Tűzróka
Bobby Leng:
Tűzróka
igaz történet
Tél volt, hideg, fagyos tél. A kis parasztházban a földes szobácskában egy szekrény árválkodott, meg egy duplaágy, kicsike asztal, meg két sezlon. A szobában nappal senki nem tartózkodott, ide csak aludni lehetett bejönni. Estefelé begyújtottak a sarokban a vaskályhában, ettől kicsit oszlott a szinte égető, dermesztő hideg. A konyhában a sparhelt platniján gömbölyű terméskövek sorakoztak. Mindenkinek volt egy, az édesapáé volt a legnagyobb. Amikor felforrósodtak, akkor szakadt lepedőből hasított rongyokba tekerték a köveket, és sietve bevitték a szobába. Bedugták a dunyhák alá, mindenkinek a derékalj tájékára a sajátját. Kicsit később arrébb tolták, hogy az egész fekhely átmelegedjen tőle. Amikor lefeküdtek, a lábukhoz gurították a követ, amely akkor már inkább csak langyos volt, elállta a kéz. A lábukat rajta nyugtatták, ameddig ki nem hűlt, akkor kigurították a rongyból és lelökték a földre. Így tudtak nyugodtan aludni reggelig. Reggel pedig mindenki fogta a sajátját, és kivitte a konyhába. A rongyokat is összeszedték, amibe be voltak csavarva, azt is ki kellett vinni, hogy majd estére legyen mibe tekerni. Hiszen olyan forró lesz, hogy puszta kézzel nem lehet majd megérinteni se!
Esténként, amikor már mindenki megmosakodott és hálóingben, pizsamában voltak, mindenki bebújt az ágyába. Az anya elfújta a petróleumlámpát, és jóéjt-imádsággal elbúcsúztak egymástól.
A duplaágyon az apa és anya között volt a helye a kicsi gyereknek. Estelente, amikor bebújt a dunyha alá, álláig húzta, és a hófehérre meszelt gerendás mennyezetet bámulta. A vaskályhára nemrég dobták a mai utolsó adag tüzelőt, még kicsit lángol majd, aztán elhamvad. De ameddig lángol, lobogva ég, addig a kályha résein át bevilágítja sejtelmesen a kis szobát.
A kályha tetején több repedés, itt ki-kivillan a tűz fénye. A mennyezetre vetül, ott olyanforma alakot formál, mintha rókafej volna. Néha vihog, majd nyelvét öltögeti, de a fülei mindig felfelé, hegyesen meredeznek, a szemét néha összecsippenti huncutul, ahogy ott lebeg, inog, táncol a nennyezeten a rókaarc formájú éles fény. A szoba többi része félhomályos, a lángnyelvek táncolnak és ugrálnak, a mennyezetre vetítik fényüket, mindaddig, amíg ki nem alszik a kályhában a tűz... és lassan el nem alszik a kisgyerek.
A kisgyerek nagyon szerette ezt a róka-arcot. Minden este másként és másként mutatta magát. Már alig várta a gyerek az estét, hogy láthassa végre. Ameddig nem kezdett lankadni a tűz és halványodni a tűzróka, addig nem aludt el. Amikor már alig lehetett látni a kályha repedésein át a mennyezetre vetülő fényeket, akkor tudta csak hatalmába keríteni őt az álom.
Volt egyszer, hol nem volt...
VÉGE
Tűzróka
igaz történet
Tél volt, hideg, fagyos tél. A kis parasztházban a földes szobácskában egy szekrény árválkodott, meg egy duplaágy, kicsike asztal, meg két sezlon. A szobában nappal senki nem tartózkodott, ide csak aludni lehetett bejönni. Estefelé begyújtottak a sarokban a vaskályhában, ettől kicsit oszlott a szinte égető, dermesztő hideg. A konyhában a sparhelt platniján gömbölyű terméskövek sorakoztak. Mindenkinek volt egy, az édesapáé volt a legnagyobb. Amikor felforrósodtak, akkor szakadt lepedőből hasított rongyokba tekerték a köveket, és sietve bevitték a szobába. Bedugták a dunyhák alá, mindenkinek a derékalj tájékára a sajátját. Kicsit később arrébb tolták, hogy az egész fekhely átmelegedjen tőle. Amikor lefeküdtek, a lábukhoz gurították a követ, amely akkor már inkább csak langyos volt, elállta a kéz. A lábukat rajta nyugtatták, ameddig ki nem hűlt, akkor kigurították a rongyból és lelökték a földre. Így tudtak nyugodtan aludni reggelig. Reggel pedig mindenki fogta a sajátját, és kivitte a konyhába. A rongyokat is összeszedték, amibe be voltak csavarva, azt is ki kellett vinni, hogy majd estére legyen mibe tekerni. Hiszen olyan forró lesz, hogy puszta kézzel nem lehet majd megérinteni se!
Esténként, amikor már mindenki megmosakodott és hálóingben, pizsamában voltak, mindenki bebújt az ágyába. Az anya elfújta a petróleumlámpát, és jóéjt-imádsággal elbúcsúztak egymástól.
A duplaágyon az apa és anya között volt a helye a kicsi gyereknek. Estelente, amikor bebújt a dunyha alá, álláig húzta, és a hófehérre meszelt gerendás mennyezetet bámulta. A vaskályhára nemrég dobták a mai utolsó adag tüzelőt, még kicsit lángol majd, aztán elhamvad. De ameddig lángol, lobogva ég, addig a kályha résein át bevilágítja sejtelmesen a kis szobát.
A kályha tetején több repedés, itt ki-kivillan a tűz fénye. A mennyezetre vetül, ott olyanforma alakot formál, mintha rókafej volna. Néha vihog, majd nyelvét öltögeti, de a fülei mindig felfelé, hegyesen meredeznek, a szemét néha összecsippenti huncutul, ahogy ott lebeg, inog, táncol a nennyezeten a rókaarc formájú éles fény. A szoba többi része félhomályos, a lángnyelvek táncolnak és ugrálnak, a mennyezetre vetítik fényüket, mindaddig, amíg ki nem alszik a kályhában a tűz... és lassan el nem alszik a kisgyerek.
A kisgyerek nagyon szerette ezt a róka-arcot. Minden este másként és másként mutatta magát. Már alig várta a gyerek az estét, hogy láthassa végre. Ameddig nem kezdett lankadni a tűz és halványodni a tűzróka, addig nem aludt el. Amikor már alig lehetett látni a kályha repedésein át a mennyezetre vetülő fényeket, akkor tudta csak hatalmába keríteni őt az álom.
Volt egyszer, hol nem volt...
VÉGE