Nagyapa hétágú körtefája
Bobby Leng:
Nagyapa hétágú körtefája
igaz történet
Nagyapa nagyon szeretett a kertjében moszlogni. Mindig tett-vett valamit, nem szeretett bent üldögélni sokáig. Pedig szívesen olvasgatott, újságokat járatott és könyveit is gyakran elővette, de azért legszívesebben kint tevékenykedett valamit.
Volt a kertjében szőlő is, vegyesen ültette annakidején, és abból mindig termett annyi, hogy saját részre elszűrt egy kishordónyi borocskát. Nem tett bele se cukrot se más csalafintaságot, hanem úgy itta, amint azt a Jóisten megteremtette volt. Nagyon szép tiszta borocska volt, világos zöldessárga. Minden ebédhez ujjnyit töltött a hordó alakú kicsi borospohárkába és ahhoz szódát engedett, hogy háromnegyedig legyen a pohár, s azt ebéd után jóízűen megitta.
A kis hordócska tartalma kitartott egy évet, pedig gyakorta jöttek hozzá látogatók, akiket jószívvel mindig megkínált jóféle borocskájával.
Amikor leszüretelték és a présbe - „sutúba” - tették, a kis nyeles, apró kád alakú, fából készült kármentőbe csorgó mustból a gyerekek is ihattak néhány kortyocskát. Nagyon finom édes volt, itatta magát. De nem lehetett belőle sokat inni, mert becsiccsent ám hamar tőle az ember és kap egy jó kis hasmarsot.
A kiforrázott kiszárított kénezett hordócskába került a must és egy idő után kiforrt-erjedt, ami veszélyes gázokat termel, a pinceajtót és a szellőzőnyílásokat és ablakot nem szabad volt becsukni és gyertya is volt lent amit a nagypapa meggyújtott. De előtte kiszellőztetett, mert az a fajta gáz szagtalan és nem érzi az ember, de egykettőre felfordul tőle, ha nem vigyáz. Ha a gyertya nem aludt el akkor nyugodtan dolgozgathatott a borocskájával. Átfejtette-átszűrte másik hordóba. Amikor végre bor lett belőle, a hébérrel - lopótökből készült lopóval - szívott belőle kicsit, pohárba engedte és megkóstolta. A gyerekek mindig érdeklődve figyelték ezeket a titokzatos szertartásokat, nagyon tetszett nekik. Ők is akarták csinálni és a nagypapa megengedte olykor, hogy a lopó vékony hosszú végét ők dugják bele a hordó lukjába és a felső végén kicsit szippantsák meg. Ügyesnek kellett lenni, hogy a szájukba ne menjen a borból. De nagyon élvezték. Amikor a hordóból gyorsan kirántották a hébér hosszú nyakát, az ujjukkal azonnal be kellett fogni az alját, hogy ne follyon ki belőle a bor, s a pohár vagy kancsó fölé emelve lehetett elengedni az ujjacskáknak, hogy mostmár jó helyre kerüljön a finom nedű. Sokat nevettek, mert nem mindig sikerült elsőre. Utána a nagypapa bedugaszolta parafadugóval a hordón a lyukat.
A kertben a szőlőtőkék között gyümölcsfák is voltak. Volt ott többféle sárgabarackfa is: rózsabarack, aminek kerek gyümölcse a napos oldalon pirosasra érett, meg igen apró és mézédes termésű majombarack, meg nagyon korai Ambrózibarack. Ez termett a legkorábban a sárgabarackok közül, mégis olyan finom édes volt, hogy még a nyuszikák is cuppogva ették és a kacsák meg csirkék, nembeszélve a malackákról... Mindenkinek, minden lábasjószágnak jutott belőle, különösen a hullásból, ami túléretten lehullott magától.
