A Hetedik Királyfi
Bobby Leng:
A hetedik királyfi
mese
Az öreg király egy napon úgy gondolta: eljött az idő, hogy fiait szárnyra bocsássa, tanulni a külvilágba, a palotán kívülre. Úgy gondolta, hogy ha mindenfélét megtapasztalnak, jobb király, jobb uralkodó válhatik belőlük. Azt még nem tudta, melyiküké lesz majd a trón. A legrátermettebbet fogja választani, pedig tudta nagyon is jól, hogy a hagyomány szerint a legidősebb királyfit illetné az uralkodás... De nem azért volt ő jó király, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk rátestálja az uralkodás nehéz feladatát bármelyik fiára is. Mert jó királynak lenni igen nagy, nagyon nagy munka ám! Nem hiszitek? No, csak figyeljetek!
Szóval, egy nap elhatározta a király, hogy útjára engedi fiait. Majd ők kiválasztják, melyikük merre menjen, hová tartson, nem is ez a lényeg: majdan, ha visszatérnek, akkor adnak számot arról, ki mire vitte.
Egyenként hívatta elejibe a királyfiúkat. Legelébb a legidősebbet, aki éppen akkor volt huszonhárom esztendős. Éppen be is töltötte tegnap.
A trónteremben az egyik falat hatalmas, mennyezetig érő súlyos, arannyal hímzett vörös brokátfüggöny takarta. A király odament, megrántotta a függönybojtot, ami szintúgy arany fonálból volt, s a függöny szétnyílt.
A királyfi igen elcsodálkozott. A függöny mögött ugyanis nem volt más, mint egy nagy üveges szekrény, amiben hat gyönyörűen megmunkált, míves kard rejtezett, szépen egymás mellé felakasztva az üveg mögött.
Egyik szebb volt, mint a másik. De a király most azt mondta a legidősebb fiának:
- Kedves fiam! Most neked választanod kell a kardok közül. Ez a kard lesz a társad az utadon, amivel majdan mindenféle vitézséget művelhetsz a világban. Melyiket választod hát? - és kérdően nézett rá.
A királyfi odament a szekrény elé, de nem nyitotta ki az üvegajtót, még nem. Először megcsodálta a kardokat, gyönyörködött bennük. Megfordult a fejében, hogy vajon miért csak hat kard van, hiszen ők heten vannak testvérek, de aztán meg is feledkezett erről, és a drágakövekkel kirakott, arannyal futtatott legszebb, legdrágább kardon akadt meg a szeme. Úgy gondolta, hogy mivel ő a legidősebb, őt illeti meg a legnagyobb, legdrágább, legmívesebb, legszebben kovácsolt, legcirádásabb kard. Rámutatott hát:
- Ez kell nekem, édesapám, semmi más!
A király erősen hümmögött a bajusza alatt. Nem tudni, mit gondolt: azt-e, hogy jól választott, vagy azt, hogy nem jól...
Azt mondta:
- Most pedig eredj az istállóba. Ott pedig válassz egy nyerget, a nyereghez lovat, aztán jöjj vissza a trónterembe, mert meg kell beszélnünk, hogy hogyan legyen tovább.
A királyfi kivette a kardot a szekrényből, az oldalára fűzte, mert hogy el ne felejtsem, volt ottan neki való tok is, meg szíj is, úgyhogy minden rendben volt - és utána leballagott a királyi istállóba, hogy kiválassza a megfelelő lovat és nyerget.
Ezek közül is kiválasztotta a legcsillogóbb, legdrágább, legdelibb nyerget és lovat, aztán ismét felment királyatyja színe elé.
- Nos, fiam, ha mindennel megvagy, amire kértelek, akkor most elmondom, hogy miért is kellett mindezeket kiválasztanod. Itt az idő, hogy bejárjad a nagyvilágot, tanulj és tapasztalj, és ha úgy gondolod, válassz magadnak feleségnek valót is. Aztán, ha mindezekkel megvagy, akkor jöjjél vissza, de legkésőbb egy esztendő múlva, akkor is pontosan ezen a napon, mert a testvéreidet is mind elküldöm világot látni, és őket is akkorra rendelem vissza. Most pedig menj, szedjed össze a holmit, amit magaddal viszel, ruhát, pénzt, kincseket, ételt és italt, amit csak akarsz, és amennyit csak akarsz. Aztán köszönj el a testvéreidtől, és máris indulhatsz. Ha akarsz, egyedül mehetsz, de vihetsz magaddal szolgát is, vagy egész seregnyi katonát, de mehetsz a testvéreiddel együtt is, ezt te döntöd el.
Azzal elbocsátotta a fiút, és hívatta a második királyfit.
Ez a királyfi pontosan egy évvel volt fiatalabb a fivérénél, mint mindegyik másik királyfi is az előzőtől. Minden esztendőben született egy kis királyfi, míg a hetedik meg nem született. Akkor a szegény fiatal királyné nagyon megbetegedett, és annyira legyengült, hogy nemsokára meghalt. Most is ott nyugszik a királyi rózsakert legszebb rózsabokra alatt, és a hófehér rózsák csak úgy ontják az illatukat, és hullatják szirmaikat a jó királyné sírhantjára. Amikor az öreg király kinéz az ablakon, pontosan odatéved mindig a tekintete, és ilyenkor bizony könny szökik a fáradt, öreg szemekbe...
A királyfiak az édesanyjuk nélkül bizony úgy nőttek fel, mint a mezei virág: a királynak az uralkodás mellett vajmi kevés ideje volt rájuk. Kicsit vadócak is lettek, mert amit az udvar népétől ellestek, úgy viselkedtek, úgy gondolkodtak. Csak ha valami rosszaságot tettek, az öreg király csakis akkor dorgálta meg őket. Egyébkor mindig szeretettel beszélt velük, és ha valami jót tettek, akkor meg is dícsérte őket. De bizony nagyon hiányzott az édesanyjuk símogató keze, gondoskodása...
Most belépett a trónterembe a második királyfi. Neki is elmondta a király mindazt, amit a fivérének. Ő is odament az üveges szekrényhez, és ő is a soron következő legdrágább kardot választotta, odalent az istállóban is a sorban legdrágább nyerget és legfényesebb szőrű paripát.
És minden királyfi ugyanígy tett.
Így aztán az első, a legidősebb királyfié lett az arannyal futtatott, gyémánttal kirakott kard, az arannyal gazdagon díszített nyereg, és az aranyos szőrű paripa.
A második királyfié lett az ezüstkard, opálos kövekkel gazdagon díszített kard, a hozzá illő nyereggel és ezüstszőrű paripával.
A következő királyfié a bronzból készült, vörös drágakövekkel, rubinokkal kirakott kard lett, ugyailyen nyereg és bronzszőrű paripa.
A negyedik királyfi a rézkardot választotta, amelynek markolata zöld kövekkel, smaragdokkal volt díszítve, hozzá a rézzel kivert nyerget és a rézszőrű gyönyörű lovat.
Az ötödik királyfi az acélkardot választotta, amelyet olyan meseszép égszínkék kövekkel, lazúrokkal raktak ki, amilyet szem nem lát mindennap. Hozzá a kék kövekkel díszített, acélszögekkel kivert nyerget választotta, és az acélosan csillogó szőrű paripát a királyi istállóból.
A hatodik királyfinak maradt az utolsó kard, amely vasból volt, de nem akármilyen kard volt ám ez! Mert a valamikori kovácsmester olyan mívesen kovácsolta, olyan cirádákkal díszítette, és a markolatába olyan fekete oxidiánköveket rakott, amelyek úgy csillogtak, mint fekete szemek. Gyönyörűen szépséges volt ez a kard is, semmivel sem volt kevésbé csodálatos, mint a többi. A hatodik királyfi a királyi istállóban a hozzá illő nyerget, és a legfeketébb ébenszőrű paripát választotta.
Most pedig a hetedik királyfira került a sor. Ő most éppen a tizenhetedik évét töltötte be. A király őt féltette mindig a legjobban, mert ő volt a legkisebb, a leggyengébb, fehér bőre, égszínkék szeme, aranyszínű haja éppen olyan volt, mint az édesanyjáé. Ahányszor csak ránézett az öreg király, mindig megmelegedett a szíve, mert eszébe jutott a királyné kedves mosolya, meleg hangja, kecsessége... De nem mutatta, hogy a kis királyfit talán egy halvány vonalkányit jobban szereti, mint a többi fiát. Nem is tudott róla senki, még ő saját maga előtt is tagadta.
Sajnos, a legkisebb, a hetedik királyfinak már nem jutott kard. Mit is tegyen hát a király, hogy meg ne sértse, s hogy őt is útjára bocsáthassa. De hamar kiötlötte, hogy mit tegyen. Mivel a legkisebb királyfi még oly fiatal, nem engedi még szélnek, hadd maradjon még egy esztendőt a palotában, s majd ha a bátyái visszatértek, akkor útra kelhet ő is. Addig pedig kovácsoltat neki egy olyan, de olyan kardot, amilyet még nem látott a világ!
Ily módon megnyugodva hívatta hát a hetedik királyfit a színe elé.
Amikor az belépett a trónterembe, mintha még a nap is szebben sütött volna... Az öreg kirány azt mondta:
- Kedves fiam! Te vagy a legkisebb a királyfiak közül. Neked tehát az lesz a dolgod, hogy amíg a bátyáid a világot járják, addig erősödjél, és amikor ők visszatérnek, akkor majd te is elmehetsz a palotából. De addig is ittmaradsz mellettem.
A kis királyfi elszontyolodott nagyon. Látta a bátyái izgatott jövés-menését, remekbe szabott kardjaikat, amit büszkén mutogattak egymásnak, a szép nyergeket és meseszép paripákat, a készülődést... Azt hitte, ő is velük mehet. Amikor odament hozzájuk, azok kinevették, hiszen mindig is gyengécskének tartották, még játszani se játszottak vele kiskorában, mert attól féltek, összetörik, ha hozzáérnek. Most is így voltak ezzel: gondolták, apjuk őt biztosan visszatartja majd. Nem is csalatkoztak: most szomorúan ballagott oda hozzájuk.
- No, mi van, öcsénk? Jöhetsz-e, vagy sem?
- Sajnos, királyapánk nem enged. Azt momdta, túl fiatal vagyok még, meg aztán láttam ám az üveges szekrényt, nincs abban már egy fia bádogkard se... Nekem már nem jutott. Hogyan is mehetnék kard nélkül ki a félelmetes nagyvilágba? Még meg se tudnám magamat védeni, ha úgy hozná a sors...
