Syuron.hu

A háromfogú manó


Volt egyszer, hol nem volt, volt valahol az óperenciás tengeren is túl, de még az üveghegyen is túl, egy igen nagyon ősz öreg ember. Annak az ősz öreg embernek nem volt gyermeke. De még felesége sem. Naphosszat búsult szegény, hogy mostmár kire hagyja a kis házát, a földjét, minden jószágát.
Volt ott egy gazdag uraság, aki igen kapzsi volt. Volt neki szép háza, földjei, barmai, de nem volt elég neki, a másét is szerette volna. Így hát, amikor meghallotta, hogy az öreg ember milyen nagy gondban van, elment hozzá, és felajánlotta neki, hogy majd ő vigyáz mindenére.
Az ősz öreg eleinte szabódott, mert ismerte a kapzsi gazdát. De végül beadta a derekát, és rábízta mindenét, hogy ha majd ő meghal, legyen ki gondoskodjon állatairól, földjeiről, házáról.
A kapzsi uraság örömében a kezét dörzsölte, hogy ilyen jó vásárt csinált: nem került neki semmibe, s mégis az övé lett az öreg vagyonkája.
Teltek-múltak a napok, hetek, meg a hónapok, lassan eltelt egy év. A gazdag uraság közben furton-furt azon törte a fejét, hogyan forgathatná ki az öreget a vagyonából. Elküldte hát hozzá legkisebb szolgálóját, hogy ugyan kérjen már el
kölcsönbe az öregtől egy zsák búzát, merthogy neki most éppen kifogyott.
Az öregember adott is jószívvel.
Hanem a következő napon egy másik szolgálót küldött a gazdag ember hozzája, hogy ugyan már, adna egy ökröt, merthogy az övé lesántult, és szántani kéne. Az öregember azt is odaadta.
Másik alkalommal is küldött egy szolgálót a gazdag ember, s akkor meg edényeket kért, merthogy vendégei jönnek, s az ő edényei már mind eltörtek.
De még ez sem volt elég. Elküldte egyik fiát, hogy ugyan már, engedné meg az öreg, hadd lakjon nála, merthogy az ő háza már kicsi ennyi embernek, ott jobban elférnének.

Az öreg ezt is megengedte. De ahogy telt-múlt az idő, egyre csak fogyatkozott mindene. Hol a szerszámaiból tűnt el egy-egy, hol a tyúkocskáinak kelt lába, aztán a széna meg a szalma fogyatkozott meg hirtelen. Egy nap aztán azt vette
észre, hogy a földjein is a gazdag ember szolgái szántanak-vetnek, s neki bizony nem maradt egyebe, mint a kis házban az ágya, amire leheveredhetik.

Ekkor nagyon elbúsult szegény feje. Most látta csak, hogy őt bizony nagyon becsapta a szomszéd. Erősen bucsálódott magában, hogy mostmár mitévől is legyen. Nagy bánatában, erős gondolkodásában észre se vette, hogy már egészen kiballagott a határba, s a falu határában lévő kút mellett jár éppen.

Leült hát a kút mellé nagy szomorúan. Gondolta, mostmár ő bizony haza se megy, merthát minek is menne. El lesz ő itt a határban, majd eszik magvakat, más úgyse jutna néki odahaza sem, úgy kiforgatták mindenéből.

Amint itt üldögélne, egyszerre csak neszezést hall a háta mögül. Megfordul, s látja, hogy a kút káváján egy kicsi emberke egyensúlyozik, billeg, éppen hogy bele nem esik.
Megszólitotta óvatosan. Nem akarta hangos szóval megijeszteni, nehogy a kútba essen szegényke.
- Hát te ki vagy, s mi járatban vagy itt? Nem félsz, hogy beleesel a kútba?
- Én vagyok a Háromfogú Manó. Nem hallottál még rólam? Pedig nagyon híres vagyok ám! Egyik fogam aranyból van, a másik ezüstből, a harmadik meg rézből. Ha az aranyfogamat megkocogtatom, hatalmas szélvihar kerekedik. Ha az ezüst fogamat megkocogtatom, eső esik. Ha a rézfogamat megkocogtatom, akkor meg még az ég is majd leszakad, olyan mennydörgést tudok vele csinálni. Te tényleg nem hallottál még sohasem rólam?