Nagyon finom lekvárt lehetett főzni belőle. Voltak a nagyapának őszibarackfái is. Ezeket is mind ő nevelte, vagy szerezte, vagy magról keltette. Apró gyümölcsű szőrös parasztbarackok, az egyiknek zöld volt a héja és világoszöld a húsa, a másik fajtának pirosas volt a héja és fehér a húsa. Mindkettő magvaváló volt, könnyen ki lehetett szedni a magját, mert a gyümölcshús nem tapadt hozzá a maghoz. Aztán volt még olyan őszibarackfája is, amin teljesen szőr nélküli fényes héjú kopaszbarack termett, az egyiken zöldhéjú- és húsú, a másikon bordópiros héjú és fehér húsú. Volt egy nagy cseresznyefa is, ami mindig sokat termett és nagyszemű, feketére érő fürtös gyümölcseit nagyon szerették a gyerekek, unokák. Volt még kétféle meggyfa is: szaporameggy, ami mindig bőven termett, ettől volt a neve is, bár gyümölcsei nem voltak nagyok, de jó sötétbordóra érett és ha a fán hagyták, meg is aszalódott, ami olyan finom volt, hogy még. A másikfajta meggy üvegmeggy volt, ami nagyszemű és édes, befőttnek való, vagyis üvegbe való, erről kapta a nevét is. Négyféle szilvafája közül kettő gömbölyű termésű ringlószilva volt: az egyik zöld héjú és sárgás belsejű termést adott, a másik pirosas-zöldes tarka héjú gyümölcsöt hozott, aminek fehéresebb volt a belseje. A másik két szilvafa egyike besztercei fajta volt, magvaváló, elég nagy gyümölcsű és aranysárga belsejű, édes, a másik fajta meg vörösszilva volt, ami az ő szavaival élve „nem magbaváló” vagyis nem válik el a magjától, de finom, édes, belül kissé vöröses színű, amikor megérik. Elég könnyen kibújik a gyümölcs a hamvaskék héjából, a gyerekek szeretik. És volt több diófája is, ezeket ő maga ültette magról - az egyiknek hatalmas gömbölyű termése volt, a másiknak kisebb, gömbölyű, míg a harmadiknak hosszúkás termése vékonyabb héjú, ezt sajnos nagyon komálták vagyis szerették a kukacok. És a ház előtt az ablak alatt meg volt egy óriási mogyoróbokor. Jó nagy és hosszúkás termést hozott és mindig sokat. A gangon felfuttatott a gyerekek kedvéért többféle szőlőt is, amelyek nagyfürtűek voltak és hosszúkás, nagy szemű termést hoztak, egyik piros volt, másik zöldes éretten is. Ezeket ő úgy hívta: „kecskecsöcsű”. Nagyon finom édes termése volt, ezt nemcsak a gyerekek tudták, hanem a darazsak is.
De amire a legbüszkébb volt, az a körtefája volt, aminek hét óriási ága mind-mind másféle körtét termett. Ezt ő maga szemezte régen, és mostanra jól megvastagodtak az ágak és hatalmasra nőtt a fa. A hétféle körte nagyon jóféle volt és ízletes, hatalmas, egyik pirosas, a másik aranysárga, a harmadik barnás csíkozású, a negyedik fügebélű, az ötödik apró és fürtös, a hatodik hosszúkás és hosszú nyakú, a hetedik meg kövér és gömbölyű, mélysárga és illatos. Mind a hétféle körte nagyon finom volt. Kis eltolódással, egymás után értek, így hosszú ideig volt a gyerekeknek, unokáknak körte bőven.
Szemezni és oltani nagyon tudott. Értett hozzá, huzalma volt hozzá. Mindig a fái körül sertepertélt. A jóféle gyümölcsmagokat elvetette és ha a kinőtt fácska nem jó termést hozott, akkor átoltotta vagy átszemezte.
Unokái is gyakran vele tartottak és nézték, hogyan csinálja. A nemes termést adó fáról tavasszal még rügypattanás előtt levágott egy darabka ágat, arról kimetszett egy rügyszemet a körötte lévő hánccsal együtt, majd a vadalany ágán metszett egy hosszanti vágást, ott fellazította a háncsot kétoldalt kicsit és betolta alája a nemes fáról metszett szemet. Raffiával lekötözgette szorosan, s utána nem volt más tennivaló, csak várni, hogy a nemes rügyszem az új helyén beforrjon a héj alá és megeredjen, kihajtson. Akkor leszedte a szoros raffiakötést és újat tett rá, mert engedni kellett hogy hadd hízzon-vastagodjon a vadalany ága, hadd táplálja az új ágkezdeményt.
Ha meg oltott, akkor rügyfakadás előtt levágott ágacskákat a nemes fáról és a földbe temette, hogy ne száradjanak ki és ne is hajtsanak ki mindaddig, ameddig mindet fel nem használta. Amíg egy oltással bajlódott, addig a többi ágacska várakozott: hadd aludjanak még tovább kicsit és őrizzék meg állapotukat addig, amíg sorra nem kerülnek.
