A király három kívánsága

BigEniac ötletének felhasználásával írta:
Bobby Leng:
A király három kívánsága
mese



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas ország, annak pedig volt egy nagyon bölcs és igazságos királya. Ennek a királynak volt három szép fia. Amikor a fiúk felcseperedtek, és a király megöregedett, magához hívatta fiait. Azt mondta nekik:

- Kedves fiaim! Én már eluntam a királykodást, pihenni szeretnék. De mivel hárman vagytok, ezért azt mondom: azé lesz a trón, aki a legügyesebb lesz közületek. Merthogy volna nekem három kívánságom. Aki a győztes lesz hármótok közül, az nyeri el a trónt és vele a fele királyságot. A királyságom másik felét a másik kettő kapja, azon kell osztozkodniuk, így ők se járnak rosszul. Nos hát, kedves gyermekeim, halljátok az első kívánságomat!

Megköszörülte a torkát a király, a fiai meg haptákba vágták magukat előtte, úgy várták lélegzetvisszafojtva, mi is légyen az a különös kívánság. Merthogy különösnek kell lennie, az bizonyos, mert ha könnyű lenne, akkor nem volna ilyen nagy a tétje! Hiszen a tét: a királyi trónus!
A király tehát végignézett sudár szép fiain, és így szólt:

- Hozzátok el nekem a világon a legcsodálatosabb három dolgot!

Összenéztek a királyfiak, hümmögtek, hogy jól van, halljuk a második kívánságot. A király akkor azt mondta:

- Hozzátok elibém a legfeketébb feketét, a legvörösebb vöröset, és a leghamvasabb gyümölcsöt!

Csodálkoztak a királyfiak, hogy micsoda kívánságok ezek, de illendően csendben maradtak, merthogy jólneveltek voltak, és várták a harmadik kívánságot.
Akkor a király megint megszólalt:

- Hozzátok el nekem a világon a három legértékesebb dolgot!

Mostmár aztán felsóhajtott a király, hogy: no, megmondta, amit akart, a tennivaló a fiaira vár ezután! Megmutathatják, mit tanultak tőle meg az udvarban, meg a jó iskolákban a jó tanítóktól, hát most menjenek, és hozzák elibé amit kért! De még volt valami, amit nem mondott el, pedig ez is fontos volt ám! Azt mondja:

- Azt még nem is mondtam, hogy mához ezer napra meg ezer éjszakára legyetek itt a színem előtt, itt a trónteremben. Amit hoztatok, hagyjátok az ajtó előtt, és majd amikor szólítalak egyenként titeket, akkor hozzátok be elibém, amit hoztatok. Rendben lesz ez így, gyermekeim? Vállaljátok a feladatot?

- Persze hogy vállaljuk, kedves királyatyánk! - mondták egyszerre a királyfiak, és már indultak is volna kifelé a trónteremből, amikor megjelent a trónus mellett a királyné, szeretett édesanyjuk.
Egyenként megölelte fiait, és a könnye is kicsordult, hogy el kell engednie őket a palotából. Dehát ez az élet rendje, menjenek, lássanak világot, próbálgassák az erejüket, tudásukat, és jöjjenek vissza minél hamarabb, mert királyasszonyi szíve igencsak megszakad, ha valami baj éri őket!

A királyné szép csillogó fekete hajából kivett három arany hajtűt. Odaadta egyenként a szép dalia fiainak, és azt mondta:

- Ez a hajtű segítségetekre lehet, ha bajban vagytok! Csak mondjátok háromszor: Édesanyánk arany hajtűje, most segíts!- és a hajtű segíteni fog, majd meglátjátok! De csak akkor használhatjátok, ha nagy bajban lesztek! Minden ittyre-fittyre nem! Mert akkor nem fog működni a varázslat! De nekem is volna egy kérésem: hozzátok el nekem a legaranyabb aranyvirágot, ami utatokba akad, ami csak létezik a világon!

Mégegyszer megölelte a királyfiakat, küldte őket a konyhába, ahol feltarisznyáltak, a királyapjuk küldte őket az istállóba, ahol lovat választhattak maguknak, ki-ki kedvenc lovát, vagy amelyiket akarta, aztán választhattak hozzá nyerget, meg fegyvert is, utána pedig usgyi, ki a várkapun, bele az élet sűrűjébe, ki a nagyvilágba, hogy ezer nappal és ezer éjjel után megint itt találkozzanak.

