Kis pelyhes
Bobby Leng:
Kis pelyhes
Igaz történetek sorozat
A kotlóstyúk az ólban a szalmával bélelt ládában fészkelődött. Már keltek a csibék, néhány már ki is kelt. Csipogásukra anyjuk halk kot-kot-tal válaszolt.
A férfi délutános volt. Messzire volt a munkahelye, busszal hordták a dolgozókat, mert sokan dolgoztak ott. Éjszaka volt, a busz már hazafelé tartott a fáradt emberekkel.
Egyszer csak hirtelen fékezett és megállt.
Az úton aprócska pelyhes vadkacsa üldögélt. Nem ment el akkor sem, amikor a sofőr kiszállt.
- Kell valakinek? - kiáltott be a buszba.
Az egyik férfi leszállt, megnézte, mi az, aztán elvette a sofőrtől.
- Majd én elviszem - mondta.
Amikor hazaért, és mutatta a kis jószágot, a felesége nagyon haragudott.
- Miért nem tettétek be az árokba? Biztosan ott volt a többi is, meg az anyjuk! - mondta mérgesen. - Most mit kezdjek én vele?
- Hát tedd be a kotlós alá! - mondta a férje.
- De nem fogja elfogadni! - siránkozott a nő.
Azért megpróbálta. De hiába dugta be a kiscsirkék közé, az mindig kibújt a jó melegről, és hangosan sipákolt. A kotlós pedig igyekezett fejbe kólintani - ezt megmondtam előre - gondolta az asszony.
- Vidd vissza, ahonnan hoztad! - mondta a férjének. Az mormogott valamit. De az asszony addig unszolta, amíg rá nem mondta: - Jó, majd holnap.
Úgy is lett. Másnap - mivel úgyis hétvége volt, és nem kellett dolgozni menni az embernek, este felült a motorkerékpárjára, és elvitte a kis jószágot oda, ahol találták. Letette a mély fúbe az egyik oldalt az árokba. Hogy aztán mi lesz vele, arról sejtelme sem volt. Majdcsak megtalálják a testvérei meg a mamája - vagy ő talál rájuk - gondolta.
Remélte, hogy nem valami kóbor macska fogja vacsorára megenni - vagy róka -, s már bánta, hogy akkor hazavitte. Már akkor ezt kellett volna tennie, nagyobb esélye lett volna, hogy életben marad a picike pelyhes, sárga-fekete foltos, gyönyörű, kétségbeesetten sipákoló puha kis jószág.
VÉGE
Kis pelyhes
Igaz történetek sorozat
A kotlóstyúk az ólban a szalmával bélelt ládában fészkelődött. Már keltek a csibék, néhány már ki is kelt. Csipogásukra anyjuk halk kot-kot-tal válaszolt.
A férfi délutános volt. Messzire volt a munkahelye, busszal hordták a dolgozókat, mert sokan dolgoztak ott. Éjszaka volt, a busz már hazafelé tartott a fáradt emberekkel.
Egyszer csak hirtelen fékezett és megállt.
Az úton aprócska pelyhes vadkacsa üldögélt. Nem ment el akkor sem, amikor a sofőr kiszállt.
- Kell valakinek? - kiáltott be a buszba.
Az egyik férfi leszállt, megnézte, mi az, aztán elvette a sofőrtől.
- Majd én elviszem - mondta.
Amikor hazaért, és mutatta a kis jószágot, a felesége nagyon haragudott.
- Miért nem tettétek be az árokba? Biztosan ott volt a többi is, meg az anyjuk! - mondta mérgesen. - Most mit kezdjek én vele?
- Hát tedd be a kotlós alá! - mondta a férje.
- De nem fogja elfogadni! - siránkozott a nő.
Azért megpróbálta. De hiába dugta be a kiscsirkék közé, az mindig kibújt a jó melegről, és hangosan sipákolt. A kotlós pedig igyekezett fejbe kólintani - ezt megmondtam előre - gondolta az asszony.
- Vidd vissza, ahonnan hoztad! - mondta a férjének. Az mormogott valamit. De az asszony addig unszolta, amíg rá nem mondta: - Jó, majd holnap.
Úgy is lett. Másnap - mivel úgyis hétvége volt, és nem kellett dolgozni menni az embernek, este felült a motorkerékpárjára, és elvitte a kis jószágot oda, ahol találták. Letette a mély fúbe az egyik oldalt az árokba. Hogy aztán mi lesz vele, arról sejtelme sem volt. Majdcsak megtalálják a testvérei meg a mamája - vagy ő talál rájuk - gondolta.
Remélte, hogy nem valami kóbor macska fogja vacsorára megenni - vagy róka -, s már bánta, hogy akkor hazavitte. Már akkor ezt kellett volna tennie, nagyobb esélye lett volna, hogy életben marad a picike pelyhes, sárga-fekete foltos, gyönyörű, kétségbeesetten sipákoló puha kis jószág.
VÉGE