A fura figura
Bobby Leng:
A fura figura
mese
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kicsike ország távoli csücskében egy fura figura. Azért nevezték fura figurának, mert mindig olyan furi dolgokat mondott.
Például egyszer egy nyáron megcsípte egy darázs. Ez még nem lett volna akkora tragédia, mert egy parasztember egy kis csípés miatt sose szalad orvoshoz. Hanem ez a betyárlábú darázs biztosan nagyon dühös volt valamiért, talán ráléptek a fészkére, vagy éppen rossz kedve volt, szóval nagyon mérges lehetett, mert a harapás helye eléggé megduzzadt. Dagadt-dagadt, végül a fura figura elunta, és gondolta, jobb lesz megnézetni a dokival, mert még az is lehet, hogy valami mérges dolgot csipegetett előtte ez a fránya darázs, vagy olyan helyen járt, ahol éppen frissen permeteztek.
Elbattyogott hát az orvoshoz, és azt mondta:
- Nézze már, doktorácki bácsi, összemart engemet egy dázsi!
Máskor meg, amikor tönkrement a nadrágja, azt motyogta:
- Langalló, gingalló, kilukadt a pantalló!
Volt, hogy valami falubeli csintalan kölök rosszfát tett a tűzre és ezzel nagyon felbosszantotta a fura figurát. De ő még akkor is viccelt:
- Hallod-e hé! Odamegyek oszt kapok egy pofont!
Ettől a rossz kölök megszeppent és elinalt.
Sokszor volt, hogy elbóbiskolt a kispadon, és csak arra ébredt fel, hogy az anyjukja ott gyüszméköl és krasnyog a papucsával, azt meghallotta és így feleszmélt. Ilyenkor így szólt:
- No anyjuk, tápászkodjunk föl, és eriggy az utambul, mert már olyan kövér vagy, hogy könnyebb volna átugrani, mint megkerülni!
Persze, az asszony egyáltalán nem volt kövér, de a fura figura szerette piszkálni. Pedig nem érdemelte meg, igen szorgos, jóravaló, csöndes asszony volt. Különösen azóta, hogy még fiatalasszony korában elveszítette a gyermekét. Áldott állapotban volt, és valaki megkínálta véletlenül kakukkfű teával. Ez pedig árt a kisbabának. De mintha ez önmagában nem lett volna elég, mellette nagyon sokat is dolgozott, kapált és emelgette a nehéz szalmabálákat, etette a jószágot, cipelte a moslékosvödröt, apjukja egyáltalán nem kímélte, hanem sok nehéz munkát sózott a nyakába szegénynek. De ő is tájékozatlan volt biztosan, hogy ezt nem szabad. És hogy nem szabad forró fürdőt se venni ezalatt a kilenc hónap alatt, főként eleinte nem. Pedig váltig mondogatták neki az öreg szülék, de ő nem hallgatott rájuk: majd ő azt jobban tudja. De sajnos, mégse tudta jól.
Így szegény kisbaba sokkal korábban született meg, mint kellett volna, és már holtan született. Azóta szegény asszony leginkább csak csöndesen jár-kel, teszi a dolgát, de viccelődni, nevetgélni még senki se látta azóta se. De az ura, nahát az aztán kipótolja őt is. Helyette is idétlenkedik.
Pedig hálás lehetne a nejének, mert az igen jó asszony. Nem házsártos, nem szuttyongatós, nem piszkálódós, nem gonoszkodós, nem kiabálós és követelőzős, szóval nem az a házisárkány-fajta. Tűr az mindent, magában hordja a bánatát, szavát se hallani naphosszat se. Igazi jó cseléd. Az ilyen asszonyra mondják a vének, hogy: „szép asszonynak-jónak, jó járású lónak kár megöregedni”...
Szóval a fura figura folyton bolondozik.
De nem mindig van annak se kedve bolondozni. Ha egyedül van, akkor minek?