Könny szökött a kis királyfi szemébe, elfordult. Hallotta, amint bátyái halkan kuncognak a háta mögött.
------
Másnap elbúcsúztak a királyfiak, és együtt keltek útra. Majd egyszer csak elválnak útjaik, de addig is együtt mennek, legalább nem lesz olyan unalmas ott kint a nagyvilágban - mondták nevetve.
Búcsút intettek, aztán becsukódott mögöttük a nehéz veretes kapu, s a palotaőrség ismét elfoglalta a helyét a kaputoronyban. Még sokáig látták, amint a királyfiak lovainak patkója nyomán porfelhő gomolyog az úton, aztán az is elenyészett a távolban.
Az öreg király a trónusán ücsörgött. Szomorkodott, amiért el kellett küldenie a fiait maga mellől. De mit tehetett mást: itthon semmi okosat nem tanulhatnak már, mindent megtanultak, amit csak lehetett. Ügyesek és okosak voltak, mind, egyformán. Hogyan is választhatna közülük uralkodót a saját helyére? Mind a heten egyformán bátrak voltak, és ha egyikükkel történt valami, a többiek azonnal a segítségére siettek. Gonoszságnak még csak a nyoma sem volt a szívükben, és ennek az öreg kirány igazán nagyon örült.
------
A kis királyfi búsult a bátyái után. Szívesen elment volna ő is, fiatal kora ellenére. Úgy gondolta, ő is meg tudna felelni azoknak a feladatoknak, amelyek testvéreit várják messze földön.
Addig-addig törte a fejét, gondolkodott, amíg arra az elhatározásra jutott, hogy bizony ő is elmegy, de nem kér engedélyt királyapjától, hanem csak úgy, elszökik. Elviszi magával az istállóból a kedvenc kiscsikóját, amelyen olyan jókat szokott lovagolni, szárnyalni a széllel, csak úgy, nyereg nélkül, vadon...
Arra gondolt, mégse kell neki kard. De az udvaron talált egy girbe-gurba botot, azt magához vette. A konyháról elhozott némi kenyeret és kulacsban vizet, kendőbe kötötte, magához vette a lovász subáját és kucsmáját, aztán amint esteledett, kiszökött a kapun, amikor az őrök éppen nem figyeltek. Mire reggel lett, és észrevették, hogy nincs a palotában, de nincsen sehol sem, akkorra már nagyon messze járt...
--------
Az öreg király nagyon búsult, hogy elment a legkisebb fia, és nem szólt. Bár ő úgysem engedte volna el maga mellől... Amint az ablaknál állt és ezen gondolkodott, tépelődött, szeme a fehér rózsabokrokra tévedt. Azonnal észrevette, hogy a leghatalmasabb, legszebb rózsabokor legnagyobb virága hiányzik. Iszonyú haragra gerjedt, és azonmód leszaladt a sok lépcsőn, egyenesen le a rózsabokrokhoz. Hatalmasat kiáltott, úgy, hogy csak úgy zengett belé a palota udvara.
- Hé, kertész! Ide, ide, de izibe!
Szegény kertész, azt se tudta, mit vétett, olyan nagyon megijedt, hogy legszívesebben elbújt volna még a legkisebb egérlyukba is, mert hát a király haragja egyenlő a nyakazással, tudta ő azt jól!
De azért csak vette a bátorságot, és odasietett a király elébe. A király szó nélkül mutatott a legszebb rózsa hűlt helyére.
A kertész csak nézett bambán, nem értette, hogyan tűnhetett el a szépséges virág, hiszen mindenki tudja a palotában, és még azon is innen és túl, hogy bizony a rózsákhoz nyúlni csak a királynak szabad, mert a fejével játszik az, aki csak megérinti vagy megszagolja... Még neki sem szabad, a tavaszi metszést és a gyomlálást is a király saját két kezével végzi, senkinek nem engedi, hogy a bokrok közelébe menjen.
Amikor a király látta, hogy a kertész tényleg nem tud semmit, arra gondolt, hogy akkor már csak egyvalaki lehet a bűnös a dologban: a legkisebb fia. Biztosan ő vitte el a virágot, emlékül, az édesanyja sírjáról.
Meg is enyhült a szíve haragja ettől a gondolattól azon nyomban. Elküldte a kertészt, ő pedig leült a bokrok melletti kis faragott padra, és szomorúan gondolt arra, hogy mostmár senkije sem maradt ezen a világon, akit szerethetne, aki öreg szívét megmelegíthetné mosolyával... hiába volt ő jó király, hiába gondolta, hogy a fiainak világot kell próbálniuk, hogy a nyomdokaiba léphessenek, hogy a trónt elfoglalhassák, mégis nagyon megbánta már, hogy elküldte őket szerte a világba. Milyen jó lenne, ha mind itt sürögnének-forognának körülötte, különösen a legkisebb hiányzik neki máris nagyon... és akkor ő sem szökött volna el sohasem. De mostmár mindegy, késő bánat, nincs mit tenni. Ha a nagyfiai visszatérnek, akkor biztosan a kis királyfi is, talán megtalálják és visszahozzák neki.... S miközben ezen gondolkodott, bizony, kihullottak a könnyek öreg szeméből.
-----
A kis királyfi ezenközben mendegélt lassacskán, amíg csak egy folyóparthoz nem érkezett. A partot szép nagy szomorúfűzek szegélyezték, ágaik a vízre hajlottak, lombkoronájuk egészen hatalmasan, sátrat alkotva borultak a földig. Egy ilyen alá húzódott be a királyfi, leterítette a subát, és ráheveredett. A lovacskája legelészni kezdett, ő pedig a bicskájával jót kanyarított a kenyérből, megette, és ivott hozzá a kulacsából. Aztán elálmosodott, és el is nyomta az álom.
Egyszer csak kiáltozást hallott egészen közelről. Egészen kiment az álom a szeméből, felült, és feszülten figyelt.
- Anna! Annácska! - hallotta a folyópart felől. Csilingelő leányhangok voltak ezek, biztosan valamely másik leányt szólongatják valamiért.
Akkor kikandikált a királyfi a fűzfa ágai közül, úgy, hogy őt észre ne vegye senki. Látta ám, hogy egy fehér ruhás szőke leányzó éppen arrafelé tart, ahová ő az édesanyja sírjáról leszakajtott szép fehér rózsaszálat rejtette a vízpart kövei közé, szárát lesúlyozta egy nagyobb kővel, hogy ne vigye el a víz.
A lány nem volt szép. Szomorúan, lehajtott fejjel lépdelt a kavicsos parton, kezével vastag varkocsát babrálta, amelybe fehér szalagot fűzött. A lábai elé meredt, nem nézett fel, csendesen lépdelt, talpai alatt még a kavicsok sem csikordultak meg.
Odaért a virághoz. Észrevette, döbbenten megállt. Arcát felemelte, körbekémlelt. Ugyan vajon honnan került ide ez a szépséges virágszál? Nem értette sehogyan sem.
Odasietett. Ki akarta venni a vízből a virágot, de nem tudta. Hogy-hogynem, legyökeresedett, és új kicsi ágacskákat hajtott, amelyeken apró bimbók himbálóztak a víz tetején.
Akkor a lány vékony ujjaival letörte a legnagyobb bimbót, és a hajába tűzte. A pici bimbó azonnal kinyílt, s ettől a lány valahogy hirtelen megszépült, arca mosolyra derült, kék szemét az égre emelte, és ezt suttogta:
- Édesanyám... -
A királyfi mindezt látta, és nagyon csodálkozott. Azért csodálkozott, mert a lány valahogy olyan ismerősnek tetszett... A vonásai, a szeme kékje, a haja szőkesége... Ahogy így önfeledten nézegette a lányt, szeme megakadt a lány bal keze fején. Apró, babnyi sötét foltot látott rajta. Akkor jobban meresztgette a szemét, azt látta, hogy az a sötét folt liliom formájú. Akkor felemelte ő is a bal kézfejét, és meredten bámulta rajta a sötét, liliomot formázó kis anyajegyet...
Az nem lehet! Az nem lehet! - suttogta döbbenten. Semmit nem értett. De elhatározta magában: ha törik, ha szakad, kideríti a dolgot.
A kis lovacska akkor felnyerített a fa lombsátra alatt, és a lány odakint a folyóparton nagyon megijedt. Gyorsan kivette a hajából a rózsát, és a vízbe dobta. Akkor az arca megint borús lett, vonásai csúffá váltak, mintha talán még meg is öregedett volna kissé... Futni kezdett a távolabb játszadozó lánytársai felé. Valamit mondott nekik, amikor hozzájuk ért, s akkor mindannyian elfutottak, egy szempillantás alatt eltűntek a csalitosban.
A királyfi kivette a vízből a rózsaszálat, amit a lány eldobott, és a tarisznyájába tette. Látta, hogy a legyökeresedett rózsabokor egyre nagyobb lesz, és egyre több virágot, ágat hajt. Már egészen elterebélyesedett. Csodálkozott rajta, hogy hogyan lehetséges ilyen gyorsan mindez, de az okát megfejteni nem tudta. Gondolta, majd megkérdezi a palota varázslóját, ha visszatér... egyszer.
-------
Felszedelőzködött a kis királyfi, gondolta, a közelben falunak kell lennie, ahonnan a lányok jöttek. Igaza is lett: alighogy elhagyta a csalitost, a másik irányban apró házakat látott a fák között megbújni. Arra vette hát az irányt.
Nemsokára meg is érkezett. Akivel csak szembetalálkozott, mindenkitől megkérdezte, nem ismer-e egy Anna nevű leányt.
Végül egy ember megmutatta neki a házat, ahol a csúnya lány lakott. Odament a királyfi, a kis lovacskát elengedte az udvaron, ő pedig bekopogtatott a házba.
Odabentről egy ember nyitott ajtót. Őt is kérdezte a kis királyfi, itt lakik-e az Anna nevű leány. Az ember furcsán nézett rá: ugyan ki akarná az ő rút lányát látni? De beengedte a királyfit. A szobában ott ült a lócán a lány, szomorúan maga elé bámulva. Ölében fehér macska dorombolt. Az idegen láttán az állat megijedt, leugrott a lány öléből és kisurrant a nyitott ajtón az udvarra.
A királyfi odament a lányhoz, elővette a fehér rózsát, és feléje nyújtotta.
- Kérlek, tűzd a hajadba a kevemért - mondta.
A lány szótlanul a virág után nyúlt, és a hajába tűzte. Csodálkozott, hogy mit keres itt ez az idegen legény, és hogy került hozzá a virág, de olyan szomorú volt, hogy nem is kérdezett semmit. Nem nagyon érdekelte.
