A kis tűzokádó sárkány

Elizabeth Stone:
A kis tűzokádó sárkány
mese

Ma is, mint minden nap, a kis sárkány az iskolába igyekezett. Pontosabban alig-alig bandukolt, mivel semmi kedve nem volt iskolába menni. De nehogy azt higgyétek, hogy azért, mert nem szeretett iskolába járni, vagy mert iskolakerülő lett volna. A baj forrása teljesen más természetű volt. A kis sárkánynak az egyik osztálytársával gyűlt meg a baja.
Tudta, hogy nem kellene hagynia, amit vele a komisz manó tesz, mondogatták is neki mindig, hogy :
„ej-ej te kis buta, miért hagyod, hogy ez a fránya kis manó a bolondját járassa veled?”
Ő maga is sokszor sokallta a sok komisz tréfát, amit a manó állandóan ellene eszelt ki, de hát bár termete nagy volt, Ő maga szelíd volt, mint egy bárány.
Mindig, amikor a manó igen kitolt vele, akkor csak magában annyit mondogatott:
„hogy is bánthatnám e pirinyó kis teremtményt, tán biz még össze is törne szegény, ha megsuhintanám”.
Bántotta a kis sárkányt az a sok kis tréfa, mert igaz bosszantotta, amikor csúfot űztek belőle, de jámbor természete miatt nem igen vette a lelkére. Gondolta, had nevessenek csak, kit érdekel. De amikor erre gondolt egy –egy könnycsepp végigcsurgott arcán.

Emlékezett a régi szép időkre, a sok szép nyárra, amikor a manócskával még együtt játszottak azon a tisztáson, ahol sok-sok éve összetalálkoztak.
Minden tanszünetben, s mindig iskola után itt találkoztak, s játszottak napestig. Kedvenc helyük ez volt, mert a tisztást sűrű erdő vette körül, mely szinte áthatolhatatlan, de mégsem volt oly messze a biztonságot adó családi háztól. A tisztás közepén nagy 1000 éves kidőlni látszó öreg tölgyfa állt, melynek lombja olyan alacsonyan kezdődött, hogy még a manócska is könnyű szerrel fel tudott rá mászni. Hát itt szerettek játszani. Itt gyorsan telt az idő s örök barátság szövődött. Itt fogadták meg, hogy örökre barátok lesznek, és mindig vigyáznak egymásra, s segítik a másikat bármiről is legyen szó.
Ekkor újabb könnycsepp gurult le a kis sárkány arcán.
„ Ó, hogy is bánthatnám a legjobb barátomat, még ha már nem is beszél velem, s oly sokat a bolondját járatja velem.”
Ekkor az ódon nagykapuhoz ért a kis sárkány is. Becsöngettek. Mindenki rohant befelé.



A manócska minden nap gyorsan sietett az iskolába, hisz sietnie kellett, hogy legyen ideje az újabb és újabb komisz tréfák előkészítésére. Ma is azon törte fejét, mivel tudná jól megtréfálni a kis sárkányt.
- Rajzszög a padra? - nem az már volt.
- Tinta a szépen írt házi feladatra? – az is volt.
- Kirántani a széket mielőtt leülne? - nem az is volt.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokon morfondírozva haladt a manó, mikor az iskolához ért.
Feltekintett, az iskola kapuján még mindig ott a díszes kovácsoltvas tába:

„VARÁZSLATOS LÉNYEK ISKOLÁJA”.

