Syuron.hu

Bobby Leng:
A fehér holló
-mese-


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó. Ez a házikó kinn állt a falu szélén, és a lakója nem volt más, mint egy öregasszony. Egyedül éldegélt, csendesen, békességben, szegényesen.
Egyik este már éppen elfújta a gyertyát és lefekvéshez készülődött, amikor odakint feltámadt a szél, és zuhogni kezdett az eső. Az ablakokon a szél csapkodta a zsalugátert, a kiskaput feltépte és nyikorogva hajtogatta ki-be. Már épp arra gondolt az öregasszony, hogy kibiceg fájós lábain és újra becsukja, be is reteszeli ismét, már a nehéz fekete rojtos-bojtos nagykendőt is a fejére, vállára terítette, amikor hirtelen valaki erősen megzörgette az konyhaajtót. Jaj. ki lehet az - dobbant meg szegény öregasszony szíve. Amúgy nem volt félős, hiszen már oly régóta egyedül élt, de ez a hirtelen jött ítéletidő kicsit megrémítette.
Odatotyogott az ajtóhoz, a kopott, öreg függönyt elhúzva próbált a sötétbe kilesni. Egy alakot vélt látni az ajtó előtt a villámok fényében.
Egy röpke pillanatig töprengett: vajon beengedje-e, hát hiszen ki tudja, miféle, kiféle szerzet, aki idevetődött ebben a viharban? De épp a vihar miatt gondolta meg mégis magát: ne ázzon-fázzon ott kinn az esőben a szerencsétlen, hadd jöjjék be, és melegedjen meg kissé.
Legelőször gyorsan felizzította a tűzhelyben a hamvadó parazsat, majd ismét meggyújtotta a gyertyát az asztalon.
Ezután kiriglizte az ajtót, először csak résnyire nyitotta, majd tétovázva bár, de mégis kitárta a jövevény előtt.
Nem tudta, ki fia-borja az illető, mert első pillantásra csak egy bőrig ázott, csurom vizes valaki toppant be a földes konyhácskába. De amint az illető bátortalanul beljebb lépett, a gyertya halovány, pislákoló fényénél is azonnal látni lehetett, hogy egy ifjú leány az, esőtől, vihartól tépett, szakadozott ruhában. Reszketve állt meg a konyha közepén, egy szót se szólt, valósággal elkékült a szája széle, úgy átfázott a hideg esőtől, széltől odakinn.
Az anyó nagyon megsajnálta szegény teremtést. Hozott neki a tisztaszoba szekrényéből néhány régi ruhát, amit ő már nem használt, és azt odaadta a szegény párának: venné fel.
A lány szégyellősen elfordult, levette ázott ruháit, a székre tette, majd magára öltötte az anyó régi, kopott ruháit, amit még menyecske korából őrzött meg magának, hogy majd jó lesz valamire. Hát lám: most kapóra jött, tényleg jó lett valamire.
Aztán az anyó a tűzhelyen lévő, mindig melegvízzel tele edényből a lavórba mert egy keveset, s mutatta a lánynak: mosdjék meg és lábáról az eső által felvert sarat mossa le. Még egy rossz régi posztópapucsot is előkotort valahonnan hirtelenjében, s azt odatette a lány elé.
Mikor mindezzel megvoltak, az idős asszony a szalmazsákkal bélelt konyhai egyszerű fakeretes ágyra mutatott: ülne le az ismeretlen leány, s takarózzék be az ágyra dobott kopott pokróccal. A lány hálásan húzódott fel az ágyra, tiszta és száraz ruhában, tiszta testtel már jó érzés volt kicsit megpihenni. A tűzhelyben ismét lobogott a tűz, hiszen a tűzhely mellett mindig volt egy jókora láda száraz tűzrevalóval: ágacskákkal, venyigével, gallyal, fahasábokkal. Ilyenkor jól jön, mert kint minden elázott az esőben.
Az anyó most a konyhából nyíló éléskamrába tipegett, szelet kenyeret és egy csupor aludttejet hozott, és az asztalra tette. Az asztalfiából még egy görbe kanalat is előkotort neki. A lányra nézett, és bátorítólag rámutatott az ételre.
Amikor a lány már kissé átmelegedett a pokróc enyhelében, akkor az asztalhoz ment, és leült a keskeny padra. Az öregasszony is leült egy székre az asztal mellé, és nézte, ahogy a lány jóízűen falatozik.
Amikor a lány mindent elpusztított, akkor megkérdezte:
- Honnan szalajtottak téged, lelkem? Mert nem falubeli vagy, ugye?
A lány hallgatott, szégyellősen nézte az asztalt. Nem mert az anyóra nézni, csak halkan ennyit mondott később:
- Nem a faluból jöttem. Messziről jöttem én, nagyon messziről...
A lány szemében könnycseppek jelentek meg. Az anyóka látta, hogy hiába is faggatná: szerencsétlen leány, ki tudja, miféle gonoszság történt vele, hogy ily késői órán menekülnie kell valahonnan, valami vagy valaki elől? No, hát itt menedékre találhat, ameddig csak akar. Meg is mondta neki:
- Maradhatsz, lányom, ameddig csak akarsz. Ládd-e, én egyedül élek. Jó lesz, ha lesz végre segítségem a ház körüli munkában.
És rámosolygott a lányra.
A lány megköszönte a vacsorát, és azt, hogy befogadta őt az öregasszony. A néne megengedte neki, hogy itt a konyhában aludjon, a melegben. Reggel meg majd mindent megbeszélnek - mondta, aztán elfújta a gyertyát, és a sötétben a szobába tipegett, hogy ő is nyugovóra térjen végre, hiszen jó későre járhat már, talán éjfél is elmúlott közben!