A vadalanyt előkészítette, ami azt jelentette, hogy az ujjnyi-kétujjnyi vastag vad susnyót úgy méter magasan elvágta és a sebet pont a közepén kicsit behasította, függőlegesen lefelé. Az ágacskákból kettő alkalmasat kiválasztott, azok végét ék alakban megfaragta jópár centi hosszan és a hasítékba beletolta-illesztette kétoldalt a héjhoz passzítva. Akkor raffiával nagyon erősen összehúzatta a hasítékot, majd agyagból vízzel jó sűrű sarat csinált és azzal bekente a sebeket. Utána rossz rongydarabot keresett és azt több rétegre hajtva - ahogy az anyag vastagsága vagy épp vékony volta megkívánta - ráillesztette, rátekergette szorosan, befedte vele az agyagos részt is, meg az oltás alatti részt is, csak a két kis beillesztett ágacskát hagyta ki - raffiával ezt is jól rákötözte, és csak annyi dolga maradt ezután, hogy néhanap kissé meglocsolgatta-megnedvesítette.
Ezután csak azt várta, hogy a két ágacska közül legalább az egyik megeredjen és elkezdjen kihajtani. Amikor valamelyik ágacska kihajtott, levelecskéket hozott, és belenőtt a sebbe szemlátomást, akkor lefejtette a raffiát és a rongyot. De ekkor még nem volt elég erős az oltás belenőve az alanyba. Ez leginkább nyár vége felé következett el. A sarat nem kellett leszedni, mert az a kibontás után kiszárad és lepereg magától. A szorosra kötözött raffiát is le kellett bontani ami az ágacskákat beleszorította a sebbe, és újat kellett rátekerni, azért, hogy a régi szoros ne nőjön bele a kisfa kérgébe. Az új kötés is szoros kell hogy legyen, de ezt már később, amikor a sebek jól beforrtak, akkor végleg el lehetett távolítani. Azzal az oltás-ágacskával együtt, amelyik nem hajtott ki, amelyik elhalt, elszáradt.
Sok ilyet csinált élete során. Mindig nagy örömmel tette és az eredmény is mindenkit megörvendeztetett. Rengeteg finom gyümölcsöt ehetett általa a család mindig.
A maradékokat meg a nagymama eltette télire befőttként, meg lekvárként. S ha még mindig maradt, akkor vagy a család közt vagy ismerősöknek-szomszédoknak elajándékozták.
Befőttje-lekvárja annyira finom volt, a gyerekek is és az unokák is nagyon szerették és nem győztek vele betelni. A gyönyörű gusztusos befőttek celofánnal takarva szorosan és raffiával -később meg gumival- lekötve ott sorakoztak a spejz polcain: egy sor cseresznye, egy sor meggy, egy sor körte, egy sor őszibarack, zöld meg sárga húsú külön-külön, és egyik finomabb mint a másik - és a lekvárok: a barack- és szilvalekvár, a különleges ízű körte- és őszibaracklekvár, a meggylekvár, a szamócalekvár, a málnalekvár és a meggyből, szamócából és málnából meg érett feketéslila bodzabogyóból készült és leginkább a feketeribizlihez hasonló ízű, gyönyörű színű és apró magoktól leszűrt szörpök... A kert sarkában volt egy terebélyes bodzafa, valamikor biztosan madár vetette el: elejthette az érett bodzabogyó-szemet és az kikelt, Éppúgy, mint a jókora bokor vadrózsát is. Amikor a bodzafa virágot hoz, édeskés mézes illata belengi az egész kertet. Tányéros fehér virágából ami aprócska virágocskákból áll, szokott szedni a nagymama és megszárítja, mert ebből köhögés elleni tehát lehet csinálni télen. A vadrózsabokor rengeteg rózsaszín virágával szintén szépséges dísze lett a kertnek, és az ősszel-tél elején érő piros húsos bogyóiból szintén szokott szedni a nagymama és az is jó tea-alapanyag, tele van vitaminnal. Ezeket csak forrázni kell és állni hagyni a forró vízben, de nem kell megfőzni és akkor hatásos. Lehetne csinálni lekvárt a vadrózsa bogyójából és ennek neve hecsedlilekvár, de a nagymama nem, mert annyi bogyó nincs, kell a teába és hagyni kell az ég madarainak is, a seregélyeknek, akik itt telelnek és lecsipkedik a bogyókat, mint ősszel a bodza sötétlila tintaszínű rengeteg bogyóját. Olykor fejjel lefelé csimpaszkodnak az ágon és úgy csipegetik nagy ricsajjal, verekedve a gyümölcsöt és bizony ilyenkor szétszóródik belőle a földön is jócskán. De erről ők nem tehetnek. Nyár közepén az eperfák etetik őket, tavasz végén a korai cseresznyefák, majd a meggyfák, de minden gyümölcs, amit fennhagy a gazda a fán vagy már nem éri el még létrával se a fa tetején, azt a seregélyek boldogan elfogyasztják. Ami lehullik, azt meg a házatlan csigák és a giliszták meg mindenféle fényes és fekete hátú apró és nagyobb bogárkák, darazsak rágicsálják, lyukakat rágnak a héjába, egyre mélyebben, aztán egyszercsak elfogy a gyümölcs... Hagyni kell nekik is a fa alatt, mert ők is a természet része és a kertünk segítői.
