A Karácsonyi esernyő

Bobby Leng:
A karácsonyi esernyő
-mese-


Karácsony előestéje volt. A város minden ablakában már ott virítottak a ragyogó, pompás, csillogó karácsonyfák, és a gyerekek orrukat az ablaküveghez nyomva az utcát lesték: Jön-e már az Ajándékot Hozó? Pedig tudták, hogy csak reggelre terem ajándék a fa alatt.
Aztán minden ablakban lassan kialudtak a fények, és az egész város minden lakója nyugovóra tért. A gyerekek és felnőttek egyformán izgatottan várták a reggelt.

A kis családnak nem volt óriási karácsonyfája. Szegényes hajlékukban kopott bútorok között peregtek a napok, egyformán. Az apának nem volt munkája, az asszony pedig beteges volt. Három gyermekük, egy kislány és két kisfiú, akik ikrek voltak, még kicsik voltak és nehezen értették meg a nélkülözést. Hiszen látták, hogy más gyerekeknek szép játékaik, új ruháik vannak, és boldogan nevetgélnek pirospozsgás arcú társaikkal, míg ők sápadtan és soványan, félrehúzódva csak nézik őket messziről irigykedve, sóhajtozva.

De akármilyen szegényes is volt a kis hajlék, azért a Karácsony ide is idetalált ám! Az asszony valahonnan hozott néhány fenyőágat, azzal feldíszítette a szobában az asztalt. Aztán valahonnan kerített néhány görbe, félig égett gyertyát is, amit meggyújtottak közösen. A konyhában nem szálldostak édes süteményillatok, és nem sült a sütőben zsíros, ropogós sült. Egyszerű étek került az asztalra, de az asszony megadta a módját: előszedte a nagyritkán használt, féltett, drága és díszes étkészletet, és evőeszközöket, amiket még úgy örökölt valamikor régen a nagyszüleitől. Ezekkel terített meg, és egy fehér terítőt is kerített az asztalra. Így már egészen ünnepélyes lett minden. A gyerekek csillogó szemmel várták, hogy mi lesz az ünnepi vacsora. A szülők szíve majd’ megszakadt, hogy nem tudnak idevarázsolni nekik valami különlegeset, ezért az asszony úgy tette a tálat az asztalra az étellel, mintha azon volna a világ legfinomabb sültje. Pedig csak krumplipüré volt, de azt nagyon szépen elrendezte, és a tetejébe ültette a néhány tojásból és lisztből összekavart és kisütött lepényt, amit előtte szépen egyforma darabokra vágott. A tetejébe illesztett néhány petrezselyemlevelet, így már egészen gusztusos és szép lett a tál. Felszegték hozzá az utolsó kenyérkét, így ünnepelték meg a karácsony szent estéjét.
Azután nyugovóra tértek. A szülők sóhajtoztak, és bánkódtak, de a gyerekek szívében úgy világított a remény, hogy majd felröpültek tőle! Nehezen aludtak el, és vágyakozással teli, szép álmokat álmodtak reggelig.
Alig pirkadt, amikor kipattantak a kis ágyacskáikból, és odaszaladtak a fenyőágakkal díszített asztalkához.
Kicsit csalódottak voltak, mert azon csak néhány szem cukorka és aprócska csokoládé árválkodott, de azért ennek is örültek. Talán jobban örültek volna, ha játékokat is hoz az Ajándékot Hozó, de gondolták: ők biztosan nem voltak elég jók ebben az évben. Hiszen melyik kisgyerek ne rosszalkodna néhanapján?