Ekkor elmerengett egy pillanatra. Sok régi emlék jutott az eszébe. Eszébe jutott, hogy az első napon, a kis sárkánnyal közösen haladtak át e tábla alatt. Emlékezett, hogy nemrég még Ő volt az iskola bolondja, vele űztek csúf tréfákat a nagyok. Akkor még mindenki csak rajta nevetett. Gúnyolták kis termetét, nevették kis sapkáját, s akkor még utált idejárni. Emlékezett, hogy hiába kérte a kis sárkányt, hogy verje el a sok csínytevőt, az nem tett semmit, mondogatván:
„ne hagyd magad manócska, ülj le velük, mindent meg lehet beszélni, hogy is verekedhetnék én, amikor egy légynek sem tudnék ártani”
Felrémlett gondolataiban az a bizonyos nap, amikor minden megváltozott., mert ezen a napon furcsa dolog történt. Amikor épp feleléshez készülődött, s felállt a padból, pontosabban felállt volna, akkor vette észre, hogy valaki odarajzszegezte a ruhácskáját a padhoz. Kétségbeesetten cibálta, rángatta, - miközben az osztály egyre harsányabban nevetett - mire hirtelen a rajzszög engedet, a ruha kiszabadult, de a nagy lendülettől megbotlott, s a padon levő tintás kis edényt meglökte, ami mind a kis sárkányra borult. Ekkor néma csend lett az osztályban, majd hirtelen harsány nevetésbe kezdtek, de most már nem manócskán, hanem a kis Sárkányon nevettek.
A manóról mintha meg is feledkeztek volna, már nem is figyeltek rá. Ekkor érezte először, hogy boldog, mert nem rajta nevettek. Rögtön rájött, hogy ha a kis sárkányt érik a tréfák, vele senki sem törődik. Így kezdődött el a sok komisz tréfa.
De emlékeit most félresöpörve, egy pici kis könnycseppet kidörzsölt szeméből, s gyorsan besietett az iskolába, hisz ma is fontos dolga van, újabb komisz tréfát kell kieszelnie.

Ősz szakállú, hajlott hátú tanító bácsi megállította a folyosón a kis sárkányt.
- Mond édes fiam, hogy hagyhatod, hogy a manócska ily csúf tréfákat űzzön veled? Mert látom én, termete oly pici, de a szíve oly galád.
A kis sárkány csak meghúzta vállait, s leszegett fejjel bement a terembe.
Közben a diákok elfoglalták helyüket. Manócska is leült s azon gondolkozott, hogy milyen komisz tréfát kellene kieszelnie, de semmi nem jutott az eszébe. Gondterhelten ült a padban, oda sem figyelt, hogy mit mondott éppen a tanító bácsi.
Az ősszakállú tanító bácsi felállt, s a következőket mondta:
- Kedves gyerekek, ma van az igazgatóúrnak az iskolában a születésnapja, ezért küldött minden osztálynak egy kis meglepetést…

Közben intett a kis sárkánynak hogy lépjen közelebb.
- menj kérlek ki a folyosóra , és hozd be az igazgató úr ajándékát.
Kis sárkány engedelmesen kiment. A folyosón már várta két kis inas, egy nagy díszes sokemeletes tortával. Alig bírták szegények a torta olyan nehéz volt. A kis sárkány átvette a tortát, gondolta is hogy az öreg tanító bácsi biztos azért küldte őt, mert a torta igen nehéz, és ő a legnagyobb és legerősebb az osztályban. Kicsit gyönyörködött a tortában, tán még sohasem látott ilyen szépet, nagyon tetszett neki a sok ciráda, a sok habos kis minta rajta.
A tortával óvatosan belépett a terembe, az osztályon halk morajlás futott végig, halk pusmogás kezdődött:
- Ó, milyen szép, Ó milyen csodálatos nagy torta.
A kis sárkány óvatosan lépkedett. Az első padban a manócska ült, mivel ő a legkisebb , hogy mindent jól lásson előre ültették még az év elején. Manócska még most is kétségbeesetten azon gondolkozott, hogy milyen csúf tréfát kellene csinálni, és annyira el volt foglalva ezzel, hogy észre sem vette mi is történik körülötte. Kis könyvét lapozgatta a pad alatt, amit nemrég kölcsönzött az iskola könyvtárárából, gondolta, ha már kifogyott az ötletekből akkor biztosan talál segítséget a varázskönyvben, hisz a címe is ez volt:

„ KOMISZ TRÜKKÖK, TRÉFÁK TÁRA”.