Sokszor, hogy a földeken ha dolgozott, és korán kiment, akkor még hűvös volt, kiskabátot, lélekmelegítő mellénykét is vett az inge fölé. De ahogy a napocska egyre feljebb hágott az égen, és egyre melegebb lett, bizony leolvadt róla a ruha! Vagyishát egyesével szépen leveszegette, ahogy melege lett. De estefelé, ahogy hűvösödött az idő, és a napocska lassan lefelé haladt az ég alja felé, akkor ismét felveszegette a ruhákat megint. Mikor este hazafelé vette az irányt, már megint jó hűvös volt. Ilyenkor is nagy hasznát vette a kalapnak, a kiskabátnak. A kalap a forróságban a napsugaraktól védte a fejét, este meg a hűvöstől, hogy meg ne fázzon az üstöke. Ilyenkor mondogatta: Igaza volt az öregeknek, hogy nyáron ruha nélkül, télen ételem nélkül el ne indulj! Pedig ifjúkorában még ő se vette az intelmeket komolyan. Ezért bizony előfordult, hogy nyáron, ha jött egy zuhé, és ő nyakócán indult el otthonról, akkor átázott az inge, de nem volt nála se pulóver, se semmi, amit felvehetett volna a vizes helyett. És télen, amikor elment valahová, és hirtelen nagy hó hullott, és ő ottragadt valahol, akkor nem volt nála semmilyen élelem. Úgyhogy nagyon megbosszulta magát a meggondolatlansága. A fiatalok mindig azt hiszik, hogy okosabbak az öregeknél, hogy majd ők mindent jobban csinálnak, jobban tudnak. Csak egyvalamit felejtenek el ilyenkor: hogy az öregek már nagy élettapasztalattal rendelkeznek. Ám lehet, hogy annak idején ők se hallgattak az őseikre, és nekik is beleszakadt a nyakuk! Öregen már könnyű bölcsnek lenni, nem igaz? A fura figura is jól megtanulta még ifjú korában mindezeket. Sokat küszködött életében, és minden nap, amikor este végzett az aznapi munkával, így szólt:
- No, ennek is elvetettük a gondját!
Az anyjukja sokszor szidta, amikor úgy találta, hogy bizony az ő embere olyan lassú, mint a csiga. Mert a fura figura komótosan dolgozgatott. Amikor az asszonya murcogott, hogy így, meg úgy, siethetne egy kicsit, akkor se tért ki a hitéből, nem lett ideges, hanem csak folytatta a munkát, ahogy addig.
- Ej, asszony - szokta mondani ilyenkor - tán ballábbal keltél fel, vagy kissarkáról kötötted a kendődet?
Este a vacsoránál meg így szokott szólni, ha az anyjukja elfelejti a pohárka bort kitenni a tányér mellé:
- Hijnye, Boriska, hol a borocska? - merthogy a feleségét Borcsának hívták.
Amikor meg valamit kért az asszonytól, akkor ezt mondta:
- Hoci, boci!
Ilyen vicces ember ez a fura figura.
Máskor meg látta, hogy a kutyájuk szegényke igen vakarózik, dörzsöli a hátát az ajtófélfához. Aszongya:
- Nyihelőzik a kutya, mert megcsípte a bolha.
Amikor a fura figura ilyeneket mond, az anyjukja csak összeráncolja a homlokát, felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit. Minek is szólna, kár volna. Ez a vén bolond már sose fog megváltozni. Erre a kis időre már minek - szokta mondogatni, ha valaki rosszallja a megjegyzéseit, vagy a fura dolgait.
Máskor a mezőn dolgozott, és estefelére már kevés ivóvize maradt. Ezt mondta:
- Alig kotyog valamicskét már a butykosom, hazamegyek, vacsorával vár az anyjukom.
Ilyen fura figura volt ő. De voltak ám neki más fura dolgai is. Például, amikor egyszer füvet kaszált a réten, mert már szép hosszúszárú füvek, virágok nőttek, úgyhogy jó széna lesz a jószágnak télire, gondolta - szóval, amikor mindet lekaszálta, várta, hogy megszáradjék a napon. Amikor egyik fele megszáradt, szépen vasvillával megforgatta, hogy a másik fele is megszáradjon. Amikor megszáradt, indult, hogy összegyűjtse, boglyákba rakja és hazavigye, de rátört egy hatalmas nagy zivatar. Úgy bőrig ázott, hogy az csak na. És a sok finom, csörgősre száradt széna is mind elázott. Vakarta is a feje búbját, hogy megint várhatja, amíg megszárad. De aztán így mormogott magában:
- No, aki eláztatta, majd meg is szárítja!
Azzal hazaballagott.
A fura figura olykor, ha nagyon ráért, kiült a deszkakerítés előtti kispadra, elővette a csibukot, megtömte, és rágyújtott, így pipázgatott csendesen órák hosszat. Aki arra járt, azzal szóbaelegyedett, meghányták-vetették a világ dolgait. Csakhogy arrafelé már nincsen divatban a kispadon való ücsörgés, ki ér arra rá? Mindenki lót-fut, teszi a dolgát, ezért ezt a szokását is furának tartották. Meg is szólták érte, hogy ni, de nagyon ráér ez a fura szerzet, nézzétek má!