Egyébként a kopaszbarackokat, meg a kisebb őszibarackokat nem kellett kimagozni, mert aprók voltak: ezeket egészben tette el a nagymama. A gyerekek ennek nagyon örültek, mert a gyümölcsmagozásnál és a pucolásnál ők is besegédkeznek, de ez bizony nagyon fáradságos és unalmas munka, hiszen nagyon sok kiló gyümölcsről van szó. A kopaszbarackokat megpucolni se kellett, úgy héjastól lehetett eltenni. Ennek befőttjét mindenki nagyon szerette. Azt meg kell hagyni, hogy a befőtt- és lekváreltevéshez nagyon értett a nagymama. Igen sokat fáradozott vele.
A cukros lét felforralta és kevés szalicilt tett bele, majd a gyümölcsöket is beletette és kevés ideig forralta, az előzőleg tisztára mosott dunsztos üvegekbe töltötte, és celofánnal lekötötte. Utána régi rossz rongyokkal, nagykabátokkal kibélelt faládákba tette, betakargatta és bevitték a hűvös-szellős spejzba kihűlni. Nagyon lassan hűlt ki ebben a szárazdunsztban, és így vált olyanná, hogy hosszú ideig, akár évekig is elálljon. Nem is romlott meg egy se, sohase. Meg aztán meg se érte volna, mert hamar elfogyott, mind a befőtt, mind a lekvár: nyalánkságnak, lekváros kenyérnek nem lehetett ellenállni, ha a nagymama megkínálta délutánonként a játéktól, tanulástól elfáradt gyerekeket. Nem is nagyon volt többéves aszott lekvárja a nagymamának. Néhány ha megmaradt, abból krumplisgombóc-töltelék lett, ami a gyerekek egyik nagy kedvence volt.
A spejzban külön sort foglaltak el a savanyúságok: az uborka, az almapaprika, a kisdinnye és a csalamádé. A hozzávaló torma és kapor is mind a kertben termett: a kút mellett a torma akkora bokorrá nőtt, hatalmas levelekkel, hogy még. A kapor meg jól elszaporodott az ágyások között, jó sok volt belőle. Leveléből gyakorta szedett a nagymama, mert hétvégente mindig volt sütemény és amikor túrós süteményt csinált, akkor abba beletette a kaporleveleket, melyet előtte apróra összevagdosott. A túróba keverte, amitől az még finomabb lett és csodás illatot árasztott sülés közben - hát még, amikor kész lett és meg lehetett kóstolni meg degeszre enni magát a gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt! Sokszor még forrón elfogyott a fele sütemény, még azt se várták meg, hogy kihűljön. A nagymama gyakran csinált „női szeszély” és „néger baba” nevű süteményt is, amihez a finom baracklekvárjait használta fel. Amikor a kevert tészta teljesen kisült, a tetejére lekvárt kent és sok tojásfehérjéből vert cukros habot terített jó vastagon, majd visszatolta a forró sütőbe kis időre, hogy a tojáshab teteje picit megpiruljon, de csak épphogy. Ez volt a női szeszély. A néger baba ugyanez csak a tésztába kakaópor került, jó sok, amitől sötétbarna lett a tészta. De az eljárás itt is ugyanaz volt. Ezt lehetett tojáshab helyett tejszínhabbal is készíteni, de akkor már nem kellett visszatolni a sütőbe, és tejszínhabbal ha lehet még finomabb volt. Mennyire szerették ezeket a gyerekek és az unokák! A nagymama olykor csinált madártejet is, amiből annyit sose tudott csinálni, hogy elég legyen, mindig egykettőre elfogyott.
Szerencsére tojás volt bőven a háznál: a néhány tyúkocska gondoskodott róla.
De nemcsak gyümölcs termett a kiskertben, hanem megtermett ott a kapron és tormán kívül sok más vetemény is: krumpli, bab, borsó, sárgarépa, petrezselyem, káposzta és karalábé, retek és saláta, vöröshagyma és fokhagyma, uborka és paprika meg paradicsom: minden, ami kell. És főzés előtt a nagymama csak kilépett a kertbe, összeszedte, ami épp kellett, és kezdhetett is főzni, mindig frissből.
De mégis a kert legnagyobb büszkesége akkor is a hétágú, hétfélét termő körtefa volt. A nagypapa ápolgatta, szeretgette, és a körtefa ezt minden évben hihetetlenül bő terméssel hálálta meg.
Bizonyára ez volt a világ egyetlen, hétfélét termő körtefája.