Aznap reggel a szülők már régen felkeltek, és a konyhában tettek-vettek, beszélgettek. Aztán az ember felvette a télikabátját, és elindult, hogy - még ha ünnep van is - munkát keressen. Ki tudja, talán összeakad valakivel, aki tud neki ajánlani egy kis favágást, vagy bármit. Miért ne hozhatna neki szerencsét a karácsony?
Kinyitotta az ajtót. Óriási pelyhekben hullott a hó, szinte az orráig sem látott. A hó már belepett mindent, talán még térdig is ér! No, ebben nehéz lesz ám járkálni - gondolta, és mélyen a fejére húzta a kucsmáját, felhajtotta a gallérját, és nagyot sóhajtva, magában fohászkodva kilépett az utcára. Igen ám, de a lába megakadt valamiben. Majdnem elesett, alig tudta az egyensúlyát visszanyerni, hogy arccal ne essen a mély hóba. A dolog, amiben elbotlott, nem volt más, mint egy szivárványszínű esernyő.
Nagyon elcsodálkozott. Vajon ki tehette ide? És miért? Vagy csak elveszítette valaki? Meg kellene keresni a gazdáját, hátha hiányzik már neki az ernyője - gondolta, és hóna alá csapta az ernyőt, úgy indult nagy hévvel megkeresni a gazdáját. De a hó annyira esett, hogy gondolta, nem lesz semmi baja az ernyőnek, ha felnyitja, és használja. Addig is nem ázik a kucsmája, kabátja, és nem veri az arcába a szél a hideg, jeges, éles hópelyheket.
Így is tett. Felnyitotta. Ahogy felnézett rá, elállt a lélegzete. Annyira szép volt az ernyő, mintha a nap sütött volna ki. Megállt az ember, és nézte az ernyőt. Addig nézte, míg el nem zsibbadt a nyaka a felfelé nézéstől. De alig tudta a szemét levenni róla, olyan szépnek találta a sok szép ragyogó színt. Mintha a színek kavarogtak volna, s mintha valami jó meleg érzéssel töltötték volna el a szívét, gondolatait. Nem volt már elkeseredett, inkább vidám lett a szép vidám színektől.

Közben a hó meg csak esett, esett egyre jobban és nagyobb szemekben. Az utcán egy lélek se járt. Persze, hiszen ünnepnap van, és a nagy hóba nem engedik ki a gyerekeket. Pedig azok mentek ám volna ki, de még mennyire! Alig bírták őket a szüleik visszatartani!
Az ember a szivárványszínű esernyővel meg csak ment, ment, és kereste a szerencséjét. Egyszer csak szembe jött vele egy ember. Megállt mellette, és megszólította.
- Hé, atyafi! Adja el nekem ezt a szép ernyőt!
- Nem adhatom - mondta az ember.
- Ugyan már, miért nem? Jól megfizetném! - így az idegen.
- Azért nem adhatom, mert nem az enyém. Valaki elveszítette, és vissza kell neki adnom.-
- No, ha így van, legalább hadd álljak alá egy kicsit - kérte az idegen.
Hát jó, azt megengedte az ember. Hiszen mi baja lenne az ernyőnek attól, hogy valaki más is alááll?
Mostmár ketten álldogáltak az ernyő alatt. De az idegen csak nem akarta elunni az álldogálást, pedig az ember már nagyon ment volna, folytatta volna az útját.
Akkor az idegen pénzt vett elő, és az ember felé nyújtotta. Az nem értette, és kérdően nézett rá. Az idegen azt mondta:
- Fogadja el már kelmed ezt a kis pénzt, amiért megengedte, hogy beálljak az ernyője alá! De cserébe hadd legyek még egy kicsit itten, jó?
Hát jó, az ember megengedte. Megengedte volna ingyen is, de ha már a másik adta a pénzt, nem tiltakozott. Hogyan is tehetné? Holnap vesz belőle a gyerekeknek egy friss, finom, ropogós, fehér bélű kenyeret a péktől. Talán még egy-egy vajas kiflire is futja majd belőle nekik! Jaj, hogy fognak majd örülni!

