Tizenhat vadgalamb
Bobby Leng:
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
Tizenhat vadgalamb
A vadgalambok, nyolc pár, ott éltek a templom kertjében, a hatalmas fenyők ágai között. Itt védelmet, hálóhelyet találtak még a legzordabb tél elől is.
Régóta éltek már itt: elődeik és azok elődei is mind itt költöttek, házasodtak, s nem zavarta életüket semmi és senki.
Ha télen társbérlők: fenyőrigók, feketerigók költöztek a fenyőágak közé, nem zavarta őket ez sem. Megfértek békésen, sohasem veszekedtek.
Aztán egy nap a templomkert zöld kovácsoltvas kerítésére hatalmas táblát biggyesztettek. A felirat csak néhány szó volt, valami olyasmi, hogy uniós támogatással újjáépül a templom.
A templom gyönyörű freskókkal díszített belső tere: falai, mennyezete megkoptak az idők folyamán, beázástól lett foltos a régi festés. Meg aztán, amikor az olajfűtésű kazánt leszerelték, - amire egykoron a hívek adták össze a pénzt, hogy ne kelljen a rettenetesen hideg falak között dideregniük - éktelen, meztelen vakolatfolt maradt a méltánytalan csonkítás nyomán.
Az oszlopok lábazata megkopott már a sok-sok kabátujj érintésétől az idők folyamán: ezt egyszerűen lefestették, de sajnos nem az eredeti, díszes mázt igazították ki...
Szóval egyesek szerint megcsúnyult már a templom festése, fel kell újítani.
Hosszas munkával, de a mesterek végülis elvégezték a dolgukat. Ennek eredményeként meszelt, vakítóan fehér falak keletkeztek, csak az oltár melletti freskó és a mennyezet egy kisebb darabja maradt meg eredeti állapotában - talán restaurálva lesz, ki tudja - de a színes ablaküvegek helyére vékony, átlátszó konyhaablak-üvegek kerültek... hogy beengedjék a fényt, állítólag. Be is engedik, az igaz, azonban a meghittség odalett, hiszen a templomok félhomálya éppen azt hivatott szolgálni, hogy ott elmélyülhessen az ember. De itt, ez a vakító fény... hát ez már korántsem az, aminek lennie kéne. Ilyen fényár jól mutat egy nappali szobában... de itt?
Aztán egyszer még más is történt. Valami rettenetes, borzasztó, iszonytató... valami, ami... és lassan, csendben közeledett a Karácsony.
Ködös, esős, hideg késő ősz volt. Gépek és emberek jöttek, szélesre nyitották a templomkert kapuját, és beözönlöttek rajta. Aztán felzendültek, felordítottak a motoros fűrészek... és jajgattak, dőltek, sorra dőltek ki a majd százados, óriás, égbe szökő szakállas fenyők.
A vadgalambok ebből semmit sem értettek. Csak azt látták, hogy az emberek odalent lehántják a szeretett, öreg fenyők ágait, összedarabolják törzseiket, rakásra hordják, aztán pedig óriási erejű gépekkel kitépik a földből a gyökereiket...
Mi történik itt?! Oda a biztos lakás, oda a menedéket nyújtó tűlevelek sűrűje, oda a ringatózó ágak, oda a szélben meghitten zúgó otthon... Oda, sajnos, odavan, örökre oda.
És a galambok sírtak és nézték, hogy omlik össze a múltjuk, a jelenük és a jövőjük: itt már soha többé nem éjszakázhatnak, soha többé nem ringatózhatnak a szélben: nem menekülhetnek a sűrű ágak közé, ha héja vagy macska közelít. Nem bújhatnak már össze esős éjszakákon, nem nyújt többé menedéket a hó, a hideg téli szél elől az áthatolhatatlan lombsátor.
Minden odavan.
Aztán elmentek a gépek. A feltúrt talajon semmi nem maradt. Meztelen, csupasz lett a kert, s ők csak bámulták, nézték értetlenül a szomszédos villanyvezetéken himbálózva, tizenhatan, egymás mellett, és sírtak, és nem tudták, hogy mi lesz velük ezután.
Az esős napoknak csak nem akart vége szakadni. A gépek mély nyoma a sárban még mindig ott látszott. A galambok vissza-visszatértek. Talán reménykedtek valami csodában... de a csoda sajnos elmaradt.
