Jelek
Bobby Leng:
Jelek
Igaz történetek sorozat
Az Ember a falu felé haladt a kietlen úton. Az idő jól benne járt már a délutánban, de a lenyugvó napot nem lehetett látni: hatalmas, fél eget betakaró sötét felhőréteg fedte el.
Csend volt. Egyszer csak a felhőréteg középen vízszintesen felhasadt, olyanformán, mintha egy óriási szem nyílt volna fel, közepén, ahol a nyílás a legszélesebb volt, a Nap izzó fehéres-sárgás gömbje éppen beleillett a nyiladék közepébe. Pontosan és összetéveszthetetlenül úgy látszott, mint egy emberi szem.
Az Ember megdöbbent a mesés látványtól. Megállt, hogy gyönyörködjék benne. A Nap sugarai éppen őt ölelték körül, épp reá vetült a fény: oda, ahol ő állt, néhány tíz vagy talán összesen száz méter sugarú, hosszúkás kör alakban.
Az Ember megfordult. Gondolta, megcsodálja a lenyugvó Nap fényében a mögötte feltáruló tájat, a szép látványt. Amint hátat fordított a Napnak, abban a pillanatban halványulni kezdett a fény, majd csaknem teljesen eltűnt. Mindez néhány másodperc alatt.
Akkor az Ember gondolata ez volt: - Soha többé nem fordítok hátat! - és visszafordult a lenyugvó Nap felé.
Látta, hogy a szem alakú hasadék a felhőn becsukódott, a felhő eltakarta a Napot. De amikor a gondolata végére ért, a szem ismét kinyílt, és a Nap-tekintet ismét a nyílás közepéről egyenesen reászegeződött.
Nem tudott elmozdulni, csak bámulta a látványt mozdulatlanul. Olyan fennséges volt, olyan fennkölt, felemelő, tiszta és békés, olyan megnyugtató, hogy ehhez foghatót még soha életében nem tapasztalt. Olyan hihetetlen békesség szállta meg szívét-lelkét, aminőt eddig sohasem érzett. Ez az érzés jó volt, nagyon jó: meg szerette volna, magához szerette volna ölelni az egész világot.
Nem is akart megmozdulni sem, várta, hogy a jelenségnek vége legyen, s akkor ő is hazatérhet.
Még tartott a csoda, amikor hirtelen egy hófehér, hosszú nyakú madár, egy kócsag szállt el közvetlenül mellette. Alacsonyan szállt, hangtalanul. Aztán nem messzire leszállt az út menti mély árokba, és eltűnt a nádban.
Olyan csend volt, hogy semmilyen hangot nem lehetett hallani. Levél sem rezdült, légy sem zizzent...
Aztán kezdett halványulni a fény, és a szem is bezárult lassan, s a felhő teljesen eltakarta.
Most hirtelen egy traktor bukkant ki a házak közül. Miért nem lehetett eddig hallani? Hiszen olyan hangos, hogyan lehetséges, hogy nem terjedt idáig a szörnyű lárma, amit csapott? Olyan hirtelen bukkant fel, hogy szinte ijesztő volt a nagy hangerejével. És akkor hirtelen más zajokat is lehetett hallani. Autó hangját, motorbicikliét, emberi beszédhangot, madárfüttyöt is. Eddig teremtett lélek, még madár sem járt arra, azon az egy kócsagon kívül. Most viszont megtelt élettel a táj. Az Embernek csak most tűnt fel, hogy milyen templomi némaság vette eddig körül.
Hát mi ez, ha nem JEL? Jel, alamire, valamiért. Hogy miért, azt nem tudta megmagyarázni magának, nem értette. De biztosan van jelentősége, gondolta.
--------
Másnap egy keskeny utcán haladt el. A vasrácsos kerítés mellett már olyan sokszor elment eddigi élete során, mégsem tűnt fel neki a rács mintázata. Most azonban olyan szögből sütött reá a Nap, hogy teljesen olyan képet adott, mint amikor a templomok mennyezetén a Szentháromságot ábrázolják: háromszögletű forma, belőle fénysugarak áradnak, középen pedig a Szentlélek, a Szem.