Az öregember csak a fejét csóválta, hogy ő bizony nem, még sohasem hallotta hírét a fura kis szerzetnek.
- Aztán nem félsz, hogy beleesel a kútba? Ne ugrálj a szélén, te!
- De bizony hogy félek, de olyan szomjas vagyok, hogy az egészet ki tudnám inni. Csakhogy nem férek hozzá sehogyan sem. Felhúzni a vödröt egyedül nem tudom, mert gyenge vagyok hozzá. Segitenél nekem?
- Hát persze hogy segitek - válaszolta az öreg, s megragadta a kútágasról lelógó láncot, amely olyan hosszú volt, hogy ha a kútba nézett, nem is látta a végét. Húzni kezdte. A vízből most felbukkant a favödör, telis-tele finom jéghideg vízzel. Ahogy húzta felfelé az öregember, ki-kiloccsant belőle. De még így is maradt abban épp elég, hogy egy ilyen kis fityfiritty emberke a szomját olthassa véle.
Amikor aztán kiemelte s a kút kávájára tette a favödröt, majdnem tele volt az még. A kis manóforma ember azonnal föléje hajolt, és úgy meghúzta, hogy egy csepp nem sok, annyi se maradt abban.
Akkor nagyot sóhajtott, megtörölte kézfejével a száját, és így szólt:
- Tedd meg nekem, te öreg, hogy még egyszer megtöltöd a vödröt. Látod-e, milyen szomjas vagyok, ugye nem akarod, hogy szomjan haljak?
Az öreg mosolygott e szavak hallatán, s mégegyszer belemerítette a favödröt a mély kútba.
Amikor aztán a kis emberke végre szomját oltotta, leugrott a kútkáváról és leült a kút tövébe az árnyékba pihenni.
Az öregember is melléje telepedett. Ültek csendben, egyikük sem szólt egy szót sem.

Végre, nagysokára a kis emberke törte meg a csendet.
- Tudom ám, miért ülsz itt, te öreg! Azt is tudom, miért lógatod az orrod!
Elcsodálkozott az öregember.
- Akkor te mindent tudsz?
- Hát mindent azért nem, de terólad mindent tudok, annyi bizonyos.
- Bizony, nagy az én bajom, de ezen senki sem tud segíteni. Magam voltam a bajom okozója, olyan hiszékeny voltam. Aztán most ládd-e, mi történt, itt vagyok, nincstelen vagyok, földönfutó lettem... - kesergett az öreg, s még búsabban lógatta a fejét.
A manó akkor felugrott ültéből, az öreg elé állt, csípőre tette a kezét, hátratolta a szeméből a kis zöld kackiás kalapját - mert az is volt neki - és vidáman így szólt:
- De én tudom ám, mitévő legyél! Majd én segítek a bajodon, csak tedd mindig azt, amit én mondok! De attól el ne térj, mert akkor rossz vége lesz, meglátod! - emelte fel vékonyka mutatóujját a kis emberke fenyegetően.

Az öregember hitte is, nem is, amit a bolondos kis szerzet mondott neki, de ráállt, mert egyebet úgyse tudott volna tenni. Ahhoz se volt nagy kedve, hogy a határban lakjon, az ég madarai, az erdő vadjai között, kitéve szélnek, esőnek, forró napsütésnek, étlen-szomjan...

Elfogadta a manó tanácsát, s megígérte, hogy mindenben úgy tesz, ahogyan ő mondja.
Elindultak a falu felé. A kis emberke azt mondta az öregnek:
- Én nem mehetek be a faluba, mert nem akarom, hogy az emberek meglássanak. Hanem te csak eriggy haza, keríts egy zsákot, aztán gyere vissza hozzám. Én itt várlak a bokor tövében. De siess, mert hamarosan beesteledik!

Az öreg ember úgy is tett. Hazacammogott, ahogyan vén, fáradt lábai bírták, s iparkodott is vissza a zsákkal, amint megígérte a manónak.

Amikor a bokorhoz ért, a manó kiugrott alóla, s mondta az öregnek, hogy a zsák száját nyissa ki, mert ő most oda bele fog ugrani, s az öreg majd a hátán fogja vinni őt vissza a faluba.
Aztán sokmindenfélét mondott még a manó, amit az öreg értett is, meg nem is, de megfogadta, hogy mindent úgy fog tenni, ahogyan a kis emberke parancsolja. Mert hátha jó dolog sül ki belőle - ezt gondolta az öreg. És ha nem? Hát majd meglátjuk - hümmögött magában.

