Csirip-csirip
Bobby Leng:
Csirip-csirip
Igaz történetek sorozat
A szombat reggel lustálkodással kezdődött a gyerekeknek. Tavasz volt, a napocska első sugarai belopakodtak a redőny ritkásra engedett lécei között, megcsiklandozták a gyerekek szemhéját. Az emeletes ágy az ablakkal szemközti falnál állott, a gyerekek még az orrukig húzott takaró alatt heverésztek. Apjuk még durmolt a szoba közepén álló széles ágyon, anyjuk a reggelit készítette a konyhában - fapapucsának koppanásai behallatszottak a szobába.
Egyszer csak a gyerekek hallják ám: csirip-csirip. Ez a csirip-csirip nem olyan hangos volt, mint ahogyan megszokták, amikor az ablakon behallatszik, hanem olyan halk, finoman rezgő, alig hallható. Igencsak hegyezni kellett a fülüket, hogy jól hallják. Azonnal elszállt a szemükből az álom. Füleltek, honnan is hallatszik a hang. Mert nem szűnt meg, egyre csak hallatszott, egyenletesen, folyamatosan.
Tudták, hogy az ablak fölött, az eresz alatt egy mélyedésben verébcsalád lakik. Látták már a kilógó szalma- és szénaszálakat, Mégsem abból az irányból hallatszott most a csiripelés, bizony hogy nem! De akkor honnan?
Kiugrottak az ágyból, kiszaladtak a konyhába, hogy hívják az anyjukat: hallgatná meg ő is.
Az asszony bejött a szobába, hallgatózott, honnan jön a hang. Érdekes - mintha a másik szoba felől jönne! Átsiettek valamennyien, - most meg amonnan hallatszik. De furcsa!
Jobban hallgatóztak. Most mintha a fal mellett hallatszana a legerősebben. Odalapulva, odatapasztva a fülüket valamennyien csendben hallgatóztak. Végül tényleg kiderült, hogy a fal egyik részén erősebben hallatszik a csiripelés. A másik szobából is szintúgy a falnál a legerősebb. Akkor honnan jöhet hát a hang?
Addig-addig tanakodtak, amíg kisütötték: a kémény felől jöhet csak! A kályha a fal mellett állott, hosszú görbe csövét a falba vésett lyukba illesztették. A másik szobában ódon, hatalmas, súlyos cserépkályha állott a fal mellett, ennek a füstcsöve is ugyanabba a kéménybe volt belevezetve, csak magasabban.
A kéményt a falba rejtették az építők, nem is lehetett látni, csak a füstcső csatlakozása árulta el, hogy ott a falban üreg lehet, amely felvezet a tető fölé, ott kimagasodik a cserepek közül, fel a magasba.
A kályha mögött kis ajtócska rejtőzött a falon. Ugyanolyan színűre volt festve, mint a fal, így alig lehetett észrevenni. Itt, ezen a nyíláson át lehetett a kormot kiszedni, ha már összegyűlt, mert télen, amikor tüzeltek, a hamu egy részét és a kormot a kályhából, meg a bádog füstcsőből a huzat kivitte a kéményen, de nem jutott ki egészen, hanem visszahullott, bele a falban lévő üregbe, s összegyűlt, amelyet minden tavasszal ki kellett szedni.
Ebben az évben ez még elmaradt, a háziak megfeledkeztek róla.
A csiripelés a falból jött tehát, a kémény folytatásából. Azonnal kiokoskodták, hogy biztosan beleeshetett a kéménybe a szegény kis verebecske. Ki kellene szedni. De hogyan? Úgy látszik, kirepülni nem tud belőle, és csak csiripel, hátha jönne a segítség valahonnan.
Az asszony hozta a vasvödröt meg a szeneslapátot. Télen a vödörben szenet szoktak behozni, és a kis hosszúkás lapátkával belelapátolják a kályha felső nyílásába, amitől olyan jó meleg lesz a szobában, a tűz meg vidáman duruzsol, lobog-táncol, amitől olyan barátságos lesz idebent.
Most azonban üres volt a vödör, csak az árulta el, mit tartottak benne, hogy a belsejét belepte a szénpor, megragadt az oldalán.
Az asszony elfordította kicsit a kályhát, amennyire erejéből tellett, hogy hozzáférjen a kis ajtócskához a falban. A mozdulattól a pontosan illesztett füstcső recsent egyet: éppen hogy csak szét nem csúszott az illesztésnél.
