A Krumpliorrú Mikulás meg a Varázsvölgy
Bobby Leng:
A Krumpliorrú Mikulás meg a Varázsvölgy
mese
Egyszer a Mikulás elesett a jeges úton. Nagyon összetörte magát, keze-lába fájt, háta is fájt, feje is fájt, de a legjobban az orra fájt. Miért? Mert eltört benne a csont is meg a porcogó is. Hatalmasra dagadt az orra, meg is kékült. Jaj, azon a decemberi éjszakán nagyon lassan tudta csak kihordani a gyerekeknek az ajándékot, úgy szenvedett. Alig várta már, hogy hazaérjen, és beborogassa vizes ruhával a duzzadt orrát. De hiába borogatta, mert a csont is, meg a porcogó is elmozdult benne, és rosszul forrott össze. Egészen úgy nézett ki az orra, mint egy krumpli.
Ez még akkoriban történt, amikor nem voltak kórházak, ahol meggyógyíthatták volna a Mikulást.
A következő év decemberében, amikor ismét ki kellett hordania az ajándékokat a gyerekeknek, sajnos, azok, akik meglátták őt és a hatalmas krumpliorrát, kinevették. Elnevezték Krumpliorrú Mikulásnak. Nagyon szégyellte a dolgot, de mit tehetett volna? Mert nem elég, hogy eldeformálódott és idomtalan lett az orra, hanem még a fagy is megcsípte és vörös lett. Nagyon viccesen nézett ki, persze, de azért mégis rosszulesett neki, hogy kinevették.
Aztán egy napon találkozott egy szépséges tündérrel. Az is kinevette, de meg is vigasztalta azonnal. Elmondta neki, hogy van a világon egy igen-igen távoli helyen egy nagyon eldugott pici völgy, a Varázsvölgy. Aki rátalál erre a helyre, azt kérhet, amit csak akar, mert a völgy varázsereje teljesíti. A tündér elmondta a Krumpliorrú Mikulásnak, hogy neki a szárnya volt eltörve, de a Varázsvölgyben meggyógyult. Ezért hát azt tanácsolja a Mikulásnak, hogy keresse meg a Varázsvölgyet és kérje az orrának a gyógyulását. A Völgy varázsereje biztosan hatni fog rá.
A Krumpliorrú Mikulás elfogadta a tündérke tanácsát, meg is kérdezte, hogy ugyan vajon merre leledzik az a bizonyos völgy, de a tündérke már nem emlékezett rá. És sajnos másoktól is hiába kérdezte, így mindenfelé keresni kezdte a Varázsvölgyet. Csakhogy évek teltek el, de sehol se akadt a nyomára.
Egyszer egy karácsonyi éjszakán, amikor szánjával a havas pusztán haladt át, egy kis sánta nyuszikát pillantott meg. De a nyuszi még tőle is félt, bicegve próbált elmenekülni, be a bokrosba. A Krumpliorrú Mikulás gondolta, hogy elcsípi és megmelengeti a bundája zsebében, és hazaviszi, megpróbálja meggyógyítani, hátha törött az a lábacska, akkor befáslizza, bekötözgeti, tavaszra meggyógyul. A rénszarvasok répájából meg jut a nyuszikának is.
Ám a kis sánta nyuszika eltűnt a bokrok között, hiába osont a Krumpliorrú Mikulás utána. És a bokrok tépték, szaggatták a szép bundát, sokhelyütt elfeslett. De ő ezt nem bánta, mert fontos volt a számára, hogy a kis nyuszimuszinak segítsen. Ahogy törekedett előre a mély hóban, egyszercsak megcsúszott, elesett, és gurulni kezdett, s gurult-gurult lefelé a lejtős, síkos talajon. Észre se vette, hogy itt mélyedés van, mert a bokrok is, meg a mély hó is eltakarták előle.
Szóval bucskázott lefelé, még szerencse - gondolta, - hogy az ajándékos zsákot a szánon hagyta. Mert azok aztán szétszóródtak volna a mély hóban, és soha de soha meg nem találta volna őket, és a gyerekek hiába várták volna a sok szép ajándékot!
A Krumpliorrú Mikulás egyszer csak már nem gurult tovább. Feltápászkodott nagy nehezen, körbepislantott. Ahogy ott tekintgetett körbe-körbe, azt látta, hogy egy apró völgy, vagy inkább egy mély árok aljában áll. Körben szúrós bokrok, fenn pedig nagyon magasan van a gödör széle, azt ő ugyan el nem éri sose, az biztos!
