Syuron.hu

Bobby Leng:
A legkülönösebb Karácsony
mese



Bealkonyult. A hidegben mindenki igyekezett hazafelé. Mindent vastag hó borított: a házak tetejét, az utcákat, a mezőket. A domb mögötti hatalmas erdőt is puha hópaplan borította.
Az erdő sűrűjében néma csend honolt. A madarak régen a sűrű bokrosba húzódtak, a vadak meg vackaikon dideregtek szegények. A téli álmot alvók szerencsésebb helyzetben voltak: ők nem érezték a hideget. Őszre jól megvastagodott a bundájuk és ők maguk is kikerekedtek, aztán elbújtak régen kiásott, puha fűvel, szőrpamacsokkal kibélelt odúikba, és bizony tavaszig még az orrukat se dugják elő.
A sokáig tartó tél, a vastag-vastag hótakaró miatt - ami tavaszig bizony el nem olvad! - a vadak rőt, rozsdaszínű, barna vagy akár pettyes és csíkos bundája ilyenkorra hófehérre vált. Fehér a farkas és a róka, a nyúl meg a fajd, és a többi állat bundája és tolla is. Egészen jól elrejti őket a hómező fehérsége, észre se venni őket ilyenkor, ha megbújnak egy-egy hóbucka mögött, egy-egy bokor rejtekében.

Babajaga boszorkány is épp az esti forró teáját szürcsölgette a tűzhely melegében, amikor valami neszt hallott kintről. Hallgatózott egy kicsit. A zajt mostmár egyre közelebbről hallotta. Nevetés, csengőcsilingelés hangja siklott tova az erdő fái között. Pedig Babajaga boszorkány nagyon-nagyon mélyen bent lakott az erdőben, annak is a kellős közepében, egy picike faházban a legnagyobb fa ágai között. Mert csak itt érezte magát biztonságban, itt nem háborgatta senki fia-borja. Mert bár sokminden rosszat mondtak róla, azért ő mégse annyira gonosz ám!
A hangok egyre csak közeledtek. Babajaga a kicsike ablakhoz csoszogott fájós lábaival, rojtos nagy vállkendője csücskével ledörgölte az ablakról a gyönyörűséges szép jégvirágot, és kilesett. Majd kiesett a papucsából, amikor meglátta, hogy mi is van odakint!
Mert odakint egy kis szánkó csusszant a vastag havon, előtte két felnőtt, a szánkón meg egy kisgyerek. A felnőttek csizmás lába mélyen merült a hóba, és ezen jókat nevetgéltek, mert alig tudtak haladni. A gyerek meg billegett a szánkón, ő meg azon derült. A szánkóra kis csengő volt kötve, az csilingelt eszeveszetten minden mozdulatra.
Ilyet még az öreganyám öreganyja se látott errefelé - gondolta Babajaga boszorkány. Mit keresnek emberek itt, a sűrű és sötét erdőben?
Akkor meglátta, hogy a kis szánkó után egy pici fenyőfa van kötve, azt húzkodják a szánkós emberek. No, ezért meg külön dühös lett. Még, hogy az ő erdejéből bármit is elvigyenek!? Azt már nem! Ilyen még nem volt sohasem!

