Varjú a hóban
Bobby Leng:
Varjú a hóban
Igaz történetek sorozat
Hideg volt, kutya hideg. Szerencsére a földeket, vetéseket vastag hó borította, de sajnos a hó tetején keményre fagyott jégkéreg volt, ami bizony megnehezítette a vadak életét. És a faágakra is vastagon fagyott a jégréteg, ami nem kedvezett a majdani tavaszi rügyfakadásnak. Legalábbis így tartják.
A gyerekek nagyon élvezték a hosszú telet. A keményre taposott hó az utakon nagyon jó volt, csúszkáltak, szánkóztak rajta, a befagyott tócsákon, lapályokon pedig a korcsolyázók, csúszkálók sokasága visongott délutánonként, iskola után. Egyáltalán nem érdekelte őket a hideg. Pirosra fagyott arcocskával, orrocskával rohangáltak, hógolyóztak, kiabáltak, sikongattak nagy lelkesedéssel.
A gazdák aggódva figyelték a szürke égboltot: újabb havazás várható. A vadásztársaság sűrűn töltögette a faluszéli területeken kihelyezett etetőkben a szénát, ocsút, kukoricacsöveket, takarmányrépát - szegény vadak a vastag hó alatt nemigen tudtak élelmet kaparni maguknak, különösen, hogy a ráfagyott jég olyan kemény volt, hogy még a vadászok csizmája alatt is csak nehezen roppant be, ahogy súlyos léptekkel haladtak a szántól az etetőhöz a nehéz zsákokkal.
A fácánoknak, foglyoknak, kisebb szárnyasoknak külön szárnyékokat készítettek ilyenkor, nádból, úgy, hogy a nádkéve egyik vége a földre támaszkodott, a másik vége alá pedig rövid lábakat illesztettek, keresztben pedig ezeket összeerősítették karóval, miegymással, ami a vastag nádréteget megtartotta. Olyanformán nézett ki, mint egy féltetős, lábakon álló fészer, csak kicsiben, és csak egyik oldalt voltak lábai. Ez alá a szárnyék alá került az ocsú, a kukorica. Ide nem esett be a hó, ide húzódhattak pihenni, nemcsak enni a szárnyasok.
Ugyanilyen féltetős beálló készült a nagyvadaknak is, csak sokkal nagyobb, és négy lábon állt, meg aztán ebben még rácsos jászol is volt, széles nyílásokkal, tele jóféle, illatos szénával, és a széles nyílásokon át az őzek, nyulak, vaddisznók könnyedén kihúzkodták a szénát, de szétszórni nem tudták, így az értékes élelem nem veszett kárba, nem keveredett a hóba, nem taposták bele a hegyes patácskák, puha lábacskák. Ez a nádtetős beálló elég nagy volt ahhoz, hogy a csöves kukoricát, és egyéb élelmet kényelmesen alá lehetett szórni, kukoricaszár-kévéket, szalmabálát, almát, miegyebet, - nyáron pedig ezekre a helyekre tették a vadászok a nyalósó tömböket, itatókat.
------------
A kertekben a falu népe, apraja-nagyja szorgalmasan töltögette a madáretetőket, s a hosszúra nyúlt télben a verebek is csatlakoztak a többi színes kis madárkához, hogy a napraforgómagvak, dióbél, a fák alá szórt búza- és kukoricadara az ő begyecskéjüket is megmelengesse a cudar télben. Mert ők is teljes jogú tagjai a madártársadalomnak - tudták ők ezt nagyon is jól! Hiszen nyáron, amikor a sok hernyó, levéltetű elárasztja a fákat, bokrokat, bizony nagyon is hasznosak ők! A sok kis fióka nagyon sokat tud ám enni, s őket nem lehet magvakkal táplálni még! Majd, ha megnőnek, szedegetnek ők gazmagot, meg amit találnak, de addig... bizony nagyon sokat kell szorgalmaskodniuk a szülőknek, hogy a kis tollatlan, csupasz, vak pici verebecske-csimaszok kitollasodva, röpképessé - vagyis MAJDNEM röpképessé - válva kitaszíthatóak legyenek a fészekből, hogy a következő generációt is fel lehessen nevelni még a tél beállta előtt. Mert az életnek mennie kell, nem lehet lacafacázni!