Sebesen lapozgatta, amikor egy érdekes fejezetet talált. Nagy betűvel ki volt írva: „Mókás csínyek versben”. Manócska elmosolyodott. Fel is olvasta halkan az elsőt.
- ha lépést teszel, hasadra esel, botolj meg nyomban, had viduljunk mostan.
Diadalittasan felnézett, örült hogy megtalálta a megfelelő tréfát. Ebben a pillanatban sajnos a kis sárkány odaért a padhoz, ahol a manócska ült. A varázslat rögtön hatott. Kis sárkány megbotlott, és egyenesen beleesett a tortába.
Az osztályba néma csend lett. Manócska felugrott kicsi kis székéről, kezében még most is ott volt a varázskönyv. Hirtelen megsajnálta kis sárkányt, olyan védtelennek, olyan esetlennek tűnt, ahogy kikecmergett a tortából. Tiszta hab volt minden porcikája. Az osztály hangos nevetésbe kezdett. A kis sárkány felállt, arcáról még folyt le a sok hab. Összehúzta szemöldökét, iszonyú harag lett úrrá rajta. Arca egész eltorzult a dühtől. Szája szegletéből halvány füst kezdett szállni. A kis sárkány érezte, hogy harag, düh és a sírás egyszerre szorongatta torkát. Az ég felé nézett, és mérgében nagyot kiáltott:
- ELÉG VOLT!!!!!
De ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban hatalmas lángcsóva csapott ki a torkából. A lángcsóva mindenki felett elhaladt, szinte az egész termet beterítette. Néma csend lett az osztályban.
A kis sárkány is meglepődött, de még nagyon mérges volt manócskára, amiért ezt a csúfságot művelte vele. Összehúzott szemöldökkel meredten manócskát nézte, aki megszeppenve állt a történtek miatt. Most látta először a kis sárkányt, a legjobb barátját ilyen mérgesnek. Eddig nem is gondolta, hogy tréfáival mennyi fájdalmat okoz. Most torka elszorult, sírás fojtogatta, nagyon nagy fájdalmat érzett szívében, szinte meghasadt, amiért kis sárkány ilyen nagy haraggal néz rá.
Ősszakállú tanító bácsi csak halkan ennyit mondott:
- Mára vége a tanításnak, mindenki menjen haza.
Az osztály gyorsan szétszéledt. Csak a kis sárkány és manócska maradt ott maga elé bámulva meredten.
Majd hirtelen a kis sárkány sarkon fordult s kiment a teremből. Manócska még egy darabig állt egy helyben, pár könnycsepp gurult le az arcán s lassú léptekkel ő is kiment a teremből. Ahogy haladt a folyosón, azért megpróbálta magát megvigasztalni:
- végül is nem is sikerült annyira rosszul ez a tréfa, szerintem igen vicces volt, ahogy a kis sárkány csupa torta lett.
Kiérve az udvarra még pár osztálytársa ott volt, épp a nagy tortáról és a kis sárkányról beszéltek.

A kis sárkány lassan hazafele bandukolt, gondolatai cikáztak fejében. Most hogy tüzet fújt, már tudta, hogy innentől kezdve igazi tűzokádó sárkány lett belőle, aminek örült egy kicsit, hisz tudta, családja alig várta, hogy ő is elkezdjen tüzet fújni, csak most gondolatait manócska gonosz tréfái nem hagyták nyugodni.
Szemében most is ott volt a könnycsepp. Lassan lépdelve haladt hazafele, ma, is mint minden nap a kis kerek erdőn át vezetett az út. Lassan, gondterhelten lépdelt, amikor ahhoz a kis ösvényhez ért, ahonnan mindig a manócskával a kis titkos helyükre, a kis tisztásukra mentek.
Megállt egy pillanatra, elgondolkodott azt a táblát látva, amit még közösen pingáltak, bár kicsit megdőlve és kopottan, de még mindig itt állot, mely figyelmeztetett mindenkit:

„titkos tisztás, belépni tilos!”