Azonnal felöltözködött jó melegen, és lekocogott a recsegő falépcsőn, a mély hóba. Rákiáltott a vidámkodó emberekre:
- Hé, kendtek!
Azok megijedtek, azonnal megálltak. El nem tudták képzelni, ki lehet ilyen későn kint rajtuk kívül a sűrű és sötét erdőben. Nem is hallottak még soha Babajagáról, honnan tudhatták volna, hogy itt lakik ő, már nagyon-nagyon régen!
- Adjátok csak vissza a fámat, de izibe! - kiáltott rájuk.
- Dehogy adjuk, visszük karácsonyfának! - felelték amazok.
- Mi az, hogy karácsonyfa? - kérdezte Babajaga meglepődve. Meglepődött a válaszon, meg azon, hogy nem ijedtek meg tőle. Hát nem tudják, ki ő?
- Hát gyere csak velünk, megmutatjuk! - azzal intettek neki, hogy tartson velük a falucskába, a dombon túlra.
De Babajaga sajnálta nagyon a kis kivágott fácskáját. Hiszen hát így vigyáz ő az erdőre? Emberemlékezet óta emberfia még fát ebből az erdőből ki nem vágott, nem bizony! Az ő anyja, a nagyanyja, dédanyja, ükanyja és annak minden felmenője úgy vigyázott az erdőre, annak minden ágacskájára, hogy senki nem merészelt ilyen galádságot! És most itt van ni! Hát mégis megszégyenítették, nem tudta megvédeni az erdejét! Jaj-jaj, mi lesz most! Mit tegyen! A kis fácska szegény meghalt, azon már nem segíthet, elválasztották a gyökerétől, feléledni többé nem fog, mert nem tud. Hát akkor lehet, hogy az lenne a legjobb, ha megnézné csakugyan, mit tesznek a halott kis fenyőcskével ezek a gonosz emberivadékok, és akkor majd meglátja, mit tegyen.
- Hát jó - mondta látszólag megenyhülve - Veletek tartok. - De ha már kivágtátok, tavasszal ültessetek helyette egy másikat az erdőn! Ez a feltételem, akkor elvihetitek a fácskát!
Az emberek furán néztek rá, meg egymásra is, csodálkozva. Ki ez a vénség, hogy ilyet kérjen? De jól van, megígérték, és megindultak a dombon túli falu felé.

A kis menet lassacskán haladt a mély hóban, de már nem beszélgettek. Némán haladtak. A némaságot az okozta, hogy nem tudták, miként is szóljanak Babajaga boszorkányhoz. Nem látszott ám rajta, hogy boszorkány! Á, dehogyis! Éppolyan öregasszony volt, mint a faluban bármelyik. Mondjuk, lehet, hogy egy pöttyet jobban fel volt öltözködve, dehát ez érthető, mert az erdőben igen nagyon hideg a világ. Az emberek, meg a szánkón a gyerek csak pislogtak rá ferdén, nem merték kérdezgetni, hogy hogyan került az erdő mélyére. Hogy ott lakik egy fán egy picike faházikóban, arra nem is gondoltak. Talán azt hihették, hogy eltévedt. De mivel látták, hogy rossz a kedve, igen mogorva őkelme, hát csak bandukoltak némán.

Nagysokára beértek a faluba, annak is a főterére. Ott már egy csomó felnőtt és gyerek várta őket. Amikor közelebb értek, ujjongva eléjük futottak - már amennyire ezt a mély hó engedte. Bár egy kissé már le volt lapogatva a nagy toporgásban.
Egy nagy hókupac volt felépítve épp a főtér közepén. Abba beleszúrták a szép, formás kis fenyőfát - szegény kis fenyőfán még nem látszott, hogy meghalt. Még úgy nézett ki, mintha élne. Jó gyantaillata volt, az ágai rezegtek és zizegtek, tűlevelei meg szurkáltak a hegyükkel, ha valaki hozzájuk ért. De ez nem érdekelte az embereket. Előkerültek mindenféle fényes holmik, amiket mind ráaggattak. Aranyszínű papírból font láncot tekertek rá körbe-körbe a gyerekek nevetve, piros üveggömböket aggattak az ágaira, és volt, aki fehér habcsókkarikát hozott, azokat húzkodta az ágak hegyére. Amikor mindezzel kész voltak, körbeállták, megfogták egymás kezét az a sok ember meg kisgyerek, és énekelni kezdtek.
Azt énekelték, hogy:
„Jaj, de szép a karácsonyfa
Ragyog rajta a sok gyertya
Arany dió, aranyalma
Jaj, de szép a karácsonyfa!”

