A Mesebeli Király meg a Habcsók Herceg I

Bobby Leng:
A Mesebeli Király meg a Habcsók Herceg
I.
-mese-


A Mesebeli Királynak volt egy fia. De ezt a herceget annyira elkényeztették, hogy semmi mást nem volt hajlandó enni, mint habcsókot. Tudjátok, mi az a habcsók? Hát a tojásfehérjét porcukorral kemény habbá veri fel a szakács, nyomózsákba tölti, a tepsire kis karikákat nyom belőle és beteszi a forró sütőbe egy kevéske időre. Szóval, csak ilyen édességet volt hajlandó elfogadni minden étkezéskor a kis herceg. Ezért eléggé duci volt, meg nagyon sápadtka ugyanakkor, mert semmiféle más ételt, semmi vitamindús kaját nem volt hajlandó fogyasztani. Egyszóval egészségtelenül étkezett. Tudta ezt a Mesebeli Király is, de nem tudott mit tenni, mert megverni nem akarta a kis herceget, szép szóval meg hiába is győzködte. A királyi konyhában direkt ezért tartottak habcsókkészítő szakácsnét, hogy amikor csak a herceg megkívánja a habcsókot, hát ehessen, amennyit csak akar, amennyi csak jólesik neki.
Emiatt a bolond szokása miatt nevezték el a hercegecskét Habcsók Hercegnek. Ugye, milyen találó név?
Hanem egyszer az történt, hogy a habcsókkészítő néne megbetegedett. Ágynak esett szegény, és hiába hívtak hozzá orvost, csak lassan gyógyult. Hanem az volt a baj, hogy a királyi konyhában sajnos senki más nem tudott habcsókot készíteni. Hát mostmár mi legyen? Habcsók Hercegecske csak nyavalygott naphosszat, nem volt hajlandó mást megenni. Éhes volt már nagyon, de akkor se, juszt se!
A Mesebeli Király kihirdette a birodalmában, hogy aki tud habcsókot készíteni, az jöjjön fel a palotába, és nagy jutalomra számíthat.
Jöttek is a lányok, asszonyok, nénik, meg szakács bácsik is. De amikor Habcsók Herceg megkóstolta az általuk készített habcsókokat, elfanyalodott az ábrázatja. Egyik se ízlett neki. Nyafogott, hogy neki csak az kell, amit a királyi konyhán a habcsókkészítő néne csinál. De a néne még mindig az ágyat nyomta, nem tudott felkelni.
A Mesebeli Király nagyon megorrolt a fiára. Elunta a sok nyavalygást, siránkozást, és mérgében azt kiáltotta:
- Akkor pedig el kell hogy menjél a palotából, és keress magadnak olyan habcsókot, ami ízleni fog! Le is út, fel is út!

A Mesebeli Király felesége hiába rimánkodott, hogy az ő kedves fiacskáját ne dobja ki a király, de a szó elhangzott, a döntés megszületett, és a király arról volt híres, hogy soha nem másítja meg a szavát. Így hát el kellett hagynia a palotát Habcsók Hercegnek.
Átöltöztették husolló ruhába, - ezt őfeléjük így mondják - tudjátok, olyanba, amilyet akkor veszünk fel, ha dolgozni akarunk valamit. Olyan kopott, agyonmosott, szakadozott és foltozott is, de azért még használható és tiszta, szóval hétköznapló ruhába.
Mert nem lehet ám lébe húzni minden új göncöt! Az, hogy lébe húzni, azt jelenti, hogy mosottá, használttá tenni az új ruhát.

Szóval, elkérték egy szolgáló göncét, abba bújtatták. Hátára kötöttek egy batyut, benne cukrot és vizet, mert hátha éhes lesz szegény nyápic, nyalánk Habcsók Herceg, és akkor elnyalogatja a cukrot meg vizet iszik rá oszt akkor untig dosztig jóllakhat.

A Mesebeli Királyné sírt, amikor elbúcsúzott a palota kapujában a duci hercegecskéjétől. De a Mesebeli Király is búsult, de ő nem jött el búcsúzkodni, mert attól félt, hogy meggondolja magát, és nem engedi el a hercegecskét. Pedig már épp itt az ideje, hogy megleckéztetődjék, mert miféle anyámasszony katonája válik így belőle, miféle uralkodó? Hát ha a szép szóra nem hallgatott, meg a könyörgésre, most majd a maga kárán megtanul kesztyűbe dudálni!