Hanem reggel jókor korán, amikor az anyóka előtotyogott a szobából, a lányt már nem találta a házban. Ejnye, hálátlan teremtés - gondolta magában. Még el se köszönt! - dohogott csendesen.
Ámde amikor aznap beesteledett, és leszállt a sötét, ismét kopogtattak a konyhaajtón, és láss csudát: ismét az a lány állt az ajtóban, akit az előző este a vihar erre sodort!
No - gondolta az anyó - most majd jól megmossa a fejét, leszidja, amiért szó nélkül távozott reggel. De a lány csak lesütötte a szemét, és nem szólt semmit, csak az ágy szélére ült, és az anyó látta, hogy nagyon szomorú, még a szeme is könnyes szegény teremtésnek.
Mi lehet evvel a szegény lánnyal? - gondolkodott a néne. Már nem is haragudott rá, hát hogy is tehetné, amikor látja, hogy akkora bánata van szegénynek? Milyen jó lenne, ha el merné mondani, hátha kitalálhatnának rá valami orvosságot?

No, nyugovóra tértek, de reggel megint nem találta a néne a lányt sehol. Mintha a föld nyelte volna el, szőrén-szálán eltűnt megint.
Mostmár nagyon kíváncsi lett az anyó, hogy ugyan vajon hová tűnik el minden reggel virradatra ez a lány! Gondolta: kilesi ő, aztán majd lesz valahogy!

Ahogy kigondolta, úgy is tett: amikor a lány este sötétedéskor hazakeveredett megint, akkor megvacsoráltatta, majd elköszönt, és nyugovóra tértek. De ő nem aludt el, hanem csendesen virrasztott a szobában: arra várt, hogy hajnalodjék, és meglesse, mit csinál a lány.
Amikor aztán, nagysokára derengeni kezdett az ég alja, hallja ám a néne, hogy a lány mocorogni kezd a konyhában. Kilesett a szobaajtó parányi ablakán, s a szürkületben látta, hogy a lány öltözködik és kioson az ajtón. Amikor a lány halkan becsukta maga után a konyha ajtaját, a néne utánalopakodott, ahogy öreg fájós lábai bírták, és kinézett az udvarra. Hanem amit ott látott, attól úgy megdöbbent, hogy még a lélegzete is elakadt.
Hogy mit látott? Látta, hogy a lány kiáll az udvar közepére, és amikor a nap első sugára rávilágított, abban a szent pillanatban egy hófehér tollú, ékes szárnyú nagy hollóvá változott. Megrázta magát, és elrepült.
Az anyó kitipegett a pitvarba, és szomorúan nézett a fehér hollóvá változott szegény lány után. Akkor vette észre, hogy egy hosszú fehér toll kihullott a holló szárnyából vagy farkából, és leesett a földre. Azt az anyó felvette, és elrejtette a ruhája zsebében, majd bevitte a szobába és eldugta az almárium legalsó fiókjába. Úgy sejtette: varázserejű toll ez, talán még hasznát veheti egyszer.
Mostmár látta a néne: ennek a lánynak bizony nem sok hasznát veheti a ház körül! No hiszen! - dohogott magában.