Az asszony most leguggolt, mellette ott toporogtak izgatottan a gyerekek. Várták, mi lesz.
Óvatosan leemelte az ajtócskát. Alatta még egy ugyanilyen ajtó volt, csak sokkal kisebb. Így biztosították, hogy ne hulljon ki se korom, se parázs, nehogy kigyulladjon a lakás.
Amikor az ajtókat a falhoz támasztotta, kiderült, hogy a nyílást teljesen elfedi a korom. Hm - gondolta - jó sok összegyűlt! Odatette a vödröt a nyílás alá, és a keskeny lapátkával, - amely épphogy csak befért a kis nyíláson - szedegetni kezdte óvatosan a kormot a vödörbe. Lassan dolgozott, óvatosan engedte bele a lapát tartalmát a vödörbe, mert a korom igen könnyű, s nem akarta, hogy szétszálljon a padlón, és azt sem akarta, hogy felkavarodva a levegőbe, megköhögtesse a gyerekeket.
Szedegette, szedegette a kormot, egyre csak szedegette. De annak csak nem akart vége lenni! Ejnye már, hát mennyi lehet? Közben pedig egyre csak hallatszott: Csirip-csirip!
A kis szeneslapáttal már egészen felfelé kellett nyúlkálni a nyílásban, már alig érte el az asszony a kormot, ami eldugaszolta a kéményt.
Egyszerre csak: Huhh! Ilyen hangot hallatott a csomó korom, ami most egszerre meglazult, ahogyan alul kiszedte, és lezuhant az egész, ami még benne volt a kéményben.
Elhallgatott a csirip-csirip! Megijedtek a gyerekek: mi lett a verébbel, jaj, mi lett? megtalálják-e majd a sok korom között? Vagy megfulladt? Jaj, jaj!
Óvatosan kellett mostmár szedni kifelé a fellazult sok kormot, mert csakis ott lehetett az a kismadár! Biztosan ott ült szegényke a vastag koromréteg tetején, amely egészen felért a fal közepéig, és csiripelt rendületlenül, egészen addig, amíg ki nem hullott alóla a talaj. Akkor megijedt, mert leesett ő is, és elhallgatott ijedtében. Lehet, hogy orrát-száját eldugaszolták a finom koromszemcsék, biztosan azért nem tudott megszólalni - meg az ijedtségtől. Reméljük, nem esett baja.
A vödör megtelt a sok kiszedett korommal, pernyével. De a kis madárka csak nem került elő. És még mindig volt korom a kéményben!
Addig szedegette az asszony, amíg teljesen ki nem ürült a nyílás. Mostmár a nap fényét is lehetett látni az aljában, halvány derengés formájában. Az utolsó lapátnyit szedte ki, óvatosan, s hát ott kuporgott fülig kormosan, vastagon belepve szegény kis veréb, némán, szemei lehunyva, szája becsukva, mozdulatlanul, összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta, úgy meg volt ijedve.
Akkor az asszony gyorsan odanyúlt és a markába vette. Sietett, nehogy elrepüljön itt bent s szobában.
Akkor kivitte az udvarra. A gyerekek gyorsan felöltöztek, lecserélték a pizsamájukat. Mert ők is látni akarták, hogyan repül el a kormos kis madárka.
Amikor már mindannyian az udvaron álltak, azon tanakodtak, hol is lehetne elengedni szegénykét. Mert azt jól lehetett látni, hogy igen fiatalka még, alig van a szárnyán toll, és a faroktollai is nagyon rövidek. Néhány erőteljes fújás után elég tiszta lett, mostmár azt is lehetett látni, hogy a szája sarkai élénksárgák, ami azt jelentette, hogy fióka ő még, és etetni szokták. Csakhát verébéknél az a szokás, hogy amikor már úgy gondolják a szülők, hogy elég nagyok a verébgyerekek, akkor egyszerűen kilökdösik őket a fészekből, mert kell a hely az újabb tojáskáknak, ugyanis többször is költenek egyetlen nyáron.