A három királyfi három irányba vágtatott el. A legidősebb ment dél felé. A középső kelet felé. A legkisebb pedig nyugatnak. Pedig legszívesebben északnak ment volna, de arról mindig hideg szél fújt, ezért aztán úgy gondolta, ott biztosan nagyon hideg lehet, mégse jó lenne megfázni, aztán köhögni meg tüsszögni, szóval ezért választotta a nyugatot. Meg már úgyse volt mit választania, hiszen a testvérei kiválasztották már a másik két égtájat maguknak.

---

Teltek-múltak a napok, hónapok. A király és a királyné egymást vigasztalták, hogy majd hamarosan jönnek a fiúk, és biztosan semmi baj nem éri őket. Ők mindenre megtanították és felkészítették őket, legalábbis úgy érezték, ezért hát bízvást gondolhatják, hogy mindhárom gyermekük jól fog dönteni, amikor a kívánságokat teljesítik, és kiválasztják, amit királyapjuk kért.
A király levette koronáját, és ujjai közt forgatta. Az ablak színes ólomüvegén át a napfény olyan szépen világított, sugarai megcsillantak a korona ékkövein. Jáspis, malachit, smaragd, rubin, gyémánt és topáz ékesítette a széles aranyabroncsot. Úgy csillogott, szikrázott a beszűrődő fényben, hogy szinte elkápráztatta a királyt, elvakította a fénye.
Közben csak azon törte a fejét, hogy jól tette-e, hogy elküldte a királyfiakat. Minek ide a három kívánság - gondolta mostmár. Egyiknek odaadnám a trónt, aztán kész... De nem, azt mégsem lehet, mert a másik kettő nem tartaná helyesnek, és én sem, nem volna igazságos, a királyné szíve pedig megszakadna, ha nem bánnák velük egyformán...
A királyné ült a kisebbik trónon, királyura jobbja felől, és ő is gondolataiba merült. Elképzelte, amint fiai sok bajjal, gonddal megküzdve, rablókkal csatáznak, vagy ki tudja, merre járnak... Annyira aggódott szegény királyasszony a szeretett királyfiakért, hogy szép fekete hajába oldalt beleszöktek az ősz hajszálak, úgy, hogy észre se vette... A királynak már régen ősz volt az üstöke, de neki eddig még egyetlen ősz hajszála se volt! Jaj, miért is engedte, hogy férjeura ilyen ostobaságot tegyen, ilyen buta kérésekkel zavarja őket világgá! Bánta már, és nagyon féltette a királyfiakat.
De nem volt mit tenni, mert már megtörtént a dolog. Egyet lehetett csak: várakozni. Mostmár kivárjuk, mi lesz - gondolták mindkettem. Egymásra néztek, sóhajtottak. A királyné apró könnycseppet morzsolt el ujja hegyével a szeme sarkából, de a király persze rögtön észrevette, hiába akarta eltitkolni. Nem akart férje előtt gyengének, gyámoltalannak mutatkozni, azért is egyezett bele, amikor előző nap elmondta neki a király, mire készül. De az anyai szívnek nem lehet parancsolni...

---

Hogy merre jártak a királyfiak, nem tudjuk. De lassan eltelt az ezer nap és ezer éjszaka, és visszaérkeztek a palotába.
Letisztogatták fáradt lovaikat, a nyergeket a szögre akasztották, és megabrakolták szegény párákat.
Aztán fölmentek a fürdőházba, és tiszta ruhát húztak, miután megfürödtek. Illendően akartak királyatyjuk előtt megjelenni, és szerették volna, ha királyanyjuk büszkén tekint majd rájuk, és nem holmi piszkos jöttmentként. Mert azt akarták, hogy megölelje őket ismét az édesanyjuk, pont úgy, mint amikor elmentek!

Amikor megjelentek a trónteremben, egymás mellett álltak, három daliás királyfi. Még szebbek, még daliásabbak, még erősebbek voltak, mint amikor elhagyták a palotát.
A legidősebb királyfi fekete hullámos haja a világoskék köpeny burkolta vállára omlott. Arannyal díszített csizmája szárába dugta az édesanyjától kapott hajtűt. Majd elmeséli, mit tett vele az úton. Hogy mi történt vele...
A középső királyfi barna vállig érő haját szépen megfésülte, köntöse, ruhája ezüsttel gazdagon hímezve, a zöld ruházata nagyon szépen illett mélyzöld szemei színéhez. Barna csizmája szárában ő is ott hordta az anyjától kapott hajtűt, csakúgy, mint egész útján.
A legkisebb királyfi szőke fürtjei vállára omlottak, a sötétvörös bársony ruházatot semmilyen csat vagy hímzés nem díszítette, fekete csizmája szárába ő is beledugta az arany hajtűt, amit induláskor anyjától kapott. Egész úton nagyon vigyázott rá: tudta, fivérei is ugyanígy tesznek, és csak a nagy bajban veszik elő, ahogy megígértette velük a királyné.