Mostanság a rádióból, a televízióból már mindenféle híreket megtud az ember az egész világról. Nem is nagyon akad téma a beszélgetésekhez, de azért ha valami történt a közelben, azt meg kellett értekezni feltétlen. Hogy ki ment férjhez, ki nősült, kik házasodtak, kinek született gyereke, vagy melyik portán lett a tehenkének kisbornyúja, vagy hogy hol lett más egyéb szaporulat, meg hogy ki mit csinált, vagy nem csinált, és hogy az jól van-e, vagy sem. Ezek nagyon fontos dolgok, legalábbis akik ezt egymás között megbeszélték, azok úgy érezték.
A fura figura ahogy idősödött, egyre többet ücsörgött a ház előtt a kispadon. Olykor melléült a felesége is, kettecskén nézelődtek. Nézegették, hogy ki merre megy, merről jön, és csak úgy céltalanul bámészkodtak. Mert amikor a dolgukat elvégezték, akkor volt idő egy kis csendességre, különösen ebéd vagy vacsora után. De azért ebéd után leginkább leheveredtek kicsit delelni, hunytak egy órácskát, amúgyis ha nyár volt, akkor nagy a meleg, ha tél volt, akkor meg úgysincs annyi tennivaló, egész nyugodtan lehet szánni kicsi időt saját magukra, nemigaz?
A környékbeliek végül rájöttek, hogy nem is annyira fura ez a figura, mint amennyire elsőre látszik. Meg-megmosolyogták ugyan, de egyre többen ácsoltak padot a házuk elejibe, és ki-kiültek, integettek is egymásnak szemköztről vagy srégről vagy átellenből. És mások is elkezdtek vicceseket mondogatni, és jókat somolyogtak rajta.
Például ilyeneket kiáltoztak egymásnak az emberek:
- Jónapot, koma, a traktorral hova?
Meg ilyeneket:
- Julis néni, drága, menjen a konyhába, hozzon kicsi borocskát, etesse meg a macskát!
És a Julis néni hozott is egy kandli vörösbort, meg füles bádogbögréket, és öntögette a borocskát, de csak csínján, mert nagy huncut a jó bor: itatja magát, és észre se venni, már be is csiccsentett tőle az ember, elkezd szédülni, forog a világ, és nagyon hamar kiszalad ám a lába alól a föld! Akkor aztán támogatni kell ám a kerítést meg a házfalat, hogy el ne dőljön! Mert rögtön úgy látja az ember, hogy minden ferde, meg mozog, meg forog, meg inog, meg dől, és hát ez nagyon kellemetlen tud lenni. Viszi az embert a feje, olyan súlyos lesz, hogy csak szalad előre, és szaladni kell a lábaknak utána hamar. Másnap meg jön a macskajaj, amikor az ember feje úgy zúg meg fáj, hogy minden kis hangocska sokszorosra erősödik az üres koponyabúrájában, a felerősödött hang meg olyan, mint a harangzúgás és nagyon fájdalmas tud lenni. Ilyenkor legjobb, ha az ember fekve marad, vagy pedig egy kis savanyúuborkalét megiszik, vagy káposztalevest csináltat magának. Szóval ilyen huncut a jó finom borocska, nagyon vigyázni kell vele. Hamar lesz barátból ellenség!
A parasztember nem sokat szomorkodik, de nem is sokat vigad. Reggel napfelkeltekor keresztet vet és nekilát a munkának, majd este, a munka befejeztével megint keresztet vet, így ad hálát az egész napért. Nem nagyon ér rá se búslakodni, se örömködni, mert nagyon el van foglalva a sok munkával. Búslakodásra akkor adja a fejét, ha valami szörnyűséges dolog történik: például, ha a jég elveri a vetést, jószágot, vagy a szélvihar elfekteti a szép magas szálú búzát és azt aztán nehéz lesz learatni. Meg akkor búslakodik, ha valaki örök álomra szenderül az ismerősei vagy rokonai közül. Ilyenkor halotti tort ülnek, a temetés után megvendégelik a jóbarátokat, ismerősöket, közeli hozzátartozókat, és jót esznek és jót isznak, így siratják el az illetőt.
Ámde vigadozni ott van az aratás utáni időszak! Akkor szokták megtartani a lakodalmakat, ugyanis ekkor már a magtárakban van a termés, a munkát befejezték, legalábbis a legjavát, s ami maradt, az még kicsit várhat. És ott van a tél, a karácsonyi ünnepek, a télvégi farsangok, az egész télen pedig olykor különféle bálok. Mert akkor jobban rá lehet érni az ilyesmire. Az egész évben elmaradt, elhalasztott névnapokat, születésnapokat ilyenkor végre megtartják, ősszel szüreti bálat, tavasszal szentiván-éji bokorugrást, tűzugrást.