Babajaga távolabbról figyelte őket: egy kukkot se értett az egészből. Minek ez a nagy fene örömködés? Mit jelentsen mindez?
Egyszercsak egy kisgyerek odaszaladt hozzá, kézen fogta, és behúzta a körbe. Be kellett állnia neki is a körbe. Bár nem tudta az éneket, amit azok danolásztak, de azért egy kicsit jobb lett a kedve mostmár. Úgy érezte, hogy halálában is megtisztelik a kis fácskát azzal, hogy szép díszruhát adtak rá. Hogy miért, azt még nem értette.
Amikor aztán később már elunták a nagy örvendezést az emberek, akkor mindenki hazament. Egyedül maradt Babajaga boszorkány a kis fenyőfával a tér közepén. Ki is csurrant a könnye, annyira sajnálta szegény fácskát.
Azután elindult ő is hazafelé a kicsi faházba. Gondolkodott, mi a csudát jelenthet mindez, de sehogy se tudott rájönni. Az utolsó háznál aztán belebotlott egy emberbe, aki épp akkor lépett ki a kapun, és a havat jött kotrogatni a kapuja elől. Babajaga összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte:
- Mondd meg nekem, hogy mit jelent az a kis kivágott fenyő a tér közepén, miért van rajta annyi fényes micsoda, és miért énekeltek az emberek?
- Hát még ezt se tudod? Holnap lesz Karácsony! Hát ha nincsen karácsonyfánk, akkor hogyan kapunk majd ajándékot?
- Miért? Mindenki kap ajándékot, ha kivágjátok a fát?
- Minden télen, decemberben hoznak a szomszéd faluból nekünk egy fenyőt. De idén télen nem hoztak, ezért nekünk kellett kivágnunk egy kis fenyőfát az erdőben. A kivágott fenyőt aztán szépen feldíszítjük, és énekelünk. Utána hazamegyünk aludni, és amikor másnap felébredünk, első utunk a fenyőfához vezet, mert mindenkinek lesz alatta valami ajándék, ha jó volt abban az évben. Aki meg nem volt jó, az virgácsot kap. Tudod, mi az, hogy virgács? Nem? Az egy csokor vesszőcske, amivel elpáholják azt, aki rossz volt! De aki jó volt, az szép ajándékot kap! Persze a legszebb ajándékokat a gyerekek kapják - nevetett az ember, azzal bement a házba, és faképnél hagyta az értetlenkedő, csodálkozó Babajaga boszorkányt.

Úgy? Szóval ajándék? És ő még soha nem kapott senkitől ajándékot! Igaz, nem is adott soha senkinek semmit. De jó volt, ahhoz kétség sem férhet. Mert hiába boszorka ő, azért semmi rosszaságot nem csinált. Csak védelmezte az erdőt világéletében. Nem is tudta igazán, miért hívják boszorkának. Talán ezt a nevet is az anyjától, annak nagyanyjától, dédanyjától, ükanyjától örökölte? Meglehet. Ezt már senki meg nem fogja tudni mondani neki.
Utánakiáltott az embernek, aki épp becsukni készült az ajtót.
- Aztán kitől kapja mindenki az ajándékokat? He? Mondd csak meg rögtön nekem!
- Hát azt mindenki tudja, te hogy-hogy nem tudod? A Gyedmaróz hozza!
- Az meg ki a csuda?
- Hát a Télapóka! Ej, de tudatlan vagy, néném, hallod-e! - nevetett az ember bosszankodva. Viccesnek találta, hogy akad valaki, aki nem tudja az ilyesmit! Mert errefelé még a kisgyerekek is tudják ám! És gyönyörűen kipucolják a cipellőket, és kiteszik a jégvirágos ablakocskákba, - persze belülről - hadd lássa a Télapócska Gyedmaróz, hogy ők bizony nagyon szorgalmas, tisztességtudó, rendes gyerekek ám! Meg azok is voltak egész évben!

Hm! - gondolta Babajaga boszorkány. És mégegyszer: Hm! És egészen hazáig hümmögött. Nem értette, hogy ha mindenki kap ajándékot, akkor ő miért nem. Kislánykorában se kapott soha. Meg most se. Meg tavaly se. Meg azelőtt se, meg még azelőtt se, sohasem. Hát ez így nem igazságos - gondolta, és elhatározta, hogy tesz ezellen valamit. Mert ennyiben nem maradhat a dolog!

Gondolta, felkeresi azt a híres Gyedmarózt, vagy kicsodát. Igen ám, de honnan tudhatná meg, merre lakik? De mégis el kell mennie hozzá, hogy megtudja, miért nem hozott neki még soha ajándékot.
Amikor hazaért, és bebújt az ágyába, akkor se jött álom a szemére sokáig, mert folyton azon gondolkodott, hogy mi lesz, hogy lesz.
Másnap igen cudar hidegre ébredt a világ. Kisütött a nap, de ereje nem volt: nem melegített, csak világított. A hó meg csak úgy szikrázott a fényben, amitől meg még hidegebb érzete lett az embernek. Hiába volt gyönyörű szép a táj, a hideg azért csak hideg, juj-juj!