De aztán ahogyan a virágot a hajába tűzte, arcán megint az a furcsa fény áradt szét, és mosolyra húzta a szája szegletét. Behúnyta a szemét, kezeit a szívére tette, és nagyon halkan azt suttogta:
- Édesanyám!
Látta mindezt az ember. Látta, hogy a lánya szinte megszépült a virág érintésétől, és hallotta, amit suttogott. Szíve elfacsarodott, könny szökött a szemébe. Csak ő tudta, miért.
Akkor a lány a királyfi felé fordult, és azt mondta:
- Köszönöm neked, bárki is vagy, hogy eszembe juttattad az édesanyámat. Gyere velem, és kend is jöjjön, édesapám - szólt most az embernek.
Együtt kimentek a temetőbe, ott is megálltak egy régi sírhant mellett. Akkor a lány lehajolt, és a rózsát a sír földjébe szúrta. Az ott azonnal kihajtott, és ontotta, ontotta a gyönyörű hófehér virágokat. Igen ám, de ahogyan a virágot a lány a hajából kivette, ismét csúnya lett, és csak állt bambán, mint aki semmit sem ért, és nem tudja, hol van.
Az ember, a lány apja jól látta, mi történik. És csak ő értette. De a királyfi semmit nem értett. Meg is kérdezte az embert:
- Mi történt a lányoddal, bátyámuram? Hogy-hogy elfelejt mindent, ha a virág nincs a hajában?
Az ember lehajtotta a fejét, és lassan, halkan mesélni kezdett.
- Nagyon régen kezdődött mindez. Valamikor régesrég az édesanyámmal kimentünk az erdőbe rőzsét gyűjteni. Már elég sokat gyűjtöttünk, amikor leültünk megpihenni. Akkor az édesanyám észrevette, hogy az egyik bokor alatt egy lány fekszik. Odamentünk, és láttuk, hog a szegény teremtés kezét-lábát véresre horzsolták az ágak, ruhája csupa sár és sokhelyütt elszakadt, haja kócos, arca maszatos a sírástól. Ájultan feküdt szegényke. Próbáltuk élesztgetni, de nem tudtuk felébreszteni. Akkor az anyám, aki akkor már nagyon öreg volt, azt mondta:
- Eredj, fiam, hozz vizet, amivel megmosdatjuk és megitatjuk. Befogadjuk szegényt, hiszen látod, nincsen neki senkije, egyedül van ebben a nagy sötét erdőben. Látszik, hogy sokat futott, messziről jött, hogy milyen ágrólszakadt. De nekem már úgyis nehéz a mindennapi munka, majd a segítségemre lesz, és lehet, hogy egyszer majd, ha én nem leszek már, te is megszereted, és elveszed feleségül... Ígérd meg, hogy ha addig nem hozol másik asszonyt a házhoz, őt elveszed. Jó lesz így, fiam?
- Jó lesz, édesanyám.
Akkor vizet hoztam, megmosdattuk, megitattuk, és ettől életre kelt a szegény teremtés. Hálás szemmel nézett ránk, de szólni nem szólt egy szót sem. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Beszéltünk hozzá, de nem értette. Akkor azt hittük, hogy más nyelven beszél, de hamarosan rá kellett ébrednünk, hogy szegény nem hall, és beszélni sem tud. Vagyis süketnéma. Ajjaj, gondoltuk, lesz vele bajunk elég. De nem így lett. Szorgalmasan tanult az édesanyámtól, megtanult az mindent, ami a ház körül tennivaló akadt, úgyhogy idővel nagyon megszerettük. Én is, az édesanyám is. És amikor idős édesanyám örökre lehunyta a szemét, akkor én utána elvettem a szegény süketnéma teremtést feleségül. Boldogan éltünk, csak egy kisgyermek, egy fiúcska hiányzott még a háznál. A feleségem gyakran üldögélt a ház előtti kispadon, és a bal kézfejét nézegette. Volt rajta egy furcsa kis anyajegy, majdcsaknem olyan, mint egy liliom. Aztán meg gyakran mutatta nekem a nyakában lógó aranyláncon a medált, amelybe egy szó volt vésve: Anna. Gondoltam, az ő neve lehet, úgyhogy mindig így neveztem őt, ha szóltam hozzája.
Aztán egy nap megszületett a kisgyermekünk. De sajnos, nem fiúcska lett, hamem kislány. Bizony, nagyon szomorú lettem, mert gondoltam, hogy majd akkor kire hagyom én a földecskét, a házacskát, ha nem lesz fiúgyermekem? Mert a lánygyermeket elviszik a háztól, és annak nem látom akkora hasznát, és a földet se tudja majd megművelni, nem tud nekem férfimód segíteni...
Sajnos, a feleségem látta, hogy nem örülök a gyermeknek, nagyon szomorú lett. Napról napra gyengébb lett, egyre csak fogyott, hiába vígasztaltam, késő volt már. Egy nap aztán sajnos... ő is elment, örökre.
A kislányt egyedül nevelgettem, néha a szomszédasszony segített, vigyázott rá, ha kellett. De a kislányom, akinek szintén az Anna nevet adtam, az édesanyja után, nagyon bánatos kisgyerek lett. Naphosszat csak sírt az édesanyja után, nem lehetett megvígasztalni. Nem játszott, csak üldögélt naphosszat, nem lehetett vele mit kezdeni. Akkor a szomszédasszony azt mondta, hogy ismer a szomszéd faluban egy öregasszonyt, aki ért a gyógyításhoz, ahhoz vigyem el a gyereket, és az majd ad neki valamit, amitől elfelejti az édesanyját.
Eleinte hallani sem akartam róla, de aztán mégis rászántam magam. Az az öregasszony valami szert beletett a kislány italába, megitatta, és a kislány tényleg nem sírt többé, és nem emlegette az édesanyját. Mintha tényleg elfelejtette volna. De mégis nagyon szomorú maradt, sohasem mosolygott. Még az arca is olyan... olyan csúnyácska lett a nagy búbánattól, hogy mindenki csak úgy nevezte a faluban: A csúnya Anna.
Onnantól kezdve egyetlen szót sem ejtettünk az édesanyjáról. Még a temetőbe sem jártunk ki, nehogy eszébe jusson újra sírdogálni. De nekem is nagyon hiányzott szegény feleségem. Sokat bánkódtam rajta, hogy miattam, az önzésem miatt vesztettem el őt...
Annácska most először jött ki a temetőbe hosszú-hosszú idő után. Úgy látom, hogy a te virágod juttatta eszébe az édesanyját. Csak azt nem értem, hogyan. És azt is látom, hogy amikor nincs nála a virág, ismét mindent elfelejt. Úgy látszik, hogy ez a rózsa varázserejű lehet. Biztosan az.
------
Az ember befejezte a mondókáját. Anna mindent hallott, tágra nyílt szemekkel hallgatta az apját. Aztán a rózsabokorhoz lépett, és letépett egy virágot. Ahogy megérintette, ismét eszébe jutott minden. De nem sírt, mint kiskorában, hanem örült, hogy emlékezik végre.
Az embernek feltűnt, hogy az idegen mennyire hasonlít az ő kislányára. Dehát hogyan lehetséges ez?
Akkor meglátta a királyfi kézfején a sötét foltot, a liliom alakú anyajegyet. Fogta a lánya kezét, és a királyfié mellé tette. Rémülten nézett hol egyikre, hol másikra: olyan egyforma volt az, mint két tojás! Na, most aztán mi legyen?
A királyfi akkor megfogta a lány kezét, és az emberhez fordult:
- Bátyámuram! Engedje el velem a lányát oda, ahonnan én jöttem! Ha akar, el is jöhet kend is velem. Majd az édesapámat megkérdezzük, hátha tud nekünk valami okosat mondani. Mert messze földön híres bölcs az én apám, tudja meg kend.
Hát jól van, el is indultak. Amikor a kastélyba értek, a többi királyfi már mind odahaza voltak. Nem fűlött a foguk a világjáráshoz, úgy gondolták, inkább nem lesznek ők királyok, egyikük se, csak ne kelljen háborúzni idegen országok ellenségeivel, ne kelljen harcolni messze földön mindenféle erős vitézekkel, és nem akartak még házasodni sem. Ezért szégyenszemre visszafordultak, és apjauruk elé járultak: bocsátaná meg nekik a szószegést, de bizony ők nem akarnak világot próbálni!
Szóval, a kis királyfi belépett a lánnyal meg az apjával a trónterembe. Mindenki feléjük fordult, és valamennyiőjüknek feltűnt a nagy hasonlatosság a kis királyfi meg a leányka között.
Az ember, a lány apja nagyon csodálkozott, hogy hová hozták őket. De amikor a többi királyfit meglátta, akkor jött csak rá, hogy ezek itt mind testvérek lehetnek, mert mind hasonlított a másikára, csak éppen a hajuk volt sötétebb, meg a szemük, mint a kis királyfié. Akkor megértette, hogy bizony, aki őket ide hozta, csak a király fia lehet. Nagyon megörült a szíve. Akkor azt gondolta, hogy valahogyan az ő leánykája is talán rokonságban lehet ezekkel? Mert a hasonlóság igen nagy, annyi szent!
Akkor a kis királyfi odavezette őket az öreg király elébe. Azok térdet, fejet hajtottak előtte. Ő pedig fogta a lány kezét, és mutatta apjaurának a liliom alakú anyajegyet. Mellé tette a saját kézfejét is, és szólt a bátyjainak is, hogy ők is mutassák az övékét. Azok is mind odanyújtották bal kezüket, s hát, uramfia: mindegyikük kézfején ott volt a liliom alakú anyajegy! Hát ki látott már ilyen csudát?
Akkor az öreg király azt mondta:
- Te vagy Anna? Te nem lehetsz az, te sokkal fiatalabb vagy nála!
- Te tudod, édesapám, ki Anna? - kérdezte a kis királyfi.
- Annyit tudok, hogy amikor elvettem a te édesanyádat, ő azt mesélte, hogy volt neki egy ikertestvére. Őt hívták Annának. De szegény süketnémán született, biztos valami átok ült szegénykén. Egyszer, amikor kikocsiztak a palotából, és megálltak pihenni, Anna virágot szedett a mezőn. Valahogy túl messzire merészkedett, és eltévedt. Mire észrevették, már nem volt sehol. Keresték mindenfelé, de sehol nem találták. Keresték éjjel, keresték nappal, de bizony nem akadtak a nyomára. Hiába volt minden. Soha többé nem került elő.