A furaság ilyenkor nagyon jól jön, mert a sok becsípett ember vidámsága csak úgy dől a szájából, akkor mindenki jókedvű lesz tőle, és jókat lehet nevetgélni a vicces mondásokon. A fura figura ilyenkor nem egyedül furáskodik, és nagyon jól szokta magát érezni. Egymásnak is mondogatnak fura dolgokat, amin jókat lehet kuncorászni.
Így megy ez arrafelé.
A furaság megtetszett a vidámságot igencsak kedvelő környékbelieknek, így egyre több fura dolgokat mondogató ember lett, ezek egyre többször mondtak furikat, így ők is fura figurák lettek ezentúl.
Egyre több fura figura lett a környéken. Így hát elbitorolódott a név, amely nemrég még csak az egyszem fura figuráé volt.
Nade ki bánta?
Messze földön híresek lettek a fura beszédjükről és fura dolgaikról. El is nevezték a helyet, ahol laknak, Furafigurafalvának. De ők ezen is csak nevetgéltek és mosolyogtak. Meg még ezzel a névvel is sok viccet csináltak.
A sok nevetgélés miatt pedig kicsit kellemesebb lett errefelé az élet. Pedig gond, baj és munka akadt mindig bőven.
A fura figura azóta is sokszor ül kint a kispadon a kerítés tövében, és stíröli az arra járókat. Ha szép asszonyt lát, megpödri a bajuszát, ha férfiember jön arra, mutatóujjával megböki a kalapja karimáját alulról köszönésképpen. A pipája meg mindig füstölget, ki sose aluszik, ha épp ráér tömögetni. A tömögetést nagyon gondosan kell elvégezni, akkurátusan, precízen. Elkapkodni nem lehet, mert akkor nem szelel, vagy túlságosan. Akkor meg nincsen benne semmi élvezet. Márpedig nincs annál nagyobb élvezet, mint jóféle bagót pöfékelni, és közben bámészkodni - ezt állítja a fura figura.
Higgyünk-e neki? Én elhiszem. Miért ne hinném? Ha ő mondja? Sőt: én magam is láttam már nem egy ilyen fura figurát. Láttam már csibukot is, és azt is, amikor megtömik dohánnyal. Láttam, hogyan kell meggyújtani, és láttam, hogyan pöfékelnek vele. Beveszik egyik szájcsücskükbe, megszívják a pipát, de nem tüdőzik le a füstöt, hanem a másik csücsökből kipöffentik a füstöt egynéhány fújással. Komolyan, olyanok, mint a gőzmozdony.
A pipázás - na és a szivarozás - nem olyan káros az egészségre, mint a cigarettázás. A cigarettafüstöt leszívják a cigizők egészen mélyen a tüdejükbe, és csak a maradékot, egy keveset fújnak ki. A pipafüstöt és a szivar füstjét azonban csak a szájba szívják be és utána ki is fújják, nem kerül a tüdőbe belőle.
Régebben, amikor még nem volt ennyi filteres-füstszűrős-illatosított-dohánytselátott-előkelő-hosszúszárú cigaretta, akkor a vágott dohányt úgy vették az emberek, meg cigarettapapírt is hozzá, saját maguk megsodorták, mikor ez megvolt, megnyalták a papír szélét, így ragasztották össze kis hengerré, aztán beillesztették a szipkába, és azon keresztül szívták. Ezt hívták kapadohánynak. És voltak benne keményebb szálak is, a dohánylevél erezetéből véletlenül, ezt pedig finánclábnak hívták. Ma már nem látni szipkából dohányzó embert. Pedig jajderég az előkelő finom hölgyek iszonyú hosszú elegáns vékony szipkából eregették az illatos füstöt a szalonokban. Volt az összesen a cigarettával együtt vagy harminc centis is. Érdekes volt, nem vitás. Meg nagyon divatos is. Menő, ahogy most mondanák. De ez már a múlt.
Ma már csak nagyon kevesen pipáznak. Régen nagyon sokféle pipát gyártottak, volt kicsi, nagy, rövid, hosszú, meggyfából, cserépből, miegymás. Volt olyan is, aminek kupakot is gyártottak. A kupakosak, a faragottak, cirádásak gazdag embereknek - földbirtokosoknak - készültek, azt egyszerű mezei paraszt nem tudta megvenni.
Ma már nem nagyon érnek rá az emberek pipázgatni, a benne lévő dohányszálaknak nagyon sok idő kell, hogy elégjenek. A cigit meg hamar el lehet szívni, aztán elnyomni a csikket, eldobni, és kész. Mert mindenki csak siet, rohan.