Azután, továbbhaladva kiért a mező szélére. Ott pedig a hófehér madarat pillantotta meg, amint az úttól nem messze álldogált. Őt nézte. Nem mozdult, nem félt, nem repült el. Amarrébb néhányan hangosan beszélgettek, nevetgéltek, de a madarat senki nem vette észre. Aztán a madár felemelkedett a levegőbe, és lassú szárnycsapásokkal, alacsonyan elszállt. A beszélgetők még ekkor sem vették észre, pedig alig néhány méterre szállt el tőlük.
Csak az Ember látta.
Hát mi ez, ha nem egy ÚJABB JEL? De mit akar kifejezni? Ki tudná ezt megmagyarázni, megfejteni?
----
Néhány nap múlva ismét arra vitt az útja. Egy bekerített terület mellett haladt el. Észrevette, hogy a terület közepén ott áll mozdulatlanul a fehér, hosszúnyakú gyönyörű madár, kinyújtott nyakkal, és őt nézi, figyeli mozdulatlanul. Nem szállt el, nem félt, meg sem rezzent. Az Ember megállt, és nézte a szép madarat. Jó ideig gyönyörködött benne, végül a madár nagysokára elrepült.
Újabb JEL lenne? De mire? Ki értheti, ki tudhatja?
----
E hely közvetlen közelében egy sor fiatal fát ültettek jónéhány éve. A fák megnőttek, némelyiket azóta ki is vágták, de azért maradt belőlük szépszámmal. Amikor nemrégiben arra haladt az Ember, arra lett figyelmes, hogy az út melletti fasor egyik fájának tetején a hófehér kócsag áll, hosszú lábaival kapaszkodik a fa csúcsának ágán. Az ág nem túl vastag, erősen meghajlik a madár súlya alatt. De ő csak áll rajta, mozdulatlanul. A szomszédos fa tetején pedig egy szürke gép ácsorgott, úgy feleakkora lehetett, mint a fehér madár. Ő sem mozdult, némán álltak ott, mintha csak a fa részei lennének. A forgalmas úton sokan haladtak: iskolások, biciklivel, aztán motorosok jöttek, berregtették járgányaikat, majd hangos autók jöttek egymás után, s amikor elhaladtak, akkor ismét a gyerekek jöttek, akik hazafelé tartottak az iskolából. De a madarakat senki nem látta, nem vette észre.
Csak az Ember.
JEL. Ugye? Vagy nem? Mit higgyen, mit gondoljon, maga sem tudta.
-----
Napok, hetek teltek el.
Este lett. A szürkületben már alig lehetett látni valamit. Az Ember kilépett a háza kapuján, nem is tudta, miért. Talán, hogy megnézze: milyen az idő? Nem volt határozott célja. Amint tett néhány lépést az út szélén, szárnysuhogást hallott. Felkapta a fejét. Azt látta, hogy a fehér kócsag kinyújtott nyakkal és lábakkal éppen felette repült el, szépen, méltóságteljesen, lassan, úgy, hogy az alacsony ház ormát szinte érintette a szárnyával. Aztán eltűnt az alkonyi homályban.
Még újabb JEL?
---
Az egyik este, sötétedéskor egy ismerősétől tartott az Ember hazafelé. Pont ott, pont akkor szállt el felette a fehér madár, ki a házak fölül a rét fölé.
Azóta is még többször látta a fehér madarat, hol itt, hol ott, amerre csak járt. Mindig a közelében szállt le, hol az út menti réten álldogállt, hol pedig az árok mélyén tűnt el valamerre.
Hogyan kellene ezt értelmezni? Hiszen ahárhányszor is látta a madarat, azt tapasztalta, hogy rajta kívül senki nem nézett rá, nem vette észre, akárhányan is jártak az úton éppen akkor.