Az egyik kertben a háziak minden reggel feltöltötték az etetőt a nagy gyümölcsfa törzsére erősített etetőkben. Többet is ki kellett helyezni, mert a meggyvágók egy-egy etető szájába beülve addig ettek, amíg jól nem laktak, de addig nem engedték oda a többi, kisebb madárkát. Félannyival nagyobbak voltak mint a cinege, az etető nyílását teljesen betöltötte a szép kis tollas testük.
A sokféle madárka élénk röpködése, csicsergése, csattogása, csiripelése - olykor veszekedése - messzire hallatszott a kertek fölött.
Hétvége volt. A gyerekek ilyenkor tovább alhattak, nem kellett iskolába menni, és a felnőttek is nyújtózkodtak még egy kicsit a finom meleg dunyha, paplan alatt. Most egy picit később keltek ők is, de nekik azért nem lehetett sokáig heverészni, mert az állatokat meg kell etetni, ha hétvége van, ha nem.
Az asszony korán kelt, mint mindig. Valamiért - maga sem tudta, miért - a kert másik vége felé vette az útját. Mintha valami vonzotta volna abba az irányba. Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Nem is tudatosult benne, mégis arra vitte a lába.
Pedig nem szokott arra járni - amióta leesett ez a fránya nagy hó, azóta csak az etetőig jár, meg vissza - egész kis csapást készített a hólapáttal, hogy kényelmesen odajusson a magas hóban, és a fa alatt is körben elhányta a havat, hogy a földre szórt, vagy az etetőből kihullott magvak ne a hóba potyogjanak, mert akkor kárba vesznek...
Az etetőt már megtöltötte. Még alig világosodott, szinte szürkeség volt. Ehhez persze a köd is hozzájárult, ami felkúszott a mezőről a házak közé.
Ballagott a kerítés mellett, a hó ropogott a csizmája alatt. A gyerekek még alszanak - gondolta, a férje is lustálkodik még - megteheti, ilyenkor nem kell dolgoznia menni - ő pedig majd elkészíti a reggelit, mire mindenki felkel. Addigra a baromfiakat is ellátja, mert így kezdődik számára egy nap - mint mindig.
A szél hóbuckákat hordott ösze a kertben egy-egy fa tövében. A kerítésnél hatalmas ecetfa magasodott, fele törzse a kerítés túloldalán. Valahogy mindkét szomszédnak megfelelt ez a helyzet, senki nem akarta kivágni. Nyáron hűvösével, óriási rózsaszínespiros virágfüzérével tetszetős és hasznos volt, meg egyébként sem aggatott senkinek. A fa tövében, a drótkerítéshez majd méteres hóbuckákat hordott a szél, tetejére pedig az olvadt hó, az ónos eső vastagon ráfagyott. Ahogy az asszony lassan, nehézkesen haladt arrafelé, valami furcsát pillantott meg. Az ecetfa tövében a legnagyobb hóbucka tetején valami sötét, mozdulatlan folt virított a fehér hóban.Meggyorsította lépteit, odasietett. Meglepődött, amikor kiderült, hogy egy szinte élettelen, majd halálra fagyott varjú volt, csőrével előre, félig belesüppedve mélyen a hóba. Deréktól kifelé függőlegesen kiállt a hóból, szinte keményre volt szegény fagyva. Bizonyára az ecetfán éjszakázott, de az élelem nélküli tél, meg a hideg elbánt vele. Valószínűleg leesett az éjjel, fejjel a hóba, és nem tudott, nem volt ereje kijönni onnan. Még szerencse, hogy a család kutyái nem vették észre, - ők is a meleg, szalmával bélelt vackaikon kuporogtak még - nert akkor biztosan széttépték volna szerencsétlent.