Este, amikor a lány ismét megérkezett hozzá sötétedéskor, nem szólt az anyó semmit, hogy mit látott, hanem csak a lány elé tett egy kis elemózsiát, utána nyugovóra tértek. De reggel a lány nem tudott kimenni a konyhából, mert az anyóka titokban bezárta az ajtót és magához vette a kulcsot.
Így a lány, amikor az ablakon besütő fényben ismét fehér hollóvá változott, akkor nem tudott kimenni, kirepülni, hát ott vergődött szegény a konyhában, neki-nekicsapódva az ablaknak.
De jött a néne, és megfogta a vergődő madarat. Ölébe vette, simogatta, becézgette, nyugtatgatta, míg nagysokára megnyugodott szegény pára.
Akkor az anyóka elővett valahonnan egy nagy madárkalitkát, abba beletette a madarat, és rácsukta az ajtót. Azt mondta:
- Nem kell senkinek se megtudni, hogy mi történik veled. Itt biztonságban leszel, nem kell elmenekülnöd nappal. Este kiengedlek a kalitkából, ne félj, te szegény.

Ezután minden nap így telt: reggel az anyó betette a fehér hollót a kalitkába, este meg kiengedte. Nappal mindenféle. hollónak való étkeket szórt a kalitkába meg inni is adott neki kis büdögében, de este, amikor visszaváltozott leánnyá a holló, akkor ismét együtt ültek a vacsoraasztalhoz.
Ahogy telt-múlt az idő, a lány nagyon megszerette az öregasszonyt, aki ilyen szeretettel gondját viselte. Elhatározta, hogy itt az ideje, hogy elmesélje neki szerencsétlen sorsát. Így is tett.

És mesélni kezdett:
Amikor eladósorba került, akkor több kérője is volt. De őneki egyik sem tetszett igazán. Aztán beleszeretett egyikükbe mégis, és a többit kikosarazta. Ámde az egyik kérő ezt nagyon rossznéven vette, olyannyira, hogy rettentő átkor szórt a szerelmesekre: Mindketten változzanak madárrá. A lány változzon fehér hollóvá, míg a szerelmese változzon sasmadárrá, minden nap, amikor a reggeli nap első sugára beköszönt. Este pedig, ha a nap lebukott a látóhatár mögött, a sötét beálltával változzanak ismét emberré. Így nem találkozhatnak többé, mert egyik se fogja tudni, merre repült a másik, és hogy hol változik ismét emberré.

Így is lett, és messzire kerültek egymástól, meg a szülőhelyüktől, családjaiktól. Bolyongtak éjjel, és repültek nappal, de egymást többé meg soha nem találták.
Így, egymást keresgélve, kutatva élték mindennapjaikat. Így került a lány ide, erre a vidékre, amikor egy estén átváltozott emberré, és a vihar bekergette a házba, és az anyó befogadta őt. De nappal kereste szerelmét tovább.
Mikor az anyó kalickába zárta őt nappalra, akkor nem tudta tovább keresni szerelmét, de már amúgyis lemondott róla végképp.

Az anyó nagyon megsajnálta a szerencsétlen teremtést. Könnyek között mondta:
- Édes lányom! A messzi-messzi Ezüst Hegyek mögött, az Ezüst Erdőben, annak is a legsötétebb szegletében lakik egy vénséges vén, ezeréves füvesasszony. Annak olyan nagy a tudománya, hogy biztosan terajtad és a szerelmeden is tud segíteni. Keresd fel, és mondd el neki a történetedet. De vigyázz, mert csak akkor segít, ha valami olyasmit adsz neki, ami a legértékesebb a számodra.

A leány másnap reggel, fehér holló képében útrakelt, kirepült a kicsi házból, fel a magasba, megkeresni az ezüst hegyeket, amögött pedig az ezüst erdőt, ezüst erdő legsötétebb rejtekében pedig az ezeréves anyókát, aki talán majd segít rajtuk.

