Egyszer volt szerelem
Bobby Leng:
Egyszer volt szerelem
igaz történet
Egyszer, réges-régen, úgy harminc-negyven évvel ezelőtt élt egy fiatal, szép barna hajú, barna szemű lány. Zárkózott természete, csöndessége, kedvessége miatt kedvelték a munkahelyén. Megtetszett egy magas vékony, barna hajú szemüveges fiúnak, aki szintén ott dolgozott. Néha egymásra néztek, ha a folyosón találkoztak, és mosolyogtak egymásra. De azt mindketten érezték, hogy ez valami több, mint pusztán kollegai tisztelet vagy szimpátia. Aztán, ahogy múlt az idő, és teltek a hónapok, egyre jobban kedvelték egymást, sőt, már néha beszélgettek is néhány szót. De randevúra nem került sor, mert a fiú nem odavalósi volt, hanem minden nap utazott ide és vissza, haza. A másik gond pedig az volt, amiért még nem randevúztak, hogy akkoriban gardedame nélkül, vagy más személy jelenléte nélkül még bálba se nagyon lehetett a jólnevelt lánynak mennie, így aztán persze el sem engedték volna a szülők a randevúra, különösen egy olyan fiúval, aki még csak nem is azon a településen született, illetve él... Pedig akkor már szerették egymást, és talán már azt is eltervezték, hogy majdan összeházasodnak.
De volt egy óriási bibi a dolog körül. A fiút kipécézte, kiszemelte magának egy idősebb nő, aki elvált volt, és kissé feslett életű, meg felettese is volt a fiúnak, és eléggé erőszakosan, ellentmondást nem tűrően tudomására hozta, hogy tervei vannak a fiúval. Pedig ez az asszony - bár igen sokat adott külsejére, festette és ápolta magát, - néha eléggé kirívóan, megbotránkoztatva másokat - jóval idősebb volt ennél a fiatalembernél, úgy körülbelül az édesanyja is lehetett volna.
Mivel ez az asszony eléggé befolyásos volt a vállalatnál, a fiatalember nem mert neki ellentmondani, ezért nem tudott szabadulni tőle. Erről a dologról a vállalatnál mindenki tudott, de senki sem beszélt róla. A lány is tudta, a fiú elpanaszolta neki, ettől fogva a lány figyelte is a dolgokat, de sajnos, tenni nen tudott ellene. Pedig amikor kettesben voltak, már arról is szó esett, hogy jó lenne, ha össze tudnának házasodni, s bár kevés a keresetük, hiszen mindketten kezdők még, kevés tapasztalattal, ennek ellenére szerették volna összekötni az életüket - ha nem is azonnal. Szerették egymást. Nem annyira nyilvánosan, inkább kicsit titkolva, kicsit szégyenlősen, mint ahogy az akkoriban természetes dolog volt.
Ahogy múltak a napok, hetek, egyre türelmetlenebb lett az asszony. Követelőzővé vált, szabályosan kitulajdonította a fiút. Vagy legalábbis szerette volna... Persze, a nőnek voltak más kapcsolatai is, más férfiakkal, a fiú ezért nem is értette, miért akarja őt annyira. Teljesen passzív volt iránta, minden alkalommal elhárította a nő közeledését, de az már annyira elszemtelenedett, hogy nem engedte karmaiból őt.
Sőt, az volt a szándéka, hogy ha a fiú más vállalathoz menne dolgozni, utánanyúl és lehetetlenné teszi... Ezt egyértelműen értésére is adta.
Az asszony egyre akarnokabb lett, nem volt előle menekülés, állandóan zaklatta a fiatalembert vágyaival, szemtelenül viselkedett - pedig akkoriban ez még nem volt bevett szokás, nem úgy, mint ma - és szókimondóan követelte, hogy a fiú legyen az övé. Ha nem, akkor tönkreteszi.
Eljött egy hétvége. A lány bánatos volt, csakúgy, mint a fiú. Nem tudták ezt a számukra lehetetlen és szörnyű helyzetet megoldani. Legalábbis nem látták a kiutat. Vágyakoztak egymás társaságára, de nem volt rá lehetőség, hogy találkozzanak, randevúzzanak. A fiú messze lakott...