Így azonban megmenekült. Az asszony két kézzel fogva kihúzta a jókora madarat a jégpáncéllal fedett hóból, s bevitte a konyhába. A szinte élettelen jószágot letette a padlóra, és gyorsan kerített egy jókora almásládát. Szalmával bélelte, beletette a madarat, és a kályha mellé tette. Letakarta egy másik ládával, nehogy kirepüljön, ha magához tér a melegben, és a macskáktól is meg szerette volna védeni, mert azok már kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, leskelődtek, nyúlkáltak be a láda résein. Nagyon érdekelte őket ez a jó szagú, zsákmánynak kinéző valami.
Amikorra aztán a kályhából áradó melegtől észhez tért a szegény pára, addigra a gyerekek is felébredtek. A varjú mocorogni kezdett a ládában, a szalmaszálak zizegtek, ahogy forgolódott, amint szabadulni szeretett volna. Mert ő bizony egy szabad madár, nem szeret ő fogságban lenni!
Óvatosan lekerült a láda a tetejéről. Az asszony lassan feléje nyúlt, kenyérdarabkákat szórt eléje, meg kis konzerves dobozban friss vizet. Gondolták, éhes és szomjas, egyen és igyon, mert ha megerősödik, akkor ki kell engedniük, mert a társai már bizonyára várják valahol. Már az is csoda, hogy egyedül volt, hiszen ők csapatban járnak. Persze az is lehet, hogy többen éjszakáztak azon a bizonyos ecetfán, de ő nem bírta tovább, a többiek viszont elrepültek.
Szóval, ahogy az asszony nyúlt az élelemmel be a ládába, a varjú hatalmas szürke csőrével óriásit csapott a keze felé. Csak a hegyével érte el a kezét, de bizony ijedtében kiejtette belőle a kenyeret! Elkapta a kezét, megnézte - nem vérzett, csak megpirosodott. Ejnye, no! De nem haragudott rá, hogy is szelídült volna meg szegény pára ez alatt a rövid idő alatt - nem szerette a fogságot. Mostmár úgy gondolta, elég erős, megvédi magát.
De nem így volt, nem bizony. Szárnyai élettelenül lógtak a két oldalán, a lába sem engedelmeskedett még - de a harci kedve azért már megjött, még ha gyenge volt is.
Akkor lefedték ismét a ládával, gondolták, majd eszik és iszik később. De nem, sajnos, sem ételt, sem italt nem fogadott el. Hogy miért, ki tudja? Eltelt az első nap. Már lábra tudott állni, és igazgatta a szárnyait is. Aztán eltelt a második nap is. Akkor már sajnálták, hogy nem eszik, de nem tudták, alkalmas-e rá, hogy elrepüljön. Amikor az élelmet, vizet cserélték, le kellett venni a ládát. Akkor aztán gondolt egyet és kireppent hirtelen, ki a konyhába, fel az asztalra, széktámlára, és össze-vissza röpködött a helyiségben. Szerencsére nem sok minden volt, amit leverhetett volna, - a család igen szegény volt, nem voltak csecsebecsék a kredencen, asztalon - így hát nem tett kárt semmiben, csak röpködött szegény körbe-körbe, alig tudták elkapni, nehogy saját magában kárt tegyen, mert neki-nekirepült az ablaknak, falnak. Féltek, hogy összetöri magát, vagy kitöri az ablaküveget.
Végül sikerült elcsípni őkelmét, visszatuszkolták nagynehezen a ládába, aztán pedig eldöntötték, hogy mostmár szabadon kell engedni, mert nem eszik, nem iszik, le fog gyöngülni, és aztán elpusztul. Akkor inkább hadd menjen, keresse meg az övéit.