Hogyan lehetséges ez? Úgy gondolta, csakis NEKI szól. Miért? Azt sajnos nem tudta megmondani. Nem értette. De érezte, hogy minden ilyen alkalommal valahogy megnyugvás száll a szívére. Mert bizony mostanában nem jól mennek a dolgai, nagyon is rosszul. Volt, hogy annyira elkeseredett, hogy lemondott a reményről, hogy valaha jobbra fordulhat a sorsa.
Talán ebben az érzékeny időszakban volt csak jelentősége a jeleknek, ki tudhatja. De akkor is MEGTÖRTÉNT mindez, az tagadhatatlan. Hogy nem lehet értelmet adni neki, nem lehet megmagyarázni? Sok olyan dolog van a világon, az életben, amelyet még senki meg nem fejtett, mégis megtörténtek. Vannak, léteznek ilyen dolgok. Talán azok közé tartoznak ezek is.
----
A hatalmas tó túlsó oldalára készült az EMBER, a hegyek mögé. Ott akadt dolga. Igaz, hogy az úticélja nagyon messze volt, és már többször elhalasztotta, de mostmár meg kell tennie - gondolta. Autójával szelte a kilométereket, jó tempóban haladt. A tópart közelében vezetett az út. Egyszer csak késztetést érzett, hogy az egyik kis keskeny utacskára kanyarodjék, ami a tó közvetlen partja felé tartott.
Amikor rátért az útra, az hirtelen elkanyarodott, és mostmár közvetlenül a víz mellett haladt tovább. Gyönyörű árnyas fák, zöld fű, csönd, lakatlan vidék. Aztán egy néhány sor apró házacska. Akkor a növényzet megritkult, és a tó fennséges látványa tárult a szeme elé. Alkonyodott. A Nap a hegyek fölött, felhők között trónolt, úgy tűnt: mozdulatlan. Az egyik fénysugár a tó túlpartjára esett, egyetlen fénykéve, sokáig csupán azt az egy pontot világította meg a ragyogó sugár. Aztán elkezdett közeledni. Egyre csak közeledett a vizen, amitől olyanforma lett a látvány, mintha egy fénysugár Őt, az Embert keresné, egyenesen feléje tartott. Aztán odaért. A víztükör felragyogott egy keskeny csíkban, sehol másutt nem volt fény. Az az egy sugár csakis itt, csakis Neki világított. Legalábbis úgy érezte.
Többen sétáltak az úton, volt, aki pecázott, és voltak párok, akik kézenfogva sétálgattak a füvön. De a jelenség senkit nem ejtett rabul, valószínűleg senki nem vette észre. Vagy nem látták, vagy azt kell gondolni, hogy mindennapos ez a dolog, és szóra sem érdemes talán?
A lemenő Nap mindegyre vezette őt, arra vitt az útja, amerre a Nap haladt az égen. Aztán sötét lett, amikor a hegyek közé ért. Mostmár nem volt, aki világítson neki. El is tévedt a kis úttalan utakon, sokszor meg kellett állnia, hogy a térkép segítségével megállapítsa, merre is kell továbbhaladnia.
Késő éjjel ért célba.
Amikor elintézte, amiért jött, ismét útra kelt, mostmár hazafelé. Nem azon az úton, amelyen jött, hanem a tavat megkerülve, mert így egyszerűbbnek tűnt. Az éji sötétben így is többször eltévedt, de a tó éjszakai képe mindennél többet ért, kárpótolta az elvesztegetett órákért. A parton csillogó, gyöngyfűzéreknek tetsző utcai lámpafények visszatükröződtek a tó tükrén, és a csendben a látványt semmi nem zavarta meg, nem járt arra senki. Kietlen volt a vidék.
Alvó kis falucskák, néhány utcasornyi apró települések, szőlődombok mellett vezetett a kanyargós út. Végül aztán a távolban egy nagyváros fényei bontakoztak ki a dombhajlat mögül. Gondolta, mostmár hamarosan ismerős terepre ér. De nem így lett.