Egyszer csak ott termett mellettük egy kövér asszonyság. Megállt mellettük, és csak nézte őket, hogy ugyan vajon mit csinál ez a két atyafi a szivárványszínű ernyő alatt ebben a hatalmas hóesésben.
Meg is kérdezte:
- Mit csinálnak kendtek itten?
- Hát, mi csak álldigálunk. Jöjjön kegyed is, nagysága, és álljon ide! Meglátja, milyen jó érzés!
Hitte is, nem is az asszonyság, de odaállt a két atyafi mellé az ernyő alá. Nézett felfelé, és a szíve neki is megtelt boldogsággal valahogy. Nem értette, hogyan, de olyan óriási nyugalmat érzett, hogy ő se akart aztán kimenni az ernyő alól.
Benyúlt a kosarába, és egy finom mákos kalácsot húzott elő a kendő alól. Odaadta az embernek. Hálából, amiért itt ácsoroghat egy kicsit.
Aztán lassan kinyíltak a kapuk és ajtók, és jöttek emberek és asszonyok, és gyerekek is. Először csak megbámulták a furcsa népséget az ernyő alatt, de aztán mindegyikük odaállt. És csodálatos módon mindegyik el is fért alatta. Valahogy az ernyő egyre csak nyúlt és nyúlt, és egyre nagyobb lett.
Mindenki, aki alája állt, adott valamit az embernek. Egyikük pénzt, másikuk odaadta a kesztyűjét vagy a sálját, a gyerekek meg néhány szem cukorkát tettek a zsebébe hálából. És a tömeg egyre csak nőtt, nőtt, mígnem szinte az egész város a szivárványszínű ernyő alatt állt már. És inkább hasonlított már egy óriási sátorra ott a téren, mintsem egy ernyőre.
Akik alatta álltak, nagyon vidámak voltak. Boldogság szállt a szívükre, nem is értették, hogyan. Beszélgettek, nevetgéltek, aztán elkezdtek énekelni, és táncolni is. Egy egész kis vásári vigasság kerekedett ott a szivárványszínű, sátor nagyságúra nőtt ernyő alatt a mély hóban. A hó ropogott a lábuk alatt, ahogy taposták, és végül egészen laposra, csúszósra tapodták, egészen összetöppedt. De nem érdekelte őket, egyre csak táncoltak, ugrabugráltak, míg a hó egyre csak zuhogott, zuhogott rendíthetetlenül. Csak hullott, hullot a hó, már egészen vastagon fedte a házak tetejét, és az utcák kockaköveit. De most senki sem törődött vele.

Aztán lassacskán este lett, és elfáradtak az emberek, gyerekek. Mostmár hazaindultak, vidáman búcsúzkodtak egymástól.

Az esernyős ember egyedül maradt a tér közepén az ernyő alatt. Felnézett rá. A szivárványszínű ernyő most megint csak akkora volt, mint egy normális méretű ernyő. De a félhomályban is szinte világítottak szép szivárványszínei.
Aztán egyszer csak elállt a hóesés. Feljött a hold, és fényével ezüstösre varázsolta a mindent beborító, csillogó, szikrázó havat.
Az ember összecsukta az ernyőt, és elindult hazafelé. Zsebei duzzadoztak a sok kapott ajándéktól. Jócskán csörgött benne a sok ezüsttallér is.
Igazán szerencsés lett ez a karácsony! - örvendezett.