A kilakoltatott fiókák még nem tudnak igazán repülni. Elbújkálnak a magas fűben, a bokrok alatt, ki hol tud. De a szülők nem mostohák ám, nem kell ám azt hinni! Figyelik ám minden rezdülésüket, ott röpködnek körülöttük, fölöttük, és meg is etetik őket, és tanítgatják, hogyan kell az apró szárnyacskákat használni. És ha jön a macska, akkor elcsalják nagy csiripeléssel, nehogy észrevegye a földön a csemetéiket, akik még nem tudnak elmenekülni, elrepülni.
A kormos kis verebet nem lehetett csak úgy letenni valahol, akárhol, ugye, mert a környéken sok a macska, azonnal megfogná valamelyik. Meg hát a szülei is keresik már, biztosan - gondolták - ezért meg kell keresni, hogy hol lehetnek a szülők, Azt gondolták, hogy biztos nagyon idegesek és csipognak, meg röpködnek össze-vissza, keresik az ő kis fiókájukat. Ha pedig ez így van, akkor nem lesz nehéz rájuk akadni.
Kimentek hát az utcára, a ház elé. A ház előtti fán ott ugráltak hangos csiripeléssel a szülők. Akkor az asszony letette a fa tövébe a fűbe a kis madarat, hogy jól lássák a szülők - és várták, mi lesz.
Behúzódtak a kapualjba, onnan figyeltek, vigyáztak, nehogy macska ólálkodjon a környéken. De szerencsére nem jött arra egy sem - talán, mert korán volt még, és valamelyik padláson szunyókáltak az éjszakai portyázás után.
A verébszülők le-leszálltak a fióka mellé, aztán megint fel a fára. Talán bíztatták, hogy próbálja ki ő is a szárnyait. Addig-addig, amíg a kis veréb felugrott, kitárta aprócska szárnyait, és a föld fölött néhány métert vitorlázva arréb reppent.
No, ez már valami! - nyugodtak meg a háziak. Akkor hát nem annyira védtelen már szegényke, így mostmár ők is mehetnek a dolgukra.
A gyerekek visszamentek a szobába, az asszony pedig a dolga után nézett. Napközben azonban még gyakorta felemlegették a kis verebet, amint az asszony tenyerében ülve, rémülten, csukott szemekkel és némán meglapul, várva a sorsát. Most az egyszer szerencséje volt.
VÉGE
Csirip-csirip
Igaz történetek sorozat
A szombat reggel lustálkodással kezdődött a gyerekeknek. Tavasz volt, a napocska első sugarai belopakodtak a redőny ritkásra engedett lécei között, megcsiklandozták a gyerekek szemhéját. Az emeletes ágy az ablakkal szemközti falnál állott, a gyerekek még az orrukig húzott takaró alatt heverésztek. Apjuk még durmolt a szoba közepén álló széles ágyon, anyjuk a reggelit készítette a konyhában - fapapucsának koppanásai behallatszottak a szobába.
Egyszer csak a gyerekek hallják ám: csirip-csirip. Ez a csirip-csirip nem olyan hangos volt, mint ahogyan megszokták, amikor az ablakon behallatszik, hanem olyan halk, finoman rezgő, alig hallható. Igencsak hegyezni kellett a fülüket, hogy jól hallják. Azonnal elszállt a szemükből az álom. Füleltek, honnan is hallatszik a hang. Mert nem szűnt meg, egyre csak hallatszott, egyenletesen, folyamatosan.
Tudták, hogy az ablak fölött, az eresz alatt egy mélyedésben verébcsalád lakik. Látták már a kilógó szalma- és szénaszálakat, Mégsem abból az irányból hallatszott most a csiripelés, bizony hogy nem! De akkor honnan?
Kiugrottak az ágyból, kiszaladtak a konyhába, hogy hívják az anyjukat: hallgatná meg ő is.
Az asszony bejött a szobába, hallgatózott, honnan jön a hang. Érdekes - mintha a másik szoba felől jönne! Átsiettek valamennyien, - most meg amonnan hallatszik. De furcsa!
Jobban hallgatóztak. Most mintha a fal mellett hallatszana a legerősebben. Odalapulva, odatapasztva a fülüket valamennyien csendben hallgatóztak. Végül tényleg kiderült, hogy a fal egyik részén erősebben hallatszik a csiripelés. A másik szobából is szintúgy a falnál a legerősebb. Akkor honnan jöhet hát a hang?