Habcsók Herceg ballagott a kopott csizmában, felverte a port. Ment, ment, lassacskán, mert ducisága nem engedte, hogy gyorsan szedje a lábát. Izzadt is a napon igen nagyon, mert nem volt hozzászokva a kinti levegőhöz, mert naphosszat csak heverészett eddigi életében, meg habcsókokat majszolgatott.
Hát most böjtje lett a kényelmes, léha életnek!
Mert amint egyre távolabb került a palotától, egyre szomorúbb lett. Eleinte dacos volt, meg morcos, meg pukkadt, és felszegte a fejét, hogy majd ő megmutatja, és igenis talál majd megfelelő habcsókot magának, de aztán egyre jobban lelohadt a kedve. Fáradni kezdett. Estefelére járt az idő, és alig jutott el az első falu határáig. Ott leült az út szélére, és bontogatni kezdte a batyut. Már olyan éhes volt, hogy kopogott a szeme az éhségtől, meg korgott a gyomra nagyon. Még fájt is! Ilyet még eddig soha nem érzett. Meg szomjas is volt már.

Kibontotta a batyut. Akkor aztán nagyon meglepődött ám! Mert a batyuban semmi se volt, csak a vizes butykos. A cukor egy kis lyukon mind kihullott, a vizes butykost meg rosszul dugaszolták be, és mind elfolyt belőle a víz, az utolsó cseppig! És ezt észre se vette jártában-keltében! Jaj, mi lesz mostmár ővele!
Bizony, kihullott a könnye a nagy sajnálkozástól. Mert nagyon sajnálta saját magát.
Beesteledett. Egyre hűvösebbre fordult az idő, fázni kezdett. Szétnézett, mit csináljon, tanakodott magában. Akkor meglátta, hogy a faluban a kis kunyhók ablakában fények gyúltak, és a falu felől jó illatok szállingóznak. Miféle illatok, azt nem tudta, mert ilyet eddigi életében még nem érzett soha. A palotában csak sülteket ettek a király atyuska meg mamuska, ő meg csak habcsókot, így fogalma se volt, milyen ételek illatai ezek, amiket a szél feléje hozott.
Az volt az érdekes, hogy érezte, amint a szájában összefutott a nyál. Ez meg miféle érzés? Ilyet még nem tapasztalt soha. Hatalmasat kordult a gyomra. Olyan éhes volt, hogy még a vas-szöget is megette volna, ha épp talált volna egyet is.

Akkor nagynehezen feltápászkodott, duci lábain elindult a falu felé. A szélső házból épp akkor lépett ki egy szép fiatal leány, egy lavór vizet öntött az udvarra. Majdnem leöntötte vele az épp oda érkező Habcsók Herceget.
Felnevetett a leány nagy zavarában, amint a dundi legényt meglátta. Ilyen dundi legény nincs az ő falujában, itt mindenki sovány, mert alig van mit enni.
Habcsók Herceg szégyenlősen bár, de mégis megkérdezte tőle:
- Idefigyelj, te lány! Tudsz-e habcsókot csinálni?
A lány nagyon elcsodálkozott.
- Mi az, hogy habcsók?
- Az egy olyan fehér édes karika, ami nagyon finom. - válaszolta Habcsók Herceg.
- Én olyat még nemhogy nem ettem, de nem is láttam - felelte a lány. - Szegények vagyunk mi, nem tellik nekünk nyalánkságokra - mondta, azzal bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.

Habcsók Herceg elszomorodott. Mi lesz mostmár ővele? Ki ad neki habcsókot? Hiszen mostmár annyira éhes, hogy nem is tudja, hogy bírja tovább! Össze fog itt esni az udvaron, elgyöngül és meghal éhen!

Leült a küszöbre. De odabentről hallotta, hogy a leány és a családja halkan beszélgetnek. Hallott edénycsörgést is, meg szürcsölést is, meg majszolást is, de nem tudta, mit esznek, mert az illat semmilyen általa ismert illathoz nem hasonlított. Akkor megemberelte magát, és felállt, majd bekopogtatott az ajtón.

Amikor ajtót nyitottak neki, belépett, és azt kérdezte, adnának-e neki abból az ételből, amit esznek. De addigra már jól elfogyott az étel, és csak egy kicsi maradt a lábos aljában.
A gazdasszony odaadta a lábost a lányának, az meg egy karéj kenyérrel együtt odanyújtotta a jövevénynek. Az meg letelepedett a lócára, és ölébe vette a lábost. A kenyérkével kitörülgette, ami a lábosban volt. Nagyon ízlett neki, pedig nem is habcsók volt az. De nem is tudta, hogy mi. Hanem, amikor végzett az evéssel, megkérdezte, hogy mi az, amit adtak neki, mert ő ilyen finomat életében még nem evett sohasem.