És akkor arra gondolt Babajaga, hogy bemegy a faluba, és megkérdez valakit, merre találhatná ezt a híres ajándékozó illetőt.
Amint kigondolta, úgy is tett. Az első szembejövőtől megkérdezte, amit akart, de az nem tudott válaszolni rá, csak annyit, hogy valahol Északon lakik, ahol nagyon hideg van. Még ennél is hidegebb? - gondolta Babajaga boszi, és még a hideg is futkosott a hátán. Hát nem elég hideg van itt is? Már majd beléfagy a szusz, úgy vacog! Jaj, de kár volt egy lépést is tennie ezért az egészért, nem ér ez annyit - gondolta, és hazakutyagolt. De gondolta: ha már nem kapott eddig ajándékot, akkor majd tesz ő róla, hogy más se kapjon, mert ez így nem igazság! Kigondolta, hogy csinál valami varázslást, amivel megbuherálja az ajándékosztást, amivel megakadályozza, hogy senki se kapjon még egy icikepicike fecnit se. A nagy varázskönyvben, amit az anyjától örökölt, megkereste a blokkoló varázslatot. El is mondta, kis változtatással. Mert eredetileg nem egészen így szólt, de most jó lesz a változtatásos, gondolta. El is motyogta:
- Aki adott, ne adjon
Aki hozott, ne hozzon.
Ébren volt, most aludjon.
Jót és rosszat álmodjon.

Mivel még soha nem küldött senkire és semmire rossz szándékú varázslatot, most igazán nem tudta, hogy helyesen cselekszik-e. Meg kicsit szégyellte is magát: hát hiszen nem kisgyerek ő, minek egy ilyen meglett némbernek már ajándék...? De ami jár, az jár - gondolta, - ha mindenki kap, a „mindenki”-ben ő is benne kell hogy legyen, ez így igazságos.

A varázslatnak aztán meg is lett azonnal a hatása: Gyedmaróz Télapóka azonmód mély álomba merült. Igen ám, de épp a szánja mellett tett-vett, pakolta fel a ménkű sok ajándékot! Így, álltó helyében aludt el szegény! Látták ezt a rénszarvasok, de hiába ébresztgették, bizony, nem tudták felébreszteni. Pedig még tülköltek is, ahogy a torkukon kifért!
De a tülkölést másvalaki meghallotta ám! Hogy ki? Hát az, akit úgy hívnak: Szanta Klausz Télapóka, a Nyugati Télapó! És meghallotta Joulupukki Télapóka, az Északi Télapó, és meghallotta Nikolausz Télapóka, a Déli Télapó, és meghallotta Mikulás Télapóka, a Világközepi Télapó - és azonnal odasiettek a szánjaikkal! Rögtön megértették, hogy Gyedmaróz Télapóka, a Keleti Télapó bajban van! Pedig már mindegyiknek csak úgy roskadozott a sok ajándéktól a szánkója! De mit volt mit tenni, ha baj van, akkor menni kell! Azonnal! Segíteni!
Hát ott is teremtek, és azonnal látták is, hogy mi a nagy baj, a szörnyűséges helyzet: Gyedmaróz Télapóka mélyen hortyog a szánkónak dőlve, nincs az a lárma, amivel fel lehetne ébreszteni.
No, most aztán mi legyen? Ez csak valami szörnyű varázslat lehet! De ugyan ki akarná elvarázsolni Gyedmaróz Télapókát, épp ezen a híres-nevezetes napon? Hát mi lesz így az emberekkel, de különösen a gyerekekkel, akik annyira várják az ajándékokat? Hiszen egy évben csak egyetlenegyszer, a mai éjszakán van ajándékozás az egész földkerekségen! - No persze, meg is gyűlik vele a baja a sok Télapókának, annyi szent! Keseregtek is már eleget rajta, hogy miért nem lehet legalább egy hétig osztogatni, akkor tényleg mindenhová eljuthatnának kényelmesen, nem pedig így, lóhalálában!
Na, de most aztán valamit sürgősen tenni kell. Összedugták a fejüket a Télapókák, és kisütötték, hogy valami szerkezetet kell gyorsan kreálni, ami megmutatja, honnan jött a varázslat. Össze is eszkábáltak egy dobozkát, amibe mindenféle apró dolgokat és holmikat pakoltak, mert úgy gondolták, hogy valamelyik holmi vagy dolog csak megérzi, merről jött a varázslat. Hát jól is gondolták, mert az egyik apró dolog és holmi rezegni, izegni-mozogni és zizegni kezdett a dobozkában, és mindig egy irányba mutatott. El is indult az összes Télapóka a szánjával abba az irányba: elindult Szanta Klausz Télapóka, Joulupukki Télapóka, Nikolausz Télapóka, Mikulás Télapóka is. Csak Gyedmaróz Télapóka maradt alva-állva a szánja mellett, szánalmasan hortyogva. Már egész odafagyott a bajusza hegye a szánkó oldalához.