Reggel aztán ládástul kivitték az udvarra. Levették a ládát a tetejéről, ő pedig kiugrott, egyenesen a magasra hányt hókupac tetejére. Néhány percig nézelődött, forgatta a fejét, okos szemével körbe-körbetekingetett, - talán búcsúzott. Lehetséges. Aztán meglebbentette a szárnyait, egyszer, kétszer, és felemelkedett a magasba. Kiszállt a kert fölé, elszállt a fészer fölött - és beleveszett a sűrű ködbe.
Néha leszállt néhány varjú a kertben az ecetfára. Talán ő is közöttük volt. Amikor a háziak kenyérdarabokat szórtak ki a hóra, laposan szállva röptében felkapták és elrepültek vele. Néha össze is vesztek rajta, ilyenkor még többször kellett adni, hogy mindnek jusson. Talán az az egy is ott volt, és talán neki is jutott a finom puha kenyérkéből. Talán éppen ő volt az, aki felszállt a zsákmányával az ágra, és a lábujjaival az ághoz szorított kenyérdarabból kemény csőrével falatkákat szakítva nyelte, nyelte a puha kenyérbelet. Fejét okosan forgatva közben, meg-rebbentette a szárnyait, ha társai közeledtek, hogy elvegyék az ő élelmét. Mert azt ugye mégse hagyhatja!
Aztán végül mégis elmúlt a tél. Elolvadt a hó, kibújtak a földből az első fűszálak. Kitavaszodott. De az a néhány varjú néha még leszállt a hatalmas ecetfa kiszáradt ágára, némelyikük még károgott is egyet-egyet, aztán elszálltak valamerre. Néha nyáron is meg-megjelentek, de egyre ritkábban. Aztán egyszer csak már nem jöttek többé. Talán majd télen. Majd, ha fagy. Ha majd éhesek lesznek - majd akkor talán ismét meglátogatják a kis kertet ennivalóért.
Mint ahogyan az apróbb szárnyas társaik. Akik már tudják, hogy a kert nemcsak nyáron, de télen is terülj-terülj asztalkámmal várja őket.
Mert így van ez jól.
VÉGE
Varjú a hóban
Igaz történetek sorozat
Hideg volt, kutya hideg. Szerencsére a földeket, vetéseket vastag hó borította, de sajnos a hó tetején keményre fagyott jégkéreg volt, ami bizony megnehezítette a vadak életét. És a faágakra is vastagon fagyott a jégréteg, ami nem kedvezett a majdani tavaszi rügyfakadásnak. Legalábbis így tartják.
A gyerekek nagyon élvezték a hosszú telet. A keményre taposott hó az utakon nagyon jó volt, csúszkáltak, szánkóztak rajta, a befagyott tócsákon, lapályokon pedig a korcsolyázók, csúszkálók sokasága visongott délutánonként, iskola után. Egyáltalán nem érdekelte őket a hideg. Pirosra fagyott arcocskával, orrocskával rohangáltak, hógolyóztak, kiabáltak, sikongattak nagy lelkesedéssel.
A gazdák aggódva figyelték a szürke égboltot: újabb havazás várható. A vadásztársaság sűrűn töltögette a faluszéli területeken kihelyezett etetőkben a szénát, ocsút, kukoricacsöveket, takarmányrépát - szegény vadak a vastag hó alatt nemigen tudtak élelmet kaparni maguknak, különösen, hogy a ráfagyott jég olyan kemény volt, hogy még a vadászok csizmája alatt is csak nehezen roppant be, ahogy súlyos léptekkel haladtak a szántól az etetőhöz a nehéz zsákokkal.
A fácánoknak, foglyoknak, kisebb szárnyasoknak külön szárnyékokat készítettek ilyenkor, nádból, úgy, hogy a nádkéve egyik vége a földre támaszkodott, a másik vége alá pedig rövid lábakat illesztettek, keresztben pedig ezeket összeerősítették karóval, miegymással, ami a vastag nádréteget megtartotta. Olyanformán nézett ki, mint egy féltetős, lábakon álló fészer, csak kicsiben, és csak egyik oldalt voltak lábai. Ez alá a szárnyék alá került az ocsú, a kukorica. Ide nem esett be a hó, ide húzódhattak pihenni, nemcsak enni a szárnyasok.