Aztán a hétfő is eljött. És akkor olyasmit hallott a lány, hogy azt hitte, menten elájul. Közölték vele, hogy a fiatalember szombaton öngyilkos lett... Mégpedig itt, a vállalati szobájában. Különmunkára kényszerítette a szörnyű asszony, és erőszakoskodott vele. Erről a különmunkáról a lány semmit nem tudott, nem hallott róla, nem közölték vele, persze titokban tartotta a nő.
Amikor a fiú magára maradt egy kis időre az irodájában, önkezével vetett véget az életének. Hogy mi módon, arra már nem emlékszem pontosan. Azt hiszem, ha emlékezetem nem csal, akkor a nadrágszíjával fojtotta meg magát: felakasztotta magát valamire, talán a csillárra...
Sajnos, nem látott más kiutat. Csak így szabadulhatott... csak ezt a megoldást tartotta lehetségesnek. Szegény...
Odalett a szép szerelem. Odalett minden. A lány napokig csak sírt, sírt, teljesen odavolt. És mindenki más is a vállalatnál, mert a fiú nagyon jóravaló, csendes, rendes, becsületes kis fickó volt.
Aztán eljött a temetés napja. Hogy miért, vagy miért nem, nem tudom már, de a lányt a szülei nem engedték el a temetésére...
A lány nagyon sokáig nem tudott belenyugodni a fiú elvesztésébe. Több év telt el, amikor megismerkedett egy fiatalemberrel, de ez a fiatalember sajnos nagy szélhámosnak számított, így eltiltották tőle. Amolyan szép szavú, sima szavú, behízelgő modorú széptevő volt, de nem volt se magas, se jóképű, csak egyszerűen értett a lányok nyelvén: kedves volt.
Majd jött egy másik ismeretség: egy másik településről származó magas, vékony fiúval ismerkedett meg. Ez a fiú nem volt szemüveges, és nem volt fekete hajú, hanem szőke volt, nagy loboncú, vidám fickó. De valahogyan mégis hasonlított - talán belsőleg, vagy a magassága, már nem tudni - szóval valahogy mégis hasonlított az első nagy szerelemre...
Ebből az ismeretségből hamarosan házasság lett, és gyermekek is születtek. Azóta is egy család, és békességben, szeretetben élnek, valahol messze, egy másik helyen. Messze innen, messze attól a helytől, ahol az a szörnyűség megesett egykor.
De lehet-e teljesen elfelejteni?
VÉGE
Egyszer volt szerelem
igaz történet
Egyszer, réges-régen, úgy harminc-negyven évvel ezelőtt élt egy fiatal, szép barna hajú, barna szemű lány. Zárkózott természete, csöndessége, kedvessége miatt kedvelték a munkahelyén. Megtetszett egy magas vékony, barna hajú szemüveges fiúnak, aki szintén ott dolgozott. Néha egymásra néztek, ha a folyosón találkoztak, és mosolyogtak egymásra. De azt mindketten érezték, hogy ez valami több, mint pusztán kollegai tisztelet vagy szimpátia. Aztán, ahogy múlt az idő, és teltek a hónapok, egyre jobban kedvelték egymást, sőt, már néha beszélgettek is néhány szót. De randevúra nem került sor, mert a fiú nem odavalósi volt, hanem minden nap utazott ide és vissza, haza. A másik gond pedig az volt, amiért még nem randevúztak, hogy akkoriban gardedame nélkül, vagy más személy jelenléte nélkül még bálba se nagyon lehetett a jólnevelt lánynak mennie, így aztán persze el sem engedték volna a szülők a randevúra, különösen egy olyan fiúval, aki még csak nem is azon a településen született, illetve él... Pedig akkor már szerették egymást, és talán már azt is eltervezték, hogy majdan összeházasodnak.
De volt egy óriási bibi a dolog körül. A fiút kipécézte, kiszemelte magának egy idősebb nő, aki elvált volt, és kissé feslett életű, meg felettese is volt a fiúnak, és eléggé erőszakosan, ellentmondást nem tűrően tudomására hozta, hogy tervei vannak a fiúval. Pedig ez az asszony - bár igen sokat adott külsejére, festette és ápolta magát, - néha eléggé kirívóan, megbotránkoztatva másokat - jóval idősebb volt ennél a fiatalembernél, úgy körülbelül az édesanyja is lehetett volna.