Amikor benyitott a házukba, a gyerekek már lefekvéshez készülődtek. Elfogyasztották már a szerény vacsorát, apukát nem győzték kivárni, nem is tudták, hol lehet. A felesége aggódott is már, de a gyerekeknek nem mutatta aggodalmát, nincs rá szükség, hogy szomorúak legyenek az ünnepnapon.
Aztán, amikor apuka belépett, és meglátták, a nyakába ugrottak. Ő pedig megölelte őket, és elmesélte, hogy mi történt vele, milyen érdekesen és csodálatosan telt a napja. Megmutatta a különleges esernyőt. Még szét is nyitotta, hogy láthassák, mennyire gyönyörű. És tényleg, ahogy nézték, ők is boldogok lettek. Nem bántotta már őket a csalódás, hogy nem kaptak ajándékot, játékokat és finom étkeket. Az asszonyt se gyötörte már a gond, hogy mit is tesz majd holnap az asztalra, hiszen már minden kifogyott a kamrából...
Az ember ekkor előszedte a sokféle dolgot, amiket az emberektől kapott. Kirakta az asztalra a pénzérméket, a kalácsot, a kesztyűt és sálat, és előkerült még néhány szép színes üveggolyó, egy parányi játékbaba, szinte csak akkora, mint egy gyűszű, de édes, aranyos. És előkerültek a cukorkák, meg előkerült még egy fából faragott játékkatona is, aztán egy pici lovacska, amit szintén fából faragott az ügyes mester, és rejtőzött még az óriási zsebek mélyén néhány színes ceruza is.
Amikor minden ott hevert már az asztalon, egész komoly kis halom lett a sokféle ajándékból.
Az ember mondta, hogy mindezt az ernyőnek köszönhetik. Ha nincs az ernyő, akkor talán még most is az utcákon bolyongana munkát keresve, és az embereknek könyörögve, és taposná a mély havat.
De szerencsére így nem kellett senki előtt megalázkodnia, mégis van mit enniük, és néhány napig még a pénz is kitart, aztán meg majd lesz valahogy. De most nem akart aggodalmaskodni a jövő miatt, hiszen itt a sok ajándék, és ez nem álom. Meg itt van az esernyő. Talán, ha megtalálja a tulajdonosát, akkor örömében ő is ad majd valamicskét a becsületes megtalálónak.
Hát így telt a karácsony első napja a szegény ember családjánál.


De mindeközben valaki valahol nagyon sírt. Azért sírt, mert elveszítette a szivárványszínű esernyőjét. Nem volt ő más, mint egy fehér ruhás, hattyúszárnyú karcsú angyalka. Úgy is hívták: Angyalka.
Karácsony szent éjjelén járta a várost, és betekintett minden ablakon. Látta a boldog arcokat, de látta a nélkülözőket is. Neki az volt a feladata, hogy az Ajándékot Hozónak beszámoljon, merre mit látott.
De mivel elveszítette az ernyőjét, nem mert hazamenni. Hogy mondhatná meg, mi történt? Talán nagyon kikapna. Pedig az Ajándékot Hozó messze földön híres a jó szívéről, dehogyis szidta volna meg Angyalkát ügyetlenségéért! Adott volna neki egy másik, ugyanolyan, éppen olyan szép, szivárványszínű esernyőt. Mert ilyen esernyő nagyon sok volt még raktáron az Ajándékot Hozó titkos lakhelyének egyik titkos szobájában!