Repült nappal, pihent éjjel a leány, sok ideig kereste az ezüst hegyeket, ezüst hegyek mögött az ezüst erdőt, mire nagysokára megtalálta. Végül meglelte az erdő legsötétebb zugát, legsötétebb zugában pedig az ezeréves anyó kis házikóját. De mivel még nappal volt, el kellett rejtőznie. Megvárta az estét, akkor leánnyá változott, és bekopogtatott a kicsi házba.
Először senki nem nyitott ajtót. Már éppen elkeseredett, mert azt gondolta, nem is lakik itt senki, amikor végre nyikorogva résnyire nyílt az ajtó, és kikukucskált az ősz öreg ezeréves anyóka. Háta annyira hajlott volt már, hogy orra hegyével majdnem a földet súrolta.
A leány nem ijedt meg, és nem is borzadt el a látványtól. Tisztességgel köszöntötte a nénikét, és kérte: engedné be őt, hogy elmondhassa, mivégre is kereste fel őt.
De az ezeréves anyó már mindent tudott. Hogy honnan, honnan nem, azt nem árulta el. A leány azt gondolta: biztosan a verebek csiripelték, vagy a szél fújta errefelé a jöttének hírét, de ezzel most nem törődött, hanem csak azt kérdezte:
- Tud-e, akar-e segíteni mirajtunk, néném?
Az anyóka kicsit tétovázott, aztán kénytelen-kelletlen beinvitálta a leányt. Nem szívesen fogad ő vendéget, már nem is járt erre vendég ki tudja, mióta. De nemhogy vendég, még egy árva lélek. egyetlen emberfia se. Ez a hely annyira félelmetes, hogy messze elkerüli minden jótét lélek. Pedig a néne ugyan senkit nem bánt, csakhát szereti a csendet, nyugalmat maga körül. Azt szereti, ha nem zavarja senki. Elvan ő a vadon állataival, madaraival, a sűrű erdő növényei között, szép csendesen, magányosan. Így boldog.

Na szóval, a leánynak nem kellett elmondania szomorú történetét, így hát az anyó menten hozzá is látott, hogy kikavarjon neki valamiféle főzetet, amit majd használhatnak a varázslat ellen. Beletette a főzetbe a különféle, különleges füveit, száraz és friss, illatos meg nem annyira illatos leveleket, virágokat, giz-gazokat, mígnem a főzet olyan sűrű nem lett, hogy bizony megállt benne a hosszú nyelű kanál, amivel kavargatta.
Aztán még mormogott is valamit hozzá, de nem tudta a leány kivenni, hogy imát mondott-e, vagy varázsmondókát, dehát ez most a legkevésbé se érdekelte, csak az, hogy megkaphassa, amiért jött.

Amikor az anyó végzett, ravaszul hunyorított a leányra.
- Mondd csak, lelkem: aztán mit tudsz te adni ezért a drága főzetért cserébe?
Ekkor ijedt csak meg a leány! Most jutott csak eszébe, hogy a néne, akinél lakott, mit is mondott neki. Dehát neki nincs is semmije se...
Pár percig gondolkodott, aztán eszébe jutott, hogy a szüleitől kapott egy láncot, azon pedig kicsi aranyszivecske csüng. A szívecskében, ezüstfoglalatban egy világoskék apró kövecske van süllyesztve. Ezt a kövecskét a nagyszülei hozták neki, akik messze földről jöttek meglátogatni, amikor ő megszületett. Ezt a kövecskét foglaltatták bele a lánc medalionjába később a szülei, hogy mindig nála lehessen, hátha szerencsét hoz.
Ez volt a legkedvesebb holmija, soha le nem tette, soha meg nem vált volna tőle. Még amikor fehér holló képében járta a világot, akkor is a nyakában csüngött, és folyton azon aggódott, arra vigyázott, hogy nehogy valahogyan elhagyja.
Ez az egy kincse volt, amit nagyon szeretett, amihez nagyon ragaszkodott. Ez az egyetlen emléke maradt csupán otthonról! Ezt kell tehát felajánlania, odaadnia a főzetért cserébe! Fájó szívvel bár, de odaadta a láncot az anyónak.

Az anyónak tetszett a lánc, el is fogadta. A főzetet leszűrte, kihűtötte és palackba töltötte. Azután azt mondta:
- Most keresd meg a szerelmedet. Ebből a főzetből igyál te is egy kortyocskát, meg ő is egy kortyocskát, ami megmaradt, azzal szórd meg a szárnyaitokat, és mondjátok azt mindketten:
„Ezüst erdő
Ezüst hegyek
Madár voltam
Ember legyek”.
Akkor végérvényesen emberré változtok.