VÉGE
A fura figura
mese
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kicsike ország távoli csücskében egy fura figura. Azért nevezték fura figurának, mert mindig olyan furi dolgokat mondott.
Például egyszer egy nyáron megcsípte egy darázs. Ez még nem lett volna akkora tragédia, mert egy parasztember egy kis csípés miatt sose szalad orvoshoz. Hanem ez a betyárlábú darázs biztosan nagyon dühös volt valamiért, talán ráléptek a fészkére, vagy éppen rossz kedve volt, szóval nagyon mérges lehetett, mert a harapás helye eléggé megduzzadt. Dagadt-dagadt, végül a fura figura elunta, és gondolta, jobb lesz megnézetni a dokival, mert még az is lehet, hogy valami mérges dolgot csipegetett előtte ez a fránya darázs, vagy olyan helyen járt, ahol éppen frissen permeteztek.
Elbattyogott hát az orvoshoz, és azt mondta:
- Nézze már, doktorácki bácsi, összemart engemet egy dázsi!
Máskor meg, amikor tönkrement a nadrágja, azt motyogta:
- Langalló, gingalló, kilukadt a pantalló!
Volt, hogy valami falubeli csintalan kölök rosszfát tett a tűzre és ezzel nagyon felbosszantotta a fura figurát. De ő még akkor is viccelt:
- Hallod-e hé! Odamegyek oszt kapok egy pofont!
Ettől a rossz kölök megszeppent és elinalt.
Sokszor volt, hogy elbóbiskolt a kispadon, és csak arra ébredt fel, hogy az anyjukja ott gyüszméköl és krasnyog a papucsával, azt meghallotta és így feleszmélt. Ilyenkor így szólt:
- No anyjuk, tápászkodjunk föl, és eriggy az utambul, mert már olyan kövér vagy, hogy könnyebb volna átugrani, mint megkerülni!
Persze, az asszony egyáltalán nem volt kövér, de a fura figura szerette piszkálni. Pedig nem érdemelte meg, igen szorgos, jóravaló, csöndes asszony volt. Különösen azóta, hogy még fiatalasszony korában elveszítette a gyermekét. Áldott állapotban volt, és valaki megkínálta véletlenül kakukkfű teával. Ez pedig árt a kisbabának. De mintha ez önmagában nem lett volna elég, mellette nagyon sokat is dolgozott, kapált és emelgette a nehéz szalmabálákat, etette a jószágot, cipelte a moslékosvödröt, apjukja egyáltalán nem kímélte, hanem sok nehéz munkát sózott a nyakába szegénynek. De ő is tájékozatlan volt biztosan, hogy ezt nem szabad. És hogy nem szabad forró fürdőt se venni ezalatt a kilenc hónap alatt, főként eleinte nem. Pedig váltig mondogatták neki az öreg szülék, de ő nem hallgatott rájuk: majd ő azt jobban tudja. De sajnos, mégse tudta jól.
Így szegény kisbaba sokkal korábban született meg, mint kellett volna, és már holtan született. Azóta szegény asszony leginkább csak csöndesen jár-kel, teszi a dolgát, de viccelődni, nevetgélni még senki se látta azóta se. De az ura, nahát az aztán kipótolja őt is. Helyette is idétlenkedik.
Pedig hálás lehetne a nejének, mert az igen jó asszony. Nem házsártos, nem szuttyongatós, nem piszkálódós, nem gonoszkodós, nem kiabálós és követelőzős, szóval nem az a házisárkány-fajta. Tűr az mindent, magában hordja a bánatát, szavát se hallani naphosszat se. Igazi jó cseléd. Az ilyen asszonyra mondják a vének, hogy: „szép asszonynak-jónak, jó járású lónak kár megöregedni”...
Szóval a fura figura folyton bolondozik.
De nem mindig van annak se kedve bolondozni. Ha egyedül van, akkor minek?