Mivel ez az asszony eléggé befolyásos volt a vállalatnál, a fiatalember nem mert neki ellentmondani, ezért nem tudott szabadulni tőle. Erről a dologról a vállalatnál mindenki tudott, de senki sem beszélt róla. A lány is tudta, a fiú elpanaszolta neki, ettől fogva a lány figyelte is a dolgokat, de sajnos, tenni nen tudott ellene. Pedig amikor kettesben voltak, már arról is szó esett, hogy jó lenne, ha össze tudnának házasodni, s bár kevés a keresetük, hiszen mindketten kezdők még, kevés tapasztalattal, ennek ellenére szerették volna összekötni az életüket - ha nem is azonnal. Szerették egymást. Nem annyira nyilvánosan, inkább kicsit titkolva, kicsit szégyenlősen, mint ahogy az akkoriban természetes dolog volt.
Ahogy múltak a napok, hetek, egyre türelmetlenebb lett az asszony. Követelőzővé vált, szabályosan kitulajdonította a fiút. Vagy legalábbis szerette volna... Persze, a nőnek voltak más kapcsolatai is, más férfiakkal, a fiú ezért nem is értette, miért akarja őt annyira. Teljesen passzív volt iránta, minden alkalommal elhárította a nő közeledését, de az már annyira elszemtelenedett, hogy nem engedte karmaiból őt.
Sőt, az volt a szándéka, hogy ha a fiú más vállalathoz menne dolgozni, utánanyúl és lehetetlenné teszi... Ezt egyértelműen értésére is adta.
Az asszony egyre akarnokabb lett, nem volt előle menekülés, állandóan zaklatta a fiatalembert vágyaival, szemtelenül viselkedett - pedig akkoriban ez még nem volt bevett szokás, nem úgy, mint ma - és szókimondóan követelte, hogy a fiú legyen az övé. Ha nem, akkor tönkreteszi.
Eljött egy hétvége. A lány bánatos volt, csakúgy, mint a fiú. Nem tudták ezt a számukra lehetetlen és szörnyű helyzetet megoldani. Legalábbis nem látták a kiutat. Vágyakoztak egymás társaságára, de nem volt rá lehetőség, hogy találkozzanak, randevúzzanak. A fiú messze lakott...
Aztán a hétfő is eljött. És akkor olyasmit hallott a lány, hogy azt hitte, menten elájul. Közölték vele, hogy a fiatalember szombaton öngyilkos lett... Mégpedig itt, a vállalati szobájában. Különmunkára kényszerítette a szörnyű asszony, és erőszakoskodott vele. Erről a különmunkáról a lány semmit nem tudott, nem hallott róla, nem közölték vele, persze titokban tartotta a nő.
Amikor a fiú magára maradt egy kis időre az irodájában, önkezével vetett véget az életének. Hogy mi módon, arra már nem emlékszem pontosan. Azt hiszem, ha emlékezetem nem csal, akkor a nadrágszíjával fojtotta meg magát: felakasztotta magát valamire, talán a csillárra...
Sajnos, nem látott más kiutat. Csak így szabadulhatott... csak ezt a megoldást tartotta lehetségesnek. Szegény...
Odalett a szép szerelem. Odalett minden. A lány napokig csak sírt, sírt, teljesen odavolt. És mindenki más is a vállalatnál, mert a fiú nagyon jóravaló, csendes, rendes, becsületes kis fickó volt.
Aztán eljött a temetés napja. Hogy miért, vagy miért nem, nem tudom már, de a lányt a szülei nem engedték el a temetésére...
A lány nagyon sokáig nem tudott belenyugodni a fiú elvesztésébe. Több év telt el, amikor megismerkedett egy fiatalemberrel, de ez a fiatalember sajnos nagy szélhámosnak számított, így eltiltották tőle. Amolyan szép szavú, sima szavú, behízelgő modorú széptevő volt, de nem volt se magas, se jóképű, csak egyszerűen értett a lányok nyelvén: kedves volt.
Majd jött egy másik ismeretség: egy másik településről származó magas, vékony fiúval ismerkedett meg. Ez a fiú nem volt szemüveges, és nem volt fekete hajú, hanem szőke volt, nagy loboncú, vidám fickó. De valahogyan mégis hasonlított - talán belsőleg, vagy a magassága, már nem tudni - szóval valahogy mégis hasonlított az első nagy szerelemre...
Ebből az ismeretségből hamarosan házasság lett, és gyermekek is születtek. Azóta is egy család, és békességben, szeretetben élnek, valahol messze, egy másik helyen. Messze innen, messze attól a helytől, ahol az a szörnyűség megesett egykor.
De lehet-e teljesen elfelejteni?
VÉGE