Az érzékelő a dobozkában egyre csak zizegett, mígnem ama bizonyos hatalmas erdőség fölé nem értek. Ott meg a legnagyobb fa fölött jártak már, amikor a zizegés abbamaradt. A sűrű fák között nehéz volt leszállni, kerestek hát egy tisztást, így gyalog battyogtak a nagy fához, ahol sejtették a varázslat gócpontját. Meg is látták a fán a kis faházat, a házhoz vezető falépcsőcskén felballagott hát az összes Télapóka: Szanta Klausz, Joulupukki, Nikolausz, és Mikulás. Csak Gyedmaróz nem tudott felballagni, mert még egyre csak húzta a lóbőrt.
Amikor a Télapókák bekopogtak az ajtón, Babajaga boszi ereiben meghűlt a vér, úgy megijedt. El se tudta képzelni, ki lehet az. Először kilesett az ajtó résén át, és azt látta, hogy érdekes, nagyszakállú-nagybajuszú, szigorú szemű öregemberek állnak az ajtó előtt, piros sapkában-kabátban. Tétovázott, kinyissa-e az ajtót, de aztán úgy gondolta: nem olyan félős boszi ő, hogy akárki fiától megijedjék, még ha ilyen vénséges vén, szigorú tekintetű öregemberekről is legyen szó, akik ilyen furin öltöznek!
- No, mi kell? - nyitotta ki az ajtót, rájuk dörrenve.
- Te varázsló vagy? - kérdezték vissza a Télapókák egyszerre.
- Nem egészen. Én Babajaga boszorkány vagyok, ennek az erdőnek az őre. Mit kerestek ti itt?
- Elvarázsoltad a cimboránkat, Gyedmaróz Télapókát. Miért tetted, mondd meg gyorsan, és azonnal szüntesd meg a varázslatot!
- Én voltam, igen. Azért küldtem rá álmot, hogy ne tudjon ajándékot osztani senkinek.
- De miért, miért? - kérdezték egymás szavába vágva a Télapókák.
- Hát azért - mondta huncutul hunyorítva a boszi - mert én eddig soha de soha, eddigi életemben még nem kaptam egyetlenegy ajándékot se. És úgy gondoltam, hogy akkor más se kapjon. Így igazságos, és punktum - azzal hátat fordított a jövevényeknek, és visszaült a hintaszékébe, betakarózott a nagykendőjével, és hintázni kezdett.
A Télapókák meg azt mondták egyszerre:
- Olyan nincs, hogy valaki ne kapjon ajándékot! Biztos te is kaptál, csak most letagadod! Irigységből, áruld el, ugye, irigységből tetted?
- Mondom, hogy nem kaptam még, hát nem értitek? Különben is: kik vagytok ti?
- Mi vagyunk a Télapókák: ő itt Szanta Klausz, ő itt Joulupukki, ő itt Nikolausz, ő meg Mikulás. Mindannyian ajándékokat osztunk ma éjjel, de akik Gyedmaróz Télapókára várnak, azok hiába várnak - miattad! Csináld azonnal vissza a varázslatodat!
- Ha bolond lennék! - válaszolta Babajaga. - Ha nem kapok ajándékot, akkor más se kapjon, és slussz, passz, kész, vitát nem nyitok!