Addig-addig tanakodtak, amíg kisütötték: a kémény felől jöhet csak! A kályha a fal mellett állott, hosszú görbe csövét a falba vésett lyukba illesztették. A másik szobában ódon, hatalmas, súlyos cserépkályha állott a fal mellett, ennek a füstcsöve is ugyanabba a kéménybe volt belevezetve, csak magasabban.
A kéményt a falba rejtették az építők, nem is lehetett látni, csak a füstcső csatlakozása árulta el, hogy ott a falban üreg lehet, amely felvezet a tető fölé, ott kimagasodik a cserepek közül, fel a magasba.
A kályha mögött kis ajtócska rejtőzött a falon. Ugyanolyan színűre volt festve, mint a fal, így alig lehetett észrevenni. Itt, ezen a nyíláson át lehetett a kormot kiszedni, ha már összegyűlt, mert télen, amikor tüzeltek, a hamu egy részét és a kormot a kályhából, meg a bádog füstcsőből a huzat kivitte a kéményen, de nem jutott ki egészen, hanem visszahullott, bele a falban lévő üregbe, s összegyűlt, amelyet minden tavasszal ki kellett szedni.
Ebben az évben ez még elmaradt, a háziak megfeledkeztek róla.
A csiripelés a falból jött tehát, a kémény folytatásából. Azonnal kiokoskodták, hogy biztosan beleeshetett a kéménybe a szegény kis verebecske. Ki kellene szedni. De hogyan? Úgy látszik, kirepülni nem tud belőle, és csak csiripel, hátha jönne a segítség valahonnan.
Az asszony hozta a vasvödröt meg a szeneslapátot. Télen a vödörben szenet szoktak behozni, és a kis hosszúkás lapátkával belelapátolják a kályha felső nyílásába, amitől olyan jó meleg lesz a szobában, a tűz meg vidáman duruzsol, lobog-táncol, amitől olyan barátságos lesz idebent.
Most azonban üres volt a vödör, csak az árulta el, mit tartottak benne, hogy a belsejét belepte a szénpor, megragadt az oldalán.
Az asszony elfordította kicsit a kályhát, amennyire erejéből tellett, hogy hozzáférjen a kis ajtócskához a falban. A mozdulattól a pontosan illesztett füstcső recsent egyet: éppen hogy csak szét nem csúszott az illesztésnél.
Az asszony most leguggolt, mellette ott toporogtak izgatottan a gyerekek. Várták, mi lesz.
Óvatosan leemelte az ajtócskát. Alatta még egy ugyanilyen ajtó volt, csak sokkal kisebb. Így biztosították, hogy ne hulljon ki se korom, se parázs, nehogy kigyulladjon a lakás.
Amikor az ajtókat a falhoz támasztotta, kiderült, hogy a nyílást teljesen elfedi a korom. Hm - gondolta - jó sok összegyűlt! Odatette a vödröt a nyílás alá, és a keskeny lapátkával, - amely épphogy csak befért a kis nyíláson - szedegetni kezdte óvatosan a kormot a vödörbe. Lassan dolgozott, óvatosan engedte bele a lapát tartalmát a vödörbe, mert a korom igen könnyű, s nem akarta, hogy szétszálljon a padlón, és azt sem akarta, hogy felkavarodva a levegőbe, megköhögtesse a gyerekeket.
Szedegette, szedegette a kormot, egyre csak szedegette. De annak csak nem akart vége lenni! Ejnye már, hát mennyi lehet? Közben pedig egyre csak hallatszott: Csirip-csirip!
A kis szeneslapáttal már egészen felfelé kellett nyúlkálni a nyílásban, már alig érte el az asszony a kormot, ami eldugaszolta a kéményt.
Egyszerre csak: Huhh! Ilyen hangot hallatott a csomó korom, ami most egszerre meglazult, ahogyan alul kiszedte, és lezuhant az egész, ami még benne volt a kéményben.
Elhallgatott a csirip-csirip! Megijedtek a gyerekek: mi lett a verébbel, jaj, mi lett? megtalálják-e majd a sok korom között? Vagy megfulladt? Jaj, jaj!