Hogy hogyan is történhetett, hogy Angyalka elhagyta az ernyőt? Bizony, nagyon egyszerűen. Angyalka ott ácsorgott a kapualjban, amikor éjjel elkezdett hullani a hó. Először nagyon tetszett neki. Fiatal angyalka volt még, nem sokszor láthatott még ilyet. És bár tudta, hogy mindenhol ott kell lennie ezen az egy éjszakán, nagyon sietnie kéne, de nem tudott, mert megállt csodálkozni. Hiszen minden egyes hópihe más és más, olyan csodálatos, kristály, szépséges csoda. Először kitartotta a tenyerét, abba hullottak a pelyhek, de hamar elolvadtak. Akkor felfelé nézett, égkék szemeit lehunyta, és hagyta, hogy az arcába hulljon a hó. Amikor végre kinyitotta a szemét, és felfelé nézett, úgy tűnt neki, igen, úgy érezte, hogy száll, száll, mert a hó csak egyre jobban zuhogott. Röpültek feléje a nagy hópihék, sűrűn, mindent eltakarva. Azért volt ez számára annyira érdekes, mert bár úgy érezte, mintha repülne a sok hópehely között, mégse fárad a szárnya, és nem kell félnie, hogy leesik közben, ha nem figyel eléggé.
Szóval ott állt a kapualjban, de a szél oda is bevitte a havat. Havas lett szélkuszálta aranyhaja, havas lett a szárnya, a fehér pendelye, mezítelen lábacskája. Persze, nem fázott, mert az angyalkák nem szoktak fázni.
Addig-addig gyönyörködött a hóesésben, hogy észrevette: nagyon elszállt az idő. Neki pedig még sok a tennivalója. Szárnyra kapott hát, és elrepült a sűrű hóesésben, hamarosan el is tűnt, mintha ott se lett volna. Mivel az angyalkáknak nincsen súlyuk, így a lába nyomát se őrizte meg a küszöbön a hó.
Csak egyvalamit felejtett el: az ernyőt. Azt letámasztotta, amikor két kezét az ég felé emelve hagyta, hogy a hó a tenyerére hulljon, úgy gyönyörködött benne.
Pedig az ernyőt épp azért kapta az Ajándékot Hozótól, hogy ha elered a hóesés, akkor nyissa fel, mert ez majd megvédelmezi a szárnyait, és nem fog átázni. Mert ha egy angyalka szárnya átázik, akkor nem tud felemelkedni, nem tud repülni, ha meg már fent van a levegőben, és akkor ázik el a szárnya, amikor éppen szálldos, akkor leesik a földre, mert átvizesedik és elnehezül a törékeny szárnyacska. És akkor meg kellene várnia, amíg megszárad.
Angyalka már későn vette észre az ernyő hiányát. Addigra már eléggé eláztak szárnyacskái. Keresett hát egy száraz zugot, és oda bebújt. Így nem tudta teljesíteni a kötelességét. Meg még el is hagyta a drága ajándékernyőt! Most mi lesz? A sűrű hóesésben meg se találná, hogy hol hagyta el! Hogyan is emlékezne rá?
Hogy hol volt ez a száraz zug? Az erdő szélén egy hatalmas fa oldala egy villámcsapás miatt megsebesült és elkorhadt félig. Ezt idővel a harkályok, mókusok kitágították, úgyhogy elég nagy lett a seb szegény fa oldalában. Ebbe belefért Angyalka, de épphogy csak. Ott összekucorodott, és ott szomorkodott.
Itt talált rá éjfélkor az Ajándékot Hozó. Mert ő mindig tudta, hol jár Angyalka. Pedig nemcsak ez az egy angyalka teljesít ilyenkor szolgálatot. De egymásról mit se tudnak. Mindegyiket más irányba küldi el az Ajándékot Hozó, így az angyalkák soha nem találkozhatnak. Hiszen tudja ő jól: egyetlen angyalka nem tudja az egész világot bejárni egyetlen éjszaka alatt. Persze, a feladatuk ez lenne, mert ő ezt szokta nekik mondani, de tudja, hogy ez lehetetlen még egy angyalkának is, aki olyan sebesen tud szárnyalni, mint a szél!
Amikor Ajándékot Hozó rátalált Angyalkára, már aludt. Égkék szemét lehunyta, és bánatában elaludt. Hamvas arcocskáján szétmaszatolta a könnyeket. Ajándékot Hozó megcsóválta a fejét, és mosolygott. Karjába vette Angyalkát, és hazavitte titkos honába. Persze észrevette, hogy nincs meg a szivárványszínű ernyő, de nem bánta. Tudta, hogy akárhol is van most az ernyő, biztosan szükség van a csodájára. Hiszen ő maga varázsolt rá csodatévő tulajdonságot. Tudta, hogy az angyalkák kicsit bohók és szélkallantyúk, feledékenyek és virgoncak. Mert ő nem csak Ajándékot Hozó volt, hanem igen bölcs is. Ő volt a legbölcsebb az egész világon. Türelmes volt, megértő, segítőkész és gondoskodó.
Az angyalkák feladata az év többi napján az volt, hogy őrangyalként vigyázzanak az emberekre. Minden angyalkára legalább száz vagy ezer vagy tízezer ember is jutott, úgyhogy volt dolguk bőségesen. Csak éjjel pihentek, amikor az emberek aludtak. Azonban ilyenkor, karácsonykor éppen éjjel akadt dolguk, megbízatásuk.
Az Ajándékot Hozó azért bízta meg őket a karácsony éjjeli puhatolózással, mert év közben erre nincsen ideje az angyalkáknak. Pedig az angyalkák év közben is látják, hogy ki a szegény, és ki a gazdag, kinek kél el a segítség, kire kell jobban vigyázni, kire kevésbé. De az Ajándékot Hozó mégis elküldi őket ilyenkor is, hogy lássák a sok szép karácsonyfát, és lássák, mi történik a szent estén a családoknál. Ilyenkor gyűjthetnek csak igazi tapasztalatokat. Mert ilyenkor növekszik meg a boldogság, de megnövekszik a boldogtalanság, a szomorúság is. Szegény angyalkák nem tehetnek semmit, ha búbánatot látnak, pedig szívesen osztanának vigaszt, de nem lehet. Mert őket bizony nem láthatja meg soha senki. Légneműek, kecsesek, olyan könnyűek, mint egy tollpihe, és láthatatlanok, és nem is hallaná őket senki. Pedig de szívesen simogatnák meg olykor a szomorú gyerek buksikat, szívesen törölnék le a könnyeket! De ők csak akkor avatkozhatnak be az emberek életébe, ha meg kell őket valami nagy bajtól védelmezni. Erre szól a jogosítványuk, és semmi másra. Sajnos, nem mindig vannak eléggé résen, így előfordulhat, hogy valakit nem tudnak megmenteni. Lehet, hogy elkésnek a segítséggel. De az emberek tudják, hogy saját magukra ők vigyázhatnak a leginkább és a legjobban, mégha ez néha nehéz is. Hiszen az őrangyal nincs mindig épp abban a percben jelen, amikor kéne. Legalábbis néha így gondolják az emberek.
Ha felnéztek az égre, sok fénylő pontocskát láthattok. Némelyik szikrázik, van, amelyik még a színét is váltogatja. Ezeket csillagoknak hívják az emberek. Hát ez a sok csillag az égen nem más, mint az őrangyalok könnyei, amelyeket azokért az emberekért hullattak, akiket nem tudtak megmenteni.