VÉGE
Nagyapa hétágú körtefája
igaz történet
Nagyapa nagyon szeretett a kertjében moszlogni. Mindig tett-vett valamit, nem szeretett bent üldögélni sokáig. Pedig szívesen olvasgatott, újságokat járatott és könyveit is gyakran elővette, de azért legszívesebben kint tevékenykedett valamit.
Volt a kertjében szőlő is, vegyesen ültette annakidején, és abból mindig termett annyi, hogy saját részre elszűrt egy kishordónyi borocskát. Nem tett bele se cukrot se más csalafintaságot, hanem úgy itta, amint azt a Jóisten megteremtette volt. Nagyon szép tiszta borocska volt, világos zöldessárga. Minden ebédhez ujjnyit töltött a hordó alakú kicsi borospohárkába és ahhoz szódát engedett, hogy háromnegyedig legyen a pohár, s azt ebéd után jóízűen megitta.
A kis hordócska tartalma kitartott egy évet, pedig gyakorta jöttek hozzá látogatók, akiket jószívvel mindig megkínált jóféle borocskájával.
Amikor leszüretelték és a présbe - „sutúba” - tették, a kis nyeles, apró kád alakú, fából készült kármentőbe csorgó mustból a gyerekek is ihattak néhány kortyocskát. Nagyon finom édes volt, itatta magát. De nem lehetett belőle sokat inni, mert becsiccsent ám hamar tőle az ember és kap egy jó kis hasmarsot.
A kiforrázott kiszárított kénezett hordócskába került a must és egy idő után kiforrt-erjedt, ami veszélyes gázokat termel, a pinceajtót és a szellőzőnyílásokat és ablakot nem szabad volt becsukni és gyertya is volt lent amit a nagypapa meggyújtott. De előtte kiszellőztetett, mert az a fajta gáz szagtalan és nem érzi az ember, de egykettőre felfordul tőle, ha nem vigyáz. Ha a gyertya nem aludt el akkor nyugodtan dolgozgathatott a borocskájával. Átfejtette-átszűrte másik hordóba. Amikor végre bor lett belőle, a hébérrel - lopótökből készült lopóval - szívott belőle kicsit, pohárba engedte és megkóstolta. A gyerekek mindig érdeklődve figyelték ezeket a titokzatos szertartásokat, nagyon tetszett nekik. Ők is akarták csinálni és a nagypapa megengedte olykor, hogy a lopó vékony hosszú végét ők dugják bele a hordó lukjába és a felső végén kicsit szippantsák meg. Ügyesnek kellett lenni, hogy a szájukba ne menjen a borból. De nagyon élvezték. Amikor a hordóból gyorsan kirántották a hébér hosszú nyakát, az ujjukkal azonnal be kellett fogni az alját, hogy ne follyon ki belőle a bor, s a pohár vagy kancsó fölé emelve lehetett elengedni az ujjacskáknak, hogy mostmár jó helyre kerüljön a finom nedű. Sokat nevettek, mert nem mindig sikerült elsőre. Utána a nagypapa bedugaszolta parafadugóval a hordón a lyukat.
A kertben a szőlőtőkék között gyümölcsfák is voltak. Volt ott többféle sárgabarackfa is: rózsabarack, aminek kerek gyümölcse a napos oldalon pirosasra érett, meg igen apró és mézédes termésű majombarack, meg nagyon korai Ambrózibarack. Ez termett a legkorábban a sárgabarackok közül, mégis olyan finom édes volt, hogy még a nyuszikák is cuppogva ették és a kacsák meg csirkék, nembeszélve a malackákról... Mindenkinek, minden lábasjószágnak jutott belőle, különösen a hullásból, ami túléretten lehullott magától.