Amikor az emberke bebújt a zsákba, ő felkapta a hátára - nem is volt nagyon nehéz, csak mint egy kisgyerek - aztán beballagott vele a faluba, be egyenesen a házába. Ott is bevitte egyenesen a szobába, és az ágya alá rejtette - mert a manó ezt is meghagyta neki.

Amikor a gazdag szomszéd hírét vette, hogy hazatért az öreg - már azt hitték, odaveszett a határban, nagy örömükre - akkor az egész pereputtyával rohantak hozzája, hogy megtudják, mi történt.
Ahogyan beléptek a házba, látják ám, hogy az öregember a szoba közepén ül törökülésben, előtte egy üres zsák, szájával felfelé, s abba mormol bele a vénség valamit, abba se hagyja.

Szóltak hozzája, de ő meg se hallotta. Erre megrázták a vállát, akkor felnézett végre, de továbbra is valamiféle szavakat - gondolták: talán imádságot - mormolt.
Akkor a gazdag ember kérdőre vonta:
- Aztán hol járt kigyelmed máma, hogy a színét se láttuk egész nap?

Az öregember nem válaszolt, csak pusmogott tovább, és a zsák száját nézte merően.
A gazdag szomszéd megint megszólalt:
- Mifenét csinál kigyelmed itten? Tán elment az a kevés esze?

Az öreg nem válaszolt, hanem felemelte a kezét, köröket rajzolt az üres zsák szája fölött. Akkor aztán olyan mennydörgés támadt, hogy a gazdag ember meg a családja azt hitte, hogy tán még az ég is leszakad. Megijedtek nagyon. Nem értették. Talán az öreg varázslóvá lett máma a határban? Ugyan kitől tanulta volna el, hiszen ő maga sohasem tudott semmit varázsolni!
Összehajoltak, tanakodtak, hogy mostmár mitévők legyenek. Mert ha az öreg megbolondult, akkor elvehetik mindenét végre, és bezárhatják, még a törvény is azt mondja. De ha tényleg varázsló lett, akkor nem jó kezdeni vele, nem ám!

Amikor végre elült az égzengés, a gazdag szomszéd odalépett az öregemberhez, és azt kérdezte:
- Mit hókuszpókuszol kigyelmed, tán csak nem hiszi, hogy becsaphat minket? Úgyse hisszük ám el, hogy kend csinálta ezt a szörnyű zenebonát, úgyhogy jobban teszi, ha szépen abbahagyja ezt a hókuszpókuszolást!

Az öreg most hamiskásan felnézett rá. Hunyorított egyet a szemével, aztán a kezét megint felemelte, és olyanformán csinált vele a zsák szája fölött, mintha kihúzkodna belőle valamit. Pedig nem volt ott semmi. De akkor az ágy alatt a manó megkocogtatta az aranyfogát, s akkora szélvihar támadt idebenn a szobában, hogy a gazdag embert retyerutyástól kisöpörte a házból.
Az öregember csak somolygott a bajusza alatt, s gondolta: no, a kis manó csakugyan csodálatosan elbánt ezekkel a bitangokkal.
De ahogy ezt kigondolta, máris jött ám vissza a szomszéd családustul, kutyástul-macskástul, hogy mostmár aztán elég legyen a bolondozásból, mert ők úgyse mennek ki a házból, s úgyis az övéké lesz, akármit is tesz az öregember, jobb, ha nem is tesz semmit, mert úgyis hiába.

Akkor az öregember megint elkezdett mormogni, és nézte-mézte, szugerálta az üres zsák sötéten tátongó száját, és a kezével mostmeg úgy tett, mintha bele akarna valamit gyömöszölni, pedig hát a kezében nem volt egyáltalán semmi.

A szomszéd meg a háza népe hangosan kacagtak rajta. Mert mit gondol az öreg, mitől ijednének ők meg? Nem ártott nekik az égzengés, nem ártott nekik a szélvihar, úgyhogy nem fognak ők meghátrálni, majd meglátja! Aztán csak sokat bolondozzon, majd adnak ők neki!