Ej, most mit tegyen? Hátratolta havas piros sityakját a fején, vakarta ősz haját, törölgette izzadt homlokát, ujjával tekergette hosszú szakállát gondterhelten, de mindhiába: innen nincsen kiút.
Ráadásul csupa hó lett mindene, nemcsak a sapkája, hanem a sálja, kesztyűje, kabátja is, sőt, a zsebébe is jutott a jéghideg fehér hóból. Teliszaladt a csizmája szára is hóval, ez különösen rosszul esett neki. Le kellett vennie a csizmáját és fél lábon egyensúlyoznia, hogy kiboríthassa belőle a havat, nehogy beleolvadjon, mert akkor bizony a hidegben megfagy még a jó vastag zoknija is, ha átázik!
Végül mindenéről lekotorta, lerázta, lecsapkodta a havat nagykeservesen. De közben csak telt-telt az idő, és ő még mindig nem tudta, hogyan juthatna ki innen. Kelepcébe került, és nem tud eleget tenni a gyerekek kérésének, az ajándékok ottmaradnak a zsákban és a rénszarvasok is egészen lederelnek szegények, fagyoskodhatnak, meg is fáznak, de őt hiába is várják. Majd elunják a várakozást - gondolta - és nélküle fognak hazatérni, visszaviszik az ajándékokat, az idén nem lesz Karácsony - szomorodott el egészen.
Sóhajtott egy jókorát, mert úgy érezte, hogy nincs mit tenni, itt rekedt tavaszig. Addig meg jól megfagy és éhen vesz - gondolta - hacsak ki nem talál valamit gyorsan. Ahogy ott sóhajtozott és járkált fel s alá, meg körbe-körbe, eszébe jutott a tündérke, meg az, amiket az mesélt. Hátha ez az a titokzatos, sehol sincs Varázsvölgy? Gondolta, megpróbálja, lesz ami lesz.
Így szólt:
- Varázsvölgy! Szépen kérlek, varázserőddel segíts nekem kijutni innen, hogy az ajándékokat elvihessem a gyerekeknek még ma éjjel, mert nagyon várják.
Semmi se történt. A Krumpliorrú Mikulás még egyszer elmondta a kérését, megint nem történt semmi. Akkor azt gondolta, hogy hátha ilyen kérést nem is tud teljesíteni a Varázsvölgy varázsereje, ezért most azt kérte, hogy legyen megint olyan az orra, mint amilyen a törés előtt volt. És láss csudát: az orra visszatöpörödött akkorára, mint amekkora azelőtt volt, mielőtt elesett volna.
No, ennek nagyon megörült a Krumpliorrú Mikulás, mert mostmár nem fogják többé csúfolni és krumpliorrúnak nevezni! Meg is köszönte, nem győzött hálálkodni a varázslat jótéteményéért. De most még mindig nem tud kikászálódni a gödörből, hát hogyan szabadulhatna, ha még a varázserő se tud rajta segíteni?
Váltig törte a fejét, törte-törte, mígnem eszébe jutott, hogy nála van a rénszarvashívó csipogója. Elő is vette ezt az apró kis labdacsot. Szerencsére a belső zsebében volt, így nem veszítette el gurulás közben. No meg egy biztosítótűvel még oda is volt fogatva a zseb széléhez ám!
No, megnyomta, és várta, hogy jöjjenek érte a szarvasai. Ez a kis labdácska olyan hangot volt képes kiadni, amit emberi fül nem hallhat, de a rénszarvasok igenis messziről, nagyon messziről is képesek voltak meghallani. Mert a labdácska belsejében volt egy kis fütyülő, a labdácskán meg egy lyuk, azon áramlott ki a hangtalan hang, ahogy nevezni szokta tréfásan. Hát ezt a csipogót még a nagyapjától örökölte, aki szintén Mikulás volt - úgyhogy nagyon vigyázott rá.
Várt-várt a Mikulás - aki már nem volt többé Krumpliorrú Mikulás, a Varázsvölgy varázserejének hála - és egyszer csak megérkeztek a szarvasok, maguk után vonták a szánkót, rajta a hatalmas zsákot, benne a ma éjjel kiosztandó sok-sok csuda dologgal.
