Halak a kádban
Bobby Leng:
Halak a kádban
Igaz történetek sorozat
Az öt halacska, olyan húsz-huszonöt centisek, a fürdőkád aljára húzódtak a hideg csapvízben. Az asszony férje fogta őket, hogy megegyék. Csakhogy az asszony nem akarta megfőzni. Merthogy nem akarta megölni őket.
Így hát keresett egy műanyag vödröt, jó háromnegyedig engedte vízzel, és a halakat mind beletette. Aztán feltette a kerékpárja kormányára, és elindult megfelelő helyet keresni nekik.
Először egy széles, keményre döngölt homokos földúton haladt. Elsietett az erdő mellett, megkerülte a szőlőket, tanyákat. A távoli, sok kilométerre lévő tóhoz igyekezett.
Már nagyon régen volt, amikor utoljára erre járt. Úgy emlékezett, hogy erre egy szabadvizű tónak kell lennie, ami nem túl nagy, de elég mély. Ment hát, haladt, sietve tekerte a bicikli pedálját. Valahol majd le kell térnie a széles útról. Meg is találta az elágazást, de arra már fű nőtte be az utat, csak keskeny csapás vezetett tovább a tó felé. Megállt. Biztosan jó felé haladok? - gondolta. - Reméljük.
Csak ment, ment, ment, de csak nem akart odaérni a tóhoz. Közben ismeretlen tanyák mellett haladt el - valahogyan ezekre nem emlékezett -, elhagyott, műveletlen szőlők, földek mellett vitt az út. De a másik oldalon, közel az úthoz, óriási, kétméteres nádszálak hajlongtak, zizegtek a szélben - no, közel már a tó - gondolta.
Még sokáig haladt az úton. Egyszer aztán jobbra is, balra is elágazott az út, és a bal oldali a nádasba vezetett.
Volt ott egy kiszáradt fa, letámasztotta a kerékpárt, leemelte a vödröt. Sajnos, az egyenetlen úton egy kevés víz kilötykölődött belőle, de még így is maradt elég.
A nádas körös-körül félelmetes volt. Az ösvény beleveszett a nádasba, sehol egy teremtett lélek... Kicsit félt az asszony, de csak haladt előre. Ez elég nagy zajjal járt, mert az ösvény egyre keskenyebb lett, s végül teljesen megszűnt. Itt már taposnia kellett a nádszálakat, hogy ne vágják el a levelek az arcát, kezét - a talpa alatt fövenyes volt a talaj, és nyomában felserkent a víz.
Azt gondolta, nem jár már messze. De csak nem akadt rá a tóra. Csak nád, nád mindenütt... Aztán végül megcsillant a remény. Kis keskeny nyiladék volt a nádban, amiben sötétlő, sekély vizet vett észre. Leguggolt, hogy jól lássa: elég mély-e. Hát nem volt az, nem bizony. Sajnos. Hiába nézelődött, nem látszott sehol, hogy mélyülne a víz, amarrébb már ismét nád borított mindent, és már az a kicsi víz se látszott. De gondolta, azért még lehet ott víz, s kivett egy halat a vödörből. Beletette a vízbe, de nem engedte el. Gondolta, hogy ha nem elég a víz, akkor úgyse fog tudni elúszni, ha meg elúszik, annál jobb.
Sajnos, nem tudott elúszni szegény. Csak eldőlt az oldalára, ahogy az asszony egy pillanatra meglazította a szorítását.
Így hát tovább kell keresni a helyet, ahol elengedhetőek lesznek. Merthogy ő nem fog halászlét főzni belőlük, az biztos!
A széles csatornában, amely a szomszédos faluhoz vezető út mellett vezetett, nem volt víz. Szóval, még tovább kell menni.
Már delelőre hágott a nap, vagy már el is hagyta azt - nagyon sok időbe telt, mire ideért. Mert a tónál az úton sokhelyütt tolni kellett a kerékpárt, nem lehetett felülve haladni. Többször is majdnem elesett az asszony a kerékpárral, ilyenkor a vödör meg-meglendült, a víz pedig az útra loccsant... Vigyázni kellett!