Álltak hát a trón előtt, a király mellett a királyné szorongó szívvel várta, hogy elmeséljék, mi történt velük ez alatt az ezer nap és ezer éjszaka alatt.

A király intett a legidősebb királyfinak, hogy kezdje el, mondja el, mit hozott, hogy mi történt vele az úton.
A királyfi nagyot sóhajtott, és hozzákezdett. Nagyon izgult, hogy apjának megfeleljen a válasza.

- Elhoztam azt a három dolgot, ami szerintem a világon a legcsodálatosabb.
Intett az inasoknak, akik kinyitották a kétszárnyas ajtót. Belépett rajta egy lány. Lehajtotta a fejét, fályol takarta az arcát. Köpenye a földig ért, nem látszott, miféle, gazdag-e vagy szegény. A köpeny egyszerű volt, közönséges szövetből készült, nem árulta el tulajdonosa kilétét, vagyoni helyzetét, származását.
Akkor a lány a trónus elé lépett, letérdelt. Felemelte a fejét, és szétnyitotta a köntöst. A köntös alatt, a karjában egy kisdedet ölelt, óvón, féltőn.
A király és a királyné meghökkent. Kérdezi a király:

- Mást nem hoztál?

- Nem, nem hoztam. Ez a három legcsodálatosabb, amit csak találni lehet a világban. Megtaláltam a legcsodálatosabb lányt, akit csak valaha láttam. Ő megajándékozott a szerelmével, ami a második legcsodálatosabb dolog a világon. És a harmadik legcsodálatosabb dolog ez a kisgyermek, amely a szerelmünkből született.

A király akkor azt kérdezte:

- Elhoztad-e nekem a legfeketébb feketét, a legvörösebb vöröset, és a leghamvasabb gyümölcsöt?

- Persze! Ennek a lánynak a haja a legfeketébb fekete, amit valaha láttam! - azzal fellebbentette a fátylat. A lány gyönyörű fekete haja a bokájáig omlott: olyan szép volt, és annyira fekete, csillogó, hogy szemük-szájuk elállt a csodálkozástól. A lány ekkor elpirult, annyira zavarba jött, hogy mindenki őt nézi.

- Látod, királyapám, nézz az arcára: ez a piros a legpirosabb piros: a pír, a szégyen pírja, amely a legszebb a világon.

- Na és a leghamvasabb gyümölcs? Azt elhoztad-e nekem?

Akkor a királyfi kivette a lány kezéből a kisdedet, édesapjához lépett vele, és átnyújtotta.

- Láttál-e már valaha ennél hamvasabb gyümölcsöt?

A király elégedetten bólintott, visszaadta a kisgyermeket, és a királynéra nézett. Az elismerően hunyorított a szemével: nemhiába taníttattuk keleti és nyugati bölcsekkel a fiainkat! Lám, meg is lett az eredménye!

- Elhoztad-e nekem a világon a három legértékesebbet?

- El hát! Ez a lány, az ő szerelme, amit irántam érez, és a kisgyermekünk: ez a három legértékesebb dolog számomra a világon!

- Jól feleltél, fiam! - mondta elégedetten a király.

Akkor a király szólította a középső fiút.

Az illendően meghalolt, és intett a szolgáknak. Akkor a terembe vezettek egy éjfekete sörényű és szőrű, gyönyörű paripát.

- Ez a legfeketébb fekete, ami csak létezik a világban! - mondta.

Aztán ismét intett a szolgáknak, akik egy vég selymet hoztak be a terembe. A királyfi leterítette a trónus elé.

- Ez a legvörösebb vörös, ez a selyem tíz évig készült, tíz asszony szőtte éjjel-nappal, olyan vörös festéket használtak, amely a világon csak nekik van, úgyhogy ez a vörös selyem a legvörösebb vörös.