A szarvasok fennmaradtak a gödör szélén, de a szánkót leeresztették a pici, de mély völgy aljába, ahol a Mikulás állott. A Mikulás felkiáltott: Jaj, csak lassan, kedveskéim, nehogy a zsákocskám lecsusszanjon-lehuppanjon-leszottyanjon a szánkóról! De a zsákocska nem csusszant-huppant-szottyant le a szánkóról, mert a szarvasok nagyon lassan eresztették, nagyon vigyáztak ám, hiszen ők is tudják, hogy a sok-sok gyerek már úgy, de úgy várja a sok ajándékot, hogy az csak na!
Amikor a szánkó elért a völgyecske fenekére, kicsit besüppedt a mély hóba, de üsse kő, ki bánja? A Mikulás sebesen felmászott a bakra, és intett a szarvasoknak, hogy mostmár minden rendben van, indulhatnak. Bár jó sokat késtek, de azért még nem múlt el az éjszaka!
Visszaintve megköszönte a Varázsvölgynek, hogy visszavarázsolta a régi orrot neki. Megköszönte a szarvasoknak is, hogy kimentették a mélyedésből. Meg is jutalmazta őket: amikor visszatértek a bázisra, akkor kétszer annyit simogatta és becézgette őket, mint amennyit szokta, aztán még finomabban csutakolta le őket, és jutalomból kaptak a karácsonyi sütiből is - mondjuk ezt nem is szeretik, de most a Mikulás kedvéért elmajszolták, hadd lássa, hogy értékelik a háláját.
Azt kérdezitek, hogy mi lett a sánta nyuszikával? Hát ő is a Varázsvölgybe igyekezett, hogy meggyógyuljon a lábacskája. Ugyanis megsebezte a hó tetejére fagyott kemény és éles jég, amikor a hó alól valami élelmet akart magának szerezni. Nagyon fájt neki a lába, ezért sántikált, ezért háromlábazott szegényeke. Hallott már a Varázsvölgy varázserejéről a többi állatoktól, mert mindenki, akinek valami baja vagy betegsége, sebe, bánata van, mind ide jár a völgybe gyógyulni. A Varázsvölgy varázsereje pedig mindenki baján segít.
Csakhogy ez a Varázsvölgy annyira eldugott helyen van, hogy akárkinek nem lehet rátalálni. Az irigy és kapzsi embereknek biztosan nem.
VÉGE
A Krumpliorrú Mikulás meg a Varázsvölgy
mese
Egyszer a Mikulás elesett a jeges úton. Nagyon összetörte magát, keze-lába fájt, háta is fájt, feje is fájt, de a legjobban az orra fájt. Miért? Mert eltört benne a csont is meg a porcogó is. Hatalmasra dagadt az orra, meg is kékült. Jaj, azon a decemberi éjszakán nagyon lassan tudta csak kihordani a gyerekeknek az ajándékot, úgy szenvedett. Alig várta már, hogy hazaérjen, és beborogassa vizes ruhával a duzzadt orrát. De hiába borogatta, mert a csont is, meg a porcogó is elmozdult benne, és rosszul forrott össze. Egészen úgy nézett ki az orra, mint egy krumpli.
Ez még akkoriban történt, amikor nem voltak kórházak, ahol meggyógyíthatták volna a Mikulást.
A következő év decemberében, amikor ismét ki kellett hordania az ajándékokat a gyerekeknek, sajnos, azok, akik meglátták őt és a hatalmas krumpliorrát, kinevették. Elnevezték Krumpliorrú Mikulásnak. Nagyon szégyellte a dolgot, de mit tehetett volna? Mert nem elég, hogy eldeformálódott és idomtalan lett az orra, hanem még a fagy is megcsípte és vörös lett. Nagyon viccesen nézett ki, persze, de azért mégis rosszulesett neki, hogy kinevették.
Aztán egy napon találkozott egy szépséges tündérrel. Az is kinevette, de meg is vigasztalta azonnal. Elmondta neki, hogy van a világon egy igen-igen távoli helyen egy nagyon eldugott pici völgy, a Varázsvölgy. Aki rátalál erre a helyre, azt kérhet, amit csak akar, mert a völgy varázsereje teljesíti. A tündér elmondta a Krumpliorrú Mikulásnak, hogy neki a szárnya volt eltörve, de a Varázsvölgyben meggyógyult. Ezért hát azt tanácsolja a Mikulásnak, hogy keresse meg a Varázsvölgyet és kérje az orrának a gyógyulását. A Völgy varázsereje biztosan hatni fog rá.