Nagyon finom lekvárt lehetett főzni belőle. Voltak a nagyapának őszibarackfái is. Ezeket is mind ő nevelte, vagy szerezte, vagy magról keltette. Apró gyümölcsű szőrös parasztbarackok, az egyiknek zöld volt a héja és világoszöld a húsa, a másik fajtának pirosas volt a héja és fehér a húsa. Mindkettő magvaváló volt, könnyen ki lehetett szedni a magját, mert a gyümölcshús nem tapadt hozzá a maghoz. Aztán volt még olyan őszibarackfája is, amin teljesen szőr nélküli fényes héjú kopaszbarack termett, az egyiken zöldhéjú- és húsú, a másikon bordópiros héjú és fehér húsú. Volt egy nagy cseresznyefa is, ami mindig sokat termett és nagyszemű, feketére érő fürtös gyümölcseit nagyon szerették a gyerekek, unokák. Volt még kétféle meggyfa is: szaporameggy, ami mindig bőven termett, ettől volt a neve is, bár gyümölcsei nem voltak nagyok, de jó sötétbordóra érett és ha a fán hagyták, meg is aszalódott, ami olyan finom volt, hogy még. A másikfajta meggy üvegmeggy volt, ami nagyszemű és édes, befőttnek való, vagyis üvegbe való, erről kapta a nevét is. Négyféle szilvafája közül kettő gömbölyű termésű ringlószilva volt: az egyik zöld héjú és sárgás belsejű termést adott, a másik pirosas-zöldes tarka héjú gyümölcsöt hozott, aminek fehéresebb volt a belseje. A másik két szilvafa egyike besztercei fajta volt, magvaváló, elég nagy gyümölcsű és aranysárga belsejű, édes, a másik fajta meg vörösszilva volt, ami az ő szavaival élve „nem magbaváló” vagyis nem válik el a magjától, de finom, édes, belül kissé vöröses színű, amikor megérik. Elég könnyen kibújik a gyümölcs a hamvaskék héjából, a gyerekek szeretik. És volt több diófája is, ezeket ő maga ültette magról - az egyiknek hatalmas gömbölyű termése volt, a másiknak kisebb, gömbölyű, míg a harmadiknak hosszúkás termése vékonyabb héjú, ezt sajnos nagyon komálták vagyis szerették a kukacok. És a ház előtt az ablak alatt meg volt egy óriási mogyoróbokor. Jó nagy és hosszúkás termést hozott és mindig sokat. A gangon felfuttatott a gyerekek kedvéért többféle szőlőt is, amelyek nagyfürtűek voltak és hosszúkás, nagy szemű termést hoztak, egyik piros volt, másik zöldes éretten is. Ezeket ő úgy hívta: „kecskecsöcsű”. Nagyon finom édes termése volt, ezt nemcsak a gyerekek tudták, hanem a darazsak is.
De amire a legbüszkébb volt, az a körtefája volt, aminek hét óriási ága mind-mind másféle körtét termett. Ezt ő maga szemezte régen, és mostanra jól megvastagodtak az ágak és hatalmasra nőtt a fa. A hétféle körte nagyon jóféle volt és ízletes, hatalmas, egyik pirosas, a másik aranysárga, a harmadik barnás csíkozású, a negyedik fügebélű, az ötödik apró és fürtös, a hatodik hosszúkás és hosszú nyakú, a hetedik meg kövér és gömbölyű, mélysárga és illatos. Mind a hétféle körte nagyon finom volt. Kis eltolódással, egymás után értek, így hosszú ideig volt a gyerekeknek, unokáknak körte bőven.
Szemezni és oltani nagyon tudott. Értett hozzá, huzalma volt hozzá. Mindig a fái körül sertepertélt. A jóféle gyümölcsmagokat elvetette és ha a kinőtt fácska nem jó termést hozott, akkor átoltotta vagy átszemezte.
Unokái is gyakran vele tartottak és nézték, hogyan csinálja. A nemes termést adó fáról tavasszal még rügypattanás előtt levágott egy darabka ágat, arról kimetszett egy rügyszemet a körötte lévő hánccsal együtt, majd a vadalany ágán metszett egy hosszanti vágást, ott fellazította a háncsot kétoldalt kicsit és betolta alája a nemes fáról metszett szemet. Raffiával lekötözgette szorosan, s utána nem volt más tennivaló, csak várni, hogy a nemes rügyszem az új helyén beforrjon a héj alá és megeredjen, kihajtson. Akkor leszedte a szoros raffiakötést és újat tett rá, mert engedni kellett hogy hadd hízzon-vastagodjon a vadalany ága, hadd táplálja az új ágkezdeményt.
Ha meg oltott, akkor rügyfakadás előtt levágott ágacskákat a nemes fáról és a földbe temette, hogy ne száradjanak ki és ne is hajtsanak ki mindaddig, ameddig mindet fel nem használta. Amíg egy oltással bajlódott, addig a többi ágacska várakozott: hadd aludjanak még tovább kicsit és őrizzék meg állapotukat addig, amíg sorra nem kerülnek.
A vadalanyt előkészítette, ami azt jelentette, hogy az ujjnyi-kétujjnyi vastag vad susnyót úgy méter magasan elvágta és a sebet pont a közepén kicsit behasította, függőlegesen lefelé. Az ágacskákból kettő alkalmasat kiválasztott, azok végét ék alakban megfaragta jópár centi hosszan és a hasítékba beletolta-illesztette kétoldalt a héjhoz passzítva. Akkor raffiával nagyon erősen összehúzatta a hasítékot, majd agyagból vízzel jó sűrű sarat csinált és azzal bekente a sebeket. Utána rossz rongydarabot keresett és azt több rétegre hajtva - ahogy az anyag vastagsága vagy épp vékony volta megkívánta - ráillesztette, rátekergette szorosan, befedte vele az agyagos részt is, meg az oltás alatti részt is, csak a két kis beillesztett ágacskát hagyta ki - raffiával ezt is jól rákötözte, és csak annyi dolga maradt ezután, hogy néhanap kissé meglocsolgatta-megnedvesítette.