A Télapókák összedugták a fejüket, tanakodni kezdtek. Pusmogtak és susmogtak, Babajaga meg a szeme sarkából figyelte, leste őket. Persze, nem mintha érdekelte volna, úgyse csinálja vissza a varázslatot - most jött csak rá, hogy nem is tudná. Mert annak elfelejtett utánanézni, hogy hogyan kell. No, jól kivan a vízből, ha ezek nem tágítanak, és mégis meg kéne tennie! Ujjuj! - gondolta.
A Télapókák így szóltak hozzá:
- Jer velünk, megnézzük Gyedmaróz Télapóka ajándékai között, hogy a tiéd ott van-e. Ha ott van, akkor vissza kell csinálnod a varázslatot, mese nincs, ellenvetést nem fogadunk el!
- Hát jól van - mondta Babajaga - de magamhoz veszem a varázskönyvemet, amit az édesanyámtól örököltem, aztán mehetünk, uccu!
Így is lett. Szanta Klausz szánjára felült Babajaga is. Igaz, a rénszarvasok kissé prüszköltek meg toporzékoltak, mert szerintük boszorkányszaga volt neki, de aztán mégis felemelkedtek a levegőbe, ahol még sokkal hidegebb volt, mint odalent. Juj, de hideg volt! Babajaga majd odafagyott a szánkóhoz! Sajnálta már, hogy nem hozott magával legalább még három nagykendőt!
Aztán egyszercsak megérkeztek oda, ahol Gyedmaróz Télapóka szunyókált békésen, a nagy hideg ellenére. Hiszen nem érezte a hideget!
Akkor leszálltak melléje. Babajaga hümmögött: igen jól sikerült a varázslat, azt meg kell hagyni! Elsőre nem is rossz - gondolta.
A Télapókák feltúrták az egész szánt, mire megtalálták az ajándékok között Babajaga ajándékát. Mert bizony, volt neki is egy kicsi csomagocska! Egy kis doboz, ami nagyon szép papirosba volt becsomagolva, és egy hatalmas masni volt rákötve, arra meg a névcédula: „Babajaga boszorkány részére”!
No, most aztán már nincs kibúvó, fel kell oldani a varázslatot! De hogyan? Remélte, a varázskönyve erre is választ ad, megtalálja benne a visszacsináló varázsigécskét! Mert ha nem, ezek a fura piros ruhás szakállas-bajszosok még felfalják, felnyársalják őt a szigorú szemükkel, tekintetükkel!
Fellapozta a könyvet egyszer, fellapozta kétszer, de bizony nem találta a megfelelő visszavarázsló varázsigét. Akkor eszébe jutott, hogy mi lenne, ha elmondaná visszafelé? Hát el is mondta, de mindhiába: Gyedmaróz bizony nem ébredt fel tőle. A többi Télapóka már türelmetlenül toporgott, mert már nagyon ott volt az idő, hogy menni kell ajándékosztásra, úgy ám!
Akkor Babajagának eszébe jutott, hogy nem „úgy” kell visszafelé elmondani, hanem úgy visszafelé, hogy a tartalma legyen fordított. És el is mondta rögvest:
- Aki nem adott, adjon
Aki nem hozott, hozzon.
Legyen éber, ne aludjon.
Ne aludjon, ne álmodjon.

Hát, láss csudát, Gyedmaróz azonnal kinyitotta a szemét! Igen ám, de a bajusza még mindig hozzá volt fagyva a szánkóhoz! Jaj, ha leszakad, hogy néz akkor ki? Megint száz év kell hozzá, mire ilyen nagyra megnő! Akkor elkezdték lehelni mindannyian. No, akkor ki is olvadt nagynehezen, így mostmár megszabadult Gyedmaróz.
Babajaga számonkérte tőle:
- Miért nem kaptam én sohasem ajándékot? No, mond csak meg nekem!
- Dehogynem! Csak sose találtalak meg! Úgy elbújtál, senki se tudta, merre lelhetnélek! Gyere csak be a kulipintyómba, ott őrzöm valamennyit, mind a százötven ajándékot! Mert ugye annyi éves vagy, nemde?
Babajaga elpirult, lesütötte a szemét. Hát illik egy hölgynek a korát emlegetni, különösen férfitársaságban? Ej-ej, Gyedmaróz!
Bementek mindahányan a kis házikóba. Egy nagy kosárban tényleg ott volt a sokféle kisebb és nagyobb dobozka, szépen becsomagolva, szalaggal átkötve, kis címke rajta, mindegyiken egy név, szép, cirádás betűkkel: Babajagának. És virgács egy se volt közte, nem ám! Hát mégis jó volt Babajaga, kiskorában is, meg mindig? El se hinnétek, ugye? Pedig így volt, bizony ám!