A Háromfogú Manó az ágy alól mindent jól látott és hallott. Gondolta ő, hogy nem lesz könnyű dolog elbánni ezekkel...
Most megkocogtatta az ezüsfogát. Olyan felhőszakadás lett hirtelen benn a szobában, hogy a szoba hamarosan megtelt vízzel. De olyan erős lett annak a sodrása, hogy elsöpört az mindent: ágyat, asztalt, szomszédot feleségestül, gyerekestül, rokonságostul, mindenestül. Kisodorta őket a falu határába, de még onnan is tovább vitte! Mert ott folydogált egy kis csermelyecske, abba beleömlott az a rettentő sok víz, s magával sodorta a gonosz szomszédot mindenestül. A kis patak aztán beleömlött egy nagy folyóba, a nagy folyó pedig egyenest a tengerbe. A tenger hullámai pedig vitték-vitték a sok embert, kit erre, kit arra: szétszóródtak azok a vakvilágban, a hatalmas óceánon. A nagy víz hullámai kit ide, kit oda sodortak, sohase találtak azok haza.

S vajon mi lett az öregemberrel? Bizony, nagyon meggyűlt a baja a sok vízzel! Amikor látta, hogy megtelik a ház, elkapta az ágy lábát. Kihalászta alóla a Háromfogú Manót, feltette az ágy tetejére, és maga is felkapaszkodott rá. A víz kisodorta az udvarra, ott egyenesen neki egy vastag akácfának. Az ágy eltörött, de ők felmásztak a fa tetejébe, s ott várták, mi lesz. A manó tudta, hogy az öregnek nem eshetik baja, s a víz meg majd elvonul. Mindig így van ez, akárhányszor csak megkocogtatja a fogait... - gondolta. Akin segít, annak soha nem lesz baja, de bizony a gonosz mindig pórul jár!

Amikor aztán elvonult a víz, s magával vitte a gonosz szomszédot, lemásztak a fáról. Az öreg erősen hálálkodott a kis manónak, hogy ilyen jól elbánt velük, s visszaszerezte mindenét. Hanem mostmár azt is meg kellett hogy kérdezze: mit adhat ő mostmár cserébe mindezért a sok jóért?
A Háromfogú Manó így válaszolt:
- Amikor innom adtál a kútnál, akkor megfogadtam, hogy segítek neked, mert jótett helyébe mindig jót várhatsz. És most el kell mennem, sok baj, bánat van még a világban, és nekem ott a helyem. Másnak is szüksége van a segítségemre.

A kis manó azzal ballagott is már ki a kapun. Akkor az öregember utánakiáltott:
- Hé, te! Nem akarnál egy barátot magadnak?

A manó visszanézett. Csodálkozott. Ilyet még eddig senki nem mondott neki.
Visszaballagott.
- Mit akarsz, öreg? - kérdezte.
- Hát csak azt, hogy maradj itt velem. Én se leszek egyedül, meg neked se kell az országutat róni tovább. Ha meg elmész, akkor gyere vissza mihamar, ezentúl ez lesz az otthonod. Megérdemled.

A manó egészen elérzékenyült. Néhány pillanatig gondolkodott, aztán azt mondta:
- Hát jól van, nem bánom, ittmaradok egy ideig, amíg kipihenem magam. De nehogy azt hidd ám, hogy majd mindent elintézek helyetted!
- Nem, barátom. Már eleget segítettél. Ha elmész, azt is megértem. Csak akkor magányos leszek, meg egy kicsit szomorú. Mert tudd meg: egészen megkedveltelek.

Az öregember kerített az ismerősöktől egy bölcsőt. Az lett a manó ágya, éppen elfért benne.
Az öregember ácsolt magának egy másik ágyat az eltörött ágy helyett, meg összeszedte, ami bútort még épségben megtalált az udvaron, meg itt-ott, mert a víz elsodorta valamennyit, még az edényeit is. De nem szomorkodott: szépen kitakarította a házat, az udvart, s amikor mindennek készen volt, kiült a ház elé, és rágyújtott a pipájára. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy azt sohasem vette ki a szájából, az mindig a szája szögletében lógott. Igen szeretett ugyanis csibukolni, pipázni, s szerencsére még a vihar se, még a víz áradata se sodorta ki a szájából.

A manó melléje telepedett, felhunyorított rá. Elégedett volt: van már otthona, és lett egy barátja. Eddig még egyik sem volt neki. Nem tudta, milyen lehet ágyban aludni, és asztalnál enni, mert eddig mindig a mezőn, az erdőben, fák vagy bokrok tövében lakott, s evett, amit talált, és ott aludt, ahol utolérte az éjszaka.