Ugyanilyen féltetős beálló készült a nagyvadaknak is, csak sokkal nagyobb, és négy lábon állt, meg aztán ebben még rácsos jászol is volt, széles nyílásokkal, tele jóféle, illatos szénával, és a széles nyílásokon át az őzek, nyulak, vaddisznók könnyedén kihúzkodták a szénát, de szétszórni nem tudták, így az értékes élelem nem veszett kárba, nem keveredett a hóba, nem taposták bele a hegyes patácskák, puha lábacskák. Ez a nádtetős beálló elég nagy volt ahhoz, hogy a csöves kukoricát, és egyéb élelmet kényelmesen alá lehetett szórni, kukoricaszár-kévéket, szalmabálát, almát, miegyebet, - nyáron pedig ezekre a helyekre tették a vadászok a nyalósó tömböket, itatókat.
------------
A kertekben a falu népe, apraja-nagyja szorgalmasan töltögette a madáretetőket, s a hosszúra nyúlt télben a verebek is csatlakoztak a többi színes kis madárkához, hogy a napraforgómagvak, dióbél, a fák alá szórt búza- és kukoricadara az ő begyecskéjüket is megmelengesse a cudar télben. Mert ők is teljes jogú tagjai a madártársadalomnak - tudták ők ezt nagyon is jól! Hiszen nyáron, amikor a sok hernyó, levéltetű elárasztja a fákat, bokrokat, bizony nagyon is hasznosak ők! A sok kis fióka nagyon sokat tud ám enni, s őket nem lehet magvakkal táplálni még! Majd, ha megnőnek, szedegetnek ők gazmagot, meg amit találnak, de addig... bizony nagyon sokat kell szorgalmaskodniuk a szülőknek, hogy a kis tollatlan, csupasz, vak pici verebecske-csimaszok kitollasodva, röpképessé - vagyis MAJDNEM röpképessé - válva kitaszíthatóak legyenek a fészekből, hogy a következő generációt is fel lehessen nevelni még a tél beállta előtt. Mert az életnek mennie kell, nem lehet lacafacázni!
Az egyik kertben a háziak minden reggel feltöltötték az etetőt a nagy gyümölcsfa törzsére erősített etetőkben. Többet is ki kellett helyezni, mert a meggyvágók egy-egy etető szájába beülve addig ettek, amíg jól nem laktak, de addig nem engedték oda a többi, kisebb madárkát. Félannyival nagyobbak voltak mint a cinege, az etető nyílását teljesen betöltötte a szép kis tollas testük.
A sokféle madárka élénk röpködése, csicsergése, csattogása, csiripelése - olykor veszekedése - messzire hallatszott a kertek fölött.
Hétvége volt. A gyerekek ilyenkor tovább alhattak, nem kellett iskolába menni, és a felnőttek is nyújtózkodtak még egy kicsit a finom meleg dunyha, paplan alatt. Most egy picit később keltek ők is, de nekik azért nem lehetett sokáig heverészni, mert az állatokat meg kell etetni, ha hétvége van, ha nem.
Az asszony korán kelt, mint mindig. Valamiért - maga sem tudta, miért - a kert másik vége felé vette az útját. Mintha valami vonzotta volna abba az irányba. Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Nem is tudatosult benne, mégis arra vitte a lába.
Pedig nem szokott arra járni - amióta leesett ez a fránya nagy hó, azóta csak az etetőig jár, meg vissza - egész kis csapást készített a hólapáttal, hogy kényelmesen odajusson a magas hóban, és a fa alatt is körben elhányta a havat, hogy a földre szórt, vagy az etetőből kihullott magvak ne a hóba potyogjanak, mert akkor kárba vesznek...