A lány nagyon köszönte a főzetet, és már el akart köszönni, amikor szörnyű nagy károgást hallott. Megijedt. Az anyó azt mondta neki:
- Most értek haza az ezüsthegyeken túlról az ezüsterdő varjai, ezek itt laknak a kunyhóm feletti legöregebb fák legsűrűbb lombjai között. Ők védelmezik az ezüst erdőt. Ha itt találnak, széttépnek. Várj csak egy kicsikét!
Azzal kikotort a tűzhelyből hamut és kormot, azt a földre szórta, és ráparancsolt a lányra, hogy hempergőzzék meg benne. A lány úgy is tett: olyan kormos lett, meg a szürke hamu is úgy rátapadt és befogta, hogy alig látszott ki még a szeme is. Az anyó most azt mondta:
- Mostmár bátran kimehetsz, nem vesznek észre. Csendben haladjál, mert ha egy ág is megreccsen a lábad alatt, véged!
De mielőtt a lány kiléphetett volna az ajtón, az anyó a lány tenyerébe tett valamit. A lány megnézte: a lánc volt, amit a főzetért cserébe adott. Kérdően nézett az öregasszonyra, de az csak mosolygott, s intett, hogy indulhat. Hiszen mit is kezdhetne ő ezzel a lánccal itt az erdő közepén? Nem kell neki semmire, itt mindene megvan. Csak próbára akarta tenni a leányt.

A lány mégegyszer mindent nagyon nagy tisztelettel és hálával megköszönt, majd elindult, kifelé az erdőből. Nagyon vigyázott, nehogy zajt csapjon valahogy.
Amikor már jó messzire ért, akkor felkelt a nap. Akkor ismét fehér hollóvá változott, de szerencsére a korom meg a hamu úgy befogta, hogy még a fehér tollruha is szürke meg fekete lett tőle. Így már nem volt annyira rikítóan feltűnő, az ezüst erdő varjai nem vették észre, így el tudott repülni, ki az ezüst erdőből, át az ezüst hegyeken, vissza a nagy hatalmas mezők fölé.

Most jött a legnehezebb rész: meg kellett találnia a kedvesét. De hogyan találhatná meg, amikor már oly régóta keresi, és sehol se találta?
Elhatározta, hogy visszamegy a szülőföldjére, hátha ott megtudhatja, merre keresse. Amint kigondolta, úgy is tett.
Csak az volt a baj, hogy csupán éjjel volt emberi alakban. Így meg nagyon kevés emberrel tudott csak beszélni. Szerencsére, azok között volt valaki, aki szokott erre látni egy hatalmas sasmadarat, amint vijjogva egyre errefelé köröz, mintha folyton-folyvást, egyre keresne valamit.

Másnap a leány reggel átváltozott megint hollóvá. Felszállt a levegőégbe, és keresni kezdte szerelmét, aki sas képében bolyong a világban. Nemsokára meg is pillantotta, amint nagy szárnycsapásokkal közeledett. A leány szíve rögtön megsúgta, hogy ez csakis a szerelme lehet, és nem igazi sasmadár.
A leány örömében egyenesen feléje repült holló képében. Az ám, de a sas azt hitte, hogy egy igazi holló, és lecsapott reá, hogy széttépje, és megegye. A leány szörnyen megijedt, de már kitérni nem tudott a rettentő karmok elől. A karmok belemélyedtek a testébe, és nagy erővel megragadták. Akkor a sas leszállt a földre, karmai között a leányból lett hollóval.
A leány-holló testéből csörgedezni kezdett a vér, ahogy az éles, hegyes karmok a testébe vájtak. A vére kiserkent, vörösre festette a földet. Ahogy a hollót elhagyta az ereje, úgy egyszerre átváltozott leánnyá. Akkor a sas elengedte, mert felismerte szerelmét. Hiszen csakugyan ő volt az: a legényből lett, elvarázsolt sasmadár! Nagyon megrémült, hogy mit tett az ő szerelmével. Jaj, most megölte őt!