- Ó, de régen nem voltunk már a nagy tölgynél. Biztos most is sok kis makkocska van a fa alatt.
Nagyon szerette a makkot, de legjobban akkor esett neki, amikor a manócskával együtt ették.
- Ó, de régen nem jártam már ott, sóhajtott fel újra.
Gondolt egyet, s lefordult a kis ösvényen, s csak ment, egyre sebesebben lépdelt, szinte már futott, amikor hirtelen kiért a tisztásra.
Egy pillanatra megtorpant az utolsó fánál, de nagyot sóhajtva átbújt a vesszőből font kis boltív alatt. Mindent vörös levelek borítottak, hisz ősz volt, gyönyörű vörös színben pompázott az égbolt is, mivel a nap is nyugodni készült, mégis olyan lehangolóan hatott a kis sárkányra. Csak némán járkált körbe - körbe, mindenütt meg - megállt, mindenről sok emlék jutott eszébe. Itt minden, a kis hinta, a kis gallyakból készített kunyhó az ágak közt, a kis forráson a játékmalom, mely sebesen pörög, minden – minden egy- egy boldog emlék, mely most oly nagyon fájt. Az öreg tölgy lehajló ágára együtt kötötték fel a hintát, együtt szedték össze a faleveleket, melyből nagy rakást raktak a fa alá. Utána felmásztak, s napestig ugráltak bele.
- Ó, milyen szép idők voltak, milyen sokat nevettünk –sóhajtott a kis sárkány.
Meglátta a kis padot, mely az első közös munkájuk volt. Igaz egy kicsit féloldalasan lejtett, de akkor is büszke volt rá, mivel ők ketten csinálták. Az egyik tartó tuskó nagy volt és erős, a másik inkább csak nyeszlett ágacskának tűnt hozzá képest, de a manócska csak azt bírta el. Leásta ki – ki a maga cölöpjét, majd együtt felraktak rá egy deszkát, ami igaz girbe- gurba volt, de a célnak megfelelt. A két különböző nagyságú cölöp miatt sajnos lejtett az egyik irányba, de mégis, boldogan ültek rajta minden nap az iskola után. Most leült rá, maga mellé nézett, ő maga sem értette, de annyira szerette volna, ha a manócska most itt lenne.

Messziről vén, repedt lencsés távcsövén keresztül figyelte az öreg tanító bácsi az iskola legmagasabb tornyából, igaz senki sem tudta, de ö volt Sebastian, a fehérszakállú öreg varázsló, hegyek –völgyek, igaz és becsületes ura. Látta a kis sárkány szomorúságát, s nagyot sóhajtott. Ekkor halk szellő éledt, végigszaladva az erdőn, át a rejtett kis tisztáson, belekapott az öreg tölgy sok szép vörös falevelébe, magasra röpítve azokat.
Meg sem állt a szellő az iskola udvaráig, ahol épp a manócska beszélgetett a többi csínytevővel. Éppen most is azon nevetgéltek, milyen komisz dolgot művelt manócska. Ekkor egy vörös, vagy inkább a szivárvány minden színében pompázó kis falevél hullott a manócska fejére. Manócska egy pillanatra összerezdült, megijedt, hogy valaki vele akar tréfát űzni. Levette fejéről a kis falevelet, majd felnézett. Ekkor a kis szellő, úgy ahogy jött, olyan gyorsan távozott is, a sok falevelet, amit az iskolaudvar fölött táncoltatott, most eleresztette.
Mint nyári zápor, mint nagy vízcseppek, szép lassan hullott a sok vörös levél az égből.
Manócska kitárta karjait, s nevetve, ugrándozva kapkodta el a lehulló leveleket, majd ismét feldobta őket.
- Ó, milyen szépek, de rég nem láttam ilyen szép vörös faleveleket, ugye kis sárkány?
De ekkor megdermedt. Ijedten nézett körbe, hogy ki hallotta szavait. Csak kuncogó osztálytársai voltak a közelben. A sok vörös levél, a sok emlék, egy pillanatra azt hitte, hogy barátjával játszik.
- De már más barátaim vannak, s sokkal jobban is szórakozok –mondta hangosan, kitörölte a könnycseppet a szeméből s visszament a többiekhez beszélgetni.
De azért amikor senki se látta, a szivárványszínű kis falevelet, ami először esett a fejére, mélyen a zsebébe dugta.