Az etetőt már megtöltötte. Még alig világosodott, szinte szürkeség volt. Ehhez persze a köd is hozzájárult, ami felkúszott a mezőről a házak közé.
Ballagott a kerítés mellett, a hó ropogott a csizmája alatt. A gyerekek még alszanak - gondolta, a férje is lustálkodik még - megteheti, ilyenkor nem kell dolgoznia menni - ő pedig majd elkészíti a reggelit, mire mindenki felkel. Addigra a baromfiakat is ellátja, mert így kezdődik számára egy nap - mint mindig.
A szél hóbuckákat hordott ösze a kertben egy-egy fa tövében. A kerítésnél hatalmas ecetfa magasodott, fele törzse a kerítés túloldalán. Valahogy mindkét szomszédnak megfelelt ez a helyzet, senki nem akarta kivágni. Nyáron hűvösével, óriási rózsaszínespiros virágfüzérével tetszetős és hasznos volt, meg egyébként sem aggatott senkinek. A fa tövében, a drótkerítéshez majd méteres hóbuckákat hordott a szél, tetejére pedig az olvadt hó, az ónos eső vastagon ráfagyott. Ahogy az asszony lassan, nehézkesen haladt arrafelé, valami furcsát pillantott meg. Az ecetfa tövében a legnagyobb hóbucka tetején valami sötét, mozdulatlan folt virított a fehér hóban.Meggyorsította lépteit, odasietett. Meglepődött, amikor kiderült, hogy egy szinte élettelen, majd halálra fagyott varjú volt, csőrével előre, félig belesüppedve mélyen a hóba. Deréktól kifelé függőlegesen kiállt a hóból, szinte keményre volt szegény fagyva. Bizonyára az ecetfán éjszakázott, de az élelem nélküli tél, meg a hideg elbánt vele. Valószínűleg leesett az éjjel, fejjel a hóba, és nem tudott, nem volt ereje kijönni onnan. Még szerencse, hogy a család kutyái nem vették észre, - ők is a meleg, szalmával bélelt vackaikon kuporogtak még - nert akkor biztosan széttépték volna szerencsétlent.
Így azonban megmenekült. Az asszony két kézzel fogva kihúzta a jókora madarat a jégpáncéllal fedett hóból, s bevitte a konyhába. A szinte élettelen jószágot letette a padlóra, és gyorsan kerített egy jókora almásládát. Szalmával bélelte, beletette a madarat, és a kályha mellé tette. Letakarta egy másik ládával, nehogy kirepüljön, ha magához tér a melegben, és a macskáktól is meg szerette volna védeni, mert azok már kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, leskelődtek, nyúlkáltak be a láda résein. Nagyon érdekelte őket ez a jó szagú, zsákmánynak kinéző valami.
Amikorra aztán a kályhából áradó melegtől észhez tért a szegény pára, addigra a gyerekek is felébredtek. A varjú mocorogni kezdett a ládában, a szalmaszálak zizegtek, ahogy forgolódott, amint szabadulni szeretett volna. Mert ő bizony egy szabad madár, nem szeret ő fogságban lenni!
Óvatosan lekerült a láda a tetejéről. Az asszony lassan feléje nyúlt, kenyérdarabkákat szórt eléje, meg kis konzerves dobozban friss vizet. Gondolták, éhes és szomjas, egyen és igyon, mert ha megerősödik, akkor ki kell engedniük, mert a társai már bizonyára várják valahol. Már az is csoda, hogy egyedül volt, hiszen ők csapatban járnak. Persze az is lehet, hogy többen éjszakáztak azon a bizonyos ecetfán, de ő nem bírta tovább, a többiek viszont elrepültek.
Szóval, ahogy az asszony nyúlt az élelemmel be a ládába, a varjú hatalmas szürke csőrével óriásit csapott a keze felé. Csak a hegyével érte el a kezét, de bizony ijedtében kiejtette belőle a kenyeret! Elkapta a kezét, megnézte - nem vérzett, csak megpirosodott. Ejnye, no! De nem haragudott rá, hogy is szelídült volna meg szegény pára ez alatt a rövid idő alatt - nem szerette a fogságot. Mostmár úgy gondolta, elég erős, megvédi magát.
