A Mályvabába

Bobby Leng:
A Mályvabába
mese



Mályvabába testvére volt a Vasorrú Bábának. Azért hívták Mályvabábának, mert a vas orrot a nővére, Vasorrú Bába örökölte, neki csak az öreganyjuk mályvaszínű ruhája jutott. De azért meg volt elégedve így is, mert a gyerekek éppúgy féltek tőle is, mint a nővérétől.
Az erdő mélyén, egy kis házban laktak. Úgy nevezték a kis kulipintyójukat: Banyatanya. Mert hát banya volt mindkettő, vagy száz évesek... merthogy ikrek voltak, azt még nem mondtam?

Olyan egyformák voltak, hogy minden gyerek összetévesztette őket. Pedig a Vasorrú Bába mindig fekete ruhában járt, a Mályvabába meg az öreganyja rózsaszínű mályvaszín ruháját viselte folyton. De a gyerekek nem tudták, hogy mindig ugyanabban a ruhában járnak, azt hitték, hogy egy banya van, aki hol fekete, hol mályvaszín ruhában feszít.

A gyerekek nem mertek az erdőbe menni, mert a banyatanya körül mindig ott bóklászott a banyák fekete macskája, akinek zöld volt a szeme, és borzalmasan keservesen tudott nyávogni, úgy, hogy felállt az ember hátán a szőr tőle.
Szóval: féltek a gyerekek de nagyon tőlük: a macskától is, meg a gazdájától is. Mert mint mondtam, azt hitték, hogy csak egyetlen banya van az erdőn. Hogy mekkorát tévedtek!
Azt még nem is meséltem, hogy mivel foglalatoskodott naphosszat a két vénséges vén boszorka.
A Vasorrú bába folyton élesre fente a vas orrát, mert azzal vágta fel a kenyeret, amit az udvari kemencében sütöttek.
A Mályvabába folyton a ruháját mosta és vasalta, mert szép akart lenni - Na hiszen! - A mályvaszínű ruha mindig ott száradt a szárítókötélen az udvaron, a sok bider-bodor-fodor csak úgy rezgett a szélben. Amikor megszáradt, akkor nekiesett a banya a vasalóval, aztán úgy kivasalta, hogy csak úgy ropogott! De persze ő ettől se volt szebb, szegényke... Csak azt hitte!
Még nem is meséltem, hogy mit csinált addig, amíg a ruhája száradt! Addig az asztalterítőt tekerte maga köré, mert nem volt neki másik ruhája. Pedig lehetett volna, de nem mert bemenni a faluba venni mégegyet, mert az emberek bezártak ajtót-ablakot, ha meglátták őket az utcán.

Egyszer, amikor már százhúsz évesek lettek, és még semmi gonoszságot nem tudtak kieszelni, megunták magukat, meg a sok orrfenést, meg a sok mosást-vasalást, meg a sok macskanyávogást, és úgy gondolták, mostmár változtatnak ezen. Vagy valami gonoszságot kell csinálniuk, hogy méltók legyenek a nevükhöz, vagy... no, majd kieszelik, mi legyen.
De nem jutottak semmire. Hiába dugták össze a fejüket, semmi nem jutott eszükbe.

Egyszer egy bojtos farkú csacsi elkószált a faluból, és eltévedt az erdőben. Éppen arra tévedt, ahol a banyatanya volt, és az udvaron akkor is ott száradt a Mályvabába ruhája...
A csacsinak éppen arra volt dolga, gondolta, átgyalogol az udvaron. Hanem a farka bojtja beleakadt a Mályvabába szép fodros szoknyája sokcsipkés szélébe, és a szoknya elszakadt... De ez még nem volt elég, le is esett a földre, és piszkos lett. Mert nem volt ruhacsipeszük, amivel ki lehetett volna rögzíteni a szárítókötélhez. Amikor a Mályvabába ezt meglátta, felkiáltott mérgében:
- Ó, hogy az összes bojtot vigye el az ördög az egész világon! -

Az ördögnek több se kellett, a világ összes bojtját azonnal elvitte. A népek meg összeszaladtak, mert nem tudták, hogy mostmár mi legyen bojt nélkül. Mert milyen is a kisgyerekek sapkája bojt nélkül, a függöny bojt nélkül, és az oroszlán, a csacsi, meg ki tudja még hányféle állat farkincája bojt nélkül hogy néz már ki! Ez mégse maradhat így!
Mitévők legyenek hát? Akkor az egyik öreg-öreg asszonynak eszébe jutott, hogy az erdő mélyén boszorkányok élnek, hátha ők tudnának segíteni a bajon!
Igen ám, de ki menjen el hozzájuk? Ki lesz annyira bátor?

Napokig tanakodtak, de senkinek nem akarózott elvállalni ezt a dolgot. Akkor valahonnét előkerült egy nyeszlett kis legényke. Az azt mondta, hogy elmegy, lesz ami lesz, mert bojt nélkül van az ő kis csacsija, és így nem olyan aranyos, nem olyan szép, és a csacsit is nagyon megviselte a bojtnélküliség...

Elindult hát. Amikor a banyatanyához ért, a Mályvabába épp a ruháját szárította ismét az udvaron, a Vasorrú Bába meg a fenőkővel éppen élesítette az orrát, hogy felszeletelje az ebédhez a kenyeret.

A legényke illendően köszöntötte a két vénséges vén anyókát - merthogy ő semmi borzasztót nem talált abban, hogy az egyiknek fényes vasból van az orra, a másik meg valami tarkabarka asztalterítőbe van bugyolálva, és úgy flangál az udvaron.

