a Júliaborbolya kékes, hosszúkás, fürtös, hamvas magjait, amelyet a rigók is olyan szívesen fogyasztanak. Meg a tüskétlen japánakác fürtökben csüngő, hosszú, ragacsos, lédús magjait. Ezt a magot senki más nem fogyasztja. Furcsa, de ez a mag képtelen kikelni. Csak akkor tud, ha a csonttollúak előtte megették, megemésztették, és kiürítették.
Volt év, hogy tavasszal sok kis akácfa kelt mindenütt, ahol csak megtelepedtek ezek a madarak a télen.
A csonttolllúak csapatosan szállnak, édesen halk ciripelő hangot adnak. A házak között, az utak mellett, mindenütt felfedezik az ilyen fákat, és addig nem mennek el, amíg egyetlen szem ennivaló is akad rajtuk. De ők is szeretik ám az almát! Leszállnak érte a fákról, és csipegetik. Szivesebben hozzálátnak, ha nem egészben van, hanem fel van szeletekre darabolva. Könnyebben el tudják fogyasztani. Nem úgy, mint a rigók... A rigóknak egészben is jó. Sőt, ők akkor tudnak belőle igazán nagyokat kicsípni, ha stabilan áll, nem gurul el.
Az alma szép. De nemcsak szép, hanem finom, édes, jó gyümölcs. Nemcsak az ember szereti... hanem szereti az itt telelő rigó is. Csakhogy a rigónak nem nagyon van más elesége. És a férfi ezt soha nem fogja elfelejteni.
VÉGE