Az alélt leány mellé kuporodott, hatalmas szárnyát ráterítette, fejét annak vállára hajtotta, és sírt. Könnyei leperegtek a leányzó haján, és a szívére cseppentek. Amint a szívét elérték, a leány feléledt, kinyitotta búzavirágkék szemeit. A sasmadár nagyon megörült. A leány felült, és azt mondta:
- Itt ez a butella, benne egy olyan főzet, amitől visszaváltozhatunk örökre emberi mivoltunkba. Nem kell többé már madárként élnünk! Csak kortyolnunk kell az italból, nekem is egyet, meg neked is egyet, és ezt kell mondanunk:
„Ezüst erdő
Ezüst hegyek
Madár voltam
Ember legyek!”

Csakhogy, mire a leány mindezeket elmondta, ismét visszaváltozott hollóvá, hiszen még fényes nappal volt! És a madarak nem tudnak beszélni!

Akkor most mit tegyenek? Mit volt mit tenni, meg kell várni az estét, a sötétet. De addig is el kell rejtőzniük, nehogy valaki rájuk találjon, és bánthassa őket. Különösen féltek ők attól a gonosz varázslótól, aki régen megátkozta őket!
Elrejtőztek hát a közeli erdő fái közé, és már alig várták az estét. De szárnyaikkal addig is egymást ölelték, el nem engedték volna egymást mostmár egyetlen percre sem! Soha többé!
Amikor végre besötétedett, akkor mindketten végre átváltozhattak megint emberré. Akkor aztán mindketten felhörpintettek egy-egy kortyocskát a főzetből, és elmondták a versikét, amit az ezeréves anyó kikötött volt. Azután a maradék főzetet magukra locsolták, ahogyan azt meghagyta.

És ekkor végre megtörtént a csoda! Megtört a varázs, érezték. Az erdő fái között kivárták nagykeservesen a reggelt, hogy lássák: tényleg hatott-e az ital?
Reggel, a nap első sugarai bevetültek a fák közé. De már nekik nem árthattak többé, a varázslat elszállt örökre!
Megölelték, megcsókolták egymást, és hazatérhettek végre szeretteik körébe.

Már másnap meg is tartották a lakodalmat. Magukhoz vették az öregasszonyt, aki azon a bizonyos viharos éjszakán befogadta a leányt, így mostmár mindannyian nagyon boldogok voltak.

Igen ám, de egy idő múlva a varázsló fülébe jutott az ő nagy boldogságuk. Dúlt-fúlt mérgében, hogy vajon ki segíthetett nekik megtörni az ő átkát?
Elment megkeresni őket. Meg is találta, és újra bántani akarta őket. De az öregasszony, aki a fehér hollótollat őrizte, odalépett eléje, és megérintette a tollal.
Úgy gondolta, hogy a tollban még varázslat lakik, és aki rossz szándékkal közelít, azt megbabonázza. Így is lett: a tollban rejlő varázserőtől a varázsló is fehér hollóvá változott. Így visszaszállt rá a saját átka!
A hollóvá lett varázsló nagy rikácsolással tovarepült. Mérgesen és bosszúszomjasan szálldosott a vakvilágban, mígnem egyszer megtudta valahogyan, hogy az ezüst hegyek mögötti ezüst erdőben él egy ezeréves öreg füvesasszony, az törte meg az ő átkát. Hát most odamegy, és bosszút áll rajta!