Akkor a háziasszony nagyon szomorúan mondta:
- Ez bizony csak hagyma volt. Mert mi nagyon szegények vagyunk, és csak erre futotta.
- Hagyma? Mi az a hagyma? - kérdezte Habcsók Herceg.
- Itt van, megmutatom. Ez a hagyma. Vöröshagyma. - És a gazdasszony előhozott a kamrából egy jó nagy fej vöröshagymát.
Habcsók Herceg átvette, és beleharapott. Köpködött is rögtön, de nagyon! Mert nem szedte le a hagyma héját, az meg felragadt a szájpadlására. De ez még nem volt elég, mert a hagyma olyan erős volt, hogy majd szétmarta a száját, nyelvét! A hagyma leve leszaladt a torkán, majd megfulladt szegény tudatlan Habcsók Herceg!
- Jaj, de éget! Vizet! Vizet!
Adtak neki egy bögre vizet. Azt lehajtotta. Még a könnye is kicsordult, annyira erős volt a hagyma.
Nem értette az egészet. Hiszen amit a láboskából evett kenyérkével, az nem volt erős. Ez meg itt ehetetlen, kesernyés is, meg borzalmasan erős. Meg is kérdezte a gazdasszonyt:
- A láboskában nem hagyma volt?
- Dehogynem! Csak meg volt fonnyasztva zsíron! Tudod, össze kell darabolni karikákra a hagymát, beletenni zsírozóba, megfonnyasztani kicsit, és hozzá kell tenni egy picike sót, meg finomra darált pirospaprikát. Egy picit rotyogtatni, és hamar kész. Aztán ki lehet mártogatni kenyérkével. Hát ez a mi vacsoránk máma. Többre nem futja.
Szegény gazdasszony el is sírta magát, annyira bánatos volt, hogy mást nem tud az asztalra tenni a családjának, meg a vendégnek.

Habcsók Herceg jól megjegyezte, amit a gazdasszony mondott neki. És mivel jóllakott, és elégedett volt, mert ez a fura, hagymából készült micsoda igen ízlett neki, elgondolkodott.
Közben a háziak nyugovóra tértek, és megengedték neki, hogy a konyhában a lócán kinyújtóztassa elfáradt tagjait, itt éjszakázhasson, hogy majd reggel továbbmehessen.

Reggel korán ébredt, mert ismét nagyon korgott a gyomra. A gazdasszony reggelit készített a családnak. Ott sertepeltélt a tűzhely körül. Begyújtott száraz szőlővenyigével, amitől egykettőre meleg lett a konyhában. A tűz jólesően pattogott. Közben gazduram kiment az udvarra valamit csinálni, a lány meg bevetette a szobában az ágyat. Felhajtotta, feldobta az ágy végére a pufók dunyhákat, de előtte jól felrázta bennük a tollat. Megpaskolta, megrázogatta a párnákat is, úgy, hogy most dupla olyan nagynak tetszettek. Utána pedig ő is kijött a konyhába.
A gazdasszony mély cseréptányérokat tett az asztalra. Melléjük meg kanalat. Mindenkinek jutott egy, még a vendégnek is. Közben a tűzhelyen felforrt a tej, amit az imént a szomszédból hozott gazduram. Mert a szomszéd is korán kelt, és már meg is fejte a tehenét.
Amikor a tej felforrt, vigyázott rá a gazdasszony, nehogy kifusson a fazékból, mert a tej huncut dolog, és ha elfordítja egy pillanatra a fejét az ember, azonnal kiszökik, kihabosodik az edényből, és a tűzhelyre ömlik, odaég és nagyon rossz szag lesz tőle. Meg ami kifut, azt már ugye nem lehet elfogyasztani. Úgyhogy vigyázni kell, mert minden cseppje kincs ennek a csodás eledelnek.
A gazdasszony merőkanállal minden tányért megtöltött a forró tejecskével. Mindenkinek a tányérja mellé rakott egy körbekörbe szelet kenyeret. Aztán mindenki az asztalhoz ült, szóltak a vendégnek is, hogy jöjjék reggelizni. De Habcsók Herceg vonakodva, bizalmatlanul szemlélte a dolgokat, mert fogalma se volt, mi a csuda az, amit a tányérokba tettek. Még jó, hogy a kenyeret ismerte egyáltalán, - olyat már látott a királyi asztalon is, mert a húsok mellé nemcsak mártásokat, de kenyeret is felszolgáltak a komornyikok odahaza a palotában.
Persze, erről semmit se árult el a háziaknak, ők nem is tudták, hogy ő a Mesebeli Király fia. Jobb, ha nem tudják - gondolta.
Aztán végül, mivel nagyon éhes volt, mégis odaült az asztalhoz a gazduram mellé. Nézte, hogy a háziak mit kezdenek azzal a fura fehér izével. Látta, hogy a kenyeret falatkákra tépegetik és beledobják a fehér lébe. A kenyér a forró lében duplájára dagadt, szinte fel is itta az egész lét. Nagyon jól nézett ki, de az illata még annál is jobb volt, mint amit az este evett.
Gondolta, Isten neki, mi baja lehet tőle, hát megkóstolja. Ő is ugyanúgy tett, mint a gazda, a gazdasszony meg a lánya. Beledobálta a kenyérfalatkákat a tányérjába, a forró tejtől megduzzadtak a darabkák. Aztán ugyanúgy kikanalazta és befalta őket, ahogy a háziak.
Nagyon ízlett neki. Nem is tudta, hogy a habcsókon kívül bármi más is ennyire finom lehet. Meg is kérdezte, hogy mi ez a fehér lé. Megmondták neki, hogy ez bizony nem más, mint a tej. Mi az a tej, azt is megkérdezte. Akkor átvezették a szomszédba, megmutatták neki a tehénkét, és mondták, hogy ő adja a tőgyéből a tejecskét, amikor borjacskája születik, és a borjacskája már növekszik és nem iszik annyi tejecskét, és nem cumizza ki mindet, akkor jut a gazdáéknak is, meg még el is tudnak adni belőle.
Habcsók Herceg nagyon csodálkozott ezeken a dolgokon. Nagyon elszomorodott, hogy ő milyen önző volt, amikor a palotában élt. Látta, hogy ezek az emberek milyen szegények, és mindent megragadnak, mindent hasznosítanak, hogy el tudják viselni a szegénységet. Elszégyellte magát. Szégyellte, hogy ő királyi jódolgában annyira követelőző és gonosz volt. Fogalma se volt róla, hogy az országban milyen nagy a szegénység, miközben ő csak a habcsókocskájával volt elfoglalva. És azért is szomorú volt, mert eddig ezekről a dolgokról senki nem mesélt neki. Hát hogyan is tudhatta volna, milyen az élet a palotán kívül?
És nagyon megköszönte a finom ételeket a gazdáéknak.
Addig még nem ismerte, de mostmár megismerte a mondást, amit pedig mindenki más ismer: Éhes hasnak minden jó! Különösen a szegény emberek ismerik nagyon ezt a mondást.