A holdtalan éjszakában ismét elő kellett vennie a térképet, és zseblámpája fényénél kellett megkeresnie, merre haladjon tovább.
Végül, sok órányi viszontagságos utazás után mégis rálelt a helyes útra. Akkor, az utolsó domb mögül hirtelen előbukkant a telehold. Pontosan előtte volt, az út fölött.
- Mostmár jó irányban fogok haladni. Érzem - gondolta az Ember.
A Hold pedig, mintha azt mondaná: Jöjj utánam, hazavezetlek.
Az egész hazavezető úton a Hold előtte járt. Erős fényével bevilágította a keskeny betonsávot. Az Ember nem érzett álmosságot. Érezte, hogy vigyáznak rá, mostmár nem tévedhet el.
Hajnalra hazaért. A felkelő Nap fénye halványra festette az ég sötétjét, a Hold magasan fölötte volt, hatalmas korongja kissé megcsappant, és elhalványult,
Az Ember felnézett rá, elégedetten, hálásan.
Odaútján a Nap vezette, hazaútján a Hold.
Újabb CSODA, újabb JEL? Hitte, hogy igen.
De azt még azóta sem sikerült kiokoskodnia, hogy mindez mit jelent.
Talán egyszer majd kiderül. Lehetséges. De az is lehet, hogy csak annyit jelent, hogy a Teremtő Isten mindenütt ott van, mindent lát, és nem kell elveszíteni a reményt, mert rajtunk tartja a szemét.
Talán annyit jelent csupán: NEM VAGY EGYEDÜL! NE FÉLJ, BÍZZÁL, ÉS MINDEN JÓRA FORDUL!
Igen, lehet, hogy ezt jelenti. Még az is lehet, hogy igazából talán semmit sem jelent mindaz, ami történt. De akkor is, legalábbis furcsa. És talán, ha nem Vele történik, hanem valaki meséli neki, el sem hiszi. Mert olyan hihetetlen.
Vagy mással is történnek ilyen csodák?
VÉGE
Jelek
Igaz történetek sorozat
Az Ember a falu felé haladt a kietlen úton. Az idő jól benne járt már a délutánban, de a lenyugvó napot nem lehetett látni: hatalmas, fél eget betakaró sötét felhőréteg fedte el.
Csend volt. Egyszer csak a felhőréteg középen vízszintesen felhasadt, olyanformán, mintha egy óriási szem nyílt volna fel, közepén, ahol a nyílás a legszélesebb volt, a Nap izzó fehéres-sárgás gömbje éppen beleillett a nyiladék közepébe. Pontosan és összetéveszthetetlenül úgy látszott, mint egy emberi szem.
Az Ember megdöbbent a mesés látványtól. Megállt, hogy gyönyörködjék benne. A Nap sugarai éppen őt ölelték körül, épp reá vetült a fény: oda, ahol ő állt, néhány tíz vagy talán összesen száz méter sugarú, hosszúkás kör alakban.
Az Ember megfordult. Gondolta, megcsodálja a lenyugvó Nap fényében a mögötte feltáruló tájat, a szép látványt. Amint hátat fordított a Napnak, abban a pillanatban halványulni kezdett a fény, majd csaknem teljesen eltűnt. Mindez néhány másodperc alatt.
Akkor az Ember gondolata ez volt: - Soha többé nem fordítok hátat! - és visszafordult a lenyugvó Nap felé.
Látta, hogy a szem alakú hasadék a felhőn becsukódott, a felhő eltakarta a Napot. De amikor a gondolata végére ért, a szem ismét kinyílt, és a Nap-tekintet ismét a nyílás közepéről egyenesen reászegeződött.
Nem tudott elmozdulni, csak bámulta a látványt mozdulatlanul. Olyan fennséges volt, olyan fennkölt, felemelő, tiszta és békés, olyan megnyugtató, hogy ehhez foghatót még soha életében nem tapasztalt. Olyan hihetetlen békesség szállta meg szívét-lelkét, aminőt eddig sohasem érzett. Ez az érzés jó volt, nagyon jó: meg szerette volna, magához szerette volna ölelni az egész világot.