Amikor már egy ideje az öregember házában lakott, arra gondolt: milyen jó lenne örökre itt maradni! Most érezte csak igazán, hogy milyen jó is, amikor tisztaság veszi körül, amikor rendes ételt ehet, és amikor nem kell félnie a vadállatoktól.
Észrevette magán, hogy egy kicsit mintha megnőtt volna. Meg, minthogyha egy kicsit ki is gömbölyödött volna!
Félrevonult, s gondolta: kipróbálja, működnek-e még a fogai, ha megkocogtatja őket. Megkocogtatta az ezüstfogát: gondolta, jól jön egy kis eső. Éppen csak egy kicsike. De hiába kocogtatott rajta egyet, kettőt, hármat, bizony nem történt semmi.
Akkor megkocogtatta az aranyfogát. Bizony, nem támadt szélvihar, de még csak egy picinyke szellőcske sem lengedezett még a környéken sem!
Akkor már kipróbálta a rézfogát is. De mindhiába, mert nem hallatszott egyetlenegy halk morajlás sem, nemhogy égzengés!

Mitévő legyen mostmár? Mostmár nem tud segíteni senkin sem, elveszítették fogai a varázserejüket! Jaj-jaj, mi lesz mostmár ővele?

Az öregember észrevette, hogy a Háromfogú Manóval valami nincsen rendben, mert naphosszat csak lógatja az orrát. Meg is kérdezte egyszer:
- Hát neked meg mi bajod van?
- Hát csak az, hogy mostmár hiába kocogtatom meg a fogaimat, nem tudok se esőt, se szélvihart, se mennydörgést csinálni! Meg aztán nézz rám: nem úgy festek már, mint amikor idejöttem... Megnőttem, meghíztam, mit tegyek, adjál tanácsot!

Az öregember nézegette a manót, s tényleg: megnőtt egy kicsikét, meg egy kicsi pocakot is eresztett. De hogy elvesztette volna a varázserejét, hát az bizony nagy baj. Mert anélkül mostmár mit ér?
Megkérdezte:
- Mihez értesz te egyáltalán?
- Én bizony semmihez.
- Hát ha akarod, megtaníthatlak kosarat fonni, kaszálni, kapálni, kalapálni, seperni, főzni, mosni, amit csak én tudok, azt mind-mind megtanulhatod. Persze, csak ha akarod. És aztán végleg ittmaradhatsz a házamban. Jó lesz-e?

A manó nagyon megörült. Mert jó dolog a világot járni, és mindenkinek segíteni, akinek szüksége van rá, de bizony jó dolog az is, amikor végre otthona van, és soha többé nem kell elmennie innen, ha nem akar.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, a manó csak nőttön-nőtt, végül éppen akkora lett, mint az öregember. Mostmár nem kellett szégyenkeznie aprócska termete miatt a falusiak előtt. Az öregember még nevet is adott neki: ő lett Fülöp.
A manónak - aki már egyáltalán nem nézett ki manónak - nagyon tetszett az új neve. Nézegette magát a tükörben, s gondolta: mostmár ő Fülöp, bizony, nem holmi ágrólszakadt kis manó. Mostmár olyan Fülöp-féle, Fülöp-forma, mindene megvan hozzá, ami kell. Mert megvan hozzá a termete, hosszú karjai és lábai, mostmár olyan emberforma. Azazhogy nemcsak hogy emberforma, de teljesen emberré is lett alighanem, hiszen teljesen úgy néz ki, és senki nem mondaná meg róla, hogy egyszer, valaha ő manó lett volna. Ez aztán a jó dolog! - örvendezett Fülöp. Mert jó dolog manónak lenni, de embernek lenni még jobb! Manónak lenni csak Manóországban jó, de az emberek között inkább embernek jó lenni. Bizony!

Ezentúl már mindent együtt csináltak: szántottak, vetettek, arattak, gyümölcsöt szedtek, szőlőt kapáltak, jó bort csináltak, a felesleget meg mind eladták a faluban. Becsülettel megdolgoztak mindenért. Szerették, tisztelték őket az emberek. Már senki sem emlékezett rá, hogyan került Fülöp a faluba. Senki nem emlegette az irigy gazdag szomszédot, már nem is emlékeztek rá, hogy ott élt valaha közöttük egy ilyen gonosz ember.
Ők pedig boldogan éltek, amíg...


VÉGE