Sajnos, már az én kedves feleségem sem él. Meghalt, miután a legkisebb fiam megszületett. Ezért most nem tudlak eléje vezetni titeket, nem tud mesélni az édestestvéréről nektek. De a sírja itt van a palota kertjében, ha kinéztek az ablakon, ott látjátok azt a sok fehér rózsát... Látjátok? Nos, hát az ott az ő sírja.
Az ember erre azt mondta:
- Akkor hát Anna, az én Annácskám, az én drága feleségem, ő volt királyuram feleségének édes testvére! Akkor hát az én kislányom, és királyuram fia között azért oly nagy a hasonlatosság!
- Bizony, nagyon úgy fest a dolog. Úgyhogy ha akartok, maradjatok itt a palotában, és éljetek velünk, méltóképpen.
Tereád pedig, édes fiam, nagyon haragszom ám! - fordult a kis királyfihoz. - Letépted édesanyád sírjáról a legszebb virágot! Pedig tudod, hogy az milyen fontos nekem!
- Bocsáss meg, kedves atyám. Nekem is éppoly fontos, ha nem fontosabb. Hiszen emlékbe vittem a virágot, amely aztán kigyökeresedett a folyóparton, aztán amikor a kis Anna a hajába tűzte, visszatért tőle az emlékezete... Varázserejű virág az, édesapám!
- No, ha így van, akkor megbocsátok. Annát pedig vidd el az udvari varázslóhoz, hogy gyógyítsa ki a felejtésből.
----
Úgy is tettek. Anna meggyógyult, és olyan szépséges hajadon serdült belőle, amilyet még nem látott a világ. Ottmaradt az édesapjával a kastélyban, s a király fiai úgy szerették őt, mint saját testvérüket.
Mivel szép volt a lány, messzi földön elterjedt a híre szépségének. Jöttek is a kérők sorban, hercegek, grófok, bárók, királyfiak, úgy, hogy egymásnak adták a kilincset...
De Annácska nem akart még férjhez menni. Mindig azt mondogatta: majd, majd...
Nagyon szeretett a palotában élni, de nagyon sokszor meglátogatta az édesanyja sírját is a faluban. A rózsabokor akkorára nőtt az idők folyamán, hogy egész regiment rózsa nyílott már rajta.
A palota kertjében is mostmár ő ápolta a királyné sírján a rózsabokrokat. Egyedül neki engedte meg a király őfelsége, hogy kezével illesse, hogy metszegesse, kapálgassa, öntözgesse a csodaszép rózsákat. Nemhiába lett olyan szép az édesanyja sírján is a rózsabokor! Itt is csodájára jártak a híres rózsáknak messze földről az emberek. De hozzáérniük nem volt szabad.
Annácska boldog volt. Sokat gondolt az édesanyjára. A király adott neki egy medált, amelyben a felesége arcképe volt festve. Épp olyan lehetett az ő édesanyja is, hiszen ikertestvérek voltak. Ilyenkor mndig olyan érzése volt, mintha a saját édesanyját látná...
Csak akkor volt szomorú, amikor eszébe jutott, hogy soha nem ölelheti meg az édesanyját. De ilyenkor mindig felvidították a királyfiak, bolondoztak, kedveskedtek neki valamivel, s ő már el is felejtette a bánatát.
-----
Amikor eljött az ideje, és az öreg király végleg letette a koronát és a vele járó nehéz tisztességet, akkor a legkisebb királyfi lett a király. Testvérei mind ottmaradtak a palotában, s mind sorra megnősültek. Annácska is választott végre párt magának, és ő is ott lakott a palotában.
Nagyon boldogok voltak így együtt. Ám egy nap hírmondó jött lélekszakadva a határról, és nagyon rossz híreket hozott. A határon át lerohanta a határmenti falvakat Rettegett Ramón és rablólovag hordája, és fosztogat, gyújtogat... a falvak népe fejvesztve menekül, már aki életben maradt.
Több se kellett a királyfiaknak, azonnal lóra kaptak, és összetrombitálták a sereget. Élükre álltak, és azon nyomban megindultak, hogy visszaverjék az ellenséget.
Ment volna a királlyá lett legkisebb királyfi is, de Anna, csupa szeretetből, féltésből elrejtette vértjét, kardját, lovát. Mit tegyen hát? Nem volt mit tennie, az oldalkapun át a faluba sietett, csak úgy, gyalogosan. Igyekezett nagyon, hogy fivéreit még utolérje. Azt gondolta, a faluban majd szerez jó kardot a kovácstól, és talán egy jó lovat is kaphat valakitől kölcsönbe, vagy valaki eladja a magáét. Ebben bízott csupán. De amikor a faluba ért, kiderült, hogy a kovács épp a szomszéd faluba ment látogatóba, így nem volt mit tenni, magának kellett kardot kovácsolnia. Nem nagyon értett hozzá, de azért úgy vélte, majd csak elboldogul. Szerzett egy jókora vasdarabot a műhely sarkából, befűtött a tűzhelybe, és amikor már izzott a szén, beletette a vasat. Aztán fogta a legnagyobb kalapácsot, és a forró vasat az üllőn ütlegelni kezdte. Eleinte kicsit nehéz dolga volt, de aztán egészen belejött, és egy jó kis kard lett a végeredmény. Meg is edzette a dézsában, a hideg vízben, ahogyan kell, mert ennyit azért még ő is tudott, és mostmár csak lovat és vértet kéne szereznie, de nagyon gyorsan! Az egyik udvaron meglátott egy jó kiállású lovat, és megvette a gazdától, jó sok aranyért. Mert kölcsönbe nem akarta odaadni... Aztán mostmár csak valami vértféle kéne, ami megvédi, meg egy jó sisak... Eszébe jutott a drótostót, aki a faluban a rossz lábosokat, miegyebet szokta foltozgatni, drótozgatni, javítgatni. Felkereste tüstént, s az adott neki mindenféle rissz-rossz bádogot, amiből mellvértet és sisakot eszkábált, kalapált magának. Kicsit ütött-kopott volt, meg itt-ott rozsdás is, és a saját maga kovácsolta kard se volt valami fényes, - fényesítésre már nem futotta az időből - és nyereg se kerülközött a szép barna lóra, de nem bánta, hanem egyből felpattant rája, a drótosnak még odaadta a néhány aranyat, ami még megmaradt az erszényében, és usgyi - irány a fvérei után!
Nagyon sietett, csak úgy lihegett szegény ló a nagy futástól. Be is érte őket, de már elkésett! Mert a rablólovagok, élükön Rettegett Ramónnal, bekerítették a királyfiak seregét, és térdre kényszerítették őket. A királyfiak szép míves, ékkövekkel kirakott kardja mind Rettegett Ramón zsákmánya lett, arannyal futtatott vértjeiket elszedte, szép bársonnyal bevont nyergeiktől is megfosztotta őket. Ott álltak szegény királyfiak a seregükkel a bárdolatlan, gonosz rablólovagok közepette, akik kigúnyolták, kifosztották őket, mindenüket elvéve, s még az életükért is könyörögniük kellett.
De a királyfiak hallgattak. Ők bizony nem könyörögtek! Csak a katonáikat sajnálták, de nagyon.
Egyszer aztán azt látták ám, hogy hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, berontott közéjük valami bolond, egy nyereg nélküli lovon, szedett-vedett páncélban, ócska karddal a kezében, és csépelni kezdte a rablólovagokat. Pedig azok igen sokan voltak ám! De annyira meglepődtek, hogy még arra sem volt idejük, hogy a fegyvereiket felvegyék, amiket eldobáltak a nagy győzelmi mámorban. Így aztán az az egyszál bolond vitéz elbánt velük, egyes egyedül! Szétkergette őket! Futott is, ki merre látott! Több se kellett a királyfiaknak, meg a seregüknek, máris lóra pattantak, és üzték őket kifelé az országból! Azok meg gyalogosan futottak előttük, fegyver nélkül, szélsebesen, az életükért futva.
Végül egyetlen egy rablólovag sem volt már az országban, mindet átkergették a határon. Csak a bolond vitézt meg Rettegett Ramónt nem találták sehol. Akkor visszamentek oda, ahol a csata volt, és ott találták őket, egymással küzdöttek derekasan, de egyforma erősek voltak, nem bírtak egymással.
Amikor a királyfiak a seregükkel odaérkeztek, azonnal körbevették őket, és elfogták Rettegett Ramónt. Megkötözték, és elindultak vele a palotába.
Aztán meg akarták köszönni a bolond vitéznek a segítséget, de bizony sehol nem találták.
Mert amint visszaértek a királyfiak, ő azon nyomban lóra pattant, és iszkiri, haza! Nem akarta, hogy megtudják: ő volt a segítőjük. Pedig nem kellett volna szégyenkeznie!
Visszaadta a szép barna lovat sértetlenül a gazdának a faluban, és még a vételárat, a sok aranyat se kérte vissza tőle. A drótostótnak odaadta a páncélt és sisakot, a kovács műhelyébe pedig visszavitte a kardot. Ilyen mód megszabadulva ezektől a dolgoktól, visszasietett a palotába.
Még nem értek haza fivérei a sereg élén. Ő szépen elfoglalta helyét a trónon - remélte, senki nem vette észre, hogy eltávozott.
Amikor fivérei meghozták Rettegett Ramónt, azonnal börtönbe csukatta, testvéreit és a sereget megjutalmazta, dícsérettel, arannyal, jó lakomával, mulatozással ünnepelték meg a győzelmet. A katonák és a királyfiak nevetve mesélték a bolond vitéz hőstettét, de nem tudták, ki lehetett az.
A királyfi pedig hallgatott. Soha nem is derült ki, hogy ő volt az, aki az országot megmentette a rablólovagok támadásától.
Így aztán minden rendbejött, az ország népe boldogan élt, mert látták, hogy jó királyuk van, aki megvédi az országot a betolakodóktól. Jó királyuknak arra is volt gondja, hogy mindenki jól éljen a birodalomban, senki ne szomorkodjon, és senki ne legyen ágrólszakadt szegény. Mert azt szerette, ha a népe boldog. Mint ahogyan ők is ott a palotában. El is terjedt a híre messze földön a boldogságuknak. El is nevezték az országot Boldogországnak. A király ezen csak jót somolygott, de örült a szíve, mert büszke volt rá, hogy jó király vált belőle. Hiszitek? Nem hiszitek? Pedig még most is élnek ám, valahol, nem tudom pontosan, hogy hol, de valahol biztosan - ha meg nem haltak azóta.