A zsilipnél hátha lesz egy kis víz - gondolta az asszony. De a zsilip messze van! Nem baj, akkor is oda kell mennie!
Végül odaért. A híd alatt, a zsilipnél volt víz, de nem sok, és nem is túl mély. Egy olyan néhány négyzetméternyi területű tócsa. A csatorna aljában nem messze a zsiliptől szürke gémek álldogálltak. Amikor az asszony megállt a kerékpárral a zsilipnél, felrebbentek. Széles nagy köröket írtak le a csatorna fölött, várták, hogy az idegen elmenjen.
Az asszony gondolkodott. Lehet, hogy a gémek ki tudják szedni a halakat a vízből, ha ő itt kiönti őket. De a híd alatt mélyebb a víz, és van benne némi sás, nád is, meg egyéb növényzet, majd elrejtőznek - gondolta.
Amúgy sincsen más választása. Másutt a közelben már nincsen víz, a csatorna elkanyarodik, és messzire beleveszik a kies, kiszáradt füvű legelőbe - aszályos a nyár. Itt kell hogy megtegye. Igen ám, de lépcső nem vezet le a vízhez, hogyan menjen le a meredek, csúszós, agyagos parton? Biztosan elesne, és elejtené a vödröt is.
Felment a hídra. Nekitámaszkodott a fém rácsnak, lenézett. Innen fogja ledobni a halakat - gondolta. Más megoldás nincsen.
Fogta a vödröt, átlendítette a korláton, és a vízzel együtt az öt halat a kanálisba öntötte. Látványnak sem volt utolsó!
Csobbant a víz a halakkal a híd alatt. Azok azonnal eltűntek valamerre. Hiába nézte az asszoy, nem látta őket sehol.
Rendben van - gondolta. Ezt megoldottuk. De mostmár sietni kell, nagyon elszállt az idő. Majdnem az egész napja ráment az akcióra.
Felkapott a kerékpárjára, és elindult hazafelé. Amikor visszanézett, még látta, hogy a szürke gémek lassan leereszkednek ismét, és eltűnnek a csatorna mélyén.
VÉGE
Halak a kádban
Igaz történetek sorozat
Az öt halacska, olyan húsz-huszonöt centisek, a fürdőkád aljára húzódtak a hideg csapvízben. Az asszony férje fogta őket, hogy megegyék. Csakhogy az asszony nem akarta megfőzni. Merthogy nem akarta megölni őket.
Így hát keresett egy műanyag vödröt, jó háromnegyedig engedte vízzel, és a halakat mind beletette. Aztán feltette a kerékpárja kormányára, és elindult megfelelő helyet keresni nekik.
Először egy széles, keményre döngölt homokos földúton haladt. Elsietett az erdő mellett, megkerülte a szőlőket, tanyákat. A távoli, sok kilométerre lévő tóhoz igyekezett.
Már nagyon régen volt, amikor utoljára erre járt. Úgy emlékezett, hogy erre egy szabadvizű tónak kell lennie, ami nem túl nagy, de elég mély. Ment hát, haladt, sietve tekerte a bicikli pedálját. Valahol majd le kell térnie a széles útról. Meg is találta az elágazást, de arra már fű nőtte be az utat, csak keskeny csapás vezetett tovább a tó felé. Megállt. Biztosan jó felé haladok? - gondolta. - Reméljük.
Csak ment, ment, ment, de csak nem akart odaérni a tóhoz. Közben ismeretlen tanyák mellett haladt el - valahogyan ezekre nem emlékezett -, elhagyott, műveletlen szőlők, földek mellett vitt az út. De a másik oldalon, közel az úthoz, óriási, kétméteres nádszálak hajlongtak, zizegtek a szélben - no, közel már a tó - gondolta.
Még sokáig haladt az úton. Egyszer aztán jobbra is, balra is elágazott az út, és a bal oldali a nádasba vezetett.
Volt ott egy kiszáradt fa, letámasztotta a kerékpárt, leemelte a vödröt. Sajnos, az egyenetlen úton egy kevés víz kilötykölődött belőle, de még így is maradt elég.