Lassacskán esteledett, manócska is elindult haza.

Szívében, fejében ott tolongott a sok emlék, melyek nem hagyták nyugodni. Halkan bandukolt, fel sem nézett, csak lassan ment előre. Pedig tudta, hogy sietnie kellene, mert már lassan sötétedett, s mint ahogy anyukája mondta mindig:
„- egy ilyen pici és védtelen teremtésnek sötétben nem jó kint mászkálni!”

Hirtelen felnézett, ekkor ért az ösvényhez, ahol a közösen felállított tábla figyelmeztetett mindenkit:
„titkos tisztás, belépni tilos!”

Újabb emlékek jutottak eszébe.
- hát igen, akkor még nem tudtam helyesen írni, azért van fordítva az S betű. –ezen elmosolyodott.

Hirtelen gondolt egyet, s rohant befele az ösvényen, hangosan nevetve átrohant a fonott kis boltív alatt. Ekkor megtorpant. Barátját, a kis sárkányt látta most meg, aki háttal ült a kis padjukon. Olyan szívesen rohant volna oda hozzá, olyan szívesen átölelte volna, de lába remegett, szíve fájt, nem mert odamenni.
Halkan, elhaló hangon csak annyit mondott:
- sajnálom barátom.
Könnyes kis szemét megtörölte, hirtelen megfordult, s csak rohant, ahogy a lába bírta. Sűrű könnyek között szaladt hazáig. Ott megtörölte kis zsebkendőjével orrát, kis arcát megmosta a házuk mellett folyó kis patakban, majd belépett a házba.
A család mér az asztalnál ült:
- hol voltál fiam, - mondta a manópapa- csak rád vártunk a vacsorával!
- Nem vagyok éhes - motyogta halkan manócska, s a szobájába kullogott.
Soha életében nem volt még ilyen rossz a kedve, egész éjjel a mai nap járt az eszében.
- vajon megbocsájt nekem valaha?
- vajon barátom lesz még valaha?

Lassan jött a reggel. Álmosan, szégyentől lehatott fejjel jött le a szobájából. A családja nem kérdezett semmit. Már mindenki tudott a történtekről, itt a kis kerek erdőben gyorsan terjednek a hírek. Apja csak annyit mondott:
- manócska, ezt neked kell rendbe hoznod.
Manócska most lógó orral ment ma iskolába. Lassan haladt a kapu felé, még messze volt, amikor hallotta, hogy becsengettek. Amikor odaért, s felnézett az ódon feliratra, akkor vette észre, hogy a kis sárkánnyal egy időben értek oda, ugyanolyan lógó orral. Egymásra néztek, mindkettő tekintetében félelem és szégyen csillogott.
Mindketten érezték, hogy most mondani kellene valamit, de egyikük sem találta a szavakat.
Sokáig álltak így egymás előtt.
Halk csoszogás hallatszott a kihalt udvaron. Őszszakállú tanító bácsi közeledett feléjük, vaskos könyvet tartva kezében, mintha most is azt olvasná. Mellettük megállt egy pillanatra, s mintha a könyvből olvasná, csak halkan ennyit mondott:

„ mit szíved nem ért , s nem tud megoldani, azon a barátság átsegít, még ha olykor nem is tudod hogyan és miért”

Majd ugyanolyan halkan, mint ahogy jött, az ősszakállú bácsi tovatűnt valamelyik szegletében az udvarnak. Mielőtt befordult a sarkon, pillanatra felemelte fejét hosszú ősz bajsza alól kis mosoly látszott.