Az Ajándékot Hozónak igazából nem volt rá szüksége, hogy az angyalkák bejárják az egész világot, hogy neki beszámoljanak, merre mit láttak.
Tudott ő mindenről! Azt is tudta, hol az ernyő. Azt is tudta, hogy majd másnap a gyerekek felnyitják, és alája bújnak. És azt is tudta, hogy amikor elrejtőznek alatta, a szívük megtelik boldogsággal, és gondolatban csodás utazásokat tesznek majd az ernyő segítségével. És ameddig alatta trónolnak, soha nem lesznek szomorúak.
Mert a szivárványszínű ernyő maga a boldogság.

Lassan elmúlt a karácsony. Az ünnepek után az embernek lett munkája. Valahogyan melléje szegődött a szerencse. Innen kezdve már nem volt gondja arra, hogy mi kerüljön másnap az asztalra, hogy lesz-e ennivaló a gyerekeinek.
Valahogyan kitalálta, hogy mindezt a szivárványszínű ernyőnek köszönheti. De bárhogyan is kereste, nem találta meg a gazdáját. Hogyan is találta volna meg? Mi tudjuk, miért nem, ugye?
Amikor már nem volt rá szüksége, elindult a városban, hogy keressen egy olyan családot, akiknek nagyobb szüksége van a szivárványszínű esernyő csodatévő képességére. Talált is, nem is egyet. Ezért a legszegényebbek küszöbére odacsempészte, de belerejtett egy cédulkát, amelyre ákombákom betűkkel - mert nem tudott szépen írni, hiszen kérges tenyere, durva fizikai munkától elfásult, eldurvult ujjai nem hajlottak a ceruza fogására olyan könnyen - rákörmölte, hogy: „ha már nincs rá szükségetek, adjátok oda másoknak”.
Így is történt. És a csodálatos szivárványszínű esernyő járt kézről kézre, házról házra, családtól családig, és valahogy mindenki boldog lett tőle, aki csak birtokolta, vagy akár csak meglátta. Mindenkin segített, akárhol is volt. Így lett a város neve Szivárványváros, a régi nevét már el is felejtették azóta.

