Szánkózás
Bobby Leng:
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
Szánkózás
Az a tél nagyon hideg és nagyon hosszú volt. A hó folyton esett, s ha kisütött a nap, és megolvadt a hó teteje, másnapra kemény jégréteggé fagyott. Ez a kemény jégréteg bizony megkeserítette a szegény vadak életét: lábaikat összehasogatta a jég széle, ha beszakadozott a lépéseik nyomán. A vadnyulak pedig nem tudtak benne élelem után ásni, mint a puha hóban. Szegények csak szaladgáltak a méteres, keményre fagyott hó tetején, s mindent megettek, amit csak elértek így. A fák kérgét, az alacsonyabb ágakat... mindent, mindent. És a télnek csak nem akart vége szakadni. A február végi kemény fagyok, a vastag hóréteg, az ágakra fagyott vastag jégpáncél sok kárt okozott a határban.
De a falubeli gyerekek nagyon örültek a nagy hónak. A határban több domb is akadt, ahová kijártak szánkózni, síelni. Hétvégeken szinte konvojokban vonultak az ilyen helyekre autóikkal a falubeliek, megpakolva szánkóval, meleg pléddel... és vidám gyekerekkel.
Az öreg Wartburg is odakanyarodott utasaival a többi autó mellé, a domb aljában. Előkerült a csomagtartóból a vastalpú, otthon készült nehéz szánkó, meg a piros műanyag tepsi alakú szánkó is. De nemcsak ezek: erős műanyag zsákban széna lapult, mert ezen is nagyszerűen lehet ám siklani lefelé a lejtőn!
Nagy nehezen felmászott a család a magas, csúszós dombra. Már sokan ácsorogtak fenn a tetején, főként szülők, mert a gyerekek visongva száguldtak le a domboldalon a keményre lapogatott havon. Nagyszerű volt a hangulat, a gyerekek jól szórakoztak, és a felnőttek se vették észre, milyen hideg van, csak a csemetéiket figyelték árgus, óvó tekintettel, s közben beszélgettek. Mindenki ismert mindenkit: kicsi falu volt az övék.
Alkonyodott. A domb aljában, kicsit messzebb fenyőerdő magasodott. A hatalmas fák alatt nem volt hó: vastag tűlevélszőnyeg fedte a talajt. A Wartburg utasai is haza készülődtek, de előtte még gondolták: megnézik a fenyőerdőt közelebbről, s a gyerekek tobozokat gyűjthetnek.
A fák között sétáltak, nézelődtek. Közben egészen este lett, s a domb kiürült. Mindenki hazament már, a domb aljában már csak az öreg Wartburg árválkodott.
A család minden tagja természetszerető volt. Úgy gondolták: a műanyag zsák tartalmát, a szénát kiürítik a fenyőfák tövébe, hátha ráakad valami vad, s elfogyasztja. Így is tettek. Idecipelték a zsákot, s szétszórták a fák tövébe kis halmokba a szénát belőle.
Másnap is ugyanígy tettek, de már egy láda apró piros mosolygós almát is hoztak magukkal. Amikor mindenki elpályázott már hazafelé, akkor kiszórták az almát is, hadd örüljenek a vadak.
Következő hétvégén is hoztak magukkal szénát, almát. Remélték: néhány vadnak segítenek így átvészelni a rettenetes télvégi napokat.
Bizonyára így is történt, hiszen a széna is, és az alma is mindig elfogyott az utolsó szálig, szemig.
Külön öröm volt a családnak, hogy pont ezen a nyáron termett nagyon-nagyon sokat az almáskert. Igaz, hogy eladni csak a nagyobb szemeket lehetett, így sok apró megmaradt, de azok is nagyon finomak, érettek, sötétpirosak: szinte bordó színűek voltak, lédúsak és édesek. A család adott belőle az ismerősöknek, rokonoknak is, ládaszám. Hadd egyen mindenki ilyen finomságot. Eladni úgysem lehet, ők maguk pedig mindet elfogyasztani nem tudták volna a következő termésig. Pedig otthon is voltak tyúkocskák és nyulacskák, akik nagyon szerették a finom, érett gyümölcsöt, de még így is volt bőven. Talán soha annyi almás lepény, almaszósz, kompót nem került az asztalra, mint akkoriban.
Aztán vége lett a télnek. Elolvadt a hó, végre kidugták fejüket az üdezöld fűszálak. Mostmár nem volt hó a dombon, nem lehetett szánkózni. Nem volt már szükség arra, hogy élelmet vigyenek, mostmár volt mit enni a vadaknak: őzeknek, nyulaknak, rigóknak, s mindenféle más élőlénynek - ha nem is bőven, de elégségesen.
Az öreg Wartburg is csendesen pihent az udvarban. A család pedig elhatározta, hogy a következő télen is segít a vadaknak áttelelni. Ha csak néhánynak is, de mégis... mert a lelkiismeret így diktálja. Ha tudsz, ha van lehetőséged, segíts. Mert nincs ennél jobb, szebb érzés. Ugye?