Nem is akart megmozdulni sem, várta, hogy a jelenségnek vége legyen, s akkor ő is hazatérhet.
Még tartott a csoda, amikor hirtelen egy hófehér, hosszú nyakú madár, egy kócsag szállt el közvetlenül mellette. Alacsonyan szállt, hangtalanul. Aztán nem messzire leszállt az út menti mély árokba, és eltűnt a nádban.
Olyan csend volt, hogy semmilyen hangot nem lehetett hallani. Levél sem rezdült, légy sem zizzent...
Aztán kezdett halványulni a fény, és a szem is bezárult lassan, s a felhő teljesen eltakarta.
Most hirtelen egy traktor bukkant ki a házak közül. Miért nem lehetett eddig hallani? Hiszen olyan hangos, hogyan lehetséges, hogy nem terjedt idáig a szörnyű lárma, amit csapott? Olyan hirtelen bukkant fel, hogy szinte ijesztő volt a nagy hangerejével. És akkor hirtelen más zajokat is lehetett hallani. Autó hangját, motorbicikliét, emberi beszédhangot, madárfüttyöt is. Eddig teremtett lélek, még madár sem járt arra, azon az egy kócsagon kívül. Most viszont megtelt élettel a táj. Az Embernek csak most tűnt fel, hogy milyen templomi némaság vette eddig körül.
Hát mi ez, ha nem JEL? Jel, alamire, valamiért. Hogy miért, azt nem tudta megmagyarázni magának, nem értette. De biztosan van jelentősége, gondolta.
--------
Másnap egy keskeny utcán haladt el. A vasrácsos kerítés mellett már olyan sokszor elment eddigi élete során, mégsem tűnt fel neki a rács mintázata. Most azonban olyan szögből sütött reá a Nap, hogy teljesen olyan képet adott, mint amikor a templomok mennyezetén a Szentháromságot ábrázolják: háromszögletű forma, belőle fénysugarak áradnak, középen pedig a Szentlélek, a Szem.
Azután, továbbhaladva kiért a mező szélére. Ott pedig a hófehér madarat pillantotta meg, amint az úttól nem messze álldogált. Őt nézte. Nem mozdult, nem félt, nem repült el. Amarrébb néhányan hangosan beszélgettek, nevetgéltek, de a madarat senki nem vette észre. Aztán a madár felemelkedett a levegőbe, és lassú szárnycsapásokkal, alacsonyan elszállt. A beszélgetők még ekkor sem vették észre, pedig alig néhány méterre szállt el tőlük.
Csak az Ember látta.
Hát mi ez, ha nem egy ÚJABB JEL? De mit akar kifejezni? Ki tudná ezt megmagyarázni, megfejteni?
----
Néhány nap múlva ismét arra vitt az útja. Egy bekerített terület mellett haladt el. Észrevette, hogy a terület közepén ott áll mozdulatlanul a fehér, hosszúnyakú gyönyörű madár, kinyújtott nyakkal, és őt nézi, figyeli mozdulatlanul. Nem szállt el, nem félt, meg sem rezzent. Az Ember megállt, és nézte a szép madarat. Jó ideig gyönyörködött benne, végül a madár nagysokára elrepült.
Újabb JEL lenne? De mire? Ki értheti, ki tudhatja?
----
E hely közvetlen közelében egy sor fiatal fát ültettek jónéhány éve. A fák megnőttek, némelyiket azóta ki is vágták, de azért maradt belőlük szépszámmal. Amikor nemrégiben arra haladt az Ember, arra lett figyelmes, hogy az út melletti fasor egyik fájának tetején a hófehér kócsag áll, hosszú lábaival kapaszkodik a fa csúcsának ágán. Az ág nem túl vastag, erősen meghajlik a madár súlya alatt. De ő csak áll rajta, mozdulatlanul. A szomszédos fa tetején pedig egy szürke gép ácsorgott, úgy feleakkora lehetett, mint a fehér madár. Ő sem mozdult, némán álltak ott, mintha csak a fa részei lennének. A forgalmas úton sokan haladtak: iskolások, biciklivel, aztán motorosok jöttek, berregtették járgányaikat, majd hangos autók jöttek egymás után, s amikor elhaladtak, akkor ismét a gyerekek jöttek, akik hazafelé tartottak az iskolából. De a madarakat senki nem látta, nem vette észre.