Az ember felesége már gyakorta járt a piacra. Gyönyörködve nézte a sok mindenfélét, amit a falusi asszonyok hoztak, és már nem kellett fájó szívvel továbbmennie, mert meg is tudta venni a sok finom és illatos zöldséget, gyümölcsöt. Mostmár mindig volt otthon a kamra polcain belőlük, mikor éppen mi termett, melyiknek volt az idénye: egyszer ropogós, mosolygós alma, aranyszínű körte, máskor hamvas lila szilva és bársonyos őszibarack, napszínű, mézédes sárgabarack, vagy éppen sárga, zöld vagy piros bélű mennyei finomságú és lédús dinnye, meg mély sárga húsú sütőtök, vagy többféle, piros vagy zöldes, átlátszó, hatalmas fürt szőlő, vagy zamatos illatú piros szamóca, cseresznye és meggy, és még ki tudja, mi mindenféle finom édes dolog.
Aztán mostmár tudott főzni sokféle egészséges ételt is, tele zöldségekkel, babbal és borsóval, káposztával, karalábéval, ikrás hófehér karfiollal, petrezselyemmel, zellerrel, sárgarépával, és mostmár glédában állt a kamrában a vöröshagyma, a bíbor belsejű céklarépa - amiből majd savanyúság lesz a télen - a kelkáposzta meg az édes sima káposzta, meg a burgonya, kosárban, vékában, garabóban, kaskában meg a tojás, és a falon egy szögre óriási fűzér fokhagymát akasztott, és tudott venni már fűszereket, no és csillogó piros paradicsomot meg roppanó húsú zöld, sárga, piros édes paprikát, sötétzöld uborkát is, és jóféle zsírozót a főzéshez, és mostmár gyakrabban kerülközött húsféle is az asztalukra. Így már tudott tartalmas ételeket is főzni, amire nagy szükség is volt, mert az embere a nehéz munkát hogyan is bírta volna máskülönben? Vékonyka főzelékektől nem nő az erő, az nem sokáig tart és hamar éhes lesz az ember utána, éppúgy, ahogyan a tésztafélék sem elég tartalmasak a nehéz fizikai munkát végző férfiemberek számára.