Óvatosan kellett mostmár szedni kifelé a fellazult sok kormot, mert csakis ott lehetett az a kismadár! Biztosan ott ült szegényke a vastag koromréteg tetején, amely egészen felért a fal közepéig, és csiripelt rendületlenül, egészen addig, amíg ki nem hullott alóla a talaj. Akkor megijedt, mert leesett ő is, és elhallgatott ijedtében. Lehet, hogy orrát-száját eldugaszolták a finom koromszemcsék, biztosan azért nem tudott megszólalni - meg az ijedtségtől. Reméljük, nem esett baja.
A vödör megtelt a sok kiszedett korommal, pernyével. De a kis madárka csak nem került elő. És még mindig volt korom a kéményben!
Addig szedegette az asszony, amíg teljesen ki nem ürült a nyílás. Mostmár a nap fényét is lehetett látni az aljában, halvány derengés formájában. Az utolsó lapátnyit szedte ki, óvatosan, s hát ott kuporgott fülig kormosan, vastagon belepve szegény kis veréb, némán, szemei lehunyva, szája becsukva, mozdulatlanul, összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta, úgy meg volt ijedve.
Akkor az asszony gyorsan odanyúlt és a markába vette. Sietett, nehogy elrepüljön itt bent s szobában.
Akkor kivitte az udvarra. A gyerekek gyorsan felöltöztek, lecserélték a pizsamájukat. Mert ők is látni akarták, hogyan repül el a kormos kis madárka.
Amikor már mindannyian az udvaron álltak, azon tanakodtak, hol is lehetne elengedni szegénykét. Mert azt jól lehetett látni, hogy igen fiatalka még, alig van a szárnyán toll, és a faroktollai is nagyon rövidek. Néhány erőteljes fújás után elég tiszta lett, mostmár azt is lehetett látni, hogy a szája sarkai élénksárgák, ami azt jelentette, hogy fióka ő még, és etetni szokták. Csakhát verébéknél az a szokás, hogy amikor már úgy gondolják a szülők, hogy elég nagyok a verébgyerekek, akkor egyszerűen kilökdösik őket a fészekből, mert kell a hely az újabb tojáskáknak, ugyanis többször is költenek egyetlen nyáron.
A kilakoltatott fiókák még nem tudnak igazán repülni. Elbújkálnak a magas fűben, a bokrok alatt, ki hol tud. De a szülők nem mostohák ám, nem kell ám azt hinni! Figyelik ám minden rezdülésüket, ott röpködnek körülöttük, fölöttük, és meg is etetik őket, és tanítgatják, hogyan kell az apró szárnyacskákat használni. És ha jön a macska, akkor elcsalják nagy csiripeléssel, nehogy észrevegye a földön a csemetéiket, akik még nem tudnak elmenekülni, elrepülni.
A kormos kis verebet nem lehetett csak úgy letenni valahol, akárhol, ugye, mert a környéken sok a macska, azonnal megfogná valamelyik. Meg hát a szülei is keresik már, biztosan - gondolták - ezért meg kell keresni, hogy hol lehetnek a szülők, Azt gondolták, hogy biztos nagyon idegesek és csipognak, meg röpködnek össze-vissza, keresik az ő kis fiókájukat. Ha pedig ez így van, akkor nem lesz nehéz rájuk akadni.
Kimentek hát az utcára, a ház elé. A ház előtti fán ott ugráltak hangos csiripeléssel a szülők. Akkor az asszony letette a fa tövébe a fűbe a kis madarat, hogy jól lássák a szülők - és várták, mi lesz.
Behúzódtak a kapualjba, onnan figyeltek, vigyáztak, nehogy macska ólálkodjon a környéken. De szerencsére nem jött arra egy sem - talán, mert korán volt még, és valamelyik padláson szunyókáltak az éjszakai portyázás után.
A verébszülők le-leszálltak a fióka mellé, aztán megint fel a fára. Talán bíztatták, hogy próbálja ki ő is a szárnyait. Addig-addig, amíg a kis veréb felugrott, kitárta aprócska szárnyait, és a föld fölött néhány métert vitorlázva arréb reppent.
No, ez már valami! - nyugodtak meg a háziak. Akkor hát nem annyira védtelen már szegényke, így mostmár ők is mehetnek a dolgukra.
A gyerekek visszamentek a szobába, az asszony pedig a dolga után nézett. Napközben azonban még gyakorta felemlegették a kis verebet, amint az asszony tenyerében ülve, rémülten, csukott szemekkel és némán meglapul, várva a sorsát. Most az egyszer szerencséje volt.
VÉGE