Elbúcsúzott.
De nem ment tovább, hanem visszafordult a palota felé. Amikor hazaérkezett, egyenesen a Mesebeli Király és Mesebeli Királyné színe elé járult, és megölelte őket, bocsánatot kért a viselkedéséért. Ott helyben, azonnal elmesélte, mi történt vele, hogy miket evett.
A szülei nagyon megörültek neki, hogy mostmár nem fog minduntalan a habcsókért kiáltozni, hanem mást, egészséges ételeket is fog enni ezentúl Habcsók Herceg.
De a herceg valamit forgatott a fejében. Kért a Mesebeli Királytól egy véka aranyat, azt betette egy szütyőbe, és elballagott vele a faluszéli házhoz, oda, ahol olyan kedvesen megosztották vele a falatnyi ételüket. Odaadta a háziaknak, hogy vehessenek belőle tehénkét vagy amit akarnak, mert azt szerette volna, hogy ezentúl egy kicsit könnyebb életük legyen. A háziak nagyon köszönték a jóságát, de Habcsók herceg azt mondta, hogy ő a hálás, mert rányitották a szemét a valóságos dolgokra. Aztán elbúcsúzott és visszament a palotába.
Otthon pedig megkérte a Mesebeli Királyt, hogy ezentúl ne rakják tele mindig az asztalt annyi földi jóval, hanem éljenek beosztóbban, és azt is kikövetelte, hogy az ország népének juttassanak a gazdagságukból, mert látta, hogy mennyire szegény a nép. Akkor a király hitte is meg nem is, mert ő se járt még a palotán kívül, csak hébe-hóba, ezért lóra kaptak és mindenfelé szétnéztek az országban. Akkor látta, hogy Habcsók Herceg igenis igazat mondott, ezért úgy tett, ahogy az kérte tőle.
Odahaza a palotában pedig ő maga csinált néha olyan hagymás izé kaját, meg olyan tejes ételt, mint amit a faluszéli házban evett. A palotában mindenkinek ízlett mindegyik étel, amit ő csinált, de jobban ízlett nekik a királyi szakács főztje. Azért, mert azt szokták meg. Azokat az ízeket, azokat a fűszereket.

Mostmár mindenki boldogan élt a királyságban. El is nevezték a királyságot Habcsók Herceg után Habcsók Királyságnak. Pedig nem is evett mindenki habcsókot!




VÉGE