Mostmár tudott a gyümölcsökből eltenni télire befőttnek, és szárított és aszalt is belőle a tűzhely fölött, meg a sütőben, hogy legyen a gyerekeknek télen is finom csemege. És ha megint eljött a tél, akkor hatalmas tepsi sütőtököt sütött, amelynek illata betöltötte a házat, édes íze pedig elomlott a szájban, és boldogsággal töltötte el a gyermeki szíveket, pirosas-sárga színű húsa pedig megidézte egy röpke pillanatra ismét a nyarat, a napsütés ízét, színét, melegét.
Amikor télen végre befagyott a városka melletti pici tó, a város összes gyereke rikoltozva, nevetgélve és kurjongatva ott csúszkált és ródlizott a jégen. Este aztán átázva-átfázva hazaslattyogtak az ikerfiúk is, meg a nővérük is. Otthon pedig forró teával várta őket anyuka. A teába mostmár kerülközött néhány csepp citrom is, meg kis kanálka virágméz.
Az ilyen hideg napokon pedig a gesztenyeárus öregasszony a téren ott kuporgott a kisszékén, vastagon bebugyolálta magát nagykendőjébe. Mellette a füstölgő kéményű kályha, rajta az üst, benne pedig ott sült, illatozott a sok finom forró gesztenye.
Egyszer-egyszer az asszony is a gyerekekkel mostmár meg tudta látogatni a sült gesztenyeárus néni standját, és vett néhány szemet, amelyet a nénike papírból formált tölcsérbe ejtett. Egy krajcárért adott három szemet. Forró volt a gesztenye, íze nevetést csalt a hideg csípte piros arcocskákra.
Néha ellátogattak a tejcsarnokba, ahol üvegbe mért friss tehéntejet vettek, meg túrót, amelyet az eladó néni vászonkendőbe csomagolt. És vettek még pohárkányi tejfölt is. Ezekből süti majd anyuka a finom túrós bélest, rétest. A tejecskéből reggelire finom kakaó lesz, amitől szinte elolvad a gyermeki lélek.
A leghidegebb napokon pedig behúzódtak a gyerekek a konyhába, mert anyuka ilyenkor diós és mogyorós sütit, kalácsot sütött. Persze segíteni kellett neki előtte megdarálni a mogyorót vagy a diót, sőt, ha volt mák, akkor azt is, de lehetett közben csipegetni, és nyalakodni. Ez volt ám csak a jó móka! A sütőből csak úgy áradt a meleg és a finom illat, úgyhogy alig várták ilyenkor a gyerekek, hogy megsüljön a sütemény, és azon melegében, szinte még forrón kaptak belőle kis tányérkákon.
Hát ilyen csodálatos lett az élet abban a családban.
A gyerekek is szépen kigömbölyödtek a tápláló és egészséges ételektől, gyümölcsöktől. Arcocskájuk éppoly pirospozsgás és kerekded lett, mint a város többi gyermekéé, már nem lógtak ki a sorból, mert tellett már szebb ruhácskákra is. Beteges sápadtságuk, soványságuk, foltos ruhácskáik már mind a múlté. Nem kellett többé szégyenkezniük a többi gyerek között.
A feleség is meggyógyult, hiszen nem kellett már aggódnia semmiért, és nem betegítette tovább a szívét, lelkét az aggódás. Mostmár mindig mosolygott, nem kellett többé szomorkodnia.

Angyalka sokszor gondolt még az elveszett szivárványszínű esernyőre. De Ajándékot Hozótól kapott egy másikat, így nem búsult nagyon. Csak szégyelli magát még néhanap, hogy hogyan is lehetett ilyen ügyetlen!

Lehet, hogy az egész dolgot az Ajándékot Hozó rendezte így? Ki tudja? Lehet, hogy a hatalmas hóesést is ő intézte? Talán így akarta elterelni a figyelmét Angyalkának, mert azt akarta, hogy a különleges szivárványszínű esernyő csodát tegyen? Egy biztos: csodák igenis vannak. Akkor történnek meg, amikor a legkevésbé számítunk rá. Vagy, amikor már nagyon el vagyunk keseredve. Talán még a reményt is elveszítettük. De egyszer csak ott terem egy csoda. Lehet, hogy kicsike csodácska, de az is lehet, hogy igenis nagy, hatalmas csoda. Lehet, hogy a csodák titokban lesben állnak, és várják, hogy mikor van a legnagyobb szükség rájuk. Úgy látszik, a csodák már csak ilyenek.
Az angyalka mit se tudott az ernyő varázserejéről. Hiszen neki nem mutatkozott meg ez a tulajdonsága. Mi szüksége is lett volna rá? Az angyalkák maguk is csodaszámba mennek, nekik nem kell külön csoda. Ugye?

Gondolkozzatok csak! Lehet, hogy már ti is láttatok egyszer valahol szivárvány színű esernyőt? És ha megláttátok, ugye, hogy megvidámodott tőle a szívetek?



VÉGE