Aztán a templom körüli öreg, hatalmas japánakácfákra került a sor. Ők sem maradhattak... Miért? Miért? Sírták a vadgalambok. De nem válaszolt nekik senki. Csak hordták, hordták az emberek a sok nehéz faágat, rönköt, és volt, aki a tenyerét dörzsölte: jó haszon, jó üzlet. A fenyőket is jó pénzért el lehetett adni...
A fenyők helyére lombhullató parki díszfákat ültettek. Volt, amelyik nem eredt meg, volt, amelyik ha nehezen is, de mégis kihajtott tavasszal. Aztán alattuk csak nőtt a gaz, sűrűn, folytonosan...
Azelőtt, a fenyők alatt egyetlen szál gaz nem sok, annyi sem termett az árnyék miatt. Ezzel nem volt soha gond, nem kellett megkapálni. Évente egyszer összegereblyézték a lehullott tűleveleket, ennyi volt az egész, amit foglalkozni kellett a templomkerttel. A fenyők közt futó járda soha nem volt hófödte: a sűrű lombok miatt nem tudott lehullani ide a hó. Itt soha nem kellett elseperni a havat, a hólapát pihenhetett: soha nem volt rá szükség.
Most majd másként lesz. A lombhullató fák ősszel levedlik leveleiket, s a szél szertehordja őket. Már nincs akadálya a szélnek, hónak: lehet avart, havat sepregetni, lapátolni...
Aztán később a fák alatt füvet vetettek. A járdák széléhez bokrokat ültettek. Sárga díszkőből kis kanyargós - ki tudja milyen funkciójú - utakat építettek a templom köré.
Aztán pedig egyszer csak felszedték a régi, hatalmas betontömbökből kirakott maradék járdát is. Oda is díszburkolat kerül, majd pedig kivágták a parókia előtti öreg gyümölcsfákat, felszedték a kerítést, ami a templomkertet a parókiától elválasztotta.
Aztán pedig parkolót építettek a milliós autócsodák részére, kavicsággyal, új kerítéssel - a régi, míves kovácsoltvas helyén.
Az autócsodáknak nem kell már kerülgetniük az útszéli japánakácfák ölnyi törzsét: mind kivágták, felszaggatták, felszabdalták és elhordták...
Ajjaj.
A villanyvezetéket megszüntették, mélyen a földbe ásták. A vadgalambok soha többé nem találták, nem ringatózhattak rajta búgva, sírva-ríva... már ez is megszűnt hát.
Maradt a kopár kert, amely védelmet már többé nem tud, nem képes nyújtani az ég madarainak. Pedig ők is Isten teremtményei. Reájuk nem gondolt senki... senki.
Egyvalaki volt csupán, aki együtt siratta a múltat a vadgalambokkal. Látta tanácstalanságukat, hontalanná lett kis életüket. Szánta őket, a szíve vérzett, de semmit nem tehetett. Gyermeki szíve sajgott, s érezte: talán soha nem gyógyul be a seb. Gondolatban keblére ölelte a tizenhat vadgalambot, ázott tollaikat símogatta képzeletben, s hullott a könnye megállíthatatlanul.
Együtt szenvedett az ég madaraival. Könnyeit, szenvedését nem látta, nem vette észre senki. Ha észrevették, látták volna is, kigúnyolták, megbámulták, kinevették volna. Szinte hallotta a barbár nevetést, a harsány megjegyzéseket, szinte csengtek a fülében a ki nem mondott gúnyos szavak. Mit is tehetett volna ő, egyedül? Hiszen a fenyők helyett nem adhatott másikakat, nem teremnek azok egyik percről a másikra! Kell nekik sok-sok esztendő... Nincs, nincsen hát megoldás! Csak a sírás maradt, a szánalom, a szívfájdalom... és valahol, a szív legmélyén csendben, titokban kisarjadzott a harag, a gyűlölet.
Még sokáig visszajártak, céltalanul repkedtek a templom körül szegény vadgalambok. Kis csapatuk körbe-körberepült, aztán elszálltak valamerre... ki tudja, hová. Ki tudja, hol találtak nyugtot, menedéket a szél, a hó, az eső, a ragadozók elől... Ki tudja, hol költik ki utódaikat, ki tudja, mi lesz, mi lett velük. Talán nem is érdekel senkit... Vagy mégis?