Ezután csak azt várta, hogy a két ágacska közül legalább az egyik megeredjen és elkezdjen kihajtani. Amikor valamelyik ágacska kihajtott, levelecskéket hozott, és belenőtt a sebbe szemlátomást, akkor lefejtette a raffiát és a rongyot. De ekkor még nem volt elég erős az oltás belenőve az alanyba. Ez leginkább nyár vége felé következett el. A sarat nem kellett leszedni, mert az a kibontás után kiszárad és lepereg magától. A szorosra kötözött raffiát is le kellett bontani ami az ágacskákat beleszorította a sebbe, és újat kellett rátekerni, azért, hogy a régi szoros ne nőjön bele a kisfa kérgébe. Az új kötés is szoros kell hogy legyen, de ezt már később, amikor a sebek jól beforrtak, akkor végleg el lehetett távolítani. Azzal az oltás-ágacskával együtt, amelyik nem hajtott ki, amelyik elhalt, elszáradt.
Sok ilyet csinált élete során. Mindig nagy örömmel tette és az eredmény is mindenkit megörvendeztetett. Rengeteg finom gyümölcsöt ehetett általa a család mindig.
A maradékokat meg a nagymama eltette télire befőttként, meg lekvárként. S ha még mindig maradt, akkor vagy a család közt vagy ismerősöknek-szomszédoknak elajándékozták.
Befőttje-lekvárja annyira finom volt, a gyerekek is és az unokák is nagyon szerették és nem győztek vele betelni. A gyönyörű gusztusos befőttek celofánnal takarva szorosan és raffiával -később meg gumival- lekötve ott sorakoztak a spejz polcain: egy sor cseresznye, egy sor meggy, egy sor körte, egy sor őszibarack, zöld meg sárga húsú külön-külön, és egyik finomabb mint a másik - és a lekvárok: a barack- és szilvalekvár, a különleges ízű körte- és őszibaracklekvár, a meggylekvár, a szamócalekvár, a málnalekvár és a meggyből, szamócából és málnából meg érett feketéslila bodzabogyóból készült és leginkább a feketeribizlihez hasonló ízű, gyönyörű színű és apró magoktól leszűrt szörpök... A kert sarkában volt egy terebélyes bodzafa, valamikor biztosan madár vetette el: elejthette az érett bodzabogyó-szemet és az kikelt, Éppúgy, mint a jókora bokor vadrózsát is. Amikor a bodzafa virágot hoz, édeskés mézes illata belengi az egész kertet. Tányéros fehér virágából ami aprócska virágocskákból áll, szokott szedni a nagymama és megszárítja, mert ebből köhögés elleni tehát lehet csinálni télen. A vadrózsabokor rengeteg rózsaszín virágával szintén szépséges dísze lett a kertnek, és az ősszel-tél elején érő piros húsos bogyóiból szintén szokott szedni a nagymama és az is jó tea-alapanyag, tele van vitaminnal. Ezeket csak forrázni kell és állni hagyni a forró vízben, de nem kell megfőzni és akkor hatásos. Lehetne csinálni lekvárt a vadrózsa bogyójából és ennek neve hecsedlilekvár, de a nagymama nem, mert annyi bogyó nincs, kell a teába és hagyni kell az ég madarainak is, a seregélyeknek, akik itt telelnek és lecsipkedik a bogyókat, mint ősszel a bodza sötétlila tintaszínű rengeteg bogyóját. Olykor fejjel lefelé csimpaszkodnak az ágon és úgy csipegetik nagy ricsajjal, verekedve a gyümölcsöt és bizony ilyenkor szétszóródik belőle a földön is jócskán. De erről ők nem tehetnek. Nyár közepén az eperfák etetik őket, tavasz végén a korai cseresznyefák, majd a meggyfák, de minden gyümölcs, amit fennhagy a gazda a fán vagy már nem éri el még létrával se a fa tetején, azt a seregélyek boldogan elfogyasztják. Ami lehullik, azt meg a házatlan csigák és a giliszták meg mindenféle fényes és fekete hátú apró és nagyobb bogárkák, darazsak rágicsálják, lyukakat rágnak a héjába, egyre mélyebben, aztán egyszercsak elfogy a gyümölcs... Hagyni kell nekik is a fa alatt, mert ők is a természet része és a kertünk segítői.