Ekkor a kis sárkány és a manócska egyszerre lépett előre, s szorosan megölelték egymást, s hangosan egyszerre mondták:
- annyira hiányoztál, és te vagy a legjobb barátom!

Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, közben mindkettejüknek sűrűn hullottak könnyeik. Majd a manócska felemelte kis fejét, s szipogás közepette halkan csak annyit kérdezett:
- meg tudsz nekem bocsájtani? A sok komisz tréfát, azt hogy ilyen csúnyán bántam veled?
A kis sárkány könnyek közepette csak bólogatott, s erősen átölelte manócskát. Majd félve, elhaló hangon kérdezte:
- És te manócska, meg tudsz nekem bocsájtani, hogy magadra hagytalak, amikor szükséged volt rám? Akkor amikor a nagyok bántottak, gúnyoltak téged?

Manócska sem felelt, csak szorosan megölelte barátját. Még hosszú perceket töltöttek így, mire mindketten megnyugodtak, megkönnyebbültek. Most barátságukat erősebbnek érezték, mint valaha.
Egyszerre léptek be az osztályterembe. Az ősz szakállú tanító bácsi felnézett, bajsza alatt elmosolyodott, látta, hogy a két barát ismét egymásra talált. Csak ennyit mondott:
- Üljetek le gyerekek.

Manócska gyorsan a helyére sietett, s leült, de kis sárkány nem mozdult. Mérgesen végignézett a sok osztálytárson, szemével mindenkit végigmért. Hideg borzongás futkározott a kis tündérek, koboldok, varázsló tanoncok hátán. Ekkor a kis sárkány megszólalt:
- Manócska a legjobb barátom, senki se merje bántani, még csak egy rossz szóval sem, mert annak velem gyűlik meg a baja! És ez mindenkire vonatkozik, senki se merjen rossz tréfát kieszelni senki ellen, mert annak letöröm a derekát!
Majd még egyszer végignézett az osztályon nagy mérgesen, közben nyomatékosításul a plafon felé nagy lángcsóvát fújt, majd a tanár bácsira is vetett egy pillantást, s nagyot kacsintott, úgy hogy az osztály ezt ne lássa.
Tanár bácsi elmosolyodott, s intett, hogy a kis sárkány is üljön le.
A tanév hátralevő részében senki sem mert ízetlen tréfát elkövetni senki ellen. Boldog, nyugodt komisz tréfáktól mentes idő köszöntött az iskolára. A kis sárkány és Manócska minden nap együtt mentek haza, úgy, mint régen, s minden nap megálltak a kis tisztásnál, ahol nagyon sokat játszottak. Soha többet nem veszekedtek, ők lettek a világon a legjobb barátok, s tán még ma is játszanak a kis tisztáson, ha meg nem unták.

Ha egy erdő mellett mentek gyerekek, aljatok meg egy pillanatra, s hallgassátok a fák közt kanyargó szelet, hátha ti is meghaljátok, a két jó barát örökké tartó kacaját.

Tanár bácsi lassan bandukolt fel a magas toronyba, a szobájába. Kilépett az erkélyre, s belenézett repedtlencsés távcsövébe. Látta, hogy a kis sárkány és a manócska önfeledten játszik a titkos kis tisztáson. Szíve örömmel telt meg, elmosolyodott. Halkan megjegyezte:
- Ma ismét sikerült két gyerek barátságát megmenteni, sikerült a manócskába megbánást, bűntudatot ébreszteni, s helyes útra terelni, és sikerült a kis sárkányt is rávenni, hogy végre legyen bátorsága kiállni magáért, és barátjáért.
Örülök nagyon…nagyon…
Majd távcsövét elforgatva, hosszasan nézelődve fürkészte a horizontot, új bajbajutottat keresve.


Itt a vége fuss el véle, és álmodjatok szépeket, és jó éjszakát gyerekek.