Ahogy ezt kigondolta, úgy is tett. Elszállt a hatalmas ezüst hegyek mögé, ott is egyenest be az ezüst erdő legmélyebb, legsötétebb zugába, hogy számonkérje az anyókán a tettét.
Csakhogy az ezüst erdő védelmezői, a varjak észrevették őt. Azonnal üldözőbe vették, el is fogták a levegőben, és rácsaptak. Tépték, marcangolták, és közben veszettül károgtak, rikácsoltak.
A sok fehér toll szerteszét repült az erdő felett. De mivel gonosz volt a varázsló, a tollak, amelyek a testéből kihulltak, még a levegőben mind lángot vetettek, és úgy hullottak alá, a fák közé. Ettől pedig meggyulladtak a fákon a levelek, ágak, és lángolni, égni kezdett az egész erdő.
Az ezeréves füvesasszony meghallotta a szörnyű ricsajt, és kilépett a kunyhója elé. Meglátta, hogy az erdő lángol, a fák fölött meg ott kavarognak az ő varjacskái. Mi történhetett? De nem tépelődhetett sokáig, sarkon fordult, be a kunyhóba, egyenest a sublóthoz, annak az egyik fiókjában őrizgette réges-régóta azt a kis zsákocskát, amelyet most felkapott, és sietett vele kifelé a kunyhóból, ahogy csak öreg lábai bírták. Amikor kiért a ház elé, kis üvegcsét kapott elő a fekete köténye zsebéből, abból hörpintett egy icipici cseppecskét. És lássatok csudát, mi történt egyszeribe? Hát ő is varjúvá változott azon nyomban! Karmaival megragadta a zsákot, és szélsebesen felrepült a lángoló erdő fölé. Ott csőrével kitépte, felszakította a zsák oldalát, ami abban volt, valami csuda dolog lehetett, mert amikor a fákra szóródott, mind sisteregve elaludt a sok forró láng, és a helyében gyönyörűséges virágok borították el az imént még füstölgő, lángoló, üszkös ágakat.
Eközben a szénfekete tollú varjúk alaposan helybenhagyták a fehér hollót: hiába volt az sokkalta nagyobb náluk, azért csak elbírtak vele. Alig maradt némi toll rajta, így hát menekülőre fogta a dolgot, és szinte zuhanva repült be a legsűrűbb fa ágai közé, hátha ott nem férnek hozzá.
Meg is bújt ottan, a varjak szem elől tévesztették. Az anyóka visszarepült a házikóhoz, és intett a varjúcskáinak, akik nagy károgással követték őt. Ott mind leszálltak a kalyiba előtti kis tisztásra, és láss csudát: mindenikből egy deli vitéz, vagy szép hajadon lett azon helyben!
Az anyóka megdicsérte őket, és mind bementek a házikóba. Nem vették észre, hogy a tollafosztott varázsló ott kuksol nem messze az egyik fa ágai között, és mindent kilesett.
Bosszút forralt magában. Lerepült a fáról, egyenest a házikó ablakához. Ott belesett. Látta odabent a legényeket és lányokat, meg köztük az anyót. Teázgattak a konyhaasztalnál, meg süteményt eszegettek, és közben békésen beszélgettek a tűzhely melegénél, fényénél.
A varázsló gondolta, hogy úgyse veszik őt észre, most végre bosszút állhat! Kitépett egy tollat a maradék szárnytollai közül, és a házikó falához érintette. Az pedig, mivel fából volt, azonnal lángra is lobbant tőle. A kunyhóban nagy rémület támadt, azonban a legények és lányok ismét varjúvá változtak, és kirepültek az ablakon, amit közben az anyó kinyitott nekik. De az anyóka nem jött ki. Várta a varázsló, hogy hátha mégis kijön, de amikor látta, hogy mégse, akkor nagyon örült, mert úgy érezte, hogy most végre bosszút állhatott rajta. De a kíváncsiságával nem bírt: gondolta, meggyőződik róla, hogy biztos bent maradt-e a néne. Benyitott a füstölgő, lángoló ajtón, bedugta a fejét, bekukucskált, de a házban nem látott senkit. Ezért aztán be is lépett az égő helyiségbe, körülnézett. Akkor becsapódott mögötte az ajtó. Hát az anyó el volt rejtőzve az ajtó mögé, mert sejtette, hogy a varázsló bejön majd.
Így hát a varázsló háta mögött kilépett a házból és becsukta az ajtót. A varázsló nem tudott kijönni a füstölgő házból, a füst megmérgezte, összeesett aléltan a padlón. Egyszerre eltűnt, mint a kámfor: mintha ott se lett volna! Még a néne se értette, pedig mindenki tudhatná, hogy a gonosz varázslóknak nagyon árt a füst, attól megsemmisül a varázshatalmuk!
Amikor a varázsló eltűnt, abban a szent minutában a kunyhóból ezüst várkastély lett, hófehér márvány tornyokkal, széles márványlépcsővel, erkélyekkel, szobrokkal. A varjúkból pedig ismét szép deli legények és leányok lettek, akik mind az anyó gyermekei voltak. Az anyó meg? Ő pedig egy olyan szép királyné lett, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem! Mostmár végleg emberré lehettek végre!
Hogy történhetett ez? Elmesélem izibe’!
Valamikor, réges-régen ez a királyasszony nagyon boldogan élt hites urával és gyermekeivel az ezüstkastélyában. De irigyei akadtak bőven, legirigyebb volt pedig reá a tulajdon testvére. Pedig ő is ott élhetett a palotában, semmire se volt gondja, gazdagon és békességben élhetett velük együtt. De a gonosz, irigy szíve nem hagyta nyugodni, így elhatározta, hogy megkaparintja a királyságot. Gondolta, ha elirtja a királynét, és elveteti magát a királlyal, akkor övé lesz minden: a gazdagság is, meg a hatalom is.
De a számításába hiba csúszott, mert a bájital, amit megitatott a királynéval, nem úgy hatott, ahogy számított rá. Nem pusztult el a királyné, hanem varjúvá változott, de minden más is, amit szeretett, egyszeriben eltűnt. Eltűnt az ezüstpalota, és eltűntek a szép gyermekek is. Csak a király maradt meg, mert ő éppen háborúzni volt a szomszédos királlyal, és nem volt ott, amikor a szörnyű árulás történt. Ő csak akkor tudta meg, amikor hazatértében nem találta feleségét, gyermekeit és kastélyát. Csak a gonosz testvért találta. Őt pedig megbotoztatta, és kiűzette a birodalomból, amikor kiderült, hogy mit tett.
A király sokáig kereste szeretteit, de nem találta. Teltek az évek, ő pedig megöregedett, és megbetegedett. Aztán végleg búcsút mondott az árnyékvilágnak.
Azóta pedig eltelt száz év, meg megint száz, meg megint száz, végül ezer év is, talán több is. De a varázs nem tört meg, hogy miért, azt is elmesélem.
A varázslat csak akkor törhet meg, ha az, aki a varázslatot elkövette, elpusztul. De a varázslónak, akitől a varázslatos bájital származott, lett egy gyermeke, aki továbbvitte a gonoszságot. Azután annak is lett gyermeke, aki szintúgy folytatta a gonoszkodást. És ez így ment, mígnem az utolsó leszármazott az a varázsló lett, aki madárrá változtatta a szerelmeseket: fehér hollóvá a leányt, sasmadárrá a szerelmét.
Most, hogy ez a varázsló eltűnt, a varázslat vele együtt tűnt el, szakadt meg, oldódott fel végre. Ennek a varázslónak nem született ugyanis gyermeke, aki a gonosz tudományokat továbbvigye és kitanulja. Megszakadt tehát a vonal, nincs örököse a gonosz vérnek abban az országban.