Sokszor, hogy a földeken ha dolgozott, és korán kiment, akkor még hűvös volt, kiskabátot, lélekmelegítő mellénykét is vett az inge fölé. De ahogy a napocska egyre feljebb hágott az égen, és egyre melegebb lett, bizony leolvadt róla a ruha! Vagyishát egyesével szépen leveszegette, ahogy melege lett. De estefelé, ahogy hűvösödött az idő, és a napocska lassan lefelé haladt az ég alja felé, akkor ismét felveszegette a ruhákat megint. Mikor este hazafelé vette az irányt, már megint jó hűvös volt. Ilyenkor is nagy hasznát vette a kalapnak, a kiskabátnak. A kalap a forróságban a napsugaraktól védte a fejét, este meg a hűvöstől, hogy meg ne fázzon az üstöke. Ilyenkor mondogatta: Igaza volt az öregeknek, hogy nyáron ruha nélkül, télen ételem nélkül el ne indulj! Pedig ifjúkorában még ő se vette az intelmeket komolyan. Ezért bizony előfordult, hogy nyáron, ha jött egy zuhé, és ő nyakócán indult el otthonról, akkor átázott az inge, de nem volt nála se pulóver, se semmi, amit felvehetett volna a vizes helyett. És télen, amikor elment valahová, és hirtelen nagy hó hullott, és ő ottragadt valahol, akkor nem volt nála semmilyen élelem. Úgyhogy nagyon megbosszulta magát a meggondolatlansága. A fiatalok mindig azt hiszik, hogy okosabbak az öregeknél, hogy majd ők mindent jobban csinálnak, jobban tudnak. Csak egyvalamit felejtenek el ilyenkor: hogy az öregek már nagy élettapasztalattal rendelkeznek. Ám lehet, hogy annak idején ők se hallgattak az őseikre, és nekik is beleszakadt a nyakuk! Öregen már könnyű bölcsnek lenni, nem igaz? A fura figura is jól megtanulta még ifjú korában mindezeket. Sokat küszködött életében, és minden nap, amikor este végzett az aznapi munkával, így szólt:
- No, ennek is elvetettük a gondját!
Az anyjukja sokszor szidta, amikor úgy találta, hogy bizony az ő embere olyan lassú, mint a csiga. Mert a fura figura komótosan dolgozgatott. Amikor az asszonya murcogott, hogy így, meg úgy, siethetne egy kicsit, akkor se tért ki a hitéből, nem lett ideges, hanem csak folytatta a munkát, ahogy addig.
- Ej, asszony - szokta mondani ilyenkor - tán ballábbal keltél fel, vagy kissarkáról kötötted a kendődet?
Este a vacsoránál meg így szokott szólni, ha az anyjukja elfelejti a pohárka bort kitenni a tányér mellé:
- Hijnye, Boriska, hol a borocska? - merthogy a feleségét Borcsának hívták.
Amikor meg valamit kért az asszonytól, akkor ezt mondta:
- Hoci, boci!
Ilyen vicces ember ez a fura figura.
Máskor meg látta, hogy a kutyájuk szegényke igen vakarózik, dörzsöli a hátát az ajtófélfához. Aszongya:
- Nyihelőzik a kutya, mert megcsípte a bolha.
Amikor a fura figura ilyeneket mond, az anyjukja csak összeráncolja a homlokát, felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit. Minek is szólna, kár volna. Ez a vén bolond már sose fog megváltozni. Erre a kis időre már minek - szokta mondogatni, ha valaki rosszallja a megjegyzéseit, vagy a fura dolgait.
Máskor a mezőn dolgozott, és estefelére már kevés ivóvize maradt. Ezt mondta:
- Alig kotyog valamicskét már a butykosom, hazamegyek, vacsorával vár az anyjukom.
Ilyen fura figura volt ő. De voltak ám neki más fura dolgai is. Például, amikor egyszer füvet kaszált a réten, mert már szép hosszúszárú füvek, virágok nőttek, úgyhogy jó széna lesz a jószágnak télire, gondolta - szóval, amikor mindet lekaszálta, várta, hogy megszáradjék a napon. Amikor egyik fele megszáradt, szépen vasvillával megforgatta, hogy a másik fele is megszáradjon. Amikor megszáradt, indult, hogy összegyűjtse, boglyákba rakja és hazavigye, de rátört egy hatalmas nagy zivatar. Úgy bőrig ázott, hogy az csak na. És a sok finom, csörgősre száradt széna is mind elázott. Vakarta is a feje búbját, hogy megint várhatja, amíg megszárad. De aztán így mormogott magában:
- No, aki eláztatta, majd meg is szárítja!
Azzal hazaballagott.
A fura figura olykor, ha nagyon ráért, kiült a deszkakerítés előtti kispadra, elővette a csibukot, megtömte, és rágyújtott, így pipázgatott csendesen órák hosszat. Aki arra járt, azzal szóbaelegyedett, meghányták-vetették a világ dolgait. Csakhogy arrafelé már nincsen divatban a kispadon való ücsörgés, ki ér arra rá? Mindenki lót-fut, teszi a dolgát, ezért ezt a szokását is furának tartották. Meg is szólták érte, hogy ni, de nagyon ráér ez a fura szerzet, nézzétek má!
