RIZSI
Bobby Leng:
RIZSI
Igaz történet
A kisgyerek aprócska volt, de arca mindig morcos. Szemöldökét összevonva, alóla mérges tekintettel méregette a számára ellenségesnek hitt világot. Nem nagyon szerette senki a családból, mert ő volt a legkisebb. Úgy csúfolták: Vakarék. Mert, hogy ő már csak a vakarékból lett... Ez szúróssá tette, sértődékennyé. Ha bántották, csúf szavakkal illették, azonnal olyanná vált, mint a sündisznó: apró létére visszaszúrt, szavaival próbálta magát megvédeni. Ezért is haragudtak rá: neveletlennek tartották, feleselőnek, péntyegőnek. Azt gondolták, hogy senkit se tisztel, pedig csak a sérelmeit akarta megtorolni. Még az anyja is haragudott rá: Mindig a tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Ez csak a butaságodat mutatja! - mondogatta gyakorta.
Ha testvérei bántották, sivalkodott. Aztán ezért is ő kapott ki: miért sivalkodik? Biztosan ő kezdte!
Talán csak az édesapa szerette őt. Amikor munkából fáradtan hazajött, akkor karjába vette a kicsit, és ringatta, és dúdolt is hozzá: La-la-la...
Így aztán, akármikor jött is haza, a gyerek mindig kérte: Apuka, lalázzunk!
És az apa ilyenkor felvette a karjába, hintáztatta, és dúdolt. Ilyeneket, hogy:
„Túl az Óperencián, túl a tengeren
Élt egyszer egy svábbogár tiszta meztelen
Keze-lába elfagyott, úszni nem tudott
Így a szegény svábbogár a vízbe fulladott...”
Meg ilyeneket is, hogy:
„Kecskebéka felmászott a fűzfára
Onnan néz le nagy vígan a világra
Kuruttyolva énekel: olyan szép az életem, hogy
Lalla-lalala-lalla-lalala, lalala-lalala. lalala-lalala, lalala-lalala-laaaa...”
Az apa testvére, aki egykor a keresztvíz alá tartotta őt, elnevezte a gyermeket Rizsi-nek. Azért, mert amikor a gyerek nevetett, apró, egyforma fogacskái kilátszottak. Olyanok voltak ezek az apró fogak, mint a rizs-szemek.
De a többiek ezért is haragudtak rá: ő a kedvenc, a kicsi!
Valószínűleg így történhetett, hogy az igazságérzete nagyon megerősödött, a sértődékenysége pedig mindörökre megmaradt: magával cipelte, mint öröklött súlyos terhet. A testvéreivel a közös hangot nemigen sikerült megtalálni felnőttként sem: ők mindig lenézték, nem szerették, gúnyolták és mocskolták őt a szülők meg idegenek előtt is, amikor csak tehették. Ő pedig annyira távolinak érezte őket, mintha idegenek lennének. Minden bántó szavuk örökre a lelkébe égett, minden ellenséges tettük ezerszer jobban fájt, mintha idegen tette volna. Megbékélni ezzel hogyan is lehetne? - kérdezte gyakran magától. Próbálta magát túltenni rajta, de néha bizony felbugyogott benne a sok régi sérelem, felszakadtak a sebek. Sokszor gyötörték rémálmok, sokszor vádolta magát azzal, hogy bizonyára ő a hibás. Úgy érezte: megnyomorodott a lelke a sok sérelemtől. Megvigasztalódni soha nem sikerült, csupán félretenni, hogy élhesse az életét.
Voltak, akik tudtak erről a dologról. Volt, aki azt mondta, hogy túlságosan érzékeny, nem kell mindent annyira komolyan venni, „mellre szívni”. De ha valaki ilyen természetű, akkor hogyan tegye, hogy ne vegye figyelembe, ha bántják? Próbálta ő, de nem tudott az ilyen dolgok felett elsiklani, nem észrevenni, nem meghallani, nem tudomásul venni. Mert ő ilyen. Kár, hogy nem képes őt senki így elfogadni... Pedig a lelkét is kitette, mindent megtett, amit csak képes volt. De ez mégse volt elég - nekik. Félreértették, megvádolták, hazugságokat találtak ki róla, meggyanúsították, úgyhogy ezzel nem lehetett már mit kezdeni. Kiverős volt, fekete bárány, kilógott a sorból. Az évek alatt ez csak romlott. Miért, ki tudja? Talán benne van a hiba, és mindenki félreérti a szándékait? Önzetlenségét, szeretetét, ragaszkodását?
Ha át akarta ölelni az anyját, az ellökte a kezét. Ha készített valamit, és örömmel mutatta, ezt mondták rá: Ha neked jó, akkor jó. Ha te így szereted... Soha nem kapott dícséretet, bármit is csinált. Valahogy úgy érezte: nem nézik őt semmibe sem.
Állandóan kritizálták, és utána egymás között is szidalmazták. Ez persze visszajutott a fülébe, és borzasztóan fájt...
Azután elérkezett egy ponthoz, amikor már nem tudta elviselni a sok róla kitalált hazugságot, akkor elszigetelte magát végleg. Megszakított velük minden kapcsolatot, és nem volt hajlandó egyikükkel sem érintkezni. Eldöntötte magában: nincs szüksége az ilyen, csak fájdalmat és igazságtalanságot adó kapcsolatokra.
Emiatt - mint kiderült - még meg is vetették őt. De ő nem bánta. Mostmár nem. Elfordult attól a világtól, amelytől örömet nem remélhetett. Sajnálta, hogy nem lehet normális kapcsolata a családjával, pedig vágyott volna rá, de az addigi minden igyekezete kudarcba fulladt. Így hát nincs mit tenni...
Ugye?
