Hihi bácsi
Bobby Leng:
Hihi bácsi
Igaz történet
Volt valahol, valamikor egy ember, aki nagyon vidám természetű volt. Bármiről beszélt is, vagy bárki szólt is hozzá, a szavai között gyakorta szerepelt a „hihi”. Mert mindig nevetgélt. Nem is vett komolyan semmit.
A felesége már nem volt ilyen vidám teremtés. Ő amolyan tipikus zsugori asszonyság volt. A piacon zöldség vetőmagokat árult, de mivel nagyon kapzsi volt, kevert hozzája gazmagot is bőven. Nem is vett aztán már tőle senki, hiába pakolta ki a különféle vászonzacskókat. Ülhetett ott a kisszékén akármeddig, mégcsak hozzá se szóltak a népek. Mert elterjedt a híre, hogy miféle magokat árul, hiszen aki vett belőle, az megjárta.
Egyszer aztán született egy kislányuk. Az is éppen olyan nevetős lett, mint az édesapja, nem lehetett vele komolyan beszélni még felnőtt korában sem, mert folyton nevetgélt és idétlenül viccelődött. Pont, mint a papája. Bizony, sokakat megsértett, sokan megharagudtak rá, mint ahogyan az édesapjára is. Hiszen nem mindenki veszi jónéven, ha gúny tárgyává teszik. Hogy jól forog valakinek az esze kereke, s vág az agya, azt nem így kell kimutatni - tartják az emberek. Ezért, ha valakivel össze is barátkozott, az nem tartott sokáig.
Úgyhogy hiábavaló volt a „hihi”-zés, inkább ártott, mint használt. Mind saját maguknak, mind másoknak. Csakhogy ha valakinek ilyen a természete, arról nem tehet, és ellene se tehet semmit. Mert a bőréből senki ki nem bújhat, és a saját árnyékát se lépheti át senki. Ugyebár... Persze, ők nem is akartak ezen változtatni, se apa, se lánya. Mert nekik így volt jó, és nem is vették észre, ha valakit megsértettek, megbántottak, - és ha észrevették is, akkor is csak nevettek rajta. Talán azt se vették észre, hogy lassan az összes ismerősük elpártol tőlük és nem keresi már őket senki...
VÉGE
Hihi bácsi
Igaz történet
Volt valahol, valamikor egy ember, aki nagyon vidám természetű volt. Bármiről beszélt is, vagy bárki szólt is hozzá, a szavai között gyakorta szerepelt a „hihi”. Mert mindig nevetgélt. Nem is vett komolyan semmit.
A felesége már nem volt ilyen vidám teremtés. Ő amolyan tipikus zsugori asszonyság volt. A piacon zöldség vetőmagokat árult, de mivel nagyon kapzsi volt, kevert hozzája gazmagot is bőven. Nem is vett aztán már tőle senki, hiába pakolta ki a különféle vászonzacskókat. Ülhetett ott a kisszékén akármeddig, mégcsak hozzá se szóltak a népek. Mert elterjedt a híre, hogy miféle magokat árul, hiszen aki vett belőle, az megjárta.
Egyszer aztán született egy kislányuk. Az is éppen olyan nevetős lett, mint az édesapja, nem lehetett vele komolyan beszélni még felnőtt korában sem, mert folyton nevetgélt és idétlenül viccelődött. Pont, mint a papája. Bizony, sokakat megsértett, sokan megharagudtak rá, mint ahogyan az édesapjára is. Hiszen nem mindenki veszi jónéven, ha gúny tárgyává teszik. Hogy jól forog valakinek az esze kereke, s vág az agya, azt nem így kell kimutatni - tartják az emberek. Ezért, ha valakivel össze is barátkozott, az nem tartott sokáig.
Úgyhogy hiábavaló volt a „hihi”-zés, inkább ártott, mint használt. Mind saját maguknak, mind másoknak. Csakhogy ha valakinek ilyen a természete, arról nem tehet, és ellene se tehet semmit. Mert a bőréből senki ki nem bújhat, és a saját árnyékát se lépheti át senki. Ugyebár... Persze, ők nem is akartak ezen változtatni, se apa, se lánya. Mert nekik így volt jó, és nem is vették észre, ha valakit megsértettek, megbántottak, - és ha észrevették is, akkor is csak nevettek rajta. Talán azt se vették észre, hogy lassan az összes ismerősük elpártol tőlük és nem keresi már őket senki...
VÉGE