-----
VÉGE
A hetedik királyfi
mese
Az öreg király egy napon úgy gondolta: eljött az idő, hogy fiait szárnyra bocsássa, tanulni a külvilágba, a palotán kívülre. Úgy gondolta, hogy ha mindenfélét megtapasztalnak, jobb király, jobb uralkodó válhatik belőlük. Azt még nem tudta, melyiküké lesz majd a trón. A legrátermettebbet fogja választani, pedig tudta nagyon is jól, hogy a hagyomány szerint a legidősebb királyfit illetné az uralkodás... De nem azért volt ő jó király, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk rátestálja az uralkodás nehéz feladatát bármelyik fiára is. Mert jó királynak lenni igen nagy, nagyon nagy munka ám! Nem hiszitek? No, csak figyeljetek!
Szóval, egy nap elhatározta a király, hogy útjára engedi fiait. Majd ők kiválasztják, melyikük merre menjen, hová tartson, nem is ez a lényeg: majdan, ha visszatérnek, akkor adnak számot arról, ki mire vitte.
Egyenként hívatta elejibe a királyfiúkat. Legelébb a legidősebbet, aki éppen akkor volt huszonhárom esztendős. Éppen be is töltötte tegnap.
A trónteremben az egyik falat hatalmas, mennyezetig érő súlyos, arannyal hímzett vörös brokátfüggöny takarta. A király odament, megrántotta a függönybojtot, ami szintúgy arany fonálból volt, s a függöny szétnyílt.
A királyfi igen elcsodálkozott. A függöny mögött ugyanis nem volt más, mint egy nagy üveges szekrény, amiben hat gyönyörűen megmunkált, míves kard rejtezett, szépen egymás mellé felakasztva az üveg mögött.
Egyik szebb volt, mint a másik. De a király most azt mondta a legidősebb fiának:
- Kedves fiam! Most neked választanod kell a kardok közül. Ez a kard lesz a társad az utadon, amivel majdan mindenféle vitézséget művelhetsz a világban. Melyiket választod hát? - és kérdően nézett rá.
A királyfi odament a szekrény elé, de nem nyitotta ki az üvegajtót, még nem. Először megcsodálta a kardokat, gyönyörködött bennük. Megfordult a fejében, hogy vajon miért csak hat kard van, hiszen ők heten vannak testvérek, de aztán meg is feledkezett erről, és a drágakövekkel kirakott, arannyal futtatott legszebb, legdrágább kardon akadt meg a szeme. Úgy gondolta, hogy mivel ő a legidősebb, őt illeti meg a legnagyobb, legdrágább, legmívesebb, legszebben kovácsolt, legcirádásabb kard. Rámutatott hát:
- Ez kell nekem, édesapám, semmi más!
A király erősen hümmögött a bajusza alatt. Nem tudni, mit gondolt: azt-e, hogy jól választott, vagy azt, hogy nem jól...
Azt mondta:
- Most pedig eredj az istállóba. Ott pedig válassz egy nyerget, a nyereghez lovat, aztán jöjj vissza a trónterembe, mert meg kell beszélnünk, hogy hogyan legyen tovább.
A királyfi kivette a kardot a szekrényből, az oldalára fűzte, mert hogy el ne felejtsem, volt ottan neki való tok is, meg szíj is, úgyhogy minden rendben volt - és utána leballagott a királyi istállóba, hogy kiválassza a megfelelő lovat és nyerget.
Ezek közül is kiválasztotta a legcsillogóbb, legdrágább, legdelibb nyerget és lovat, aztán ismét felment királyatyja színe elé.
- Nos, fiam, ha mindennel megvagy, amire kértelek, akkor most elmondom, hogy miért is kellett mindezeket kiválasztanod. Itt az idő, hogy bejárjad a nagyvilágot, tanulj és tapasztalj, és ha úgy gondolod, válassz magadnak feleségnek valót is. Aztán, ha mindezekkel megvagy, akkor jöjjél vissza, de legkésőbb egy esztendő múlva, akkor is pontosan ezen a napon, mert a testvéreidet is mind elküldöm világot látni, és őket is akkorra rendelem vissza. Most pedig menj, szedjed össze a holmit, amit magaddal viszel, ruhát, pénzt, kincseket, ételt és italt, amit csak akarsz, és amennyit csak akarsz. Aztán köszönj el a testvéreidtől, és máris indulhatsz. Ha akarsz, egyedül mehetsz, de vihetsz magaddal szolgát is, vagy egész seregnyi katonát, de mehetsz a testvéreiddel együtt is, ezt te döntöd el.
Azzal elbocsátotta a fiút, és hívatta a második királyfit.
Ez a királyfi pontosan egy évvel volt fiatalabb a fivérénél, mint mindegyik másik királyfi is az előzőtől. Minden esztendőben született egy kis királyfi, míg a hetedik meg nem született. Akkor a szegény fiatal királyné nagyon megbetegedett, és annyira legyengült, hogy nemsokára meghalt. Most is ott nyugszik a királyi rózsakert legszebb rózsabokra alatt, és a hófehér rózsák csak úgy ontják az illatukat, és hullatják szirmaikat a jó királyné sírhantjára. Amikor az öreg király kinéz az ablakon, pontosan odatéved mindig a tekintete, és ilyenkor bizony könny szökik a fáradt, öreg szemekbe...
A királyfiak az édesanyjuk nélkül bizony úgy nőttek fel, mint a mezei virág: a királynak az uralkodás mellett vajmi kevés ideje volt rájuk. Kicsit vadócak is lettek, mert amit az udvar népétől ellestek, úgy viselkedtek, úgy gondolkodtak. Csak ha valami rosszaságot tettek, az öreg király csakis akkor dorgálta meg őket. Egyébkor mindig szeretettel beszélt velük, és ha valami jót tettek, akkor meg is dícsérte őket. De bizony nagyon hiányzott az édesanyjuk símogató keze, gondoskodása...
Most belépett a trónterembe a második királyfi. Neki is elmondta a király mindazt, amit a fivérének. Ő is odament az üveges szekrényhez, és ő is a soron következő legdrágább kardot választotta, odalent az istállóban is a sorban legdrágább nyerget és legfényesebb szőrű paripát.
És minden királyfi ugyanígy tett.
Így aztán az első, a legidősebb királyfié lett az arannyal futtatott, gyémánttal kirakott kard, az arannyal gazdagon díszített nyereg, és az aranyos szőrű paripa.
A második királyfié lett az ezüstkard, opálos kövekkel gazdagon díszített kard, a hozzá illő nyereggel és ezüstszőrű paripával.
A következő királyfié a bronzból készült, vörös drágakövekkel, rubinokkal kirakott kard lett, ugyailyen nyereg és bronzszőrű paripa.
A negyedik királyfi a rézkardot választotta, amelynek markolata zöld kövekkel, smaragdokkal volt díszítve, hozzá a rézzel kivert nyerget és a rézszőrű gyönyörű lovat.
Az ötödik királyfi az acélkardot választotta, amelyet olyan meseszép égszínkék kövekkel, lazúrokkal raktak ki, amilyet szem nem lát mindennap. Hozzá a kék kövekkel díszített, acélszögekkel kivert nyerget választotta, és az acélosan csillogó szőrű paripát a királyi istállóból.
A hatodik királyfinak maradt az utolsó kard, amely vasból volt, de nem akármilyen kard volt ám ez! Mert a valamikori kovácsmester olyan mívesen kovácsolta, olyan cirádákkal díszítette, és a markolatába olyan fekete oxidiánköveket rakott, amelyek úgy csillogtak, mint fekete szemek. Gyönyörűen szépséges volt ez a kard is, semmivel sem volt kevésbé csodálatos, mint a többi. A hatodik királyfi a királyi istállóban a hozzá illő nyerget, és a legfeketébb ébenszőrű paripát választotta.
Most pedig a hetedik királyfira került a sor. Ő most éppen a tizenhetedik évét töltötte be. A király őt féltette mindig a legjobban, mert ő volt a legkisebb, a leggyengébb, fehér bőre, égszínkék szeme, aranyszínű haja éppen olyan volt, mint az édesanyjáé. Ahányszor csak ránézett az öreg király, mindig megmelegedett a szíve, mert eszébe jutott a királyné kedves mosolya, meleg hangja, kecsessége... De nem mutatta, hogy a kis királyfit talán egy halvány vonalkányit jobban szereti, mint a többi fiát. Nem is tudott róla senki, még ő saját maga előtt is tagadta.
Sajnos, a legkisebb, a hetedik királyfinak már nem jutott kard. Mit is tegyen hát a király, hogy meg ne sértse, s hogy őt is útjára bocsáthassa. De hamar kiötlötte, hogy mit tegyen. Mivel a legkisebb királyfi még oly fiatal, nem engedi még szélnek, hadd maradjon még egy esztendőt a palotában, s majd ha a bátyái visszatértek, akkor útra kelhet ő is. Addig pedig kovácsoltat neki egy olyan, de olyan kardot, amilyet még nem látott a világ!
Ily módon megnyugodva hívatta hát a hetedik királyfit a színe elé.
Amikor az belépett a trónterembe, mintha még a nap is szebben sütött volna... Az öreg kirány azt mondta:
- Kedves fiam! Te vagy a legkisebb a királyfiak közül. Neked tehát az lesz a dolgod, hogy amíg a bátyáid a világot járják, addig erősödjél, és amikor ők visszatérnek, akkor majd te is elmehetsz a palotából. De addig is ittmaradsz mellettem.
A kis királyfi elszontyolodott nagyon. Látta a bátyái izgatott jövés-menését, remekbe szabott kardjaikat, amit büszkén mutogattak egymásnak, a szép nyergeket és meseszép paripákat, a készülődést... Azt hitte, ő is velük mehet. Amikor odament hozzájuk, azok kinevették, hiszen mindig is gyengécskének tartották, még játszani se játszottak vele kiskorában, mert attól féltek, összetörik, ha hozzáérnek. Most is így voltak ezzel: gondolták, apjuk őt biztosan visszatartja majd. Nem is csalatkoztak: most szomorúan ballagott oda hozzájuk.
- No, mi van, öcsénk? Jöhetsz-e, vagy sem?
- Sajnos, királyapánk nem enged. Azt momdta, túl fiatal vagyok még, meg aztán láttam ám az üveges szekrényt, nincs abban már egy fia bádogkard se... Nekem már nem jutott. Hogyan is mehetnék kard nélkül ki a félelmetes nagyvilágba? Még meg se tudnám magamat védeni, ha úgy hozná a sors...