VÉGE
RIZSI
Igaz történet
A kisgyerek aprócska volt, de arca mindig morcos. Szemöldökét összevonva, alóla mérges tekintettel méregette a számára ellenségesnek hitt világot. Nem nagyon szerette senki a családból, mert ő volt a legkisebb. Úgy csúfolták: Vakarék. Mert, hogy ő már csak a vakarékból lett... Ez szúróssá tette, sértődékennyé. Ha bántották, csúf szavakkal illették, azonnal olyanná vált, mint a sündisznó: apró létére visszaszúrt, szavaival próbálta magát megvédeni. Ezért is haragudtak rá: neveletlennek tartották, feleselőnek, péntyegőnek. Azt gondolták, hogy senkit se tisztel, pedig csak a sérelmeit akarta megtorolni. Még az anyja is haragudott rá: Mindig a tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Ez csak a butaságodat mutatja! - mondogatta gyakorta.
Ha testvérei bántották, sivalkodott. Aztán ezért is ő kapott ki: miért sivalkodik? Biztosan ő kezdte!
Talán csak az édesapa szerette őt. Amikor munkából fáradtan hazajött, akkor karjába vette a kicsit, és ringatta, és dúdolt is hozzá: La-la-la...
Így aztán, akármikor jött is haza, a gyerek mindig kérte: Apuka, lalázzunk!
És az apa ilyenkor felvette a karjába, hintáztatta, és dúdolt. Ilyeneket, hogy:
„Túl az Óperencián, túl a tengeren
Élt egyszer egy svábbogár tiszta meztelen
Keze-lába elfagyott, úszni nem tudott
Így a szegény svábbogár a vízbe fulladott...”
Meg ilyeneket is, hogy:
„Kecskebéka felmászott a fűzfára
Onnan néz le nagy vígan a világra
Kuruttyolva énekel: olyan szép az életem, hogy
Lalla-lalala-lalla-lalala, lalala-lalala. lalala-lalala, lalala-lalala-laaaa...”
Az apa testvére, aki egykor a keresztvíz alá tartotta őt, elnevezte a gyermeket Rizsi-nek. Azért, mert amikor a gyerek nevetett, apró, egyforma fogacskái kilátszottak. Olyanok voltak ezek az apró fogak, mint a rizs-szemek.
De a többiek ezért is haragudtak rá: ő a kedvenc, a kicsi!
Valószínűleg így történhetett, hogy az igazságérzete nagyon megerősödött, a sértődékenysége pedig mindörökre megmaradt: magával cipelte, mint öröklött súlyos terhet. A testvéreivel a közös hangot nemigen sikerült megtalálni felnőttként sem: ők mindig lenézték, nem szerették, gúnyolták és mocskolták őt a szülők meg idegenek előtt is, amikor csak tehették. Ő pedig annyira távolinak érezte őket, mintha idegenek lennének. Minden bántó szavuk örökre a lelkébe égett, minden ellenséges tettük ezerszer jobban fájt, mintha idegen tette volna. Megbékélni ezzel hogyan is lehetne? - kérdezte gyakran magától. Próbálta magát túltenni rajta, de néha bizony felbugyogott benne a sok régi sérelem, felszakadtak a sebek. Sokszor gyötörték rémálmok, sokszor vádolta magát azzal, hogy bizonyára ő a hibás. Úgy érezte: megnyomorodott a lelke a sok sérelemtől. Megvigasztalódni soha nem sikerült, csupán félretenni, hogy élhesse az életét.
Voltak, akik tudtak erről a dologról. Volt, aki azt mondta, hogy túlságosan érzékeny, nem kell mindent annyira komolyan venni, „mellre szívni”. De ha valaki ilyen természetű, akkor hogyan tegye, hogy ne vegye figyelembe, ha bántják? Próbálta ő, de nem tudott az ilyen dolgok felett elsiklani, nem észrevenni, nem meghallani, nem tudomásul venni. Mert ő ilyen. Kár, hogy nem képes őt senki így elfogadni... Pedig a lelkét is kitette, mindent megtett, amit csak képes volt. De ez mégse volt elég - nekik. Félreértették, megvádolták, hazugságokat találtak ki róla, meggyanúsították, úgyhogy ezzel nem lehetett már mit kezdeni. Kiverős volt, fekete bárány, kilógott a sorból. Az évek alatt ez csak romlott. Miért, ki tudja? Talán benne van a hiba, és mindenki félreérti a szándékait? Önzetlenségét, szeretetét, ragaszkodását?
Ha át akarta ölelni az anyját, az ellökte a kezét. Ha készített valamit, és örömmel mutatta, ezt mondták rá: Ha neked jó, akkor jó. Ha te így szereted... Soha nem kapott dícséretet, bármit is csinált. Valahogy úgy érezte: nem nézik őt semmibe sem.
Állandóan kritizálták, és utána egymás között is szidalmazták. Ez persze visszajutott a fülébe, és borzasztóan fájt...
Azután elérkezett egy ponthoz, amikor már nem tudta elviselni a sok róla kitalált hazugságot, akkor elszigetelte magát végleg. Megszakított velük minden kapcsolatot, és nem volt hajlandó egyikükkel sem érintkezni. Eldöntötte magában: nincs szüksége az ilyen, csak fájdalmat és igazságtalanságot adó kapcsolatokra.
Emiatt - mint kiderült - még meg is vetették őt. De ő nem bánta. Mostmár nem. Elfordult attól a világtól, amelytől örömet nem remélhetett. Sajnálta, hogy nem lehet normális kapcsolata a családjával, pedig vágyott volna rá, de az addigi minden igyekezete kudarcba fulladt. Így hát nincs mit tenni...
Ugye?
VÉGE