A Krumpliorrú Mikulás elfogadta a tündérke tanácsát, meg is kérdezte, hogy ugyan vajon merre leledzik az a bizonyos völgy, de a tündérke már nem emlékezett rá. És sajnos másoktól is hiába kérdezte, így mindenfelé keresni kezdte a Varázsvölgyet. Csakhogy évek teltek el, de sehol se akadt a nyomára.
Egyszer egy karácsonyi éjszakán, amikor szánjával a havas pusztán haladt át, egy kis sánta nyuszikát pillantott meg. De a nyuszi még tőle is félt, bicegve próbált elmenekülni, be a bokrosba. A Krumpliorrú Mikulás gondolta, hogy elcsípi és megmelengeti a bundája zsebében, és hazaviszi, megpróbálja meggyógyítani, hátha törött az a lábacska, akkor befáslizza, bekötözgeti, tavaszra meggyógyul. A rénszarvasok répájából meg jut a nyuszikának is.
Ám a kis sánta nyuszika eltűnt a bokrok között, hiába osont a Krumpliorrú Mikulás utána. És a bokrok tépték, szaggatták a szép bundát, sokhelyütt elfeslett. De ő ezt nem bánta, mert fontos volt a számára, hogy a kis nyuszimuszinak segítsen. Ahogy törekedett előre a mély hóban, egyszercsak megcsúszott, elesett, és gurulni kezdett, s gurult-gurult lefelé a lejtős, síkos talajon. Észre se vette, hogy itt mélyedés van, mert a bokrok is, meg a mély hó is eltakarták előle.
Szóval bucskázott lefelé, még szerencse - gondolta, - hogy az ajándékos zsákot a szánon hagyta. Mert azok aztán szétszóródtak volna a mély hóban, és soha de soha meg nem találta volna őket, és a gyerekek hiába várták volna a sok szép ajándékot!
A Krumpliorrú Mikulás egyszer csak már nem gurult tovább. Feltápászkodott nagy nehezen, körbepislantott. Ahogy ott tekintgetett körbe-körbe, azt látta, hogy egy apró völgy, vagy inkább egy mély árok aljában áll. Körben szúrós bokrok, fenn pedig nagyon magasan van a gödör széle, azt ő ugyan el nem éri sose, az biztos!
Ej, most mit tegyen? Hátratolta havas piros sityakját a fején, vakarta ősz haját, törölgette izzadt homlokát, ujjával tekergette hosszú szakállát gondterhelten, de mindhiába: innen nincsen kiút.
Ráadásul csupa hó lett mindene, nemcsak a sapkája, hanem a sálja, kesztyűje, kabátja is, sőt, a zsebébe is jutott a jéghideg fehér hóból. Teliszaladt a csizmája szára is hóval, ez különösen rosszul esett neki. Le kellett vennie a csizmáját és fél lábon egyensúlyoznia, hogy kiboríthassa belőle a havat, nehogy beleolvadjon, mert akkor bizony a hidegben megfagy még a jó vastag zoknija is, ha átázik!
Végül mindenéről lekotorta, lerázta, lecsapkodta a havat nagykeservesen. De közben csak telt-telt az idő, és ő még mindig nem tudta, hogyan juthatna ki innen. Kelepcébe került, és nem tud eleget tenni a gyerekek kérésének, az ajándékok ottmaradnak a zsákban és a rénszarvasok is egészen lederelnek szegények, fagyoskodhatnak, meg is fáznak, de őt hiába is várják. Majd elunják a várakozást - gondolta - és nélküle fognak hazatérni, visszaviszik az ajándékokat, az idén nem lesz Karácsony - szomorodott el egészen.
Sóhajtott egy jókorát, mert úgy érezte, hogy nincs mit tenni, itt rekedt tavaszig. Addig meg jól megfagy és éhen vesz - gondolta - hacsak ki nem talál valamit gyorsan. Ahogy ott sóhajtozott és járkált fel s alá, meg körbe-körbe, eszébe jutott a tündérke, meg az, amiket az mesélt. Hátha ez az a titokzatos, sehol sincs Varázsvölgy? Gondolta, megpróbálja, lesz ami lesz.
Így szólt:
- Varázsvölgy! Szépen kérlek, varázserőddel segíts nekem kijutni innen, hogy az ajándékokat elvihessem a gyerekeknek még ma éjjel, mert nagyon várják.