Mostanság a rádióból, a televízióból már mindenféle híreket megtud az ember az egész világról. Nem is nagyon akad téma a beszélgetésekhez, de azért ha valami történt a közelben, azt meg kellett értekezni feltétlen. Hogy ki ment férjhez, ki nősült, kik házasodtak, kinek született gyereke, vagy melyik portán lett a tehenkének kisbornyúja, vagy hogy hol lett más egyéb szaporulat, meg hogy ki mit csinált, vagy nem csinált, és hogy az jól van-e, vagy sem. Ezek nagyon fontos dolgok, legalábbis akik ezt egymás között megbeszélték, azok úgy érezték.
A fura figura ahogy idősödött, egyre többet ücsörgött a ház előtt a kispadon. Olykor melléült a felesége is, kettecskén nézelődtek. Nézegették, hogy ki merre megy, merről jön, és csak úgy céltalanul bámészkodtak. Mert amikor a dolgukat elvégezték, akkor volt idő egy kis csendességre, különösen ebéd vagy vacsora után. De azért ebéd után leginkább leheveredtek kicsit delelni, hunytak egy órácskát, amúgyis ha nyár volt, akkor nagy a meleg, ha tél volt, akkor meg úgysincs annyi tennivaló, egész nyugodtan lehet szánni kicsi időt saját magukra, nemigaz?
A környékbeliek végül rájöttek, hogy nem is annyira fura ez a figura, mint amennyire elsőre látszik. Meg-megmosolyogták ugyan, de egyre többen ácsoltak padot a házuk elejibe, és ki-kiültek, integettek is egymásnak szemköztről vagy srégről vagy átellenből. És mások is elkezdtek vicceseket mondogatni, és jókat somolyogtak rajta.
Például ilyeneket kiáltoztak egymásnak az emberek:
- Jónapot, koma, a traktorral hova?
Meg ilyeneket:
- Julis néni, drága, menjen a konyhába, hozzon kicsi borocskát, etesse meg a macskát!
És a Julis néni hozott is egy kandli vörösbort, meg füles bádogbögréket, és öntögette a borocskát, de csak csínján, mert nagy huncut a jó bor: itatja magát, és észre se venni, már be is csiccsentett tőle az ember, elkezd szédülni, forog a világ, és nagyon hamar kiszalad ám a lába alól a föld! Akkor aztán támogatni kell ám a kerítést meg a házfalat, hogy el ne dőljön! Mert rögtön úgy látja az ember, hogy minden ferde, meg mozog, meg forog, meg inog, meg dől, és hát ez nagyon kellemetlen tud lenni. Viszi az embert a feje, olyan súlyos lesz, hogy csak szalad előre, és szaladni kell a lábaknak utána hamar. Másnap meg jön a macskajaj, amikor az ember feje úgy zúg meg fáj, hogy minden kis hangocska sokszorosra erősödik az üres koponyabúrájában, a felerősödött hang meg olyan, mint a harangzúgás és nagyon fájdalmas tud lenni. Ilyenkor legjobb, ha az ember fekve marad, vagy pedig egy kis savanyúuborkalét megiszik, vagy káposztalevest csináltat magának. Szóval ilyen huncut a jó finom borocska, nagyon vigyázni kell vele. Hamar lesz barátból ellenség!
A parasztember nem sokat szomorkodik, de nem is sokat vigad. Reggel napfelkeltekor keresztet vet és nekilát a munkának, majd este, a munka befejeztével megint keresztet vet, így ad hálát az egész napért. Nem nagyon ér rá se búslakodni, se örömködni, mert nagyon el van foglalva a sok munkával. Búslakodásra akkor adja a fejét, ha valami szörnyűséges dolog történik: például, ha a jég elveri a vetést, jószágot, vagy a szélvihar elfekteti a szép magas szálú búzát és azt aztán nehéz lesz learatni. Meg akkor búslakodik, ha valaki örök álomra szenderül az ismerősei vagy rokonai közül. Ilyenkor halotti tort ülnek, a temetés után megvendégelik a jóbarátokat, ismerősöket, közeli hozzátartozókat, és jót esznek és jót isznak, így siratják el az illetőt.
Ámde vigadozni ott van az aratás utáni időszak! Akkor szokták megtartani a lakodalmakat, ugyanis ekkor már a magtárakban van a termés, a munkát befejezték, legalábbis a legjavát, s ami maradt, az még kicsit várhat. És ott van a tél, a karácsonyi ünnepek, a télvégi farsangok, az egész télen pedig olykor különféle bálok. Mert akkor jobban rá lehet érni az ilyesmire. Az egész évben elmaradt, elhalasztott névnapokat, születésnapokat ilyenkor végre megtartják, ősszel szüreti bálat, tavasszal szentiván-éji bokorugrást, tűzugrást.