VÉGE
IGAZ TÖRTÉNETEK SOROZAT
Tizenhat vadgalamb
A vadgalambok, nyolc pár, ott éltek a templom kertjében, a hatalmas fenyők ágai között. Itt védelmet, hálóhelyet találtak még a legzordabb tél elől is.
Régóta éltek már itt: elődeik és azok elődei is mind itt költöttek, házasodtak, s nem zavarta életüket semmi és senki.
Ha télen társbérlők: fenyőrigók, feketerigók költöztek a fenyőágak közé, nem zavarta őket ez sem. Megfértek békésen, sohasem veszekedtek.
Aztán egy nap a templomkert zöld kovácsoltvas kerítésére hatalmas táblát biggyesztettek. A felirat csak néhány szó volt, valami olyasmi, hogy uniós támogatással újjáépül a templom.
A templom gyönyörű freskókkal díszített belső tere: falai, mennyezete megkoptak az idők folyamán, beázástól lett foltos a régi festés. Meg aztán, amikor az olajfűtésű kazánt leszerelték, - amire egykoron a hívek adták össze a pénzt, hogy ne kelljen a rettenetesen hideg falak között dideregniük - éktelen, meztelen vakolatfolt maradt a méltánytalan csonkítás nyomán.
Az oszlopok lábazata megkopott már a sok-sok kabátujj érintésétől az idők folyamán: ezt egyszerűen lefestették, de sajnos nem az eredeti, díszes mázt igazították ki...
Szóval egyesek szerint megcsúnyult már a templom festése, fel kell újítani.
Hosszas munkával, de a mesterek végülis elvégezték a dolgukat. Ennek eredményeként meszelt, vakítóan fehér falak keletkeztek, csak az oltár melletti freskó és a mennyezet egy kisebb darabja maradt meg eredeti állapotában - talán restaurálva lesz, ki tudja - de a színes ablaküvegek helyére vékony, átlátszó konyhaablak-üvegek kerültek... hogy beengedjék a fényt, állítólag. Be is engedik, az igaz, azonban a meghittség odalett, hiszen a templomok félhomálya éppen azt hivatott szolgálni, hogy ott elmélyülhessen az ember. De itt, ez a vakító fény... hát ez már korántsem az, aminek lennie kéne. Ilyen fényár jól mutat egy nappali szobában... de itt?
Aztán egyszer még más is történt. Valami rettenetes, borzasztó, iszonytató... valami, ami... és lassan, csendben közeledett a Karácsony.
Ködös, esős, hideg késő ősz volt. Gépek és emberek jöttek, szélesre nyitották a templomkert kapuját, és beözönlöttek rajta. Aztán felzendültek, felordítottak a motoros fűrészek... és jajgattak, dőltek, sorra dőltek ki a majd százados, óriás, égbe szökő szakállas fenyők.
A vadgalambok ebből semmit sem értettek. Csak azt látták, hogy az emberek odalent lehántják a szeretett, öreg fenyők ágait, összedarabolják törzseiket, rakásra hordják, aztán pedig óriási erejű gépekkel kitépik a földből a gyökereiket...
Mi történik itt?! Oda a biztos lakás, oda a menedéket nyújtó tűlevelek sűrűje, oda a ringatózó ágak, oda a szélben meghitten zúgó otthon... Oda, sajnos, odavan, örökre oda.
És a galambok sírtak és nézték, hogy omlik össze a múltjuk, a jelenük és a jövőjük: itt már soha többé nem éjszakázhatnak, soha többé nem ringatózhatnak a szélben: nem menekülhetnek a sűrű ágak közé, ha héja vagy macska közelít. Nem bújhatnak már össze esős éjszakákon, nem nyújt többé menedéket a hó, a hideg téli szél elől az áthatolhatatlan lombsátor.
Minden odavan.
Aztán elmentek a gépek. A feltúrt talajon semmi nem maradt. Meztelen, csupasz lett a kert, s ők csak bámulták, nézték értetlenül a szomszédos villanyvezetéken himbálózva, tizenhatan, egymás mellett, és sírtak, és nem tudták, hogy mi lesz velük ezután.
Az esős napoknak csak nem akart vége szakadni. A gépek mély nyoma a sárban még mindig ott látszott. A galambok vissza-visszatértek. Talán reménykedtek valami csodában... de a csoda sajnos elmaradt.
