Füst
Bobby Leng:
Füst
Igaz történetek sorozat
A kicsi gyerek felsírt az éjszakában. Édesanyja azonnal felébredt, hogy megnézze: mi a baj. A kisgyerek sírva mondta: fáj a torkom! Az asszony még ködös elmével, alig eszmélve indult ki a kisgyermekkel a konyhába. Először is valamit innia kell, aztán majd a lázát is meg kell mérni, és ha kell, gyógyszert is kap.
Az álmos kisgyermek előtte haladt, a szőnyegen nem vert zajt a léptük. A többiek még aludtak, nem is kell, hogy felébredjenek.
Amikor a konyhába vezető ajtót kinyitotta az asszony, átláthatatlan füst csapott az arcába. Az egész helyiség megtelt füsttel, maró, büdös, fojtogató füsttel. A kisgyereket azonnal a szomszédos fürdőszobába vezette sietve, ott nem volt füst. Becsukta az ajtót.
A konyha ablakát, ajtaját kinyitotta, hogy a füst eltávozhasson. Köhögve, fuldokolva kereste a füst okát. Eszébe jutott, hogy a tűzhelyen hagyta a másnapra szánt húst egy fazékban, hadd főjön, s közben gondolta, mesél a gyerekeknek, de elálmosodott és ledőlt ő is. Aztán elnyomta az álom. A hús alól elpárolgott a víz, és már a fazék alja is égett, pattogva a tűzön. Gyorsan levette, és elzárta a tüzet.
A füst hamar oszlott, akkor gyorsan bement a kisgyerekhez, aki a fürdőben várt rá. Ott megitatta, megmosta az arcát, megnyugtatta. Már nem sírt. Inkább ijedt volt, nem szólt egy szót sem szegényke.
Kis idő múlva, amikor már nem égett, kapart a füsttől a gyermek torka, lefektette. Ő még szellőztetett egy darabig, aztán ismét lefeküdt ő is.
Arra gondolt: ha nincs ez a kicsi gyermek, ha nem ébred fel, talán soha többé nem ébred fel senki közülük. Megölte volna őket a füst, amely valószínűleg betöltötte volna lassan az egész házat, s megfulladtak volna... valamennyien.
Hálás szívvel gondolt a kicsire, mint Isten küldöttére, mint életmentőre.
VÉGE
Füst
Igaz történetek sorozat
A kicsi gyerek felsírt az éjszakában. Édesanyja azonnal felébredt, hogy megnézze: mi a baj. A kisgyerek sírva mondta: fáj a torkom! Az asszony még ködös elmével, alig eszmélve indult ki a kisgyermekkel a konyhába. Először is valamit innia kell, aztán majd a lázát is meg kell mérni, és ha kell, gyógyszert is kap.
Az álmos kisgyermek előtte haladt, a szőnyegen nem vert zajt a léptük. A többiek még aludtak, nem is kell, hogy felébredjenek.
Amikor a konyhába vezető ajtót kinyitotta az asszony, átláthatatlan füst csapott az arcába. Az egész helyiség megtelt füsttel, maró, büdös, fojtogató füsttel. A kisgyereket azonnal a szomszédos fürdőszobába vezette sietve, ott nem volt füst. Becsukta az ajtót.
A konyha ablakát, ajtaját kinyitotta, hogy a füst eltávozhasson. Köhögve, fuldokolva kereste a füst okát. Eszébe jutott, hogy a tűzhelyen hagyta a másnapra szánt húst egy fazékban, hadd főjön, s közben gondolta, mesél a gyerekeknek, de elálmosodott és ledőlt ő is. Aztán elnyomta az álom. A hús alól elpárolgott a víz, és már a fazék alja is égett, pattogva a tűzön. Gyorsan levette, és elzárta a tüzet.
A füst hamar oszlott, akkor gyorsan bement a kisgyerekhez, aki a fürdőben várt rá. Ott megitatta, megmosta az arcát, megnyugtatta. Már nem sírt. Inkább ijedt volt, nem szólt egy szót sem szegényke.
Kis idő múlva, amikor már nem égett, kapart a füsttől a gyermek torka, lefektette. Ő még szellőztetett egy darabig, aztán ismét lefeküdt ő is.
Arra gondolt: ha nincs ez a kicsi gyermek, ha nem ébred fel, talán soha többé nem ébred fel senki közülük. Megölte volna őket a füst, amely valószínűleg betöltötte volna lassan az egész házat, s megfulladtak volna... valamennyien.
Hálás szívvel gondolt a kicsire, mint Isten küldöttére, mint életmentőre.
VÉGE