Csak az Ember.
JEL. Ugye? Vagy nem? Mit higgyen, mit gondoljon, maga sem tudta.
-----
Napok, hetek teltek el.
Este lett. A szürkületben már alig lehetett látni valamit. Az Ember kilépett a háza kapuján, nem is tudta, miért. Talán, hogy megnézze: milyen az idő? Nem volt határozott célja. Amint tett néhány lépést az út szélén, szárnysuhogást hallott. Felkapta a fejét. Azt látta, hogy a fehér kócsag kinyújtott nyakkal és lábakkal éppen felette repült el, szépen, méltóságteljesen, lassan, úgy, hogy az alacsony ház ormát szinte érintette a szárnyával. Aztán eltűnt az alkonyi homályban.
Még újabb JEL?
---
Az egyik este, sötétedéskor egy ismerősétől tartott az Ember hazafelé. Pont ott, pont akkor szállt el felette a fehér madár, ki a házak fölül a rét fölé.
Azóta is még többször látta a fehér madarat, hol itt, hol ott, amerre csak járt. Mindig a közelében szállt le, hol az út menti réten álldogállt, hol pedig az árok mélyén tűnt el valamerre.
Hogyan kellene ezt értelmezni? Hiszen ahárhányszor is látta a madarat, azt tapasztalta, hogy rajta kívül senki nem nézett rá, nem vette észre, akárhányan is jártak az úton éppen akkor.
Hogyan lehetséges ez? Úgy gondolta, csakis NEKI szól. Miért? Azt sajnos nem tudta megmondani. Nem értette. De érezte, hogy minden ilyen alkalommal valahogy megnyugvás száll a szívére. Mert bizony mostanában nem jól mennek a dolgai, nagyon is rosszul. Volt, hogy annyira elkeseredett, hogy lemondott a reményről, hogy valaha jobbra fordulhat a sorsa.
Talán ebben az érzékeny időszakban volt csak jelentősége a jeleknek, ki tudhatja. De akkor is MEGTÖRTÉNT mindez, az tagadhatatlan. Hogy nem lehet értelmet adni neki, nem lehet megmagyarázni? Sok olyan dolog van a világon, az életben, amelyet még senki meg nem fejtett, mégis megtörténtek. Vannak, léteznek ilyen dolgok. Talán azok közé tartoznak ezek is.
----
A hatalmas tó túlsó oldalára készült az EMBER, a hegyek mögé. Ott akadt dolga. Igaz, hogy az úticélja nagyon messze volt, és már többször elhalasztotta, de mostmár meg kell tennie - gondolta. Autójával szelte a kilométereket, jó tempóban haladt. A tópart közelében vezetett az út. Egyszer csak késztetést érzett, hogy az egyik kis keskeny utacskára kanyarodjék, ami a tó közvetlen partja felé tartott.
Amikor rátért az útra, az hirtelen elkanyarodott, és mostmár közvetlenül a víz mellett haladt tovább. Gyönyörű árnyas fák, zöld fű, csönd, lakatlan vidék. Aztán egy néhány sor apró házacska. Akkor a növényzet megritkult, és a tó fennséges látványa tárult a szeme elé. Alkonyodott. A Nap a hegyek fölött, felhők között trónolt, úgy tűnt: mozdulatlan. Az egyik fénysugár a tó túlpartjára esett, egyetlen fénykéve, sokáig csupán azt az egy pontot világította meg a ragyogó sugár. Aztán elkezdett közeledni. Egyre csak közeledett a vizen, amitől olyanforma lett a látvány, mintha egy fénysugár Őt, az Embert keresné, egyenesen feléje tartott. Aztán odaért. A víztükör felragyogott egy keskeny csíkban, sehol másutt nem volt fény. Az az egy sugár csakis itt, csakis Neki világított. Legalábbis úgy érezte.