Könny szökött a kis királyfi szemébe, elfordult. Hallotta, amint bátyái halkan kuncognak a háta mögött.
------
Másnap elbúcsúztak a királyfiak, és együtt keltek útra. Majd egyszer csak elválnak útjaik, de addig is együtt mennek, legalább nem lesz olyan unalmas ott kint a nagyvilágban - mondták nevetve.
Búcsút intettek, aztán becsukódott mögöttük a nehéz veretes kapu, s a palotaőrség ismét elfoglalta a helyét a kaputoronyban. Még sokáig látták, amint a királyfiak lovainak patkója nyomán porfelhő gomolyog az úton, aztán az is elenyészett a távolban.
Az öreg király a trónusán ücsörgött. Szomorkodott, amiért el kellett küldenie a fiait maga mellől. De mit tehetett mást: itthon semmi okosat nem tanulhatnak már, mindent megtanultak, amit csak lehetett. Ügyesek és okosak voltak, mind, egyformán. Hogyan is választhatna közülük uralkodót a saját helyére? Mind a heten egyformán bátrak voltak, és ha egyikükkel történt valami, a többiek azonnal a segítségére siettek. Gonoszságnak még csak a nyoma sem volt a szívükben, és ennek az öreg kirány igazán nagyon örült.
------
A kis királyfi búsult a bátyái után. Szívesen elment volna ő is, fiatal kora ellenére. Úgy gondolta, ő is meg tudna felelni azoknak a feladatoknak, amelyek testvéreit várják messze földön.
Addig-addig törte a fejét, gondolkodott, amíg arra az elhatározásra jutott, hogy bizony ő is elmegy, de nem kér engedélyt királyapjától, hanem csak úgy, elszökik. Elviszi magával az istállóból a kedvenc kiscsikóját, amelyen olyan jókat szokott lovagolni, szárnyalni a széllel, csak úgy, nyereg nélkül, vadon...
Arra gondolt, mégse kell neki kard. De az udvaron talált egy girbe-gurba botot, azt magához vette. A konyháról elhozott némi kenyeret és kulacsban vizet, kendőbe kötötte, magához vette a lovász subáját és kucsmáját, aztán amint esteledett, kiszökött a kapun, amikor az őrök éppen nem figyeltek. Mire reggel lett, és észrevették, hogy nincs a palotában, de nincsen sehol sem, akkorra már nagyon messze járt...
--------
Az öreg király nagyon búsult, hogy elment a legkisebb fia, és nem szólt. Bár ő úgysem engedte volna el maga mellől... Amint az ablaknál állt és ezen gondolkodott, tépelődött, szeme a fehér rózsabokrokra tévedt. Azonnal észrevette, hogy a leghatalmasabb, legszebb rózsabokor legnagyobb virága hiányzik. Iszonyú haragra gerjedt, és azonmód leszaladt a sok lépcsőn, egyenesen le a rózsabokrokhoz. Hatalmasat kiáltott, úgy, hogy csak úgy zengett belé a palota udvara.
- Hé, kertész! Ide, ide, de izibe!
Szegény kertész, azt se tudta, mit vétett, olyan nagyon megijedt, hogy legszívesebben elbújt volna még a legkisebb egérlyukba is, mert hát a király haragja egyenlő a nyakazással, tudta ő azt jól!
De azért csak vette a bátorságot, és odasietett a király elébe. A király szó nélkül mutatott a legszebb rózsa hűlt helyére.
A kertész csak nézett bambán, nem értette, hogyan tűnhetett el a szépséges virág, hiszen mindenki tudja a palotában, és még azon is innen és túl, hogy bizony a rózsákhoz nyúlni csak a királynak szabad, mert a fejével játszik az, aki csak megérinti vagy megszagolja... Még neki sem szabad, a tavaszi metszést és a gyomlálást is a király saját két kezével végzi, senkinek nem engedi, hogy a bokrok közelébe menjen.
Amikor a király látta, hogy a kertész tényleg nem tud semmit, arra gondolt, hogy akkor már csak egyvalaki lehet a bűnös a dologban: a legkisebb fia. Biztosan ő vitte el a virágot, emlékül, az édesanyja sírjáról.
Meg is enyhült a szíve haragja ettől a gondolattól azon nyomban. Elküldte a kertészt, ő pedig leült a bokrok melletti kis faragott padra, és szomorúan gondolt arra, hogy mostmár senkije sem maradt ezen a világon, akit szerethetne, aki öreg szívét megmelegíthetné mosolyával... hiába volt ő jó király, hiába gondolta, hogy a fiainak világot kell próbálniuk, hogy a nyomdokaiba léphessenek, hogy a trónt elfoglalhassák, mégis nagyon megbánta már, hogy elküldte őket szerte a világba. Milyen jó lenne, ha mind itt sürögnének-forognának körülötte, különösen a legkisebb hiányzik neki máris nagyon... és akkor ő sem szökött volna el sohasem. De mostmár mindegy, késő bánat, nincs mit tenni. Ha a nagyfiai visszatérnek, akkor biztosan a kis királyfi is, talán megtalálják és visszahozzák neki.... S miközben ezen gondolkodott, bizony, kihullottak a könnyek öreg szeméből.
-----
A kis királyfi ezenközben mendegélt lassacskán, amíg csak egy folyóparthoz nem érkezett. A partot szép nagy szomorúfűzek szegélyezték, ágaik a vízre hajlottak, lombkoronájuk egészen hatalmasan, sátrat alkotva borultak a földig. Egy ilyen alá húzódott be a királyfi, leterítette a subát, és ráheveredett. A lovacskája legelészni kezdett, ő pedig a bicskájával jót kanyarított a kenyérből, megette, és ivott hozzá a kulacsából. Aztán elálmosodott, és el is nyomta az álom.
Egyszer csak kiáltozást hallott egészen közelről. Egészen kiment az álom a szeméből, felült, és feszülten figyelt.
- Anna! Annácska! - hallotta a folyópart felől. Csilingelő leányhangok voltak ezek, biztosan valamely másik leányt szólongatják valamiért.
Akkor kikandikált a királyfi a fűzfa ágai közül, úgy, hogy őt észre ne vegye senki. Látta ám, hogy egy fehér ruhás szőke leányzó éppen arrafelé tart, ahová ő az édesanyja sírjáról leszakajtott szép fehér rózsaszálat rejtette a vízpart kövei közé, szárát lesúlyozta egy nagyobb kővel, hogy ne vigye el a víz.
A lány nem volt szép. Szomorúan, lehajtott fejjel lépdelt a kavicsos parton, kezével vastag varkocsát babrálta, amelybe fehér szalagot fűzött. A lábai elé meredt, nem nézett fel, csendesen lépdelt, talpai alatt még a kavicsok sem csikordultak meg.
Odaért a virághoz. Észrevette, döbbenten megállt. Arcát felemelte, körbekémlelt. Ugyan vajon honnan került ide ez a szépséges virágszál? Nem értette sehogyan sem.
Odasietett. Ki akarta venni a vízből a virágot, de nem tudta. Hogy-hogynem, legyökeresedett, és új kicsi ágacskákat hajtott, amelyeken apró bimbók himbálóztak a víz tetején.
Akkor a lány vékony ujjaival letörte a legnagyobb bimbót, és a hajába tűzte. A pici bimbó azonnal kinyílt, s ettől a lány valahogy hirtelen megszépült, arca mosolyra derült, kék szemét az égre emelte, és ezt suttogta:
- Édesanyám... -
A királyfi mindezt látta, és nagyon csodálkozott. Azért csodálkozott, mert a lány valahogy olyan ismerősnek tetszett... A vonásai, a szeme kékje, a haja szőkesége... Ahogy így önfeledten nézegette a lányt, szeme megakadt a lány bal keze fején. Apró, babnyi sötét foltot látott rajta. Akkor jobban meresztgette a szemét, azt látta, hogy az a sötét folt liliom formájú. Akkor felemelte ő is a bal kézfejét, és meredten bámulta rajta a sötét, liliomot formázó kis anyajegyet...
Az nem lehet! Az nem lehet! - suttogta döbbenten. Semmit nem értett. De elhatározta magában: ha törik, ha szakad, kideríti a dolgot.
A kis lovacska akkor felnyerített a fa lombsátra alatt, és a lány odakint a folyóparton nagyon megijedt. Gyorsan kivette a hajából a rózsát, és a vízbe dobta. Akkor az arca megint borús lett, vonásai csúffá váltak, mintha talán még meg is öregedett volna kissé... Futni kezdett a távolabb játszadozó lánytársai felé. Valamit mondott nekik, amikor hozzájuk ért, s akkor mindannyian elfutottak, egy szempillantás alatt eltűntek a csalitosban.
A királyfi kivette a vízből a rózsaszálat, amit a lány eldobott, és a tarisznyájába tette. Látta, hogy a legyökeresedett rózsabokor egyre nagyobb lesz, és egyre több virágot, ágat hajt. Már egészen elterebélyesedett. Csodálkozott rajta, hogy hogyan lehetséges ilyen gyorsan mindez, de az okát megfejteni nem tudta. Gondolta, majd megkérdezi a palota varázslóját, ha visszatér... egyszer.
-------
Felszedelőzködött a kis királyfi, gondolta, a közelben falunak kell lennie, ahonnan a lányok jöttek. Igaza is lett: alighogy elhagyta a csalitost, a másik irányban apró házakat látott a fák között megbújni. Arra vette hát az irányt.
Nemsokára meg is érkezett. Akivel csak szembetalálkozott, mindenkitől megkérdezte, nem ismer-e egy Anna nevű leányt.
Végül egy ember megmutatta neki a házat, ahol a csúnya lány lakott. Odament a királyfi, a kis lovacskát elengedte az udvaron, ő pedig bekopogtatott a házba.
Odabentről egy ember nyitott ajtót. Őt is kérdezte a kis királyfi, itt lakik-e az Anna nevű leány. Az ember furcsán nézett rá: ugyan ki akarná az ő rút lányát látni? De beengedte a királyfit. A szobában ott ült a lócán a lány, szomorúan maga elé bámulva. Ölében fehér macska dorombolt. Az idegen láttán az állat megijedt, leugrott a lány öléből és kisurrant a nyitott ajtón az udvarra.
A királyfi odament a lányhoz, elővette a fehér rózsát, és feléje nyújtotta.
- Kérlek, tűzd a hajadba a kevemért - mondta.
A lány szótlanul a virág után nyúlt, és a hajába tűzte. Csodálkozott, hogy mit keres itt ez az idegen legény, és hogy került hozzá a virág, de olyan szomorú volt, hogy nem is kérdezett semmit. Nem nagyon érdekelte.