A nádas körös-körül félelmetes volt. Az ösvény beleveszett a nádasba, sehol egy teremtett lélek... Kicsit félt az asszony, de csak haladt előre. Ez elég nagy zajjal járt, mert az ösvény egyre keskenyebb lett, s végül teljesen megszűnt. Itt már taposnia kellett a nádszálakat, hogy ne vágják el a levelek az arcát, kezét - a talpa alatt fövenyes volt a talaj, és nyomában felserkent a víz.
Azt gondolta, nem jár már messze. De csak nem akadt rá a tóra. Csak nád, nád mindenütt... Aztán végül megcsillant a remény. Kis keskeny nyiladék volt a nádban, amiben sötétlő, sekély vizet vett észre. Leguggolt, hogy jól lássa: elég mély-e. Hát nem volt az, nem bizony. Sajnos. Hiába nézelődött, nem látszott sehol, hogy mélyülne a víz, amarrébb már ismét nád borított mindent, és már az a kicsi víz se látszott. De gondolta, azért még lehet ott víz, s kivett egy halat a vödörből. Beletette a vízbe, de nem engedte el. Gondolta, hogy ha nem elég a víz, akkor úgyse fog tudni elúszni, ha meg elúszik, annál jobb.
Sajnos, nem tudott elúszni szegény. Csak eldőlt az oldalára, ahogy az asszony egy pillanatra meglazította a szorítását.
Így hát tovább kell keresni a helyet, ahol elengedhetőek lesznek. Merthogy ő nem fog halászlét főzni belőlük, az biztos!
A széles csatornában, amely a szomszédos faluhoz vezető út mellett vezetett, nem volt víz. Szóval, még tovább kell menni.
Már delelőre hágott a nap, vagy már el is hagyta azt - nagyon sok időbe telt, mire ideért. Mert a tónál az úton sokhelyütt tolni kellett a kerékpárt, nem lehetett felülve haladni. Többször is majdnem elesett az asszony a kerékpárral, ilyenkor a vödör meg-meglendült, a víz pedig az útra loccsant... Vigyázni kellett!
A zsilipnél hátha lesz egy kis víz - gondolta az asszony. De a zsilip messze van! Nem baj, akkor is oda kell mennie!
Végül odaért. A híd alatt, a zsilipnél volt víz, de nem sok, és nem is túl mély. Egy olyan néhány négyzetméternyi területű tócsa. A csatorna aljában nem messze a zsiliptől szürke gémek álldogálltak. Amikor az asszony megállt a kerékpárral a zsilipnél, felrebbentek. Széles nagy köröket írtak le a csatorna fölött, várták, hogy az idegen elmenjen.
Az asszony gondolkodott. Lehet, hogy a gémek ki tudják szedni a halakat a vízből, ha ő itt kiönti őket. De a híd alatt mélyebb a víz, és van benne némi sás, nád is, meg egyéb növényzet, majd elrejtőznek - gondolta.
Amúgy sincsen más választása. Másutt a közelben már nincsen víz, a csatorna elkanyarodik, és messzire beleveszik a kies, kiszáradt füvű legelőbe - aszályos a nyár. Itt kell hogy megtegye. Igen ám, de lépcső nem vezet le a vízhez, hogyan menjen le a meredek, csúszós, agyagos parton? Biztosan elesne, és elejtené a vödröt is.
Felment a hídra. Nekitámaszkodott a fém rácsnak, lenézett. Innen fogja ledobni a halakat - gondolta. Más megoldás nincsen.
Fogta a vödröt, átlendítette a korláton, és a vízzel együtt az öt halat a kanálisba öntötte. Látványnak sem volt utolsó!
Csobbant a víz a halakkal a híd alatt. Azok azonnal eltűntek valamerre. Hiába nézte az asszoy, nem látta őket sehol.
Rendben van - gondolta. Ezt megoldottuk. De mostmár sietni kell, nagyon elszállt az idő. Majdnem az egész napja ráment az akcióra.
Felkapott a kerékpárjára, és elindult hazafelé. Amikor visszanézett, még látta, hogy a szürke gémek lassan leereszkednek ismét, és eltűnnek a csatorna mélyén.
VÉGE