Babajaga nagyon megörült. Örömében azt se tudta, mit csináljon: szaladjon-e, vagy megálljon? Legszívesebben körbeperdült volna a kis helyiségben, de szégyellte magát, így nem merte. Meg nem is akarta, hogy kinevessék, meg egyébként is fájtak a lábai.
- Ezeket most mind megkaphatnám? - kérdezte bátortalanul.
- Hát persze! - kiáltották egyszerre Szanta Klausz Télapóka, Joulupukki Télapóka, Nikolausz Télapóka, Mikulás Télapóka és Gyedmaróz Télapóka. - Hiszen mind a tiéd, vidd haza és bontogasd ki őket egyesével, gyönyörködjél bennük, és mindannyian kívánunk neked is boldog Karácsonyt! Mostmár tudjuk, hová kell vinni az ajándékodat, ezentúl meg fogod kapni, ne félj!!

És Gyedmaróz szánjára felültették, ő pedig hazavitte, a hatalmas fa tövébe letette, és búcsút intett neki sietve. Mert nagyon sietnie kellett, hogy teljesíteni tudja a sok óhajt és kívánságot, a sok ajándékot az embereknek és embergyerekeknek mind ki tudja vinni egyetlen éjszakán. És szintúgy Szanta Klausz, és Joulupukki, és Nikolausz, és Mikulás, és a Föld összes Télapókája, akik csak léteznek, és mindazok a Télapókák is, akiket személyesen nem ismerünk, de azért tudjuk, hogy igenis léteznek, még ha a nevüket nem is tudjuk pontosan kiejteni.

Hát ez volt a története a legkülönösebb Karácsonynak.

Illetve még egy dolgot majdnem elfelejtettem elmesélni nektek: Hát hogy mit kapott Babajaga boszi Gyedmaróz Télapókától!
A kosárból kipakolta a sokféle dobozkát, egymásra rakta őket. De csak azt bontotta ki, amelyiket legutoljára kapott, azt a picike, szögletes, hatalmas masnival átkötött cifra papirosos dobozkát. Gondolta: a többit majd holnap kibontja. Nem is! Majd minden nap kibont egyet! De jó lesz! Már előre örült neki.
Bontogatta, bontogatta a picike dobozkát. És nagyon megörült, amikor egy átlátszó gömböt talált benne. Tetszett neki, de először nem tudta, mi is légyen az. Amikor vaksi szemeihez közelebb emelte, akkor látta meg, hogy a gömb belsejében valami van. De mi? Odavitte a lámpáshoz, hogy jobban lássa. Akkor aztán kiderült, hogy egy apró tavacska tetején úszik egy még apróbb hattyú, és amikor megmozdítja a gömböt, akkor a hattyú kitárja a szárnyait és kinyújtja szépséges hosszú nyakát. Nagyon tetszett Babajagának az ajándék, sokáig szorongatta aznap este, mindaddig, amíg le nem feküdt aludni. Akkor meg kitette az asztalra, az ágyából épp odalátott. A tűzhelyben még lobogott a láng, a réseken át ki-kivillant, és ilyenkor megvilágította a kis gömböt, benne a fehér hattyúcskával. Igen szép volt. Babajaga hamar elaludt, és nagyon szépet álmodott. Azt álmodta, hogy a tó partján lépdel, meleg nyár van, és a tóban sok fehér hattyú úszkál, és némelyik kitárja szépséges szárnyát, kinyújtja karcsú nyakát, és felrepül a kéklő égbe.
Ilyen boldog még talán sohasem volt életében!

VÉGE