De aztán ahogyan a virágot a hajába tűzte, arcán megint az a furcsa fény áradt szét, és mosolyra húzta a szája szegletét. Behúnyta a szemét, kezeit a szívére tette, és nagyon halkan azt suttogta:
- Édesanyám!
Látta mindezt az ember. Látta, hogy a lánya szinte megszépült a virág érintésétől, és hallotta, amit suttogott. Szíve elfacsarodott, könny szökött a szemébe. Csak ő tudta, miért.
Akkor a lány a királyfi felé fordult, és azt mondta:
- Köszönöm neked, bárki is vagy, hogy eszembe juttattad az édesanyámat. Gyere velem, és kend is jöjjön, édesapám - szólt most az embernek.
Együtt kimentek a temetőbe, ott is megálltak egy régi sírhant mellett. Akkor a lány lehajolt, és a rózsát a sír földjébe szúrta. Az ott azonnal kihajtott, és ontotta, ontotta a gyönyörű hófehér virágokat. Igen ám, de ahogyan a virágot a lány a hajából kivette, ismét csúnya lett, és csak állt bambán, mint aki semmit sem ért, és nem tudja, hol van.
Az ember, a lány apja jól látta, mi történik. És csak ő értette. De a királyfi semmit nem értett. Meg is kérdezte az embert:
- Mi történt a lányoddal, bátyámuram? Hogy-hogy elfelejt mindent, ha a virág nincs a hajában?
Az ember lehajtotta a fejét, és lassan, halkan mesélni kezdett.
- Nagyon régen kezdődött mindez. Valamikor régesrég az édesanyámmal kimentünk az erdőbe rőzsét gyűjteni. Már elég sokat gyűjtöttünk, amikor leültünk megpihenni. Akkor az édesanyám észrevette, hogy az egyik bokor alatt egy lány fekszik. Odamentünk, és láttuk, hog a szegény teremtés kezét-lábát véresre horzsolták az ágak, ruhája csupa sár és sokhelyütt elszakadt, haja kócos, arca maszatos a sírástól. Ájultan feküdt szegényke. Próbáltuk élesztgetni, de nem tudtuk felébreszteni. Akkor az anyám, aki akkor már nagyon öreg volt, azt mondta:
- Eredj, fiam, hozz vizet, amivel megmosdatjuk és megitatjuk. Befogadjuk szegényt, hiszen látod, nincsen neki senkije, egyedül van ebben a nagy sötét erdőben. Látszik, hogy sokat futott, messziről jött, hogy milyen ágrólszakadt. De nekem már úgyis nehéz a mindennapi munka, majd a segítségemre lesz, és lehet, hogy egyszer majd, ha én nem leszek már, te is megszereted, és elveszed feleségül... Ígérd meg, hogy ha addig nem hozol másik asszonyt a házhoz, őt elveszed. Jó lesz így, fiam?
- Jó lesz, édesanyám.
Akkor vizet hoztam, megmosdattuk, megitattuk, és ettől életre kelt a szegény teremtés. Hálás szemmel nézett ránk, de szólni nem szólt egy szót sem. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Beszéltünk hozzá, de nem értette. Akkor azt hittük, hogy más nyelven beszél, de hamarosan rá kellett ébrednünk, hogy szegény nem hall, és beszélni sem tud. Vagyis süketnéma. Ajjaj, gondoltuk, lesz vele bajunk elég. De nem így lett. Szorgalmasan tanult az édesanyámtól, megtanult az mindent, ami a ház körül tennivaló akadt, úgyhogy idővel nagyon megszerettük. Én is, az édesanyám is. És amikor idős édesanyám örökre lehunyta a szemét, akkor én utána elvettem a szegény süketnéma teremtést feleségül. Boldogan éltünk, csak egy kisgyermek, egy fiúcska hiányzott még a háznál. A feleségem gyakran üldögélt a ház előtti kispadon, és a bal kézfejét nézegette. Volt rajta egy furcsa kis anyajegy, majdcsaknem olyan, mint egy liliom. Aztán meg gyakran mutatta nekem a nyakában lógó aranyláncon a medált, amelybe egy szó volt vésve: Anna. Gondoltam, az ő neve lehet, úgyhogy mindig így neveztem őt, ha szóltam hozzája.
Aztán egy nap megszületett a kisgyermekünk. De sajnos, nem fiúcska lett, hamem kislány. Bizony, nagyon szomorú lettem, mert gondoltam, hogy majd akkor kire hagyom én a földecskét, a házacskát, ha nem lesz fiúgyermekem? Mert a lánygyermeket elviszik a háztól, és annak nem látom akkora hasznát, és a földet se tudja majd megművelni, nem tud nekem férfimód segíteni...
Sajnos, a feleségem látta, hogy nem örülök a gyermeknek, nagyon szomorú lett. Napról napra gyengébb lett, egyre csak fogyott, hiába vígasztaltam, késő volt már. Egy nap aztán sajnos... ő is elment, örökre.
A kislányt egyedül nevelgettem, néha a szomszédasszony segített, vigyázott rá, ha kellett. De a kislányom, akinek szintén az Anna nevet adtam, az édesanyja után, nagyon bánatos kisgyerek lett. Naphosszat csak sírt az édesanyja után, nem lehetett megvígasztalni. Nem játszott, csak üldögélt naphosszat, nem lehetett vele mit kezdeni. Akkor a szomszédasszony azt mondta, hogy ismer a szomszéd faluban egy öregasszonyt, aki ért a gyógyításhoz, ahhoz vigyem el a gyereket, és az majd ad neki valamit, amitől elfelejti az édesanyját.
Eleinte hallani sem akartam róla, de aztán mégis rászántam magam. Az az öregasszony valami szert beletett a kislány italába, megitatta, és a kislány tényleg nem sírt többé, és nem emlegette az édesanyját. Mintha tényleg elfelejtette volna. De mégis nagyon szomorú maradt, sohasem mosolygott. Még az arca is olyan... olyan csúnyácska lett a nagy búbánattól, hogy mindenki csak úgy nevezte a faluban: A csúnya Anna.
Onnantól kezdve egyetlen szót sem ejtettünk az édesanyjáról. Még a temetőbe sem jártunk ki, nehogy eszébe jusson újra sírdogálni. De nekem is nagyon hiányzott szegény feleségem. Sokat bánkódtam rajta, hogy miattam, az önzésem miatt vesztettem el őt...
Annácska most először jött ki a temetőbe hosszú-hosszú idő után. Úgy látom, hogy a te virágod juttatta eszébe az édesanyját. Csak azt nem értem, hogyan. És azt is látom, hogy amikor nincs nála a virág, ismét mindent elfelejt. Úgy látszik, hogy ez a rózsa varázserejű lehet. Biztosan az.
------
Az ember befejezte a mondókáját. Anna mindent hallott, tágra nyílt szemekkel hallgatta az apját. Aztán a rózsabokorhoz lépett, és letépett egy virágot. Ahogy megérintette, ismét eszébe jutott minden. De nem sírt, mint kiskorában, hanem örült, hogy emlékezik végre.
Az embernek feltűnt, hogy az idegen mennyire hasonlít az ő kislányára. Dehát hogyan lehetséges ez?
Akkor meglátta a királyfi kézfején a sötét foltot, a liliom alakú anyajegyet. Fogta a lánya kezét, és a királyfié mellé tette. Rémülten nézett hol egyikre, hol másikra: olyan egyforma volt az, mint két tojás! Na, most aztán mi legyen?
A királyfi akkor megfogta a lány kezét, és az emberhez fordult:
- Bátyámuram! Engedje el velem a lányát oda, ahonnan én jöttem! Ha akar, el is jöhet kend is velem. Majd az édesapámat megkérdezzük, hátha tud nekünk valami okosat mondani. Mert messze földön híres bölcs az én apám, tudja meg kend.
Hát jól van, el is indultak. Amikor a kastélyba értek, a többi királyfi már mind odahaza voltak. Nem fűlött a foguk a világjáráshoz, úgy gondolták, inkább nem lesznek ők királyok, egyikük se, csak ne kelljen háborúzni idegen országok ellenségeivel, ne kelljen harcolni messze földön mindenféle erős vitézekkel, és nem akartak még házasodni sem. Ezért szégyenszemre visszafordultak, és apjauruk elé járultak: bocsátaná meg nekik a szószegést, de bizony ők nem akarnak világot próbálni!
Szóval, a kis királyfi belépett a lánnyal meg az apjával a trónterembe. Mindenki feléjük fordult, és valamennyiőjüknek feltűnt a nagy hasonlatosság a kis királyfi meg a leányka között.
Az ember, a lány apja nagyon csodálkozott, hogy hová hozták őket. De amikor a többi királyfit meglátta, akkor jött csak rá, hogy ezek itt mind testvérek lehetnek, mert mind hasonlított a másikára, csak éppen a hajuk volt sötétebb, meg a szemük, mint a kis királyfié. Akkor megértette, hogy bizony, aki őket ide hozta, csak a király fia lehet. Nagyon megörült a szíve. Akkor azt gondolta, hogy valahogyan az ő leánykája is talán rokonságban lehet ezekkel? Mert a hasonlóság igen nagy, annyi szent!
Akkor a kis királyfi odavezette őket az öreg király elébe. Azok térdet, fejet hajtottak előtte. Ő pedig fogta a lány kezét, és mutatta apjaurának a liliom alakú anyajegyet. Mellé tette a saját kézfejét is, és szólt a bátyjainak is, hogy ők is mutassák az övékét. Azok is mind odanyújtották bal kezüket, s hát, uramfia: mindegyikük kézfején ott volt a liliom alakú anyajegy! Hát ki látott már ilyen csudát?
Akkor az öreg király azt mondta:
- Te vagy Anna? Te nem lehetsz az, te sokkal fiatalabb vagy nála!
- Te tudod, édesapám, ki Anna? - kérdezte a kis királyfi.
- Annyit tudok, hogy amikor elvettem a te édesanyádat, ő azt mesélte, hogy volt neki egy ikertestvére. Őt hívták Annának. De szegény süketnémán született, biztos valami átok ült szegénykén. Egyszer, amikor kikocsiztak a palotából, és megálltak pihenni, Anna virágot szedett a mezőn. Valahogy túl messzire merészkedett, és eltévedt. Mire észrevették, már nem volt sehol. Keresték mindenfelé, de sehol nem találták. Keresték éjjel, keresték nappal, de bizony nem akadtak a nyomára. Hiába volt minden. Soha többé nem került elő.