A két banya majd elájult, amikor a nyeszlett kis legénykét meglátták. Őnáluk még az égvilágon soha senki nem járt. Most mit tegyenek? Még ők voltak megilletődve!

Aztán a Vasorrú krákogott egyet, és megkérdezte:
- Mit akarsz itt nálunk? Nem látod, hogy sok a dolgunk? Minek zavarsz minket! Majd rád uszítom a macskánkat! - azzal a köténye óriási zsebéből elővette a fekete macskát, akinek nagy zöld szeme és borzasztó hangja volt, és a legény orra elé tartotta.

- Ej, no, öreganyám, hát mit vétettem én kigyelmednek? Hallgasson már meg, mi járatban vagyok, no!
- Jól van, de igyekezz, mert dolgom van!

- Az összes bojt eltűnt a faluból, kigyelmetek tán tudnának segíteni, hogy visszajöjjenek, mert bojt nélkül a világ nem az igazi - hadarta el egyszuszra a legény.

A Vasorrú Bába szigorúan a Mályvabábára nézett. Hiszen tudta ő jól, hogy az tehet arról, hogy egyetlen bojt se maradt a világban, mind elvitte az ördög. De hogy lehetne szólni neki, hogy mostmár hozza vissza, mert ezeknek a bugyuta embereknek hiányzik?

A Mályvabába észrevette, hogy a legényke után egy kis csacsi őgyeleg. Azt is látta, hogy a farkán nincsen bojt. Igaz, hogy ez nem az a csacsi, amelyik eltépte és összekoszolta az ő egyetlen szoknyáját, de csacsi az csacsi - hátrébb is lépett, mehogy még az asztalterítőt is megrongálja a beste.

Amikor sikeresen a nővére mögé rejtőzött, elgondolkodott, mit tegyen, hogy visszateremjenek a bojtok a világba. Halkan azt mormogta:
- Ördög, hozd vissza a bojtokat a világba, mert hiányzik mindenkinek a sajátja!

Azzal az ördög uccu, vissza is adta mindenkinek a saját bojtját. Visszatermett a kis csacsi farkára is a bojt, így mostmár a legényke haza is mehetett - volna. De becsületes legény hírében állt, és ingyen nem fogadott el soha senkitől semmit. Most sem kívánta ő a varázslást ingyen. Meg is kérdezte illendően:

- Kedves boszorka nénék! - Ezen a banyatanya lakói kicsit derültek. Mert hogy őket így még soha nem szólították.
- Mit kérnek cserébe a jótettükért? - folytatta a legény.

Ezen a banyák elcsodálkoztak. Hogy ők jót tettek volna? A Vasorrú Bába ránézett Mályvabábára, aki szégyenlősen takarta el az arcát az asztalterítő csücskével, és a csacsi farka végére mutatott. A Vasorrú mindent megértett. Szóval mostmár minden helyrerázódott, jöhet a fizetség. Mit is kívánjanak, mit is kívánjanak?

A Mályvabába kibújt végre nővére háta mögül, és azt mondta a nyeszlett legénykének:
- Nekem jól jönne egy másik ruha, hogy ha ezt kimosom, legyen mit addig viselnem - mondta.
- Nekem pedig jól jönne egy kenyérvágó kés, mert az orrom már egész kicsi, addig-addig fentem, mert eddig ezzel kellett felvágnom a kenyeret - mondta most a Vasorrú.

A legényke intett, és elment. Másnap reggel jókor korán már ott is volt a szoknyával meg a késsel.

Oda is adta a banyáknak. Azok úgy megörültek, hogy örömükben ugrándoztak az udvaron. A Mályvabába felpróbálta a szép új ruhát, amelyiknek szintén mályva színe volt. Ezt direkt így választották neki a falu lakói. A Vasorrú Bába pedig megkapta a legélesebb kenyérvágó kést, ami csak a falusi késesnél fellelhető volt. Ő meg azonnal elköszörülte az orrát szép kerekre, mert tudta, hogy mostmár nem lesz a hegyes vasorrára szükség soha többé. És miért ne legyen neki is normálisan kinéző, normális kicsi orra, mint a nővérének, vagy mint mindenki másnak?

A legényke örült, hogy a banyák örülnek. De a macskának is hozott ám valamit! Egy felhúzható játékegeret. El is kérte a Vasorrú zsebéből a fekete macskát, letette a földre, és odatette eléje a játékegeret, de előtte jól felhúzta.
A játékegér körbe-körbe futkosott, a macsi meg utána-utána kapkodott a karmos kezével. Igen tetszett neki a játék, és halkan dorombolt. Mostmár dorombolni is tudott, nem csak borzalmasan nyávogni!

Egyszóval mindenki boldog volt. A Vasorrú Bába a kenyérvágó késsel, a Mályvabába az új mályvaszínű ruhával, a világ összes bojtos állata a visszakapott bojtokkal, az emberek a sok szép színes bojtos sapjával és egyéb bojtos holmival, a csacsis legény meg annak örült, hogy örömet szerzett mindenkinek a bátorságával. A kis csacsija meg a saját bojtos farkavégének örült de rettentően, mert mostmár a szomszéd csacsilány se neveti ki többé. Ugyanis úgy tűnt, hogy neki van a legszebb bojtja a világon. Legalábbis a csacsilány szerint...


-----


VÉGE