Szentéletű vasfazék
Bobby Leng:
Szentéletű vasfazék
Igaz történet
Az óvodában szülői értekezlet volt. Az asszonyok a pici székeken ültek körben. Középen a dadusok és az óvónők, meg az óvoda vezetője ültek, szemben az anyukákkal.
Az óvoda vezetőnője ezt mondta:
- Az egyik dadust elbocsátjuk, mert iszik.
Akkor az egyik anyuka felpattant és mérgesen, jó hangosan ezt mondta, miközben két kezének mutatóujjait összeköszörülte, mint ahogy a gyerekek szokták, amikor ezt mondják: „Bi-bi”. /Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett.../
Szóval ezt mondta:
- Szentéletű vasfazék, csak a füle kormos!
Mindenki azonnal tudta, mire gondol. Arra, hogy az óvoda vezetőnője is szereti az itókát, épp, mint az általa megnevezett dada.
Az anyuka azért kelt ki magából annyira, mert a gyerekek nagyon szerették azt a dadát, amelyikről kiderült, hogy iszik. Tényleg tudta mindenki, hogy néha-néha iszogat, de a munkájára nem volt panasz, mert akkor sose volt kapatos, amikor a gyerekekkel foglalkozott. Sőt, a gyerekek jobban szerették őt, mint bármelyik másik dadát. Nagyon jól bánt velük, megtalálta velük a hangot, rajongtak érte, valósággal csüngtek rajta. Ő pedig mindig mosolygott, sokat nevetett. A gyerekek nagyon tisztelték, épp, mint a szülők.
Ez után az ominózus eset után nem lett elbocsátva a dada, mert a többi anya is kiállt érte. Az óvoda vezetőnője pedig felkészülhetett arra, hogy bepanaszolják vagy feljelentik a szülők, ha elküldi az idős asszonyt, aki már közvetlenül a nyugdíj előtt állt. Hiszen ő is ugyanúgy rabja az italnak, ezért nem tesznek majd kivételt vele se „fentről”.
Az idős dadát a gyerekek és szülők szeretetének eredményekét nyugdíjazása után is még jó ideig alkalmazták az óvodában, mindenki nagy megelégedésére. Amikor pedig végleg otthagyta az óvodát, a gyerekek gyakorta meglátogatták őt.
VÉGE
Szentéletű vasfazék
Igaz történet
Az óvodában szülői értekezlet volt. Az asszonyok a pici székeken ültek körben. Középen a dadusok és az óvónők, meg az óvoda vezetője ültek, szemben az anyukákkal.
Az óvoda vezetőnője ezt mondta:
- Az egyik dadust elbocsátjuk, mert iszik.
Akkor az egyik anyuka felpattant és mérgesen, jó hangosan ezt mondta, miközben két kezének mutatóujjait összeköszörülte, mint ahogy a gyerekek szokták, amikor ezt mondják: „Bi-bi”. /Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett.../
Szóval ezt mondta:
- Szentéletű vasfazék, csak a füle kormos!
Mindenki azonnal tudta, mire gondol. Arra, hogy az óvoda vezetőnője is szereti az itókát, épp, mint az általa megnevezett dada.
Az anyuka azért kelt ki magából annyira, mert a gyerekek nagyon szerették azt a dadát, amelyikről kiderült, hogy iszik. Tényleg tudta mindenki, hogy néha-néha iszogat, de a munkájára nem volt panasz, mert akkor sose volt kapatos, amikor a gyerekekkel foglalkozott. Sőt, a gyerekek jobban szerették őt, mint bármelyik másik dadát. Nagyon jól bánt velük, megtalálta velük a hangot, rajongtak érte, valósággal csüngtek rajta. Ő pedig mindig mosolygott, sokat nevetett. A gyerekek nagyon tisztelték, épp, mint a szülők.
Ez után az ominózus eset után nem lett elbocsátva a dada, mert a többi anya is kiállt érte. Az óvoda vezetőnője pedig felkészülhetett arra, hogy bepanaszolják vagy feljelentik a szülők, ha elküldi az idős asszonyt, aki már közvetlenül a nyugdíj előtt állt. Hiszen ő is ugyanúgy rabja az italnak, ezért nem tesznek majd kivételt vele se „fentről”.
Az idős dadát a gyerekek és szülők szeretetének eredményekét nyugdíjazása után is még jó ideig alkalmazták az óvodában, mindenki nagy megelégedésére. Amikor pedig végleg otthagyta az óvodát, a gyerekek gyakorta meglátogatták őt.
VÉGE