Többen sétáltak az úton, volt, aki pecázott, és voltak párok, akik kézenfogva sétálgattak a füvön. De a jelenség senkit nem ejtett rabul, valószínűleg senki nem vette észre. Vagy nem látták, vagy azt kell gondolni, hogy mindennapos ez a dolog, és szóra sem érdemes talán?
A lemenő Nap mindegyre vezette őt, arra vitt az útja, amerre a Nap haladt az égen. Aztán sötét lett, amikor a hegyek közé ért. Mostmár nem volt, aki világítson neki. El is tévedt a kis úttalan utakon, sokszor meg kellett állnia, hogy a térkép segítségével megállapítsa, merre is kell továbbhaladnia.
Késő éjjel ért célba.
Amikor elintézte, amiért jött, ismét útra kelt, mostmár hazafelé. Nem azon az úton, amelyen jött, hanem a tavat megkerülve, mert így egyszerűbbnek tűnt. Az éji sötétben így is többször eltévedt, de a tó éjszakai képe mindennél többet ért, kárpótolta az elvesztegetett órákért. A parton csillogó, gyöngyfűzéreknek tetsző utcai lámpafények visszatükröződtek a tó tükrén, és a csendben a látványt semmi nem zavarta meg, nem járt arra senki. Kietlen volt a vidék.
Alvó kis falucskák, néhány utcasornyi apró települések, szőlődombok mellett vezetett a kanyargós út. Végül aztán a távolban egy nagyváros fényei bontakoztak ki a dombhajlat mögül. Gondolta, mostmár hamarosan ismerős terepre ér. De nem így lett.
A holdtalan éjszakában ismét elő kellett vennie a térképet, és zseblámpája fényénél kellett megkeresnie, merre haladjon tovább.
Végül, sok órányi viszontagságos utazás után mégis rálelt a helyes útra. Akkor, az utolsó domb mögül hirtelen előbukkant a telehold. Pontosan előtte volt, az út fölött.
- Mostmár jó irányban fogok haladni. Érzem - gondolta az Ember.
A Hold pedig, mintha azt mondaná: Jöjj utánam, hazavezetlek.
Az egész hazavezető úton a Hold előtte járt. Erős fényével bevilágította a keskeny betonsávot. Az Ember nem érzett álmosságot. Érezte, hogy vigyáznak rá, mostmár nem tévedhet el.
Hajnalra hazaért. A felkelő Nap fénye halványra festette az ég sötétjét, a Hold magasan fölötte volt, hatalmas korongja kissé megcsappant, és elhalványult,
Az Ember felnézett rá, elégedetten, hálásan.
Odaútján a Nap vezette, hazaútján a Hold.
Újabb CSODA, újabb JEL? Hitte, hogy igen.
De azt még azóta sem sikerült kiokoskodnia, hogy mindez mit jelent.
Talán egyszer majd kiderül. Lehetséges. De az is lehet, hogy csak annyit jelent, hogy a Teremtő Isten mindenütt ott van, mindent lát, és nem kell elveszíteni a reményt, mert rajtunk tartja a szemét.
Talán annyit jelent csupán: NEM VAGY EGYEDÜL! NE FÉLJ, BÍZZÁL, ÉS MINDEN JÓRA FORDUL!
Igen, lehet, hogy ezt jelenti. Még az is lehet, hogy igazából talán semmit sem jelent mindaz, ami történt. De akkor is, legalábbis furcsa. És talán, ha nem Vele történik, hanem valaki meséli neki, el sem hiszi. Mert olyan hihetetlen.
Vagy mással is történnek ilyen csodák?
VÉGE