VÉGE
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
Szánkózás
Az a tél nagyon hideg és nagyon hosszú volt. A hó folyton esett, s ha kisütött a nap, és megolvadt a hó teteje, másnapra kemény jégréteggé fagyott. Ez a kemény jégréteg bizony megkeserítette a szegény vadak életét: lábaikat összehasogatta a jég széle, ha beszakadozott a lépéseik nyomán. A vadnyulak pedig nem tudtak benne élelem után ásni, mint a puha hóban. Szegények csak szaladgáltak a méteres, keményre fagyott hó tetején, s mindent megettek, amit csak elértek így. A fák kérgét, az alacsonyabb ágakat... mindent, mindent. És a télnek csak nem akart vége szakadni. A február végi kemény fagyok, a vastag hóréteg, az ágakra fagyott vastag jégpáncél sok kárt okozott a határban.
De a falubeli gyerekek nagyon örültek a nagy hónak. A határban több domb is akadt, ahová kijártak szánkózni, síelni. Hétvégeken szinte konvojokban vonultak az ilyen helyekre autóikkal a falubeliek, megpakolva szánkóval, meleg pléddel... és vidám gyekerekkel.
Az öreg Wartburg is odakanyarodott utasaival a többi autó mellé, a domb aljában. Előkerült a csomagtartóból a vastalpú, otthon készült nehéz szánkó, meg a piros műanyag tepsi alakú szánkó is. De nemcsak ezek: erős műanyag zsákban széna lapult, mert ezen is nagyszerűen lehet ám siklani lefelé a lejtőn!
Nagy nehezen felmászott a család a magas, csúszós dombra. Már sokan ácsorogtak fenn a tetején, főként szülők, mert a gyerekek visongva száguldtak le a domboldalon a keményre lapogatott havon. Nagyszerű volt a hangulat, a gyerekek jól szórakoztak, és a felnőttek se vették észre, milyen hideg van, csak a csemetéiket figyelték árgus, óvó tekintettel, s közben beszélgettek. Mindenki ismert mindenkit: kicsi falu volt az övék.
Alkonyodott. A domb aljában, kicsit messzebb fenyőerdő magasodott. A hatalmas fák alatt nem volt hó: vastag tűlevélszőnyeg fedte a talajt. A Wartburg utasai is haza készülődtek, de előtte még gondolták: megnézik a fenyőerdőt közelebbről, s a gyerekek tobozokat gyűjthetnek.
A fák között sétáltak, nézelődtek. Közben egészen este lett, s a domb kiürült. Mindenki hazament már, a domb aljában már csak az öreg Wartburg árválkodott.
A család minden tagja természetszerető volt. Úgy gondolták: a műanyag zsák tartalmát, a szénát kiürítik a fenyőfák tövébe, hátha ráakad valami vad, s elfogyasztja. Így is tettek. Idecipelték a zsákot, s szétszórták a fák tövébe kis halmokba a szénát belőle.
Másnap is ugyanígy tettek, de már egy láda apró piros mosolygós almát is hoztak magukkal. Amikor mindenki elpályázott már hazafelé, akkor kiszórták az almát is, hadd örüljenek a vadak.
Következő hétvégén is hoztak magukkal szénát, almát. Remélték: néhány vadnak segítenek így átvészelni a rettenetes télvégi napokat.
Bizonyára így is történt, hiszen a széna is, és az alma is mindig elfogyott az utolsó szálig, szemig.
Külön öröm volt a családnak, hogy pont ezen a nyáron termett nagyon-nagyon sokat az almáskert. Igaz, hogy eladni csak a nagyobb szemeket lehetett, így sok apró megmaradt, de azok is nagyon finomak, érettek, sötétpirosak: szinte bordó színűek voltak, lédúsak és édesek. A család adott belőle az ismerősöknek, rokonoknak is, ládaszám. Hadd egyen mindenki ilyen finomságot. Eladni úgysem lehet, ők maguk pedig mindet elfogyasztani nem tudták volna a következő termésig. Pedig otthon is voltak tyúkocskák és nyulacskák, akik nagyon szerették a finom, érett gyümölcsöt, de még így is volt bőven. Talán soha annyi almás lepény, almaszósz, kompót nem került az asztalra, mint akkoriban.
Aztán vége lett a télnek. Elolvadt a hó, végre kidugták fejüket az üdezöld fűszálak. Mostmár nem volt hó a dombon, nem lehetett szánkózni. Nem volt már szükség arra, hogy élelmet vigyenek, mostmár volt mit enni a vadaknak: őzeknek, nyulaknak, rigóknak, s mindenféle más élőlénynek - ha nem is bőven, de elégségesen.
Az öreg Wartburg is csendesen pihent az udvarban. A család pedig elhatározta, hogy a következő télen is segít a vadaknak áttelelni. Ha csak néhánynak is, de mégis... mert a lelkiismeret így diktálja. Ha tudsz, ha van lehetőséged, segíts. Mert nincs ennél jobb, szebb érzés. Ugye?
VÉGE