Megint intett a szolgáknak, akik behoztak egy tálat. A tál üres volt. Elvette a tálat, és a királyhoz vitte.

- Ezek a gyümölcsök a világon a leghamvasabbak. Van itt kék szilva, őszibarack, alma, szőlő, mindegyik olyan hamvas, hogy hamvasabb nem is lehetne!

- Dehát a tálban nincs is semmi! - kiáltott a király.

- Na igen! Azért nincs benne semmi, mert a leghamvasabb gyümölcsök azok a gyümölcsök, amelyek még meg sem értek! Azokat meg nem érdemes és nem is volna szívem leszedni!

A király csettintett az ujjával, így fejezte ki elégedettségét. A királyné is bólogatott, tetszett neki a királyfi válasza.

- Elhoztad-e a világon a három legcsodálatosabb dolgot?

- Igen! Ez a három legcsodálatosabb dolog, amit találtam, de egyben a legértékesebbek is - válaezolta a királyfi, és ismét intett a szolgáknak, azok behoztak egy ládikát.

A ládika igen díszes volt, csodálatos ékkövekkel kirakva, a zárja aranyból volt. Letették a szolgák a ládikát a királyfi elé. Ő lehajolt és felnyitotta. Kivett belőle egy szépséges, drága, díszes tőrt, és atyjának nyújtotta.

- Ez a tőr a legcsodálatosabb, amit valaha mester készített. Nemcsak szép, hanem igazán értékes is. Az egyik legértékesebb dolog a világon: utamon ezzel védtem meg magam az útonállóktól: az életemet mentette meg, tehát a legértékesebb dolgok egyike a számomra.

Aztán elővett egy üveggömböt. Az üveggömb belsejében egy apró állatka ugrándozott: egy pici fehér egérke. Ki akart szabadulni mindenáron, riadtan ugrabugált szegényke.

- Látod, atyám, ez a második legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Ez a gömb egy olyan mesternek a remekműve, amit senki más nem tudna elkészíteni.

Fogta az üveggömböt, és a földhöz vágta. A gömb ezer darabra tört, az apró fehér egérke riadtan futott be a trónus alá.

- Ez a második legértékesebb dolog a világon: a szabadság. Szabadnak lenni nemcsak csodálatos, de olyan értékes, amitől semmi pénzért meg nem válnék! Most visszakapta ez a kicsi állatka a legértékesebb dolgot, ami a számára létezik a világon!

Aztán a ládából kivett egy hatalmas tengeri csigaházat. Átnyújtotta a királynak, intett, tartsa a füléhez.
A király odatartotta, elismerően bólintott. Várta a magyarázatot.

- Ez a harmadik legcsodálatosabb dolog a világon, amire ráakadtam vándorlásom során az Óperenciás tenger partján. Különleges dolog, olyan csodálatos, amikor belehallgatok a kürtőjébe, és hallom a tenger morajlását! Éppen emiatt a tulajdonsága miatt a legértékesebb is, a harmadik legértékesebb dolog, amivel csak találkoztam. Amikor csak akarom, meghallgathatom a tengert, nem kell a világ végére utaznom, vándorolnom! Idehozza nekem a tenger morajlását, és felidézi emlékét!

A király is, meg a királyné is elégedett volt a királyfi válaszával. Elismerően bólogattak.

Aztán előlépett a legkisebb királyfi. De ő nem intett egyetlen szolgának sem. Nem nyílt ki a trónterem ajtaja, hogy belépjen rajta valaki, vagy behozzanak valamit a szolgák... Szerényen állt, de bátran nézett apjaura szemébe. Állta a kérdő tekintetek ostromát.
Megszólalt:

- Én nem tudtam hozni semmit.

Csalódott morajlás hallatszott a teremben.
A király és királyné kérdő tekintetére a fiú azt mondta:

- A legfeketébb fekete az éjszaka, azon éjszakák sötétje, amikor sem csillag nem ragyog, sem a hold nem jön fel. Ezt pedig nem hozhattam magammal.
A legpirosabb piros a hajnal hasadása, meg az alkonypír, amikor vérvörösen nyugszik le a nap, befestve eget-földet... de ezt sem lehet behozni a terembe. A leghamvasabb gyümölcs pedig az a lány, aki már nem kislány, de még nem eladósorban van, őt se hozhattam magammal, mert a szüleitől nem szakíthattam el.

- Na és a három legcsodálatosabb dolog? Azt se hoztad el nekem? - kérdezte a király kicsit csalódottan.