De nem így volt, nem bizony. Szárnyai élettelenül lógtak a két oldalán, a lába sem engedelmeskedett még - de a harci kedve azért már megjött, még ha gyenge volt is.
Akkor lefedték ismét a ládával, gondolták, majd eszik és iszik később. De nem, sajnos, sem ételt, sem italt nem fogadott el. Hogy miért, ki tudja? Eltelt az első nap. Már lábra tudott állni, és igazgatta a szárnyait is. Aztán eltelt a második nap is. Akkor már sajnálták, hogy nem eszik, de nem tudták, alkalmas-e rá, hogy elrepüljön. Amikor az élelmet, vizet cserélték, le kellett venni a ládát. Akkor aztán gondolt egyet és kireppent hirtelen, ki a konyhába, fel az asztalra, széktámlára, és össze-vissza röpködött a helyiségben. Szerencsére nem sok minden volt, amit leverhetett volna, - a család igen szegény volt, nem voltak csecsebecsék a kredencen, asztalon - így hát nem tett kárt semmiben, csak röpködött szegény körbe-körbe, alig tudták elkapni, nehogy saját magában kárt tegyen, mert neki-nekirepült az ablaknak, falnak. Féltek, hogy összetöri magát, vagy kitöri az ablaküveget.
Végül sikerült elcsípni őkelmét, visszatuszkolták nagynehezen a ládába, aztán pedig eldöntötték, hogy mostmár szabadon kell engedni, mert nem eszik, nem iszik, le fog gyöngülni, és aztán elpusztul. Akkor inkább hadd menjen, keresse meg az övéit.
Reggel aztán ládástul kivitték az udvarra. Levették a ládát a tetejéről, ő pedig kiugrott, egyenesen a magasra hányt hókupac tetejére. Néhány percig nézelődött, forgatta a fejét, okos szemével körbe-körbetekingetett, - talán búcsúzott. Lehetséges. Aztán meglebbentette a szárnyait, egyszer, kétszer, és felemelkedett a magasba. Kiszállt a kert fölé, elszállt a fészer fölött - és beleveszett a sűrű ködbe.
Néha leszállt néhány varjú a kertben az ecetfára. Talán ő is közöttük volt. Amikor a háziak kenyérdarabokat szórtak ki a hóra, laposan szállva röptében felkapták és elrepültek vele. Néha össze is vesztek rajta, ilyenkor még többször kellett adni, hogy mindnek jusson. Talán az az egy is ott volt, és talán neki is jutott a finom puha kenyérkéből. Talán éppen ő volt az, aki felszállt a zsákmányával az ágra, és a lábujjaival az ághoz szorított kenyérdarabból kemény csőrével falatkákat szakítva nyelte, nyelte a puha kenyérbelet. Fejét okosan forgatva közben, meg-rebbentette a szárnyait, ha társai közeledtek, hogy elvegyék az ő élelmét. Mert azt ugye mégse hagyhatja!
Aztán végül mégis elmúlt a tél. Elolvadt a hó, kibújtak a földből az első fűszálak. Kitavaszodott. De az a néhány varjú néha még leszállt a hatalmas ecetfa kiszáradt ágára, némelyikük még károgott is egyet-egyet, aztán elszálltak valamerre. Néha nyáron is meg-megjelentek, de egyre ritkábban. Aztán egyszer csak már nem jöttek többé. Talán majd télen. Majd, ha fagy. Ha majd éhesek lesznek - majd akkor talán ismét meglátogatják a kis kertet ennivalóért.
Mint ahogyan az apróbb szárnyas társaik. Akik már tudják, hogy a kert nemcsak nyáron, de télen is terülj-terülj asztalkámmal várja őket.
Mert így van ez jól.
VÉGE