Aztán a templom körüli öreg, hatalmas japánakácfákra került a sor. Ők sem maradhattak... Miért? Miért? Sírták a vadgalambok. De nem válaszolt nekik senki. Csak hordták, hordták az emberek a sok nehéz faágat, rönköt, és volt, aki a tenyerét dörzsölte: jó haszon, jó üzlet. A fenyőket is jó pénzért el lehetett adni...
A fenyők helyére lombhullató parki díszfákat ültettek. Volt, amelyik nem eredt meg, volt, amelyik ha nehezen is, de mégis kihajtott tavasszal. Aztán alattuk csak nőtt a gaz, sűrűn, folytonosan...
Azelőtt, a fenyők alatt egyetlen szál gaz nem sok, annyi sem termett az árnyék miatt. Ezzel nem volt soha gond, nem kellett megkapálni. Évente egyszer összegereblyézték a lehullott tűleveleket, ennyi volt az egész, amit foglalkozni kellett a templomkerttel. A fenyők közt futó járda soha nem volt hófödte: a sűrű lombok miatt nem tudott lehullani ide a hó. Itt soha nem kellett elseperni a havat, a hólapát pihenhetett: soha nem volt rá szükség.
Most majd másként lesz. A lombhullató fák ősszel levedlik leveleiket, s a szél szertehordja őket. Már nincs akadálya a szélnek, hónak: lehet avart, havat sepregetni, lapátolni...
Aztán később a fák alatt füvet vetettek. A járdák széléhez bokrokat ültettek. Sárga díszkőből kis kanyargós - ki tudja milyen funkciójú - utakat építettek a templom köré.
Aztán pedig egyszer csak felszedték a régi, hatalmas betontömbökből kirakott maradék járdát is. Oda is díszburkolat kerül, majd pedig kivágták a parókia előtti öreg gyümölcsfákat, felszedték a kerítést, ami a templomkertet a parókiától elválasztotta.
Aztán pedig parkolót építettek a milliós autócsodák részére, kavicsággyal, új kerítéssel - a régi, míves kovácsoltvas helyén.
Az autócsodáknak nem kell már kerülgetniük az útszéli japánakácfák ölnyi törzsét: mind kivágták, felszaggatták, felszabdalták és elhordták...
Ajjaj.
A villanyvezetéket megszüntették, mélyen a földbe ásták. A vadgalambok soha többé nem találták, nem ringatózhattak rajta búgva, sírva-ríva... már ez is megszűnt hát.
Maradt a kopár kert, amely védelmet már többé nem tud, nem képes nyújtani az ég madarainak. Pedig ők is Isten teremtményei. Reájuk nem gondolt senki... senki.
Egyvalaki volt csupán, aki együtt siratta a múltat a vadgalambokkal. Látta tanácstalanságukat, hontalanná lett kis életüket. Szánta őket, a szíve vérzett, de semmit nem tehetett. Gyermeki szíve sajgott, s érezte: talán soha nem gyógyul be a seb. Gondolatban keblére ölelte a tizenhat vadgalambot, ázott tollaikat símogatta képzeletben, s hullott a könnye megállíthatatlanul.
Együtt szenvedett az ég madaraival. Könnyeit, szenvedését nem látta, nem vette észre senki. Ha észrevették, látták volna is, kigúnyolták, megbámulták, kinevették volna. Szinte hallotta a barbár nevetést, a harsány megjegyzéseket, szinte csengtek a fülében a ki nem mondott gúnyos szavak. Mit is tehetett volna ő, egyedül? Hiszen a fenyők helyett nem adhatott másikakat, nem teremnek azok egyik percről a másikra! Kell nekik sok-sok esztendő... Nincs, nincsen hát megoldás! Csak a sírás maradt, a szánalom, a szívfájdalom... és valahol, a szív legmélyén csendben, titokban kisarjadzott a harag, a gyűlölet.
Még sokáig visszajártak, céltalanul repkedtek a templom körül szegény vadgalambok. Kis csapatuk körbe-körberepült, aztán elszálltak valamerre... ki tudja, hová. Ki tudja, hol találtak nyugtot, menedéket a szél, a hó, az eső, a ragadozók elől... Ki tudja, hol költik ki utódaikat, ki tudja, mi lesz, mi lett velük. Talán nem is érdekel senkit... Vagy mégis?
VÉGE