Mostmár mindenki nagyon örülhet, mert a gonosz varázslók nem tudják tovább sanyargatni az embereket, nem tudnak többé ártani senkinek.

Mostmár mindenki élhet békességben, élete végéig.

Azóta sok idő eltelt. Szerencsére azóta se született gonosz varázsló többé. A gonosz varázslatok pedig végleg feledésbe merültek.

Azt kérditek, hogy az ezeréves füvesasszony hogyan tudott néne képében élni, pedig varjúvá változott? Hát az úgy volt, hogy nagyon sok idő eltelt, és bár varjú képében szálldosott, és vele gyermekei is, ő egyre csak törte a fejét, hogy hogyan oldhatná fel a varázst. Keresgélt a gyógyfüvek között, mindet kipróbálta, aztán összekeverte őket, és próbálgatta a keverékeket saját magán. De a kívánt hatást nem érte el, azonban sikerült újra emberré változnia. De fiatalságát elveszítette, vénséges vén öregasszony lett belőle. Ám ő egyre csak tovább kísérletezgetett, és mindenféle hasznos keveréket csinált. Tele lett velük a sublót összes fiókja, de csak nem találta meg a megfelelő keveréket, ami visszaváltoztathatná őt és gyermekeit végleg emberré, és visszaadná nekik az ezüstpalotát, meg az egész életüket! Szerencsére a varjacskái, a gyermekeiből lett varjacskák nem öregedtek egy picikét se azóta. Csak ő, mert emberré tudta magát változtatni, ha akarta.
Közben hogy-hogynem, a híre elterjedt messze földön az ő varázstudományának. Bár nem szívesen fogadott senkit, de ha valaki mégis rászánta magát, és felkereste, akkor segített rajta, hogyha tudott.
Hát így történt, mostmár ezt is tudjátok.

Azt kérditek, hogy mi lett a szerelmesekkel, akik visszaváltoztak hollóból meg sasból leánnyá és fiúvá? Hát a pletykások azt beszélik, hogy sok gyerekük született, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A mese akkor jó, ha jó a vége, nemigaz?

Hát eddig volt a mese. Itt a vége, nincs tovább!


VÉGE