Egyébként a kopaszbarackokat, meg a kisebb őszibarackokat nem kellett kimagozni, mert aprók voltak: ezeket egészben tette el a nagymama. A gyerekek ennek nagyon örültek, mert a gyümölcsmagozásnál és a pucolásnál ők is besegédkeznek, de ez bizony nagyon fáradságos és unalmas munka, hiszen nagyon sok kiló gyümölcsről van szó. A kopaszbarackokat megpucolni se kellett, úgy héjastól lehetett eltenni. Ennek befőttjét mindenki nagyon szerette. Azt meg kell hagyni, hogy a befőtt- és lekváreltevéshez nagyon értett a nagymama. Igen sokat fáradozott vele.
A cukros lét felforralta és kevés szalicilt tett bele, majd a gyümölcsöket is beletette és kevés ideig forralta, az előzőleg tisztára mosott dunsztos üvegekbe töltötte, és celofánnal lekötötte. Utána régi rossz rongyokkal, nagykabátokkal kibélelt faládákba tette, betakargatta és bevitték a hűvös-szellős spejzba kihűlni. Nagyon lassan hűlt ki ebben a szárazdunsztban, és így vált olyanná, hogy hosszú ideig, akár évekig is elálljon. Nem is romlott meg egy se, sohase. Meg aztán meg se érte volna, mert hamar elfogyott, mind a befőtt, mind a lekvár: nyalánkságnak, lekváros kenyérnek nem lehetett ellenállni, ha a nagymama megkínálta délutánonként a játéktól, tanulástól elfáradt gyerekeket. Nem is nagyon volt többéves aszott lekvárja a nagymamának. Néhány ha megmaradt, abból krumplisgombóc-töltelék lett, ami a gyerekek egyik nagy kedvence volt.
A spejzban külön sort foglaltak el a savanyúságok: az uborka, az almapaprika, a kisdinnye és a csalamádé. A hozzávaló torma és kapor is mind a kertben termett: a kút mellett a torma akkora bokorrá nőtt, hatalmas levelekkel, hogy még. A kapor meg jól elszaporodott az ágyások között, jó sok volt belőle. Leveléből gyakorta szedett a nagymama, mert hétvégente mindig volt sütemény és amikor túrós süteményt csinált, akkor abba beletette a kaporleveleket, melyet előtte apróra összevagdosott. A túróba keverte, amitől az még finomabb lett és csodás illatot árasztott sülés közben - hát még, amikor kész lett és meg lehetett kóstolni meg degeszre enni magát a gyerekeknek-felnőtteknek egyaránt! Sokszor még forrón elfogyott a fele sütemény, még azt se várták meg, hogy kihűljön. A nagymama gyakran csinált „női szeszély” és „néger baba” nevű süteményt is, amihez a finom baracklekvárjait használta fel. Amikor a kevert tészta teljesen kisült, a tetejére lekvárt kent és sok tojásfehérjéből vert cukros habot terített jó vastagon, majd visszatolta a forró sütőbe kis időre, hogy a tojáshab teteje picit megpiruljon, de csak épphogy. Ez volt a női szeszély. A néger baba ugyanez csak a tésztába kakaópor került, jó sok, amitől sötétbarna lett a tészta. De az eljárás itt is ugyanaz volt. Ezt lehetett tojáshab helyett tejszínhabbal is készíteni, de akkor már nem kellett visszatolni a sütőbe, és tejszínhabbal ha lehet még finomabb volt. Mennyire szerették ezeket a gyerekek és az unokák! A nagymama olykor csinált madártejet is, amiből annyit sose tudott csinálni, hogy elég legyen, mindig egykettőre elfogyott.
Szerencsére tojás volt bőven a háznál: a néhány tyúkocska gondoskodott róla.
De nemcsak gyümölcs termett a kiskertben, hanem megtermett ott a kapron és tormán kívül sok más vetemény is: krumpli, bab, borsó, sárgarépa, petrezselyem, káposzta és karalábé, retek és saláta, vöröshagyma és fokhagyma, uborka és paprika meg paradicsom: minden, ami kell. És főzés előtt a nagymama csak kilépett a kertbe, összeszedte, ami épp kellett, és kezdhetett is főzni, mindig frissből.
De mégis a kert legnagyobb büszkesége akkor is a hétágú, hétfélét termő körtefa volt. A nagypapa ápolgatta, szeretgette, és a körtefa ezt minden évben hihetetlenül bő terméssel hálálta meg.
Bizonyára ez volt a világ egyetlen, hétfélét termő körtefája.
VÉGE