- Azt sem. Azért nem, mert mind itt van a teremben, egy lépést se kell érte menni sehová. A három legcsodálatosabb dolog a világon a szülői szeretet, a testvéri szeretet és maga az élet, a létezés. A szeretet, amivel ti halmoztok el bennünket, a szeretet, amellyel mi testvérek szeretjük egymást, és a létezés maga, amely talán mindük közül a legeslegcsodálatosabb dolog a világon: van kezünk, hogy bármit megtegyünk vele: lábunk, hogy bárhová elmehessünk, és van szánk, amivel elmondhatjuk mindazt, amire gondolunk. És van szemünk, amellyel csodálhatjuk a körlöttünk lévő csodálatos, rejtelmes és tökéletes világot. Ezek nem kézzel fogható dolgok, ezért nem is nyújthatom át őket atyámuramnak.

A király erősen hümmögött. Megkérdezte:

- Na és a három legértékesebb dolog a világon? Azzal mi van? Az is itt van a teremben?

- Nem, nincs itt. A három legértékesebb dolog a világon három olyan emberi tulajdonság, amit egyetlen személy tudhat a magáénak. Ugyanis találkoztam utamon egy nagyon öreg apácával. Betegeket ápolt, egy olyan helyen, ahol nagy a szegénység. Egy másik országban találtam rá, ő hordozta magában a három legértékesebb dolgot: A könyörületességet, a mérhetetlen bölcsességet, és az önzetlen szeretetet, segítőkészséget. De ezt az apácát nem hozhattam magammal, mert ott volt rá szükség. Nem tehettem meg az emberekkel, hogy elszakítom tőlük, ki vigyázott volna rájuk, ki ápolta volna őket olyan gondoskodással, szeretettel, önzetlenül?

A király is, a királyné is elégedett volt mindhárom királyfi válaszaival. De most a királynén volt a sor. Azt kérdezte a legidősebb királyfitól:

- Elhoztad-e nekem a legaranyabb aranyvirágot?

- Igen, királyanyám! Itt van ni! - S a csizmája szárából elővett egy szépen megmunkált arany virágot ábrázoló brosstűt. Átnyújtotta az anyjának. Az átvette, és azonnal a ruhájára tűzte. Nagyon tetszett neki az ajándék. Olyan aprólékos gonddal volt készítve, olyan törékeny volt, szinte áttetsző, hogy valóban aligha lehetett volna párját találni széles e világon.

- Hát te, középső fiam, mit hoztál nekem?

- Elhoztam neked a legaranyabb aranyvirágot, amit csak találtam kerek e világon! - mondta a királyfi, és a csizmája szárából előhúzott egy réti boglárkát, közönséges nevén gólyahír virágot. Ennek a virágnak a kelyhe, ha kinyílik, olyan aranyszínben pompázik, úgy csillog a napfényben, mint a legigazibb, legaranyabb arany! Átnyújtotta édesanyjának. A királyné átvette, és elégedetten fektette az ölébe a kis virágszálat. Gondolataiban a réten sétált, gólyahírek hajoltak a lábai elé, és lágy tavaszi szellő símogatta az arcát...

A harmadik királyfi, a legkisebb meg sem várta, amíg szólítja az édesanyja. Odament a terem ajtajához, és kinyitotta mindkét szárnyát. A nyitott ajtóban állt egy lány. A kis királyfi mélyen meghajolt előtte, és kézen fogva az édesanyjához vezette.
Egyszerű lány volt, fehér gyolcs ruhában, fekete mellénykében, a haját fehér kendő alá szorította.
Akkor a fiú fogta a kendő sarkát, és egy gyors mozdulattal lerántotta a lány fejéről. A lány haja arany zuhatagként omlott alá, olyan szép volt, olyan aranylóan csillogó szőke volt, hogy mindenki elcsodálkozott a teremben, és elismerően bólogatva hümmögtek, amikor meglátták.

- Én ezt az aranyvirágot hoztam neked, édesanyám. Azazhogy magamnak, mert ezt a lányt szeretném feleségül venni, ha áldásodat adod ránk!

A királyné elmosolyodott: tetszett neki az egyszerű leányzó, és a fia válasza is. De azt kérdezte:

- Ha tényleg olyan egyszerű ez a leány, akkor miért hajoltál meg előtte olyan mélyen, mintha legalább hercegnő lenne?