Sajnos, már az én kedves feleségem sem él. Meghalt, miután a legkisebb fiam megszületett. Ezért most nem tudlak eléje vezetni titeket, nem tud mesélni az édestestvéréről nektek. De a sírja itt van a palota kertjében, ha kinéztek az ablakon, ott látjátok azt a sok fehér rózsát... Látjátok? Nos, hát az ott az ő sírja.
Az ember erre azt mondta:
- Akkor hát Anna, az én Annácskám, az én drága feleségem, ő volt királyuram feleségének édes testvére! Akkor hát az én kislányom, és királyuram fia között azért oly nagy a hasonlatosság!
- Bizony, nagyon úgy fest a dolog. Úgyhogy ha akartok, maradjatok itt a palotában, és éljetek velünk, méltóképpen.
Tereád pedig, édes fiam, nagyon haragszom ám! - fordult a kis királyfihoz. - Letépted édesanyád sírjáról a legszebb virágot! Pedig tudod, hogy az milyen fontos nekem!
- Bocsáss meg, kedves atyám. Nekem is éppoly fontos, ha nem fontosabb. Hiszen emlékbe vittem a virágot, amely aztán kigyökeresedett a folyóparton, aztán amikor a kis Anna a hajába tűzte, visszatért tőle az emlékezete... Varázserejű virág az, édesapám!
- No, ha így van, akkor megbocsátok. Annát pedig vidd el az udvari varázslóhoz, hogy gyógyítsa ki a felejtésből.
----
Úgy is tettek. Anna meggyógyult, és olyan szépséges hajadon serdült belőle, amilyet még nem látott a világ. Ottmaradt az édesapjával a kastélyban, s a király fiai úgy szerették őt, mint saját testvérüket.
Mivel szép volt a lány, messzi földön elterjedt a híre szépségének. Jöttek is a kérők sorban, hercegek, grófok, bárók, királyfiak, úgy, hogy egymásnak adták a kilincset...
De Annácska nem akart még férjhez menni. Mindig azt mondogatta: majd, majd...
Nagyon szeretett a palotában élni, de nagyon sokszor meglátogatta az édesanyja sírját is a faluban. A rózsabokor akkorára nőtt az idők folyamán, hogy egész regiment rózsa nyílott már rajta.
A palota kertjében is mostmár ő ápolta a királyné sírján a rózsabokrokat. Egyedül neki engedte meg a király őfelsége, hogy kezével illesse, hogy metszegesse, kapálgassa, öntözgesse a csodaszép rózsákat. Nemhiába lett olyan szép az édesanyja sírján is a rózsabokor! Itt is csodájára jártak a híres rózsáknak messze földről az emberek. De hozzáérniük nem volt szabad.
Annácska boldog volt. Sokat gondolt az édesanyjára. A király adott neki egy medált, amelyben a felesége arcképe volt festve. Épp olyan lehetett az ő édesanyja is, hiszen ikertestvérek voltak. Ilyenkor mndig olyan érzése volt, mintha a saját édesanyját látná...
Csak akkor volt szomorú, amikor eszébe jutott, hogy soha nem ölelheti meg az édesanyját. De ilyenkor mindig felvidították a királyfiak, bolondoztak, kedveskedtek neki valamivel, s ő már el is felejtette a bánatát.
-----
Amikor eljött az ideje, és az öreg király végleg letette a koronát és a vele járó nehéz tisztességet, akkor a legkisebb királyfi lett a király. Testvérei mind ottmaradtak a palotában, s mind sorra megnősültek. Annácska is választott végre párt magának, és ő is ott lakott a palotában.
Nagyon boldogok voltak így együtt. Ám egy nap hírmondó jött lélekszakadva a határról, és nagyon rossz híreket hozott. A határon át lerohanta a határmenti falvakat Rettegett Ramón és rablólovag hordája, és fosztogat, gyújtogat... a falvak népe fejvesztve menekül, már aki életben maradt.
Több se kellett a királyfiaknak, azonnal lóra kaptak, és összetrombitálták a sereget. Élükre álltak, és azon nyomban megindultak, hogy visszaverjék az ellenséget.
Ment volna a királlyá lett legkisebb királyfi is, de Anna, csupa szeretetből, féltésből elrejtette vértjét, kardját, lovát. Mit tegyen hát? Nem volt mit tennie, az oldalkapun át a faluba sietett, csak úgy, gyalogosan. Igyekezett nagyon, hogy fivéreit még utolérje. Azt gondolta, a faluban majd szerez jó kardot a kovácstól, és talán egy jó lovat is kaphat valakitől kölcsönbe, vagy valaki eladja a magáét. Ebben bízott csupán. De amikor a faluba ért, kiderült, hogy a kovács épp a szomszéd faluba ment látogatóba, így nem volt mit tenni, magának kellett kardot kovácsolnia. Nem nagyon értett hozzá, de azért úgy vélte, majd csak elboldogul. Szerzett egy jókora vasdarabot a műhely sarkából, befűtött a tűzhelybe, és amikor már izzott a szén, beletette a vasat. Aztán fogta a legnagyobb kalapácsot, és a forró vasat az üllőn ütlegelni kezdte. Eleinte kicsit nehéz dolga volt, de aztán egészen belejött, és egy jó kis kard lett a végeredmény. Meg is edzette a dézsában, a hideg vízben, ahogyan kell, mert ennyit azért még ő is tudott, és mostmár csak lovat és vértet kéne szereznie, de nagyon gyorsan! Az egyik udvaron meglátott egy jó kiállású lovat, és megvette a gazdától, jó sok aranyért. Mert kölcsönbe nem akarta odaadni... Aztán mostmár csak valami vértféle kéne, ami megvédi, meg egy jó sisak... Eszébe jutott a drótostót, aki a faluban a rossz lábosokat, miegyebet szokta foltozgatni, drótozgatni, javítgatni. Felkereste tüstént, s az adott neki mindenféle rissz-rossz bádogot, amiből mellvértet és sisakot eszkábált, kalapált magának. Kicsit ütött-kopott volt, meg itt-ott rozsdás is, és a saját maga kovácsolta kard se volt valami fényes, - fényesítésre már nem futotta az időből - és nyereg se kerülközött a szép barna lóra, de nem bánta, hanem egyből felpattant rája, a drótosnak még odaadta a néhány aranyat, ami még megmaradt az erszényében, és usgyi - irány a fvérei után!
Nagyon sietett, csak úgy lihegett szegény ló a nagy futástól. Be is érte őket, de már elkésett! Mert a rablólovagok, élükön Rettegett Ramónnal, bekerítették a királyfiak seregét, és térdre kényszerítették őket. A királyfiak szép míves, ékkövekkel kirakott kardja mind Rettegett Ramón zsákmánya lett, arannyal futtatott vértjeiket elszedte, szép bársonnyal bevont nyergeiktől is megfosztotta őket. Ott álltak szegény királyfiak a seregükkel a bárdolatlan, gonosz rablólovagok közepette, akik kigúnyolták, kifosztották őket, mindenüket elvéve, s még az életükért is könyörögniük kellett.
De a királyfiak hallgattak. Ők bizony nem könyörögtek! Csak a katonáikat sajnálták, de nagyon.
Egyszer aztán azt látták ám, hogy hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, berontott közéjük valami bolond, egy nyereg nélküli lovon, szedett-vedett páncélban, ócska karddal a kezében, és csépelni kezdte a rablólovagokat. Pedig azok igen sokan voltak ám! De annyira meglepődtek, hogy még arra sem volt idejük, hogy a fegyvereiket felvegyék, amiket eldobáltak a nagy győzelmi mámorban. Így aztán az az egyszál bolond vitéz elbánt velük, egyes egyedül! Szétkergette őket! Futott is, ki merre látott! Több se kellett a királyfiaknak, meg a seregüknek, máris lóra pattantak, és üzték őket kifelé az országból! Azok meg gyalogosan futottak előttük, fegyver nélkül, szélsebesen, az életükért futva.
Végül egyetlen egy rablólovag sem volt már az országban, mindet átkergették a határon. Csak a bolond vitézt meg Rettegett Ramónt nem találták sehol. Akkor visszamentek oda, ahol a csata volt, és ott találták őket, egymással küzdöttek derekasan, de egyforma erősek voltak, nem bírtak egymással.
Amikor a királyfiak a seregükkel odaérkeztek, azonnal körbevették őket, és elfogták Rettegett Ramónt. Megkötözték, és elindultak vele a palotába.
Aztán meg akarták köszönni a bolond vitéznek a segítséget, de bizony sehol nem találták.
Mert amint visszaértek a királyfiak, ő azon nyomban lóra pattant, és iszkiri, haza! Nem akarta, hogy megtudják: ő volt a segítőjük. Pedig nem kellett volna szégyenkeznie!
Visszaadta a szép barna lovat sértetlenül a gazdának a faluban, és még a vételárat, a sok aranyat se kérte vissza tőle. A drótostótnak odaadta a páncélt és sisakot, a kovács műhelyébe pedig visszavitte a kardot. Ilyen mód megszabadulva ezektől a dolgoktól, visszasietett a palotába.
Még nem értek haza fivérei a sereg élén. Ő szépen elfoglalta helyét a trónon - remélte, senki nem vette észre, hogy eltávozott.
Amikor fivérei meghozták Rettegett Ramónt, azonnal börtönbe csukatta, testvéreit és a sereget megjutalmazta, dícsérettel, arannyal, jó lakomával, mulatozással ünnepelték meg a győzelmet. A katonák és a királyfiak nevetve mesélték a bolond vitéz hőstettét, de nem tudták, ki lehetett az.
A királyfi pedig hallgatott. Soha nem is derült ki, hogy ő volt az, aki az országot megmentette a rablólovagok támadásától.
Így aztán minden rendbejött, az ország népe boldogan élt, mert látták, hogy jó királyuk van, aki megvédi az országot a betolakodóktól. Jó királyuknak arra is volt gondja, hogy mindenki jól éljen a birodalomban, senki ne szomorkodjon, és senki ne legyen ágrólszakadt szegény. Mert azt szerette, ha a népe boldog. Mint ahogyan ők is ott a palotában. El is terjedt a híre messze földön a boldogságuknak. El is nevezték az országot Boldogországnak. A király ezen csak jót somolygott, de örült a szíve, mert büszke volt rá, hogy jó király vált belőle. Hiszitek? Nem hiszitek? Pedig még most is élnek ám, valahol, nem tudom pontosan, hogy hol, de valahol biztosan - ha meg nem haltak azóta.
-----
VÉGE