A karácsonyi láng

Bobby Leng:


A karácsonyi láng
mese


Valamikor, réges-régen a sárkányok és az emberek békességben éltek egymással. Ezen a télen is éppen Karácsonyra készülődtek az emberek, és a falu főterén nagy karácsonyfát állítottak mindenki örömére. De különösen a gyerekek örültek neki nagyon, ott bolondoztak körülötte egészen késő estig. Alig lehetett őket hazaparancsolni.
Az erdőn túl volt egy hatalmas hegy, ahol a sziklák alatt a sötét barlangok mélyén sárkányok éltek. Ők nem zavarták az embereket, és őket se zavarták az emberek. Éltek külön-külön, és ha véletlen össze is találkoztak, akkor se volt belőle semmi baj: csak biccentettek egymásnak, így köszöntötték egymást, és aztán ment ki-ki a maga dolgára.
Ezen az estén az egyik sárkány, amikor hazafelé tartott az erdő felett, tüsszögni kezdett. Biztosan megfázott. Ámde a sárkányoknak van egy tulajdonságuk: tüzet is tudnak a szájukból fújni. Ez történt most is: a köhögés, tüsszögés miatt a sárkány szájából hosszú lángcsóva csapott ki. Nem akarta ő, de mégis így lett. A lángcsóva pedig meggyújtotta a legmagasabb fenyő csúcsán a tűleveleket.
Nagyon megrémült. Mi lesz, ha nem tudja eloltani és leég az egész erdő? Azonnal csapkodni kezdett a farkával, de a tűz csak égett tovább. Már a faluból is észrevették a nagy fényességet, pedig már éppen hazafelé tartottak.
Szaladtak is gyorsan, ki létrával, ki veder vízzel, ki kapával, ki ásóval-lapáttal, ki fejszével-baltával, hogy oltsák a tüzet. Oda is értek gyorsan, és látták, hogy a fenyő csúcsa lángol. Milyen gyönyörű - ámuldoztak a gyerekek, mert közben azok is utolérték a felnőtteket. Tényleg szép volt: bevilágította az egész környéket. Az emberek aztán gyorsan eloltották: létrára másztak és baltával, fejszével lecsapkodták a lángoló felső ágakat. Így nem lett semmi baj, mert a lehullott égő ágak a hóban sisteregve kialudtak. Biztonság kedvéért havat lapátoltak rá, hogy még csak véletlenül se okozhasson tüzet, ha a parazsat valami játszi szellőcske fel is izzítaná.

A sárkány nagyon szégyellte magát a történtek miatt. Sálát rátekerte a szájára, hogy köhögéskor-tüsszögéskor ne csapjon ki rajta láng: szorosan összeszorította a fogait is. Messziről figyelte, hogyan oltják el az emberek a tüzet. Majd barlangjába vonult, és megfogadta, hogy ezentúl nem száll olyan alacsonyan sohasem az erdő felett.

Az emberek pedig mind hazamentek. Megvitatták a történteket, és megállapították, mennyire igazuk van a gyerekeknek, hogy a láng milyen szép volt a fenyő csúcsán. Gondolkoztak, mit lehetne az ő fenyőjükre tenni, ami éppen olyan szépen világítana. Mert eddig még nem volt a fenyőjük csúcsán soha semmi. Nem is jutott eszükbe, hogy valami kéne oda. De most ez megváltozott: valami kellene. Talán egy gyertya? Nem jó, mert elfújhatja a szél, és tüzet is okozhat. De akkor is kell valami, ami fényes.
Másnap és harmadnap is mindenki erről beszélt a faluban. Mígnem egy kislány elhozta a hajából a selyemszalag masniját, és azt akarta, hogy tegyék ezt a fa csúcsára. Egy fiúcska a fényesre sikált labdáját hozta. De azt meg hogyan rögzítsék? Legurulna. Egy asszony elhozott a konyhájából egy fénylő tálat. De ez se nyerte el a falusiak tetszését. Aztán eljött a grófkisasszony is, és elhozta a legszebb vázáját, amit otthon talált. Bronzból készült, sárgaréz karimával. Karcsú volt a virágváza, és volt két kacskaringós füle is. Jó hosszú volt a nyaka, igazán csinos kis holmi - állapították meg egyöntetűen.
Mi legyen hát? Feltegyék? Vagy inkább a kislány masniját?
A grófkisasszony akkor elkérte a szalagot, a váza nyakára hurkolta és gyönyörű masnit kötött belőle. Majd odaadta egy hetyke legénykének, hogy no, mostmár fel lehet tenni a fa csúcsára. De hogyan? Hát hozni kell a leghosszabb létrát. De a legényke nem mert felmenni olyan magasra, amikor a létrát nekitámasztották a fának. A felnőttek meg túl nehezek, még eldőlne a fa. Lehet, hogy nem is ásták bele a földbe elég mélyen?
A grófkisasszony megelégelte a tutyimutyiságot, felkapta a szoknyája szélét, kétfelől csomót kötött rá, úgy, mintha kötény lenne, - olyan, mint amibe az asszonyok gyümölcsöt szednek - beletette a kancsócskát és fellépegetett a létrán, egészen a csúcsáig. Ott aztán felfordította a vázát, és ráhúzta a karácsonyfa tetejére.
A népek üdvrivalgásban törtek ki: mindenki tapsolt és éljenzett. A kisasszonyka megdicsőülten szétnézett, büszkén, hogy lám csak, ő lány létére bátrabb, mint a tejfelesszájú falubeli legények!
Aztán kecsesen és kényeskedve lelépegetett a létra fokain, kioldotta a bogot a ruháján, végigsimította fehér kacsóival, és távolabb ment, hogy ő is jól láthassa: mit végzett odafönt.

Mindenki így tett: messzebbről jobban lehet látni a csodát. Mert olyan szép fényesen csillogott az a váza odafönt, hogy mindenki váltig ámuldozott csak. Büszkék voltak a szép karácsonyfára, és megígérték, hogy majd visszaadják a vázát a grófkisasszonynak, amikor már nem kell. De a kisasszonyka a falunak ajándékozta, és azt mondta, hogy minden esztendőben tegyék fel a csúcsra, hadd szikrázzon, hadd ragyogjon odafönt. Hiszen így is van olyan szép, mint amikor virágcsokrot tesznek bele!

Ettől kezdve tényleg így is tettek: minden év karácsonyán a főtéren feldíszített fa csúcsára mindig ráhúzták a megfordított vázácskát a szép selyemmasnival.
Messze földről csudájára jártak, én mondom!

És bár nem láng, ami a tetején csillog, és nem is világít messzire, de akkor is nagyon szép!
Ez után a nevezetes karácsonyi eset után, a következő karácsonyokon mindenki igyekezett saját karácsonyfát állítani odahaza is, és a csúcsára valami csillogót tenni. Még szebb a fa, ha a hegye is ragyog! Volt, aki fényes papírból csillagot készített és azt akasztotta oda. Volt, aki apró fémharangocskát, csengettyűt. Mások színes papírtölcsért húztak rá. És se szeri, se száma a különféle csodás csillogó dolgoknak, amit az emberek a fájukra tettek.

Aztán később, ahogy teltek az évek, gyertyákat is gyújtottak a karácsonyfákon, és a gyertya lángjának fénye megsokszorozta a díszek csillogását. Ilyenkor eloltották a lámpákat, és csak a karácsonyfát csodálták elcsendesedve. És az emberek úgy érezték, hogy ezek a pici lángok megmelengetik a szívüket.




VÉGE