A furaság ilyenkor nagyon jól jön, mert a sok becsípett ember vidámsága csak úgy dől a szájából, akkor mindenki jókedvű lesz tőle, és jókat lehet nevetgélni a vicces mondásokon. A fura figura ilyenkor nem egyedül furáskodik, és nagyon jól szokta magát érezni. Egymásnak is mondogatnak fura dolgokat, amin jókat lehet kuncorászni.
Így megy ez arrafelé.
A furaság megtetszett a vidámságot igencsak kedvelő környékbelieknek, így egyre több fura dolgokat mondogató ember lett, ezek egyre többször mondtak furikat, így ők is fura figurák lettek ezentúl.
Egyre több fura figura lett a környéken. Így hát elbitorolódott a név, amely nemrég még csak az egyszem fura figuráé volt.
Nade ki bánta?
Messze földön híresek lettek a fura beszédjükről és fura dolgaikról. El is nevezték a helyet, ahol laknak, Furafigurafalvának. De ők ezen is csak nevetgéltek és mosolyogtak. Meg még ezzel a névvel is sok viccet csináltak.
A sok nevetgélés miatt pedig kicsit kellemesebb lett errefelé az élet. Pedig gond, baj és munka akadt mindig bőven.
A fura figura azóta is sokszor ül kint a kispadon a kerítés tövében, és stíröli az arra járókat. Ha szép asszonyt lát, megpödri a bajuszát, ha férfiember jön arra, mutatóujjával megböki a kalapja karimáját alulról köszönésképpen. A pipája meg mindig füstölget, ki sose aluszik, ha épp ráér tömögetni. A tömögetést nagyon gondosan kell elvégezni, akkurátusan, precízen. Elkapkodni nem lehet, mert akkor nem szelel, vagy túlságosan. Akkor meg nincsen benne semmi élvezet. Márpedig nincs annál nagyobb élvezet, mint jóféle bagót pöfékelni, és közben bámészkodni - ezt állítja a fura figura.
Higgyünk-e neki? Én elhiszem. Miért ne hinném? Ha ő mondja? Sőt: én magam is láttam már nem egy ilyen fura figurát. Láttam már csibukot is, és azt is, amikor megtömik dohánnyal. Láttam, hogyan kell meggyújtani, és láttam, hogyan pöfékelnek vele. Beveszik egyik szájcsücskükbe, megszívják a pipát, de nem tüdőzik le a füstöt, hanem a másik csücsökből kipöffentik a füstöt egynéhány fújással. Komolyan, olyanok, mint a gőzmozdony.
A pipázás - na és a szivarozás - nem olyan káros az egészségre, mint a cigarettázás. A cigarettafüstöt leszívják a cigizők egészen mélyen a tüdejükbe, és csak a maradékot, egy keveset fújnak ki. A pipafüstöt és a szivar füstjét azonban csak a szájba szívják be és utána ki is fújják, nem kerül a tüdőbe belőle.
Régebben, amikor még nem volt ennyi filteres-füstszűrős-illatosított-dohánytselátott-előkelő-hosszúszárú cigaretta, akkor a vágott dohányt úgy vették az emberek, meg cigarettapapírt is hozzá, saját maguk megsodorták, mikor ez megvolt, megnyalták a papír szélét, így ragasztották össze kis hengerré, aztán beillesztették a szipkába, és azon keresztül szívták. Ezt hívták kapadohánynak. És voltak benne keményebb szálak is, a dohánylevél erezetéből véletlenül, ezt pedig finánclábnak hívták. Ma már nem látni szipkából dohányzó embert. Pedig jajderég az előkelő finom hölgyek iszonyú hosszú elegáns vékony szipkából eregették az illatos füstöt a szalonokban. Volt az összesen a cigarettával együtt vagy harminc centis is. Érdekes volt, nem vitás. Meg nagyon divatos is. Menő, ahogy most mondanák. De ez már a múlt.
Ma már csak nagyon kevesen pipáznak. Régen nagyon sokféle pipát gyártottak, volt kicsi, nagy, rövid, hosszú, meggyfából, cserépből, miegymás. Volt olyan is, aminek kupakot is gyártottak. A kupakosak, a faragottak, cirádásak gazdag embereknek - földbirtokosoknak - készültek, azt egyszerű mezei paraszt nem tudta megvenni.
Ma már nem nagyon érnek rá az emberek pipázgatni, a benne lévő dohányszálaknak nagyon sok idő kell, hogy elégjenek. A cigit meg hamar el lehet szívni, aztán elnyomni a csikket, eldobni, és kész. Mert mindenki csak siet, rohan.
VÉGE