Semmi se történt. A Krumpliorrú Mikulás még egyszer elmondta a kérését, megint nem történt semmi. Akkor azt gondolta, hogy hátha ilyen kérést nem is tud teljesíteni a Varázsvölgy varázsereje, ezért most azt kérte, hogy legyen megint olyan az orra, mint amilyen a törés előtt volt. És láss csudát: az orra visszatöpörödött akkorára, mint amekkora azelőtt volt, mielőtt elesett volna.
No, ennek nagyon megörült a Krumpliorrú Mikulás, mert mostmár nem fogják többé csúfolni és krumpliorrúnak nevezni! Meg is köszönte, nem győzött hálálkodni a varázslat jótéteményéért. De most még mindig nem tud kikászálódni a gödörből, hát hogyan szabadulhatna, ha még a varázserő se tud rajta segíteni?
Váltig törte a fejét, törte-törte, mígnem eszébe jutott, hogy nála van a rénszarvashívó csipogója. Elő is vette ezt az apró kis labdacsot. Szerencsére a belső zsebében volt, így nem veszítette el gurulás közben. No meg egy biztosítótűvel még oda is volt fogatva a zseb széléhez ám!
No, megnyomta, és várta, hogy jöjjenek érte a szarvasai. Ez a kis labdácska olyan hangot volt képes kiadni, amit emberi fül nem hallhat, de a rénszarvasok igenis messziről, nagyon messziről is képesek voltak meghallani. Mert a labdácska belsejében volt egy kis fütyülő, a labdácskán meg egy lyuk, azon áramlott ki a hangtalan hang, ahogy nevezni szokta tréfásan. Hát ezt a csipogót még a nagyapjától örökölte, aki szintén Mikulás volt - úgyhogy nagyon vigyázott rá.
Várt-várt a Mikulás - aki már nem volt többé Krumpliorrú Mikulás, a Varázsvölgy varázserejének hála - és egyszer csak megérkeztek a szarvasok, maguk után vonták a szánkót, rajta a hatalmas zsákot, benne a ma éjjel kiosztandó sok-sok csuda dologgal.
A szarvasok fennmaradtak a gödör szélén, de a szánkót leeresztették a pici, de mély völgy aljába, ahol a Mikulás állott. A Mikulás felkiáltott: Jaj, csak lassan, kedveskéim, nehogy a zsákocskám lecsusszanjon-lehuppanjon-leszottyanjon a szánkóról! De a zsákocska nem csusszant-huppant-szottyant le a szánkóról, mert a szarvasok nagyon lassan eresztették, nagyon vigyáztak ám, hiszen ők is tudják, hogy a sok-sok gyerek már úgy, de úgy várja a sok ajándékot, hogy az csak na!
Amikor a szánkó elért a völgyecske fenekére, kicsit besüppedt a mély hóba, de üsse kő, ki bánja? A Mikulás sebesen felmászott a bakra, és intett a szarvasoknak, hogy mostmár minden rendben van, indulhatnak. Bár jó sokat késtek, de azért még nem múlt el az éjszaka!
Visszaintve megköszönte a Varázsvölgynek, hogy visszavarázsolta a régi orrot neki. Megköszönte a szarvasoknak is, hogy kimentették a mélyedésből. Meg is jutalmazta őket: amikor visszatértek a bázisra, akkor kétszer annyit simogatta és becézgette őket, mint amennyit szokta, aztán még finomabban csutakolta le őket, és jutalomból kaptak a karácsonyi sütiből is - mondjuk ezt nem is szeretik, de most a Mikulás kedvéért elmajszolták, hadd lássa, hogy értékelik a háláját.
Azt kérdezitek, hogy mi lett a sánta nyuszikával? Hát ő is a Varázsvölgybe igyekezett, hogy meggyógyuljon a lábacskája. Ugyanis megsebezte a hó tetejére fagyott kemény és éles jég, amikor a hó alól valami élelmet akart magának szerezni. Nagyon fájt neki a lába, ezért sántikált, ezért háromlábazott szegényeke. Hallott már a Varázsvölgy varázserejéről a többi állatoktól, mert mindenki, akinek valami baja vagy betegsége, sebe, bánata van, mind ide jár a völgybe gyógyulni. A Varázsvölgy varázsereje pedig mindenki baján segít.
Csakhogy ez a Varázsvölgy annyira eldugott helyen van, hogy akárkinek nem lehet rátalálni. Az irigy és kapzsi embereknek biztosan nem.
VÉGE