- Megérdemli ő, hidd el, királyanyám! Tiszteletem, szeretetem jeléül hajoltam meg előtte. Becsületes, tiszta lelkű, jószívű teremtés, amilyen talán nincs több e földkerekségen. Számomra legalábbis... Ezért hajoltam meg előtte. Az én szememben több ő, mint a legtökéletesebb származású hercegnő, ő az én hercegnőm, a szívem hercegnője. Ha megismered majd, meglátod, anyám, hogy igazam van.

A királyné elégedetten bólintot. Ha így van, akkor rendben van.

Mostmár csak egyetlen dolog volt hátra: a királyné kérdése fiaihoz, hogy miként használták fel a hajtűjét, amelynek varázsereje volt.

A legidősebb fiú elmesélte, hogy ő a kilencszázkilencvenkilencedik napon eltévedt, és akkor elővette az édesanyja varázshajtűjét, és azt mondta neki:
„Édesanyánk arany hajtűje, most segíts” És láss csodát, odarepítette őt a válaszúthoz, az útelágazáshoz, ahol a fivéreitől elváltak, amikor útnak indultak. Innen már csak egynapi járóföld volt a palota, úgyhogy könnyűszerrel hazatalált...

A középső királyfi azt mesélte:
- A hajtű akkor segített, amikor a tenger partján vándoroltam, és kitört a vihar. A hullámok besodortak a tengerbe, és már azt hittem, hogy mindennek vége, én is, meg a lovam is odaveszünk, de akkor elővettem nagynehezen anyámasszony hajtűjét, és azt mondtam neki: Édesanyánk arany hajtűje, most segíts! és ő azonnal kirepített a partra! Így megmentette az életemet, a lovammal együtt folytathattuk az utunkat!

A legkisebb királyfi azt mondta:
- A hajtű akkor segített, amikor egy faluba tévedtem, és ott láttam, hogy az embereknek nincs mit enniük, a gyermekek is éheztek. Azért nem volt ennivalójuk, mert abban az évben nagy szárazság volt, és a termés mind tönkrement, kiszáradt a földeken. Akkor arra kértem a hajtűt, hogy segítsen. Azt mondtam neki:”Édesanyánk arany hajtűje, most segíts”! És a hajtű esőt csinált, nem tudom, hogyan, de fekete felhők borították be az eget, és egy álló hétig esett az eső, meg sem állt egy pillanatra sem! A határ kizöldült, a gyümölcsfák rengeteg termést hoztak, a földek megteremtek minden földi jót, és az embereknek nem kellett többé éhezniük! Hát így segített a hajtű. És mivel az embereknek volt mit enni mostmár, nekem is jutott belőle, nekem sem kellett éhesen tovább vándorolnom.

A királyné nagyon örült, hogy segítségével megmenekültek a fiai a bajban, és hogy még másokon is tudtak segíteni. Akkor a fiúk visszaadták a hajtűket. A királyné beletűzte őszülő fekete tincsei közé, megköszörülte a torkát, és azt mondta:

- Én elégedett vagyok a válaszaitokkal, az ajándékaitokkal is. Most kérdezzük meg a királyt, ő mit szól hozzá?

A király felállt, eléjük lépett, és méltóságteljesen így szólt, miközben kitárta karjait.

- Édes fiaim, királyfiak! Mindhárman méltónak bizonyultatok a királykodásra. De mindhárman mégse kaphatjátok meg ezt az egyetlen trónt, ezért úgy határoztam, hogy felosztom az országot három egyenlő részre. Akkor ki-ki uralkodhat a saját országában, igaz, kisebb lesz egy kicsikét, de így igazságos. Beleegyeztek-e?

A királyfiak beleegyeztek, hát hogyne egyeztek volna bele! A királyné is örült, hogy boldognak látta a fiait. A legidősebb és a legkisebb királyfi részére azonnal megrendezték a menyegzőt, a középső királyfi meg majd választ magának mátkát, van elég szép lány hetedhét határba, és még elég sok ideje van rá, úgyhogy semmit nem kell elkapkodni! Megvan hozzá a bölcsessége, nem kell félteni, hogy rosszul választ!

Hagyjuk is őket mulatozni az esküvőn, meg az utána következő hét napon és hét éjszakán át tartó lampacsárén, ahol a királyság apraja-nagyja mind nagykanállal ehet.

Így volt, egyszer volt, hol nem volt... mese volt. Talán igaz se volt!




VÉGE